Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos



Yüklə 12,62 Mb.
səhifə14/48
tarix18.07.2018
ölçüsü12,62 Mb.
#56176
1   ...   10   11   12   13   14   15   16   17   ...   48

Szabó Pál

A független hercegség (1,95 km2, 33 000 lakos) Franciaországgal van vámunióban. Egész területe szállodákkal, üdülőkkel és villákkal sűrűn beépült, és a kedvező adózási feltételek miatt számos világhíresség választja otthonául. A riviérai táj szépségén kívül a híres Oceanográfiai Múzeum, a monte-carlói játékkaszinó s több autóversenye is gyarapítja idegenforgalmát. Területét a tengerpart irányába feltöltéssel igyekeznek bővíteni, amit az elképesztően magas telekárak tesznek kifizetődővé.


Chapter 3. Nyugat-Közép-Európa

Szegedi Nándor

1. Németország

1.1. 1. Történelem – dióhéjban

1990. október 3-án kontinensünkön újjászületett Németország. A mai állam elődje a X. század elején jött létre, amikor a három részre szakadt Frank Birodalom szétforgácsolódott keleti részét I. (Madarász) Henrik király Németország (Germánia) néven egyesítette. E terület nemcsak nyelvileg, de társadalmi fejlődésében is elkülönült a nyugati frank királyságtól, a későbbi Franciaországtól.

962-ben I. (Nagy) Ottó német királyt a pápa – a római nemesség ellen folytatott harcának támogatása fejében – császárrá koronázta. Az így létrejött Német-római Birodalom azonban már kezdetben sem alkotott szerves egészet, s a XIII. század végére a gyenge összetartó keretek szétszakadtak. Németország a központi hatalomtól csak névlegesen függő részekre bomlott, és gyakran háborús hadszíntér lett. A parasztfelkelések és vallásháborúk ellenére korán kialakultak a tőkés termelés és gazdasági fellendülés elemei, de központosított állam hiányában nem volt egységes piac. A XVII–XVIII. század az abszolutizmus és a nagy nemzeti államok megerősödésének fénykora Európában; Németországban viszont a bénult széttagoltságé, a kis államok abszolutizmusáé. A széttagoltság és a vámhatárok ellenére a kapitalizmus manufaktúra-korszakának térhódításával több város (Hamburg, Frankfurt, Nürnberg, Berlin, Lipcse, Drezda stb.) virágzásnak indult. Így a német gazdaság néhány királyság, fejedelemség (pl. Poroszország, Szászország) gazdagodásával és terjeszkedésével párhuzamosan ha lassan is, de fejlődött. 1806-ban az életképtelen birodalom – a világuralomra törő Napóleon hathatós közreműködésével – megszűnt. Az örökébe lépett Német Szövetség szentesítette ugyan a széttagoltságot, viszont a vámszövetség létrehozásával fellendítette a kereskedelmet, ösztönözte a tőkés gyáripar térhódítását.

Németország középkori eredetű feudális szétdaraboltságának az 1870–1971-es porosz–francia háború győzelmes befejezése – az egységes második német birodalom létrejötte – vetett véget.

A 37 szuverén államból (öt királyságból, huszonnyolc fejedelemségből és négy szabad városból) megalakult Németország – megszabadulva feudális kötöttségeitől – gyors gazdasági átalakulásnak, fejlődésnek indult. A jelentősen kiszélesedett belső piac, Elzász-Lotaringia megszerzése és az óriási összegű francia hadisarc mind-mind az ipar gyors ütemű fejlődésének és koncentrálódásának irányába hatottak.

A századfordulóra ipari termelésével már felülmúlta a „világ műhelyét” – Nagy-Britanniát. Ekkorra azonban a belső piac telítődött, s a külső piacok szerzését, a kései gyarmatosítási kísérleteket kevés siker koronázta. Egyrészt nyersanyaghiánnyal, másrészt krónikus túltermelési válsággal küzdött a nemzetgazdaság. Ezért Németország minden gazdasági és politikai erejét latba vetette a világ újrafelosztásáért; ez a terjeszkedő politika lett az I. világháború kirobbanásának egyik fő oka.

A háborúra pontot tevő Versailles-i békeszerződés értelmében eddig is korlátozott külső piacai tovább szűkültek, miután gyarmatairól (Délnyugat-Afrika, Togo, Kamerun, Kelet-Afrika, Új-Guinea), sőt, korábbi területének egyes részeiről (Elzász-Lotaringia, Észak-Schleswig, Kelet-Szilézia stb.) is kénytelen volt lemondani. A vesztes háború utáni gazdasági, politikai válságokon a gyenge Weimari Köztársaság nem tudott úrrá lenni; 1933-ban a Hitler vezette szélsőjobboldali nemzetiszocialista párt került hatalomra (Harmadik Birodalom). A náci politika tudatosan sodorta Németországot egy újabb világháború poklába. Az egész politikai-gazdasági gépezetet a világuralom megteremtésére irányuló háborús előkészületeknek rendelték alá. Az egy-egy iparághoz tartozó vállalatok „iparcsoportokba” egyesítésével hatalmas monopóliumokat (I. G. Farbenindustrie, Vereinigte Stahlwerke stb.) hoztak létre, s rajtuk keresztül irányították a haditermelésre átállított ország gazdaságát. Előszeretettel hivatkoztak a német nép hiányzó életterére, s ennek tudományos köntöst adva (geopolitika) a szomszédos országokkal szemben támasztott területi igényeiket kívánták igazolni.

A II. világháborúban (1939–1945) Németország teljes vereséget szenvedett. Területét elfoglalták a győztes nagyhatalmak seregei, s a jaltai egyezménynek megfelelően szovjet, amerikai, angol és francia megszállási övezetre (a fővárost, Berlint ugyancsak négy szektorra) osztották. A szövetséges hatalmak potsdami konferenciája az Odera és a Neisse folyóktól keletre eső területeket Lengyelországnak, Kelet-Poroszország északi részét Königsberg városával a Szovjetuniónak juttatta. Az éhező, demoralizált, súlyos jóvátételi terhekkel sújtott Németországba csak lassan tért vissza az élet. Már 1945 végén világossá vált, hogy a keleti és nyugati megszállási övezetek társadalmi-gazdasági rendjének alakulására a megszálló hatalmak döntő befolyást gyakorolnak. A Németországért folyó verseny egyszerre volt forrása és gerjesztője a hidegháborúnak. A szovjetek által megszállt övezet fokozatosan elszigetelődött az egyesített nyugati övezettől, Trizóniától, amely 1949. szeptember 20-án Németországi Szövetségi Köztársaság (NSZK) néven önálló állammá alakult. Válaszként október 7-én a keleti övezetben kikiáltották a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Az utóbbi területén fekvő Berlin szintén a megosztás sorsára jutott: keleti fele az NDK fővárosa lett, míg Nyugat-Berlin a megszálló nyugati hatalmak védnöksége alatt, az NSZK-hoz szoros szálakkal kapcsolódva külön politikai-földrajzi egységet alkotott. Az NSZK államigazgatási székhelye a jelentéktelen Rajna-parti kisváros, Bonn lett. (Ezzel a választással is ébren kívánták tartani a reményt: a megosztottság nem végleges, másrészt a szomszédos nagyváros, Köln romokban hevert.) Az államigazgatási intézmények közül jó néhányat más városokban helyeztek el (pl. alkotmánybíróság: Karlsruhe, statisztikai hivatal: Wiesbaden).

A nyugati nagyhatalmak által anyagilag és politikailag támogatott NSZK gazdaságilag megerősödve csatlakozott az Európa Tanácshoz, a Szén- és Acélközösséghez, valamint a NATO-hoz, és alapító tagja lett a Közös Piacnak. Az NDK-ban szovjet mintájú pártállami diktatúra jött létre, amely számos gazdasági (KGST), katonai (Varsói Szerződés) és politikai szállal kötötte az országot a Szovjetunióhoz és Kelet-Közép-Európa országaihoz.



A két német állam négy évtizeden keresztül más úton járt. Az 1381 km hosszú – aknazárral és szögesdróttal védett – belnémet határ, az 1961-ben megépített berlini fal a két katonai tömb szembenállásának jelképévé és a „szocialista” rendszer szégyenfoltjává vált. Az NSZK-t gazdasági teljesítőképessége a világ élvonalába emelte; az NDK – köszönhetően a német fegyelemnek és a fejlett munkakultúrának – pedig az európai „szocialista közösség” legfejlettebb állama lett. (A szembenállás ellenére terebélyesedő belnémet gazdasági kapcsolatok és árucsere révén azonban az NDK afféle „kültagja” volt az EGK-nak is.) A szabadságjogok hiánya, az utazási szabadság súlyos korlátozása, a politika általános merevsége, a titkosrendőrség kiterjedt működése jellemezte a rendszert, amely az 1980-as években kibontakozó világpolitikai enyhülés nyomán tarthatatlanná vált, és a berlini fallal együtt 1989-ben összeomlott.

1990. szeptember 12-én Moszkvában a háborúban győztes négy nagyhatalom és a két német állam külügyminisztere által aláírt dokumentum elhárított minden akadályt Németország újraegyesítése elől. A nagyhatalmak visszaadták a teljes függetlenséget az egyesült német államnak, amely az NSZK utódaként NATO- és EK-tagságát is megtartotta. 1990. október 3-án Németország újra elnyerte egységét, és a németek elindultak a XXI. század Berlini Köztársasága felé vezető úton. Ez az út azonban jóval meredekebb és göröngyösebb, mint sokan hitték. A XXI. század elején, másfél évtizeddel az újraegyesülés után az ország és nemzet még messze nem egységes; jóllehet együtt van, mégsem lett eggyé; határzárral nem, de szellemében s gazdasági erejében még mindig megosztott. A megnövekedett Németországi Szövetségi Köztársaság az ezredfordulót követően is történelmi „félkésztermék”.

1.2. 2. Európa második legnépesebb állama

A 357 020 km² területű Németország Közép-Európa legnyugatibb fekvésű, kedvező földrajzi helyzetű állama. A partjait mosó Balti- és Északi-tengeren át szabad kijárata van az Atlanti-óceánra. A német földet évezredek óta átszelő kelet–nyugati és észak–déli kereskedelmi útvonalak, illetve az ezek nyomvonalán létesített közutak és vasutak a kontinens belső részeivel is jó kapcsolatokat biztosítanak. Az észak felé tartó nagy folyókat már a XVIII. század óta csatornákkal kötötték össze; legnagyobb jelentősége a kelet–nyugat irányú forgalomban a Mittelland-csatornának van. A világ legforgalmasabb belvízi hajóútját, a Rajnát a Duna vízrendszerével is csatorna kapcsolja össze. Míg a csatornaépítés és a hajózás a kedvező terepviszonyokat használta ki, a korszerű közlekedés fő terhét viselő autópálya-hálózat (2004: 12 000 km) és a jövőben tovább fejlesztendő, gerincvonalaiban nagy sebességű forgalomra kiépített vasúthálózat (44 000 km) az egész országot sűrűn átszövi.

Az ország felszíne délről észak felé fokozatosan lejt. Amíg a déli részére benyomuló Alpok csúcsai a 3000 m-t ostromolják, és a Sváb–Bajor-medence, a Türingiai-medence, valamint a Német-középhegyvidék átlagos magassága 400–600 m, addig északon jelentékeny területek a tenger szintjénél is mélyebben helyezkednek el.

A XX. század elejének Németországában 55 millióan éltek. Az azóta eltelt egy évszázad során a népesség másfélszeresére nőtt. A századelő gyors gazdasági fejlődése nyomán megnövekedett a természetes szaporodás, amely – az I. világháború okozta átmeneti visszaesés után – a II. világháborút megelőző években tetőzött (1938-ban az akkori államterületen 68,5 millió volt a lakosság száma). A vesztett háború után 60 millióan éltek a megszállt Németországban, amelynek népessége néhány év alatt jelentős mértékben megnövekedett. Ebben nem a kezdetben magas (10‰-es) természetes szaporodásnak, hanem a bevándorlásoknak jutott a döntő szerep. A hitleri birodalom Lengyelországhoz és a Szovjetunióhoz csatolt területeiről kb. 7–8 millió, Kelet-Közép-Európa más országaiból – főként Csehszlovákiából – 3–4 millió menekült és kitelepített német érkezett. A kivándorlók számát 1 millióra becsülik.

A kettészakadást követően a két német állam népmozgalma eltérően alakult. Az NDK a megalakulásától kezdve (19 millió lakos) fogyó, míg az NSZK növekvő népességű ország volt. 1961-ig, a hírhedt berlini fal megépítéséig 2,6 millió NDK-állampolgár menekült Nyugat-Berlinen keresztül az NSZK-ba. Túlnyomó többségük fiatal férfi volt, ami a nemek arányát jelentős mértékben módosította (az 1960-as évek elején az NSZK-ban 1000 férfira „csak” 1070 nő jutott, míg az NDK-ban 1170, az egységes Németországban 2004-ben 1045), kihatott a természetes szaporodásra és a keresők létszámának alakulására is. (A természetes szaporodás az NDK-ban alacsonyabb volt, és egy évtizeddel hamarabb vált negatívvá, mint az NSZK-ban; a foglalkoztatottak száma pedig Európában egyedülállóan csak az NDK-ban csökkent.)

Az 1960-as évektől kezdve újabb nagyarányú népességmozgás érte el – igaz eltérő mértékben – a két német államot: a vendégmunkások tömeges beáramlása. Az NSZK-ban a gyors gazdasági fejlődés munkaerő-szükséglete, az NDK-ban a keresőkorú népesség számának apadása igényelte az idegen munkáskezeket. Nyugaton az 1960-as évek elején 1 millió, egy évtized múlva 3 millió vendégmunkás dolgozott, akik közül sokan magukkal hozták családjukat is. Az 1970-es évek végén és az 1980-as években a gazdasági növekedés lanyhulása és a munkanélküliség csillapította, majd egy időre visszájára fordította a folyamatot. Keleten hosszú időn át kb. 150 ezer lengyel, magyar, később kubai és vietnami vendégmunkás enyhítette a munkaerőgondokat (a keresők 52%-a nő volt; a 65, illetve 70 éves nyugdíjkorhatárt meghaladó idős emberek a keresők 7%-át adták!).

A német egység megteremtését követően az ott élő külföldiek száma nem apadt lényegesen: 2004-ben Németország lakosságának 8,8%-át (7,3 millió fő, 55%-a férfi) tették ki.



36. ábra > A külföldi népesség arányának területi különbségei Németországban az ezredfordulón

A ma már jobbára családostul letelepedett vendégmunkások 26%-a Törökországból, 13%-a a jugoszláv utódállamokból (főként Szerbiából és Horvátországból), 8,5%-a Olaszországból, 5–5%-a Görögországból és Lengyelországból, 2,5%-a Ausztriából, 2–2%-a Spanyolországból és Portugáliából érkezett. A külföldiek 60%-a a leggazdagabb három szövetségi tartományban – Észak-Rajna–Vesztfáliában, Baden-Württembergben és Bajorországban – él (36. ábra). Miközben a külföldiek aránya a nyugati tartományokban 5,3% (Schleswig– Holstein) és 14,1% (Hamburg) között ingadozik, ugyanez az arány az új tartományokban 1,9% (Szász-Anhalt) és 2,8% (Szászország) között mozog. Több mint a felük tíz évnél hosszabb ideje él az országban. Németországban évről évre 100–110 ezer nem német állampolgárságú gyerek születik. 2000. január 1-jétől emelkedett jogerőre az állampolgárságot szabályozó új törvény, melynek értelmében külföldi szülők Németországban születő gyermekei automatikusan megkapják a német állampolgárságot, amennyiben apjuk vagy anyjuk nyolc éve jogszerűen tartózkodik az országban. A nagykorúak honosítását is megkönnyítette az új törvény, 15 évről 8 évre szállították le a német állampolgárság elnyeréséhez szükséges tartózkodási időt. A 90-es évtized első felében hirtelen felerősödött a németek, illetve német származásúak bevándorlása főként Oroszországból, Lengyelországból és Romániából; az ún. Aussiedlerek száma Németországban kb. 3,2 millió, és beáramlásuk (2003: 70 ezer, 2004: 59 ezer) még mindig nem ért véget. A bevándorlási többlet jelenlegi mértéke éppen csak ellensúlyozza a természetes fogyást (2004-ben a születési arány 8,6‰, a halálozási 10‰ volt).

A nagyvárosok leromlott negyedeiben, gettószerű elkülönültségben élő idegenek és az idegenből érkezett német ajkúak beilleszkedése igen nehéz, hosszú, társadalmi feszültségekkel terhes folyamat, amit a 10,5%-os (2004) – keleten magasabb: 18%, nyugaton alacsonyabb: 9% – munkanélküliség csak súlyosbít. Ma már csöppet sem meglepő, hogy sok nagyvárosban keleties hangulatú mecsetek épültek a török vendégmunkások kedvéért.

Németországban az őshonos nemzeti kisebbségek száma nagyon kevés. Lausitzban, Bautzen környékén a nyugati szlávokhoz tartozó szorbok (60 ezer fő), míg Schleswig-Holstein északi határvidékén a dánok (50 ezer fő) alkotnak kisebb szórványokat.



Németország 82,5 milliónyi (2004) lakosságával Oroszországot követően Európa 2. legnépesebb állama; 231 fő/km²-es népsűrűségével pedig Hollandia, Belgium és Nagy-Britannia után következik. Ez az átlagos népsűrűségi adat nagy szélsőségeket takar, amelyek az északról dél, illetve keletről nyugat felé irányuló, a jövedelem-különbségekhez igazodó belső vándorlások folytán inkább növekednek, mintsem közelednek egymáshoz. E vándorlások közül az új tartományok – az egykori NDK – további folyamatos népességvesztése (1989–2004 között: kb. 1,2 millió fő) emelkedik ki.

A népesség eloszlása Németországban az egyes területek gazdasági fejlettségéhez igazodik, ezért a gyorsabban fejlődő, szolgáltatásokban bővelkedő iparvidékek és városok lélekszáma növekedik, ugyanakkor a mezőgazdasági területeké és a hanyatló, sokféle bajjal küszködő ipari körzeteké csökken. A 13 tartományból és 3 tartományi jogú városból (Berlin, Hamburg, Bréma) álló föderatív állami berendezkedésű Németországban a legsűrűbben Észak-Rajna–Vesztfália lakott (530 fő/km²). Népsűrűsége jó kétszerese az országos átlagnak, annak ellenére, hogy néhány agrárkörzetében még a száz főt sem éri el km²-enként. A tartomány területének tizedére terjedő Ruhr-vidéken viszont annyian élnek, mint Finnországban, így itt a népsűrűség az 1500 fő/km²-t is meghaladja. Hasonlóan sűrűn lakott az iparos Saar-vidék is (413 fő/km²). A tartományi jogú városokat nem számítva még három tartományban – Szászországban, Baden-Württembergben és Hessenben – találkozunk átlagon felüli népsűrűséggel (az utóbbi kettőben is főleg a Rajna mente sűrűn lakott). A többi – kevésbé vagy később iparosodott, illetve viszonylag nagyobb agrárnépességgel rendelkező – tartomány népsűrűsége az országos átlag alatt van; az északkeleti tartományok elmaradottsága alacsony népsűrűségükben is tükröződik (100 fő/km² alatt).

A népesség foglalkozás szerinti megoszlása szoros kapcsolatot mutat a népsűrűséggel, amennyiben a szolgáltatásokban és az iparban dolgozók száma, illetve aránya ott magas, ahol a népsűrűség is az.

Az NSZK-ban az 1950–1965 közötti másfél évtizedet a foglalkoztatottak számának állandó növekedése és a munkanélküliség hiánya is jellemezte. A gyors ipari fejlődés követelte nagyobb munkáslétszám az áttelepítetteken, a vendégmunkásokon és az NDK-s menekülteken túlmenően a mezőgazdaságból felszabaduló, új foglalkozást keresőkből verbuválódott. A foglalkozáscserét ebben az időszakban a földtől való menekülés („Landflucht”) jellemezte, amelynek során az iparban dolgozók létszáma duzzadt fel. A következő másfél évtizedben mérséklődött a mezőgazdasági népesség foglalkozáscseréje, és fokozódott az iparból a szolgáltató szférába történő munkaerő-áramlás. Ez a folyamat, ha lassult is, ma is megfigyelhető. Az NDK-ban az államosítások és a föld szövetkezeti tulajdonba vétele után viszonylag korán stabilizálódott a foglalkozási szerkezet (mezőgazdaság: 13%, ipar: 50%, szolgáltatások: 37%), amely az egyesüléskor csaknem megegyezett az NSZK 1965. évi foglalkozási szerkezetével.



A mai Németország kereső lakosságának 67%-a a különféle szolgáltatásokban dolgozik, míg 2,3%-a a mezőgazdaságban, 30,7%-a pedig az iparban talál megélhetést (2004).

A németek 88%-a városokban él; a gyéren benépesült hegyvidékek és a falusi térségek között hatalmas urbánus agglomerációk alakultak ki. A lakosság bő harmada a 82 nagyvárosban (100 ezer fő felett) összpontosul. A három milliós metropoliszon (Berlin, Hamburg, München)kívül – amelyek mint szigetek emelkednek ki viszonylag gyéren lakott környezetükből – kilencnek (Köln, Frankfurt am Main, Essen, Dortmund, Stuttgart, Düsseldorf, Bréma, Duisburg, Hannover)a lakossága haladja meg a félmilliót. A nagyvárosok területi eloszlása szoros kapcsolatot mutat a gazdaság térbeli szerkezetével: a koncentrált iparral és sokoldalú szolgáltatásokkal rendelkező területeken csaknem egymásba érnek a városok („Verdichtungsräume”), míg másutt a falvak közé csak itt-ott illeszkednek. A Rajna–Ruhr városhalmaz területén, 6500 km²-en annyian élnek, mint Magyarországon! A városi gócok nagy koncentrációja figyelhető meg a Rajna és a Majna találkozásánál Frankfurt környékén, de a Rajna és a Neckar mentén is (Mannheim–Ludwigshafen, Stuttgart stb.). A Germán-alföldnek a Német-középhegyvidékhez közel eső, termékeny déli sávjában, illetve az itt húzódó régi vásárvonalon valóságos városláncolat fejlődött ki (Osnabrück, Bielefeld, Hannover, Braunschweig, Wolfsburg, Magdeburg, Halle, Lipcse, Drezda stb.).

1.3. 3. A nyugatnémet „gazdasági csoda” és a keletnémet tervgazdálkodás

A vesztett háborút követően az ország romokban hevert: a gyárak jó része elpusztult, megrongálódott; a megmaradt üzemek egy részét leszerelték; a gazdaságok állatállománya és felszerelése is alaposan megritkult, a közlekedési hálózat súlyos károkat szenvedett; az élelmezés nagy nehézségekbe ütközött, hisz az áttelepítettek elhelyezéséről és eltartásáról is gondoskodni kellett. Miután Németország két külön államra szakadt, mindkettőben meggyorsult a gazdasági rekonstrukció; különösen látványos volt az NSZK talpra állítása. Az NSZK másfél évtized alatt töretlen fejlődésen ment keresztül, és rövid időn belül Európa egyik legerősebb gazdasági hatalmává, demokratikus berendezkedésű jóléti állammá fejlődött.

Vajon milyen tényezők idézték elő e sokat emlegetett „gazdasági csodát”? Itt csak a legfontosabbakat ragadjuk ki, azokat, amelyeknek a kettészakítás után az önálló gazdasági élet megteremtésében kulcsszerep jutott.



a) Az NSZK az egykori Németország természeti kincsekben gazdagabb, iparát tekintve korábban is jóval fejlettebb részén alakult meg. A területén lévő ipari üzemek adták a háború előtti össznémet termelés kétharmadát. Az acél-, vasérc-, feketekőszén- és koksztermelés csaknem egésze, a fémfeldolgozó és vegyipar majd háromnegyed része a nyugati területen létrehozott államnak jutott. A háború előtti német állam számottevő iparvidékei (Ruhr-vidék, Rajna– Majna–Neckar-vidék, a nagy kikötők stb.) – melyeket a háború előtt és alatt is továbbfejlesztettek – kedvező alapot nyújtottak a gyors ipari fejlődéshez.

b) A termelés látványos felfutását nagymértékben ösztönözték a külföldi segélyek, kölcsönök. Az NSZK csak a Marshall-terv keretében mintegy 5 milliárd dollár értékű segélyben részesült. Ennek keretében jórészt a háború alatt és után felhalmozódott élelmiszereket, könnyűipari cikkeket, később ipari alapanyagokat és gépeket szállítottak az amerikaiak, lehetővé téve ezzel a nehézipar korszerűsítését, a lakásállomány és a közlekedési hálózat helyreállítását.

c) A konjunktúra tényezőihez sorolhatjuk a kedvező munkaerőhelyzetet is. Az áttelepítések miatti kezdeti munkaerő-felesleg alacsonyan tartotta a béreket. Ez kedvezően befolyásolta az ipari termékek versenyképességét, nagymértékben hozzájárult az elvesztett exportpiacok visszahódításához.

d) A gyors fejlődés okaként említhető az elhalasztott kereslet is. A lakosság tartós fogyasztási cikkek, lakberendezések és luxuscikkek iránti fokozott igénye – amelyet a háborús években nem elégítettek ki („vaj helyett ágyút”) – számos iparág fejlesztését ösztönözte.

e) Mindezek kihatottak a beruházásokra, amelyeket a legfejlettebb technikai vívmányok alkalmazása jellemzett, és az ipar jelentős szerkezeti változása követett. A bruttó nemzeti termék negyedét-ötödét a beruházásokra fordították; az arányt tekintve ebben csak Japán múlta felül az NSZK-t.

f) Ugyanakkor – ellentétben a háborúban győztes országokkal – keveset költött, pontosabban költhetett a fegyverkezésre: bruttó nemzeti termékének alig huszadát (az USA és Nagy-Britannia viszont ennek többszörösét).

g) Az automatizálás, az alacsony munkabérszínvonal, a munkatermelékenység fokozódása, a gazdaságos beruházások és nem utolsósorban a kiváló szakembergárda kedvezően befolyásolták a nyugatnémet áruk világpiaci versenyképességét. Az áruexport erőteljes növekedése viszont jótékonyan éreztette hatását az egész gazdaságra, de különösen az iparra.

Az 1960-as évek közepe óta a gazdasági növekedés üteme mérséklődött. Olyan új fejlődési szakaszba jutott a nyugatnémet gazdaság, melyben a világpiaci konkurenciaharc egyre nagyobb erőfeszítéseket kívánt, s a tartós gazdasági konjunktúrát mérsékelt és ingadozó növekedés követte, sőt időnként visszaesés szakította meg. A bruttó nemzeti termék évi átlagos növekedési üteme 1950–1965 között 12%-os volt, de a „gazdasági csoda” lendülete még akkor is hatott, amikor a csodának már inkább csak az emléke élt, ezért – ha voltak is kiugró esztendők (1969, 1973, 1979) – az átlag egyre kisebb érték felé tendált (1965–1975: 5%, 1980–1990: 1,5– 2%). Az NSZK gazdasága e tekintetben hasonlított a legtöbb II. világháború után hirtelen fellendülő gazdasághoz: növekedési tempója a helyreállítási periódus lezárulta után visszatért a korábban megszakadt „normális” pályára. Ennek ellenére a gazdasági növekedés, a stabilitás és a külgazdasági egyensúly – e három sarkalatos gazdaságpolitikai követelmény – tekintetében az NSZK az egyesülés időpontjában irigylésre méltó helyen állt.

Németország kettészakadását követően az NDK területére az ipari kapacitások harmada jutott. Alacsony volt a részesedése a feketeszén-, a koksz- és az acéltermelésből; a megfelelő kikötők is jóformán hiányoztak. Ugyanakkor a barnaszén-, a kősó- és kálisótermelésnek majdnem kétharmada az itteni bányákból származott. A gépgyártás (főként a könnyűgépgyártás), a vegy-, az elektrotechnikai és a könnyűipar viszonylagos fejlettségük ellenére sem feleltek meg a szükségleteknek. A nehézgépgyártás legtöbb ága nem fejlődött ki, az ipar szétforgácsoltsága, a sokirányú, ugyanakkor kis szérianagyságú termelés, az acélhiány stb. kezdetben bénítólag hatottak. Az épen maradt üzemek nagy részét leszerelte a szovjet hadsereg, és segélyek helyett a Szovjetuniónak fizetett súlyos jóvátétel terheivel indult az újjáépítés.

Az öröklött észak–dél ellentét és gazdaságszerkezeti aránytalanságok, valamint a humántőke folytonos apadása ellenére azonban az NDK – ha nem is olyan látványosan, mint az NSZK – a fejlettebb ipari államok közé küzdötte fel magát. Ebben jelentős szerepet játszott a Szovjetunióból érkező olcsó nyersanyag és a „belnémet” kereskedelem útján átszivárgó viszonylag fejlett technológia, melynek termékeit a Szovjetunió és a KGST-államok erősen igényelték. Az állami, illetve szövetkezeti tulajdonba vett gazdaságot a tervutasítás mindenhatósága, a mennyiségi szemlélet, a piacgazdaság tagadása uralta. A keletnémet gazdaság, főként az ipar teljesítménye és színvonala meghaladta a többi kelet-közép-európai országét, de egyre inkább lemaradt az NSZK-tól. Ennek az elmaradásnak a valódi mértéke csak az egyesüléskor lett igazán szembetűnő. A keleti piacon kapós áruk nyugaton eladhatatlannak bizonyultak. A központosított népgazdasági tervezésre és az elszegényedő KGST-piacra építő keletnémet gazdaság az 1980-as évekre kifulladt, a politikai és a gazdasági csőd jelei mutatkoztak. 1990. október 3-án egy prosperáló, demokratikus berendezkedésű, gazdag ország és az ezekre a javakra áhítozó ellenpólusa egyesült. Valódi egységbe fonódásuk hosszan tartó folyamat, ehhez fel kell emelni az új tartományokat a nyugati szintre.

1.4. 4. A regionális politika fő célja: az új tartományok felzárkóztatása

A két országrész fejlettségi szintje között minden tekintetben kiáltó a különbség. Az a tény, hogy az egykori NDK öt szövetségi tartományának nemzeti összterméke alig több, mint Hessen tartományé, önmagáért beszél. A 27 200 eurós egy főre jutó GDP (2005) tehát nagy végleteket takar (37. ábra). A keleti tartományokban az életszínvonal még mindig jóval alacsonyabb, a munkanélküliség viszont kétszerte magasabb, mint Nyugaton.



Yüklə 12,62 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   10   11   12   13   14   15   16   17   ...   48




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə