122
gálnak, akkor tisztában lehetünk e naturalista művek-
nek egyrészt szerkezeti természete, másrészt művészeti
elemei felől.
S a jogcím, amelyen Zola mindezen elemeket a
szépirodalomra nemcsak rátukmálni, hanem nekik benne
úgyszólván fanatikus erőszakkal kizárólagos helyet.
igyekszik biztosítani: a naturalizmus, melyet akként
magyaráz, hogy az visszatérés a természethez, s az új
tudomány (értsd: a pozitivista bölcselet) formája al-
kalmazva a szépirodalomra, s módszere az elemzés,
boncolás, kísérletezés és az emberi «dokumentumok»
alapján az «igazság» pontos megállapítása. Ha Zola
elméletének gyakorlati alkalmazását tekintjük, azt látjuk,
hogy e hangzatos szólamok nála — nem élhetünk
enyhébb kifejezéssel — csak lelkiismeretlen üzelmek
takarói, gálád visszaélések leplezői; a boncolás címén
kapunk ugyanis hajmeresztő fiziológiai részletezést; a
lélektani elemzés helyett a test, bőr és pathológiai kór-
tünetek rajzát; a kísérletezés ürügye alatt egyes alakok-
nak, különösen fajtalan nőknek csábítását írja le; az em-
beri dokumentumokért leszáll a társadalmi legalsóbb s
erkölcsileg romlott rétegek poshadt fenékvizéig, hogy
ennek aljáról a legundokabb dolgokat hozza fölszínre még
pedig szemmellátható kedvteléssel és tetszelgéssel; az igaz-
ság pontos megállapítása címén végre oly tanítást hirdet,
mely az erkölcsi világrend évezredes alapjait akarja
aláásni. Mert szerinte az erkölcsi világ merő agyrém;
a szabadakarat és egyéni felelősség puszta, üres szó;
az ember nem a maga ura, hanem erkölcsi rugók
helyett ellenállhatatlanul vonják állati ösztönei, melye-
ket a körülményeknek kedvező vagy kedvezőtlen eset-
leges összetalálkozásai irányítanak és fejlesztenek; szel-
123
lemi működéseink nem egyebek, mint testszervezetünk
érzéki folyamatai. Ez utóbbi tételek megtalálhatók külö-
nösen a «L'oeuvre» című regényében.
Zola egyoldalúsága annyira megy, hogy mindenütt
csak árnyat és rútat lát; mindenben csak aljasat és
bűnt ismer, mintha az árnyék nem föltételezné a fényt,
a bűn az erényt, az aljas a nemeset. Igaz ugyan, hogy
sok idealista irányú romantikus regényíró gyakran a
valószínűség rovására, kelletén túl eszményítve festi
férfi és női alakjait, de ez bizonyára nem elegendő ok
arra, hogy midőn valaki a természetességre való törek-
vést s a valóság hű megfigyelésének programmját tűzi
ki, a másik szélsőségbe essék, mintegy visszafelé esz-
ményítsen, az embereket természeten fölül vissza-
taszítóknak rajzolva. Semmikép sem természetes, az
életviszonyok nem igazolják, hogy pl. a női szemér-
metlenséget oly kimondhatlan fokban s oly temérdek-
szer előráncigálja. Hazudott az a természetesség, mely-
lyel pl. «Renée»-t (La Curie) rajzolja, főleg midőn a
rajtakapott nőt «bűnbánatában» órákig időzteti a nagy
tükör előtt, mezítelenségét nézegetve benne. Szintily
igaztalanok s kétszeresen visszatetszők a társadalmi
romlottságról nyújtott képei. Bizonyos fojtó légkör
nehezedik mellünkre, mikor alakjait közelünkben érez-
zük, s önként fölmerül a kérdés: mind ily kéjsóvárgók
és önzők a férfiak? ennyire süllyedt valóban az egész
női nem? ilyenek a francia parasztok, munkások, pol-
gárok, előkelők? Szinte fölkél a sajnálat bennünk az
író iránt, aki ily süllyedt társadalomhoz tartozik. Ugyan
mi indíthatta mindezeknek oly kíméletlen és kegyetlen
leleplezésére? Talán javítani akart vele? Ez esetben
aligha színezte volna ki oly vonzó képekben a bűn útjait
124
Látnivaló, hogy Zola a természethez való vissza-
térésen valójában a rút kultuszát érti, nem ismerve
egyoldalúságában semmiféle ellentétet, s így még azzal
sem menthető, mintha az antithesis szépségéül nyúlt
volna annyiszor a rúthoz, az aljashoz. Személyeinek
alakulásában nem ismer semmi változást; regényeinek
alakjai mindig egy állandó szenvedély rabjai, kiknek
semmi pihenőjük sincs ama kényszermunkában, melyet
az író reájuk ró. Vájjon így van-e ez a valóságban?
Nincsenek-e a legszenvedélyesebb embernek is koron-
kint küzdelmei, szelídebb mozzanatai, önlegyőző percei?
Vájjon annyi személyi önállóságunk sincs-e, hogy
időnkint szokásunk ellenére cselekedhetünk vagy más
szokást ölthetünk föl? S vájjon miért hunyja be szemét
Zola szándékosan, holott a valóságban a bűn mellett
ott látni az erényt is? Zola azért mellőzi az erényeseket,
mert — úgymond — ezeknek nincs «történetük».
Történetet ugyan Zola sem ad, de ha a regény törté-
netén a «L'Assomoir, a «Pot-Bauille s egyéb művei
anyagát érti, akkor csakugyan igaza van: az erényesek-
nek olyan történetük nincsen! S e vallomással egy-
szersmind lehull az álarc a naturalizmus hazug képéről.
Nem a természet hű festése, nem a valóság igaz rajza
a naturalizmus célja, hanem a valóság tetszés szerinti
elferdítése s a piszok és rútság kiválogatása, az aljas
történetekkel kínálkozó kivételes szörnyetegek és baromi
alakok rajza avégből, hogy újszerű és föltűnést keltő
dolgokon mohón kapkodó olvasók gyöngeségeivel vissza-
élve — nem alap nélkül mondjuk! — az író a maga
zsebét jól megtömhesse. Ezt Zolának már sokan sze-
mére vetették. «Tény — úgymond Haraszti (i. m.
228 -9. 1.) — hogy Zola kedvenc mintaképéhez,
Dostları ilə paylaş: |