Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos



Yüklə 12,62 Mb.
səhifə2/48
tarix18.07.2018
ölçüsü12,62 Mb.
#56176
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   48

1. ábra > Az európai civilizáció hatásai a világ különböző részein Jordan, T. G. (1996) nyomán

A társadalomföldrajzi ismérvek alapján meghatározható Európa határai időről időre változtak, és sehol sem élesek; földrészünk karakterisztikus jellemvonásai finoman, fokozatosan halványodnak, amint a kontinens magterületétől távolodunk. Ez indokolja, hogy a társadalomföldrajzi áttekintés során is a természeti geográfia jól ismert, közmegegyezésen nyugvó térbeli kereteihez igazodjunk.

Mérhető-e az európaiság? Lehetséges-e földrészünk határait „objektív” mennyiségi mutatókhoz kötni? Ezek a kérdések az európai földrajztudomány kételyeinek láttán a kvantitatív módszereket mindenek fölött kedvelő amerikai geográfusokban merültek fel. A válaszadásra Európa földrajzának egyik legkiválóbb tengerentúli kutatója, a Texasi Egyetem tanára, a 2003-ban elhunyt TERRY G. JORDAN (1996) tett érdekes kísérletet. Jordan az európai társadalom 11 jellegzetes ismérvét emelte ki, és ezekhez – elég önkényesen – bizonyos számszerű határértékeket rendelt. (Adatai az 1990-es évek elejéről származtak.) Az „európaiság” ismérvei, illetve a hozzájuk tartozó határértékek a következők voltak: 1. vallás (a lakosság legalább 80%-a keresztény); 2. nyelv (a lakosság több mint 80%-a indoeurópai); 3. embertani jelleg (több mint 90% europid); 4. egészség (csecsemőhalandóság 1% alatt); 5. fejlett gazdaság (GDP/fő 10 000 dollár felett); 6. képzettség (írástudatlanság 10% alatt); 7. fejlett közlekedési hálózat (közutak sűrűsége nagyobb, mint 400 km/1000 km2); 8. ipari-tercier foglalkozási szerkezet (agrárkeresők aránya 15%-nál kisebb); 9. nagyfokú urbanizáció (városi lakosság 50% felett); 10. stabil népességszám (természetes szaporodás 1% alatt); 11. parlamentáris demokrácia (legalább 1980 óta). Az így meghatározott „európai ismérvek” számát Jordan részletes regionális bontásban térképre vitte (2. ábra). Jól látszik, hogy az európaiság valamennyi jegye csak a kontinens nyugati-középső centrumterületén található meg. Ezt a centrumot – kivált keleten és délkeleten – széles, mozaikszerű átmeneti sáv veszi körül, amely az európai magterület lakóinak szemében is többé-kevésbé lenézett, alárendelt helyzetű perifériának számít.2 Bár a Jordan-féle kísérlet eredményei joggal bírálhatók, az általa kiválasztott mutatók jól jelzik azokat a kérdésköröket, amelyeket rövid társadalomföldrajzi áttekintésünk során érintenünk kell.



2. ábra > Az „európaiság” fokozatai Jordan, T. G. (1996) alapján

2. 2. Népek, nyelvek, államok mozaikja

Európát – benépesedése kezdetétől fogva – mindig két irányból érték antropológiai hatások: délről, az afrikai partok felől és keletről, az ázsiai szárazulat sztyeppjeiről. Az utóbbi vándorlási útvonal egyik ága a Kelet-európai-síkságon, másik ága pedig Kis-Ázsián keresztül haladt. A délről és keletről érkező népcsoportok számára Európa egyetlen hatalmas olvasztókemencévé vált, amelyből öt nagyobb, elkülöníthető embertani típus került ki:

a) az alacsony termetű, hosszúkás arcú, sötét szem- és hajszínű mediterrán típus valószínűleg legkorábban, délről érkezett a Földközi-tenger nyugati partvidékére. Dél-Olaszországot, az olasz és a francia Riviérát, az Ibériai-félsziget nagyobb részét népesítette be;

b) a közepes termetű, zömök, kerek arcú alpi típus képviselői feltehetően KisÁzsia felől vándoroltak be Közép-Európába. A Balkán-félsziget nagy részén, a Kárpátok és az Alpok övezetében, Franciaország és Németország déli szegélyén és az Ibériai-félsziget északi peremén helyezkedtek el. A Balkán és az Alpok területén a dinári típussal keveredtek;

c) az alpinál magasabb növésű, széles homlokú, keskeny arcú dinári típus az Alpok keleti felében, a Balkán-félszigeten, valamint Lengyelország déli peremén fordul elő;

d) az igen magas termetű, szőke hajú, kék szemű északi típus hazája Skandinávia – eltekintve Finnországtól –, a Német-síkság, Hollandia és Belgium területe;

e) az északihoz hasonló, ám alacsonyabb termetű, széles, szögletes arcú kelet-balti típus Északkelet- és Kelet-Európában honos.

Európa túlnyomó részét embertani szempontból kevert alkatú népek lakják; pl. a Brit-szigeteken, Észak-Franciaországban és Németország középső övezetében az alpi és az északi típusok ötvöződtek, a Kelet-európai-síkságon pedig a balti típus mongolid vonásokkal gazdagodott. A különböző vércsoportok gyakoriságának vizsgálata ugyancsak azt erősíti meg, hogy kontinensünk valamennyi része a történelem során többször ismétlődő, nagyfokú keveredés színtere volt.

Az embertani csoportok térbeli elhelyezkedése látszólag nem mutat sok kapcsolatot Európa nyelvterületeivel, azaz a nyelvileg homogén népcsoportok – eltekintve Skandinávia egyes térségeitől – antropológiailag többszörösen kevertek. Mindamellett szakmai körökben egyre erősödik az a feltevés, hogy az emberiség leszármazási, illetve nyelvfejlődési pályái egymással párhuzamosan haladtak.

Európa vallási térképén lényegében három nagy felekezet, illetve felekezeti család osztozik. Az Észak-Írországtól Hollandián, Németországon és Svájcon át Erdélyig húzódó széles zónában mozaikszerűen keverednek a katolikus, illetve protestáns vallású térségek, míg ettől a tengelytől délre egyértelműen az előbbiek, északra pedig az utóbbiak uralkodnak. A Dalmácia déli szegletétől a balti államok és Finnország keleti határáig enyhén ívelő félkör az ortodox keresztény egyházak elterjedésének nyugati határát jelzi, ezen belül a Balkánon és Oroszországban iszlám szigetek helyezkednek el. Az iszlám emellett – a fokozódó bevándorlásból eredően – a fejlett európai országok nagyvárosaiban is egyre inkább teret hódít magának, ami esetenként társadalmi konfliktusokhoz vezet. Európa keresztény lakosságának 54%-a katolikus, 26%-a ortodox, 20%-a protestáns felekezetekhez tartozik. Az összlakosságon belül egyre számottevőbb a felekezeten kívüliek aránya (kb. 23%; Hunyadi L. 1998).

A vallási alapon húzódó határok – némi egyszerűsítéssel – a kontinenst megosztó társadalmi-gazdasági fejlettség különbségeit is visszatükrözik. Ahogy azt Max Weber elemezte munkáiban, a római katolikus – és még nagyobb mértékben a görögkeleti – egyház kevésbé tudott megbirkózni a valláserkölcs és az egyre nagyobb teret hódító általános, polgári erkölcs kettősségével. A gazdagodás a vallásosság hanyatlását vonta maga után, és a katolikus egyház tradicionális vallási elvei fékezték a polgárság vagyonosodását. A protestantizmus (elsősorban a kálvinizmus) az etikai kettősséget úgy oldotta fel, hogy az embertől az Isten által rábízott vagyon szorgalmas munkával történő gyarapítását várta el, az erkölcsöt az üzleti erkölccsel azonosította, miközben a vagyonosodással járó veszélyeket a világi puritanizmus megkövetelésével szorította vissza, s ekképpen a kapitalizálódó polgárság melegágyává vált. Az egyéni szabadságot és a fogyasztást többre értékelő, a korábbi szegénységből a szorgalmat és ötletességet magukkal hozó individualista felfogású közép-európai társadalmak előtt viszont épp az utóbbi évtizedekben, a fordista tömegtermelés visszaszorulásával nyílt út a gyorsabb felemelkedéshez (Kopátsy S. 1995).

Az Északi- és a Balti-tenger partjaira néző – zömmel protestáns – társadalmak léptek legkorábban a kapitalista fejlődés útjára. Ez az „észak-atlanti klub” némi előnnyel rendelkezett a délnyugat-, dél- és közép-európai országokkal szemben, amelyek viszont a görögkeleti kultúrkörhöz tartozó társadalmakat utasították maguk mögé. A vallási tényezők azonban legfeljebb kezdő lökést adhattak; a fejlődés meghatározó emelője, közvetítője sokkal inkább a technológia volt, amelynek találékony, innovatív alkalmazása révén újabban épp a fejlődésben eleinte visszamaradt régiók (pl. Dél-Németország, Északkelet-Olaszország) törtek előre.

Európában jelenleg – a Kaukázus-vidéket nem számítva – mintegy 70 különböző nyelvet beszélnek, ezek többsége azonban – a használók száma alapján kb. 93%-a – az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik, amely ugyanabból az ősi alapnyelvből ered. Az indoeurópai népek a Kr. e. VIII–VI. évezredben Kis-Ázsia felől érkeztek Európába, ahol különböző népcsoportjaik egymástól elkülönültek, és az önálló nyelvi fejlődés útjára léptek, miközben a korábbi őslakosságot is nagyrészt magukba olvasztották. Az egymással viszonylag szoros rokonságban álló szláv népek Kelet-, Közép- és Délkelet-Európában terjedtek el, és Európa lakosságának 35%-át alkotják. A szláv nyelvcsoporthoz állnak legközelebb a balti nyelvek (lett, litván) is. A germán nyelvcsoport népei Skandináviától és az észak-atlanti szigetektől Hollandián és Németországon át az Alpokig húzódó sávban élnek; az ide sorolható nyelveket használja földrészünk lakóinak 28%-a. A harmadik helyen a latin nyelvcsoport áll 27%-os részaránnyal; államalkotó népei a franciák, spanyolok, portugálok, olaszok és románok. A külön elágazást képező újgörög, valamint az albán nyelvet használók már csak a kontinens lakosságának 2%-át képviselik, a valaha igen elterjedt kelta nyelveknek pedig csupán apró szigetei maradtak fenn Európa nyugati peremén. Az erősen eltérő dialektusokat beszélő, a nyelvi beolvadás különböző szakaszaiban lévő cigány (roma) népesség számára vonatkozó becslések 8–12 millió között mozognak.

Az uráli nyelvcsalád finn ága Európában a Volga-vidék több kicsiny népe mellett az észtek, a finnek és a lappok, ugor ága pedig a magyarok révén van jelen (a földrész lakosságának 3%-a).

Az altaji nyelvcsaládot a Volga vidékén élő tatárok, baskírok, csuvasok és a kontinens délkeleti részén a törökök képviselik. Az Ibériai-félsziget északi részén élő baszkok nyelvi hovatartozása mindmáig tisztázatlan.

A kulturális és nyelvi sokszínűség Európa aprólékosan tagolt domborzatával, az életterek mozaikszerű tarkaságával függ össze. Az azonos nyelvet beszélő, vándorló népek egy-egy többé-kevésbé elszigetelt táj keretei között letelepedve elvesztették kapcsolatukat távolabbra szakadt rokonaikkal, és ezután nyelvi fejlődésük önálló úton haladt tovább; ennek első szakaszában még csak kölcsönösen érthető nyelvjárások (dialektusok) alakultak ki. A nyelvjárások és a külön nyelvek között nehéz határvonalat húzni; sokszor az adott nyelv használóinak véleménye bizonyul döntőnek. A dán, a svéd és a norvég nyelvközösségek beszéde még kölcsönösen érthető, ám önálló nemzettudatuk és államiságuk folytán mégsem minősíthetők valamiféle skandináv nyelv egyszerű dialektusának. Hasonló okból tekintjük külön nyelvnek a szerbet és a horvátot, jóllehet szinte csak írásmódjukban térnek el egymástól. A hivatalos állami nyelv növekvő hatósugara, egységes szabályzata és olykor kötelezővé tett használata a nyelvjárások sorvadásához, visszaszorulásához, gyakran teljes eltűnéséhez vezet. Ugyanebbe az irányba hat a hagyományos falusi életforma bomlása, a gyors urbanizációs folyamat is.

Európa tájainak változatosságát és lakóinak etnikai megoszlását figyelembe véve nem meglepő, hogy a földrész viszonylag kisméretű államokra tagolódik.3 A középkorban a területi szerveződés még a hűbéri szolgáltatásokhoz és a dinasztikus érdekekhez, nem pedig a nemzetté válás útján épp csak elinduló kulturális-nyelvi közösségek elterjedéséhez igazodott. A nemzetállam kontinensünkre oly jellemző eszméje az újkori polgárosodó-iparosodó társadalom szülötte; a modern termelési eljárások és a szakszerű közigazgatás megszervezése ugyanis a nyelvi kultúra és a szokásrend minél nagyobb fokú egységét igényelte (Glaztz F. 1992). A nemzetállamok mintaképéül Franciaország, majd a XIX. század folyamán egyesülő Németország és Olaszország szolgált. Az etnikailag kevert területeken azonban – ahol a nemzet4és az állam nem estek egybe – e modell átvétele a kisebbségi jogok csorbítását, az erőltetett asszimilációt,5sőt néhol az erőszakos etnikai tisztogatást is magával hozta. Bár Európa keleti felében a homogén nemzetállamok kialakításának jelszava még mindig mozgósító erővel bír, valójában ezen a szervezési formán már túllépett az idő: az integrációs folyamat felülről, az etnikai, kulturális vagy gazdasági érdekek talaján kibontakozó regionalizmus alulról kezdi felmorzsolni a nemzetállam hatalmi rendszerét.

Az állam és a közvetlenül alatta lévő közigazgatási szint viszonya szerint az európai országok négy típusba sorolhatók (Pap N.–Tóth J. 1997; Horváth Gy. 1998):



a) A föderalizált (szövetségi) államok – Németország, Ausztria, Belgium, Svájc – tartományainak, illetve kantonjainak autonómiája széles körű; több vonatkozásban állami szintű funkcióik és intézményeik (törvényhozás, kormány) vannak.

b) A regionalizált államok – pl. Olaszország vagy Spanyolország – esetében a középszint önkormányzatának jogosítványai szűkebbek, a központ irányító és pénzügyi elosztó funkciója erősebben érvényesül.

c) A decentralizált államokban – pl. Franciaországban, Portugáliában – a helyi önkormányzatok és a központi hatóságok közé fokozatosan bővülő szerepkörű regionális közigazgatási szint ékelődik; itt tehát az előbbi típushoz közelítő átmeneti formáról van szó.

d) Az egyközpontú (unitárius) államok (pl. Görögország, Dánia, Finnország, Hollandia, Írország) középszintű igazgatási egységei szoros központi irányítás alatt állnak, ami működésük törvényi kereteit és a pénzügyi források elosztását is meghatározza.

Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa országai általában az utóbbi, centralizált típusba tartoznak, amelynek feloldását a nemzetállami eszméhez való ragaszkodás és az etnikai kisebbségek elszakadási törekvéseitől (szeparatizmusától) való félelem nehezíti. Az Európai Unióhoz való csatlakozás és a demokratikusabb állami berendezkedés előmozdíthatja az önkormányzati hatáskörök bővítését a központi hatalom rovására. Kérdés, elegendő lesz-e ez a térség valódi integrációjához és kisebbségi problémáinak rendezéséhez.

3. 3. A népesség növekedése

Ha a kontinenst felszabdaló politikai határoktól eltekintünk, és Európa népességét a maga egészében vizsgáljuk, akkor azt látjuk: földrészünk a XXI. század elején 706 milliós lélekszámával az emberiség 11%-át képviseli. Ez az arány feleakkora sincs, mint volt a XX. század elején, amikor földrészünk világpolitikai, gazdasági szerepének csúcspontjára, és egyszersmind demográfiai fejlődésének zenitjére ért. Ha Európa népesedésének történetére hosszabb időtávlatban tekintünk vissza, akkor népszámlálásokon6alapuló, megbízható adatokra csak a XVIII–XIX. század fordulójától támaszkodhatunk, míg korábbról csak többé-kevésbé eltérő becslések állnak rendelkezésre (1. táblázat).



1. táblázat > Európa és a világ népességének növekedése (millió fő) Forrás: Berentsen, W. H. (1997), Livi-Bacci, M. (1999), Calendario Atlante de Agostini (2006)


Év

Európa

Világ

Európa aránya a világ népességén belül (%)

Kr. e. 4000

6





Kr. u. 1

33

252

13

200

46

257

18

600

23

208

11

1340

80

442

18

1400

56

375

15

1650

105

620

17

1850

270

1241

22

1900

400

1634

25

1950

530

2530

21

1995

700

5650

12

2004

706

6248

11

Európa népesedési folyamatait a XVIII. század végéig a demográfiai átmenet első szakaszára jellemző igen lassú, visszaesésekkel tarkított növekedés jellemezte. A Római Birodalom bukása és a nagy népvándorlások viharai a középkor hajnalán az ókori csúcsérték felére apasztották kontinensünk lélekszámát. Az újabb gyarapodás hosszú periódusának a XIV. század folyamán a földrészen végigsöprő pestisjárványok vetettek véget: Itália, Anglia, Spanyol- és Franciaország népessége 30–40%kal esett vissza. Az elnéptelenedett városok és falvak gyászos képet mutattak; ugyanakkor a munkaerőhiány miatt megemelkedett bérek és a földbőség által lenyomott élelmiszerárak már a következő növekedési szakasz feltételeit érlelték meg. Hogy a felívelés nem volt gyorsabb, annak oka a harmincéves háborúban keresendő, amely Közép-Európa egyes részein – főként a Rajnától a Balti-tengerig nyúló sávban – 1618 és 1648 között felére-harmadára csökkentette a lakosságot.

A XVIII. századtól felgyorsuló népességnövekedést elsősorban az egész világgazdaság gyújtópontjává, centrumává fejlődött iparosodó társadalmak „demográfiai forradalma” váltotta ki. A halandóság csökkenése több okra vezethető vissza: lassanként javultak a közegészségügyi viszonyok, háttérbe szorultak a nagy járványok, az Újvilágból származó burgonya és kukorica elterjedése változatosabbá tette az étrendet, a fejlettebb közlekedés és kereskedelem pedig segítette az élelmiszerek jobb elosztását, a még mindig kísértő éhínség leküzdését. A népesség természetes szaporodása a XIX–XX. század fordulóján tetőzött, ám még ekkor is messze elmaradt attól a demográfiai robbanástól, amely valamivel később a fejlődő országokon hullámzott végig. A demográfiai átmenet elhúzódásában nagy szerepe volt a tengerentúlra irányuló kivándorlásnak, amely épp a fiatalok köréből mozgatott meg jelentős tömegeket (az I. világháborút megelőző bő fél évszázadban kb. 50 millió főt), és ezzel mérsékelte a természetes szaporodás ütemét. Ráadásul a születési arányszám folyamatos csökkenése sem egyszerre következett be: Franciaországban már 1820-ban elkezdődött, majd innen még a XIX. században átterjedt Dél-Németországra, Katalóniára, valamint Anglia és a Baltikum jelentős részére. A demográfiai átmenet harmadik szakaszába való belépés eltérő időpontja így jócskán megváltoztatta az egyes európai államok és régiók arányát az össznépességen belül.

A XX. század folyamán a születési arányszám Európa-szerte tovább csökkent; ezt a folyamatot csak a II. világháború után szakította meg enyhe demográfiai föllendülés. A halandósági mutatók eleinte gyorsan, majd az utóbbi pár évtizedben már csak mérsékelten javultak. A XX. század vége felé a lassuló természetes szaporodás egyre inkább stagnálásba vagy fogyásba ment át. A termékenységi arányszám72006-ban már a legszegényebb és legelmaradottabb két országban – Albániában és Törökországban – is alatta maradt a népesség egyszerű utánpótlását biztosító szintnek. Európa fejlett országai közül először Németországban, az 1970-es évektől mutatkozott természetes fogyás. Valószínűleg a vallási alapon nyugvó értékrend válságával magyarázható, hogy a dél-európai országokban a szülési kedv erősen alábbhagyott, és ezek termékenységi mutatói ma már szintén jóval alacsonyabbak, mint a földrész átlaga (1,4). Franciaországban vagy a skandináv országokban viszont most az európai átlagnál több gyermeket vállalnak a családok, holott néhány évtizede még épp fordított volt a helyzet.

Egyes népmozgalmi mutatók (természetes fogyás, termékenység) feltűnő hasonlósága ellenére éles észak–déli demográfiai választóvonal szeli ketté kontinensünket, amely az egykori szocialista tömb nyugati peremén, a leomlott „vasfüggöny” mentén húzódik. E vonal két oldala között az alábbi különbségekre érdemes felfigyelni:



a) Európa nyugati felében egyetlen ország sincs, ahol a születéskor várható élettartam ne haladná meg a 77 évet; a volt szocialista országokban viszont ez a mutató mindenütt 77 év alatt van, sőt az európai FÁK-tagállamok lakói még a 70 éves életkor elérésére sem számíthatnak. Kontinensünk keleti felében kiugróan nagy különbség van a férfiak és a nők életkilátásai között; a férfiak halandósági mutatói különösen rosszak, sőt számos országban még romlottak is a rendszerváltozás óta. Mindez aligha magyarázható mással, mint a szocialista rendszer terhes örökségével, az egészségügy nehéz helyzetével, valamint a súlyos civilizációs és környezeti ártalmakkal.

b) Európa legtöbb „nyugati” országában a posztindusztriális jóléti társadalom létrejöttével és a halandósági mutatók javulásával párhuzamosan fokozatosan csökkent a termékenység, s így állt be a demográfiai átmenet utolsó szakasza. Ezzel szemben a volt szocialista országokban a születési arányszám visszaesése és a természetes fogyás a rendszerváltás éveiben hirtelen következett be, és nem a gazdasági fejlettség szintjével,8hanem a növekvő létbizonytalansággal, az éveken át hanyatló életszínvonallal függött össze. (Magyarország némiképp eltér a posztszocialista modelltől abban, hogy itt a gyermekvállalási kedv korábban is igen alacsony volt, és a természetes fogyás már 1981-től állandósult. Ugyanakkor a születéskor várható élettartam – a FÁK-tagállamoktól eltekintve – a legrövidebbek között van.)

c) Európa népességének korösszetétele alapján is kiérdemli az „öreg kontinens” elnevezést. Az idős korcsoportok számának egyedülállóan nagy részaránya azonban földrészünk nyugati felére jellemző inkább.9A volt szocialista tömb területén a közelmúltig magasabb volt a születési arányszám, a halandósági mutatók pedig rosszabbak, mint a fejlett európai államokban; emiatt a lakosság korösszetétele „fiatalosabb”, látszólag kedvezőbb képet mutat.

A XXI. század első évtizedeiben Európa „őshonos” lakossága bizonyosan csökkenni fog. A demográfiai hanyatlás mértéke és időtartama nem jelezhető előre. A fogyó népességen belül természetesen megnő az idősek aránya az aktív keresőkhöz képest, ami komoly, bár nem megoldhatatlan társadalmi gondot jelent. (A legtöbb európai ország jelenleg amúgy sem képes elegendő munkahelyet biztosítani a kereső korú lakosság számára.) A javuló környezeti állapotú, jómódú, apadó lélekszámú kontinens a túlnépesedett fejlődő országok nyomorgó lakóinak szemében azonban egyre kívánatosabb célponttá vált, és úgy tűnik: a bevándorlók emelkedő létszáma s az európaitól eltérő demográfiai jellemzőik (magasabb termékenység és születési arányszám) a népességcsökkenést ellensúlyozni tudják. A legális és illegális betelepülők közösségeinek nyelvi, vallási, kulturális különbözősége azonban társadalmi feszültségek kialakulásához vezet. Hogy milyen mértékben kíván vagy kényszerül engedni az „Európa-erőd” ennek a külső nyomásnak, és hogy mennyire életképesek a főleg nagyvárosokban kialakuló multikulturális társadalmak – ez is a jövő nyitott kérdései közé tartozik.

4. 4. A városfejlődés szakaszai

Európát az urbanizáció igen magas foka jellemzi: a XXI. század elején népességének 3/4-e – sőt a kontinens fejlettebb nyugati részén mintegy 4/5-e – városlakó. Az európai városodás több évezredes múltra tekint vissza, és maradandó építészeti emlékei szervesen hozzátartoznak földrészünk kulturális örökségéhez.

A Kis-Ázsia felől Európába átcsapó városépítés első színtere a Kr. e. II. évezredtől kezdve az Égei-tenger környéke volt. A fallal körülvett poliszok – a görög városállamok kultikus, szervezési és kereskedelmi központjai – még fénykorukban is legfeljebb néhány tízezer lakost számláltak, ám az általuk alapított kolóniák révén hatásuk a Földközi-tenger egész medencéjére kisugárzott. Az európai urbanizáció terjedésének következő nagy hulláma az itáliai központból kiindulva a Római Birodalomnak messze a kontinens belsejében húzódó határáig nyomult. A gondosan megtervezett és a tájba illesztett, pompás középületekkel ékes ókori városok mintaképe Róma volt, amely a császárság fénykorában először lépte túl a milliós lélekszámot. A római városok egy része nem élte túl az impérium bukását, többsége azonban a rövidebb-hosszabb hanyatlás után ismét életre kelt, és új fejlődési pályára lépett.

A népvándorlás viharainak elcsitultával már az egész kontinensen kezdtek elterjedni azok az új kisvárosok, amelyek a feudális és egyházi hatalmi központ védelmi funkcióinak árnyékában kibontakozó kereskedelmi és kézműves-tevékenységnek köszönhették virágzásukat. A városi polgárság Európa-szerte mind több kiváltságot vívott ki magának, és a feudális államok keretei között, vagy azokból teljesen kiszakadva széles körű önkormányzatra tett szert. A késő középkori városfejlődés legjellemzőbb példáit Észak-Itáliában és Németalföldön találjuk meg; az utóbbi térség folyton szélesedő, országhatárokon átnyúló kapcsolatrendszerével már az Európa-központú világgazdaság csíráit hordozta magában. Az újkor hajnalán azonban még az urbanizáció két említett magterületén belül sem haladta meg a városlakók aránya a 12–13%-ot. A városodás következő, úgyszólván napjainkig tartó korszakát a XVIII–XIX. század ipari forradalma nyitotta meg.

Az ipari forradalomnak és a népesség gyors növekedésének párhuzamos folyamata új, a népesség területi eloszlására mindmáig meghatározó befolyást gyakorló jelenséget váltott ki: a tömeges belső vándorlást. A társadalmi munkamegosztás kibontakozása a város és a falu elkülönülését, a népesség foglalkozási átrétegződését, egyszersmind területi átrendeződését vonta maga után. Az újkori gazdasági fejlődésnek ezt a szakaszát – amelyet a mezőgazdasági népesség csökkenése, elvándorlása, valamint az iparvárosok keletkezése és gyors gyarapodása jellemez – Európa országai nem egy időben érték el. A XVI. századtól – a nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás nyomán – a társadalmi fejlődés súlypontja egyértelműen kontinensünk nyugati részére tolódott át. A polgárosodáshoz döntő lökést adott a reformáció, előkészítve a talajt az ipari, polgári forradalom számára. Az eredeti tőkefelhalmozás bázisára, a szabad kereskedővárosok erősödő és gazdagodó polgárságára támaszkodó, az ipari forradalom végrehajtásában élen járó nyugati társadalmakban már több mint két évszázada tart a termelési eszközök és az ipari munkaerő koncentrációja, a városodásnak, a társadalom modernizálásának folyamata.

Az Elbától keletre berendezkedett társadalmak történelme más útra terelődött. A mongol–tatár inváziókat követő török előrenyomulás alapjaiban rendítette meg az itteni államok fejlődését; nagy részük függetlenségét is hosszabb időre elveszítette. Társadalmi fejlődésük, polgárosodásuk lelassult vagy elakadt, korai feudális berendezkedésük megmerevedett. Gazdaságuk elszegényedett, feudális agrárjellegük konzerválódott, az iparosodás elemi feltételei is hiányoztak. Miközben Nyugat-Európa a világgazdaság vezető pólusává, a gazdasági-társadalmi haladás centrumává vált, Európa keleti fele elerőtlenedett, függő peremterületté alakult, ahol valamennyi meghatározó gazdasági-társadalmi folyamat jelentős történelmi késéssel és többé-kevésbé eltérő úton, nagy vargabetűkkel ment végbe.

A korán elindult és tartósan intenzív iparosítás két síkon hatott a népesség eloszlására. Egyrészt hatalmas összefüggő területeken nagy népsűrűséget hozott létre, másrészt a népesség egyre nagyobb hányadát városokba tömörítette. Európa népességének több mint fele azonban még a XIX. század végén is falvakban lakott és a mezőgazdaságból élt. Az agrárkeresők aránya 1900-ig csak Nyugat-Európában, Skandináviában és Közép-Európa fejlettebb, nyugati részén süllyedt 50% alá.

A mezőgazdaságra épülő preindusztriális társadalmat a falusi települések túlsúlya, valamint a kisméretű városok laza hálózata jellemezte. A védekezés kényszere, valamint a földek időnkénti újraosztásával járó faluközösségi birtoklás rendszere általában a nagyobb falvak kialakulásának kedvezett. Spanyol- és Görögország jelentős részén, Dél-Itáliában, a Párizsi-medencében, Németalföld déli felén és a Rajna-vidéken a szabálytalan szerkezetű halmazfalvak terjedtek el, míg az Elbától keletre inkább tervszerűen épült útifalvak, néhol kis körfalvak jöttek létre. A Pannon-alföld déli részének, akárcsak Bulgária és Görögország egyes vidékeinek a törökdúlás utáni betelepítése szabályos sakktábla alaprajzú falvak építésével járt. Az Ibériai-félsziget északi tájain és Franciaország nagy részén a középkorban kialakult aprófalvas településrendszer háborítatlanul fennmaradt. A hegyvidékek és az erdei irtványok elaprózott parcelláihoz általában magányos vagy kis csoportokba rendeződő falusi települések kapcsolódtak. Észak-Európában és a Baltikum nagy részén a szórványtelepülések uralma a XVIII–XIX. századi földreformokkal, a faluközösségi birtoklás felszámolásával függött össze.

A XVIII–XIX. században kibontakozó ipari forradalom először Nyugat-Európában formálta át és bővítette ki a korábbi városhálózatot. A modern urbanizáció első szakasza – amelyet joggal nevezhetünk városrobbanásnak is – kontinensünk fejlettebb országaiban mintegy másfél századon át tartott, és a XX. század elejére-közepére nagyjából véget ért. Európa keleti felében viszont épp ekkor kezdődött az iparosítás és a városnövekedés legdinamikusabb korszaka, amely azonban nem volt képes felszámolni az elmaradottság valamennyi bélyegét.

A modern városfejlődés második szakaszában – amely a XX. század elejétől fogva Európa mind nagyobb területein jelentkezett – a központi városok növekedése megtorpant, majd megállt. Rohamosan gyarapodtak viszont azok a peremvárosok, amelyek először a tömegközlekedés fő útvonalai mentén tűntek fel, majd a gépkocsi elterjedése nyomán egyre inkább szélesedő, már-már összefüggő agglomerációs gyűrűt fontak a nagyobb városok köré, és kellemesebb, egészségesebb környezetet, jobb életfeltételeket kínálva vonzották magukhoz előbb a lakosságot, majd a munkahelyeket is (szuburbanizáció).

Az 1970-es, 80-as években Európa legfejlettebb, posztindusztriális társadalmai eljutottak a városfejlődés harmadik szakaszába, amelyet az ipar térvesztése és a tercier ágazatok, különösen pedig a kutatás-fejlesztés minden tekintetben növekvő szerepe jellemez. Az agglomerációs gyűrűk ugyan még ekkor is továbbterjeszkedhetnek, de ez már nem ellensúlyozza a központi városok népességének fogyását. A növekedés súlypontja a vidéki (rurális) térségekbe helyeződik át, ahol a települések rég elvesztették tiszta agrárjellegüket, és a lakossági infrastruktúra magas színvonalával immár nem maradnak el a városok mögött, amelyekhez a fejlett közlekedés és távközlés révén szorosan kötődnek. A dezurbanizáció (ellenurbanizáció) másik nagy színtere Délkelet-Európa, ahol az 1990-es években a szocialista ipar összeomlása indított el a falvak irányába tartó hirtelen vándorlási hullámot. Az ingázás és a távmunkavállalás bővülő lehetőségei, a fordista tömegtermelés hanyatlása, az információs társadalom kibontakozása, a természetes környezet felértékelődése – úgy tűnik – továbbra is kedvez a dezurbanizációs folyamatnak. A fejlett európai országokban azonban tanúi vagyunk annak is, hogy a központi városok a lakásállomány felújításával, a közlekedés fejlesztésével, a túlzsúfoltság csökkentésével, a hatékony környezetvédelmi rendszabályokkal sok helyütt úrrá lesznek a hanyatláson, és képesek megtartani vagy letelepülésre csábítani az urbánus életformához vonzódó tehetős, fiatal értelmiségi rétegeket (dzsentrifikáció); ez a folyamat együtt jár egy rendezettebb városszerkezet kialakításával-kialakulásával (3. ábra). A városfejlődés jövőjét tehát az egyidejűleg érvényesülő, egymással ellentétes irányzatok helyről helyre, időről időre is változó dinamikája határozza meg.



Yüklə 12,62 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   48




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə