Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos



Yüklə 12,62 Mb.
səhifə3/48
tarix18.07.2018
ölçüsü12,62 Mb.
#56176
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   48

3. ábra > A nyugat-európai (brit) városszerkezet modellje Chaline, C. (1991) nyomán

A globalizáció új keletű tendenciái megerősítik a csekély számú világváros (metropolisz) domináns szerepét: ezek a nagy befolyással rendelkező transznacionális vállalatok és nemzetközi szervezetek döntéshozó központjai, itt tömörülnek az áru-, deviza- és értékpapírpiacok, itt vannak a világméretű tőke- és információáramlás lüktető csomópontjai. A széles körű, nemzetközi hatósugarú irányító szerepkör emeli a világméretű városhierarchia legfelső szintjére az európai metropoliszok közül Londont és Párizst. Más – ugyancsak nemzetközi jelentőségű – funkciók megoszlanak: pl. politikai téren Brüsszel, pénzügyi szempontból Zürich, Frankfurt, Luxembourg, a szállítás és kereskedelem terén a hollandiai Randstad-agglomeráció és Hamburg szerepe domborodik ki. Számos más európai város is szervesen kapcsolódik abba a globális léptékű információs és termelési hálózatba, amelyen keresztül kontinensünk világgazdasági szerepe érvényesül.

Az európai városhierarchia kvantitatív alapokon álló felmérésére több kísérlet történt. Céline Rozenblat és Patricia Cicille (2003) tanulmányában 15 indikátort (abszolútmutatót) választott ahhoz, hogy rangsorba állítsa Nyugat-Európa 200 ezer főnél népesebb agglomerációit (180 db): 1. népességszám (2000); 2. népességváltozás (1950–1990); 3. tengeri kikötői áruforgalom; 4. repülőtéri utasforgalom; 5. az agglomeráció elérhetősége; 6. nagy gazdasági csoportok székhelyeinek száma; 7. nemzetközi bankok száma; 8. turisták száma; 9. nemzetközi vásárok száma; 10. évente rendezett nemzetközi kongresszusok száma; 11. múzeumok száma; 12. kulturális örökségek száma; 13. egyetemi hallgatók száma; 14. kiadott tudományos folyóiratok száma; 15. publikált kutatási jelentések száma. Egyszerű pontozásos módszert alkalmaztak: minden mutató értéke szerint 1-től 6-ig kapott pontszámot egy-egy város; így maximum 90 pont volt elérhető. A vizsgálat eredményei alapján hét kategóriába sorolták be a nagyvárosokat, egy-egy kategória a városhierarchián belül egy-egy szintet jelöl. A legfelső lépcsőfokon Párizs (81 p) és London (76 p), alattuk Madrid (62 p), Amszterdam (59 p), Milánó (57 p), majd még lejjebb Barcelona, Berlin, Róma, Brüsszel, Bécs, München, Stockholm és Lisszabon áll (4. ábra). A volt szocialista tömb városai kimaradtak a vizsgálatból, de mivel szerepük eléggé elhalványul nyugati társaik árnyékában, így a leginkább versenyképesek (Prága, Budapest, Varsó) is valószínűleg csak a negyedik szinten lépnének be a körbe.



4. ábra > Európa nyugati felének városhierarchiája tizenöt indikátor pontértékei szerint, Rozenblat, C.–Cicille, P. (2003) alapján

5. 5. Európa gazdasága

Amíg Európa népességének aránya egyre gyorsabban zsugorodik a világ össznépességén belül, addig a Föld teljes termelési értékéből – noha e téren is jelentősen mérséklődött súlya az elmúlt évszázad folyamán – még mindig több mint 1/3-dal részesedik. Hasonlóan nagy szerepe van a nemzetközi tőkeáramlásokban is: az ezredforduló adatai szerint világviszonylatban a külföldre irányuló működőtőkének jóval több mint a fele az európai országokból származott, jelentős profithoz juttatva kontinensünk fejlett államait. A földrész fejlett országai ugyanakkor az amerikai és japán tőkebefektetések fontos befogadói is; részesedésük a világ összes működőtőke-beáramlásából 45–50% között mozog.

Másfél évszázaddal ezelőtt – némi túlzással nyugodtan állíthatjuk – gazdasági téren Európa a világot jelentette. A tengerentúli földrészek Észak-Amerikával együtt sem voltak egyebek, mint az európai gyarmatosító hatalmak gazdaságának alárendelt tartozékai, kiszolgáltatott nyersanyagtermelői, részben pedig fogyasztópiacai. Az utolsó évszázad egyetemes gazdaságtörténete Európa és a világ kölcsönös gazdasági-politikai kapcsolataiban bekövetkezett gyors és gyökeres változások krónikája. E változások lényegét némi leegyszerűsítéssel úgy lehetne összefoglalni, hogy Európa – korábbi monopolisztikus helyzetét feladva – a Föld kiterjedt részét még mindig vonzáskörében tartja ugyan, de már csak egyike a világgazdaság három centrumának, a „nagy triádnak”. Sajátos vonása, hogy e szerepet a történelem során felhalmozott anyagi és szellemi erőforrásai birtokában nem egyetlen ország, hanem a földrész fejlett államainak együttese tölti be.

Európa – a tőkés világgazdaság szülőföldje – a XIX–XX. század fordulóján ért hatalmának csúcspontjára: ekkor a világ ipari termelésének 62%-át adta. Az európai államok között a vezető helyet – kissé már elmaradva az USA mögött – a világtörténelem legnagyobb birodalmának anyaországa, Nagy-Britannia mondhatta magáénak: a szigetországból származott a Föld ipari termelési értékének 18,5%-a; ugyanakkor Németország részaránya 13,2%, Oroszországé 8,8%, Franciaországé 6,8% volt (Kennedy, P. 1992). Az egy főre jutó GDP-t tekintve azonban – amint arról Angus Maddison (1996) változatlan árakra átszámított adatsora (5. ábra) tanúskodik – Észak-Amerika fölénye már a XIX. század első felében megnyilvánult; épp a magasabb életszínvonal révén tudta a bevándorlók tömegeit Európából magához vonzani. Ez a fölény azután a két világháború idején tovább erősödött, és az utóbbi fél évszázadban Európa fejlett államainak is csak kemény erőfeszítés és összefogás árán sikerült a világgazdaság élvonalába visszatérni. A földrészen belül az integrációs folyamat terjedésének, a növekvő kohéziónak kitűnő tanújele Dél-Európa felzárkózása a centrumországokhoz. Ezzel szemben a kontinens keleti fele – amely összességében a déli peremnél fejlettebb volt – a szocialista rendszer zsákutcájából kijutva az 1980-as, 90-es években Latin-Amerika szintjére esett vissza. Az Európát kettészelő politikai és társadalmi vasfüggöny leomlása után tehát a kontinensen belüli gazdasági szakadék – legalább átmenetileg – még tovább mélyült.

Ez a szakadék természetesen a lakosság életszínvonalának jelentős eltérésében is kifejeződik. A kontinens nyugati részén a XX. század második felében létrejött a jóléti állam európai modellje, amelyet az Egyesült Államoktól vagy Japántól eltérően az jellemez, hogy a központi költségvetés igen aktív szerepet vállal az oktatás és az egészségügy finanszírozásában, valamint a társadalom elesett, hátrányos helyzetű rétegeiről (munkanélküliek, időskorúak stb.) való gondoskodásban. Az ezzel járó adóterhek azonban végső soron megemelik a termelési költségeket, ami hátrányt jelent a világméretű versenyben; ez pedig a leggazdagabb európai országokat is arra késztette, hogy az utóbbi időben a társadalmi szolidaritás elvének rovására mérsékeljék a jóléti rendszerek állami támogatását.



5. ábra > Az egy főre jutó GDP alakulása 1820–1992 között Maddison, A. (1995) szerint

Európa kereső lakosságának 1/10-ét a mezőgazdaság, 1/3-át az ipar foglalkoztatja; a harmadik – szolgáltató – szektor domináns jellege egyre feltűnőbbé válik. Európa országai között számottevő fejlettségi különbségek vannak, s ezek a foglalkozási szerkezetben is tükröződnek. Az Európai Unió 2004 előtti tagállamai (az EU15) közül csupán Görögországban és Portugáliában van 10% felett az agrárkeresők aránya; ezzel szemben a volt szocialista országok nagyobb részében még mindig 10–20% ez az érték. Általánosan érvényesülő tendencia az ipari keresők számának csökkenése, a dezindusztrializáció, amely az ágazati szerkezetváltással és a termelékenység növekedésével együtt zajlik le.

Jóllehet az első és második szektorban foglalkoztatottak aránya visszaszorulóban van, ez egyáltalában nem utal jelentőségük elvesztésére. Különösen vonatkozik ez az iparra, amely továbbra is meghatározó szerepet játszik Európa gazdaságában csakúgy, mint világkereskedelmi tevékenységében.

Az európai ipar elhelyezkedésében – az ipari forradalom kezdetétől az 1970-es évekig – a legfontosabb szerep a szén- és vasérc-előfordulásoknak jutott. A kontinens nagy, összefüggő iparvidékei általában még ma is egybeesnek a nagyobb szénmedencékkel, kisebb részben a vasérctelepekkel, jóllehet a valamikori alapokat biztosító bányászati tevékenység már többé-kevésbé elsorvadt, a kohászati termelés összezsugorodott. Az alapanyaggyártó és energiatermelő bázisokra az elmúlt évszázadok során rátelepedett széles skálájú feldolgozóipar azonban mindmáig kiemelkedő ipari térségekké avatja az egykori telephelyeken kifejlődött koncentrációkat. A skót és közép-angliai, dél-walesi iparvidékek, az Észak-Franciaország és Dél-Belgium határvidékén húzódó Sambre–Meuse körzet, a francia–német határ menti Saar–Moselle vidék, a hatalmas Ruhr-komplexum, a szász és cseh ipari gócok, Szilézia és a Donyec-medence – megroppanva ugyan, ám a reindusztrializáció keretében megújult, korszerűbb ágazati struktúrával – jelenleg is Európa legfontosabb ipari tengelyének meghatározó elemei. Később hasonló, de szerényebb jelentőségű mágnesszerepet játszottak az észak-spanyolországi, az ausztriai, a svédországi, a jugoszláviai és a romániai szén-, illetve vasérclelőhelyek. Manapság azonban az Európában felhasznált ércek zöme tengerentúlról érkezik, a korszerű energiahordozókat (kőolajat, földgázt, villamos áramot) pedig terebélyes vezetékhálózatok juttatják el szinte mindenhová. Az energiaellátás az „öreg kontinens” gazdaságának sebezhető pontja: a felhasznált földgáznak kb. 60%-a, a kőolajnak 4/5-e más kontinensről – elsősorban Szibériából, valamint Észak-Afrikából és a Közel-Keletről – származik.

Az európai nagyvárosok ipari funkciói ma is jelentősek. Egyesek mint fővárosok fokozatosan bővülő munkaerő- és fogyasztópiacukkal, nagy innovációs képességükkel, a szellemi erőforrások koncentrációjával vonzottak főleg különböző fogyasztási cikkeket előállító ipart (London, Párizs, Bécs stb.). Mások hajózható vízi utak mellett nőttek fontos ipari gócokká (Glasgow, Liège, Rouen, Lyon, Strasbourg, Frankfurt, Düsseldorf). Az ipart tömörítő nagyvárosok harmadik csoportját a forgalmas tengeri kikötők alkotják (Bristol, Liverpool, Hamburg, Rotterdam, Antwerpen, Bordeaux, Marseille, Barcelona, Genova, Pireusz, Burgasz, Odessza, Riga, Göteborg). Korábban főleg az importált élelmiszerek, élvezeti cikkek (gabona, hús, rizs, kávé) és különböző nyersanyagok (textil, bőr) feldolgozása, a hajógyártás, majd a kőolaj-finomítás, a vaskohászat és az acélgyártás vált a tengeri kikötővárosok jellemző iparává. Európa nagy ipari koncentrációi általában vegyes profilúak, bár eredetileg homogén ágazati telephelyekből indult el fejlődésük. Ilyen homogén szerkezetű ipari gócok a legutolsó fél évszázadban is jöttek létre. A II. világháború után iparosodó egykori szocialista országokban az új városok egész sora született 1950–70 között.

A fejlett nyugat-európai országokban – az amerikai Szilícium-völgy mintáját követve – a csúcstechnológiai ipar fejlesztésére, a kutatóbázis biztosítása érdekében főleg egyetemi városok közelében „technológiai parkok”, „technopoliszok” szervezését és kiépítését kezdték meg az utóbbi évtizedek folyamán. Nagy-Britanniában az „M4-es korridor” mentén, a London–Bristol közötti szakaszon telepedtek le a csúcstechnológiai szektorhoz tartozó vállalatok. Franciaországban Párizs déli szegélyén létesült a „Tudomány Városa”. Cannes közelében Sophia Antipolis és Grenoble mellett Meylan hivatottak a kutatás-fejlesztés jövőbe mutató céljainak szolgálatára. Olaszország északi sarkában, Torino körül alakult ki fejlett technopolisz-zóna. A technopoliszok növekedése gyors, tudományos és képzési feladataik a termelés és a szolgáltatások legígéretesebb ágait foglalják magukban (informatika, telekommunikáció, robottechnika, biotechnológia).

Ezek az új jelenségek jelzik azokat a szerkezeti változásokat, amelyek révén Európa fejlettebb része reagált az új világgazdasági kihívásokra: a haladás élvonalát jelentő csúcstechnológiai ágazatok térhódítását az alacsony bérszínvonalú térségekbe húzódó klasszikus iparágak rovására (6. ábra). E folyamattal párhuzamosan fokozatosan halványul a stratégiai ágazatok nemzeti jellege, gyorsan nő a multi- és szupranacionális intézmények és vállalatok szerepe.



6. ábra > A kék farmer (blue jeans) világkörüli útja az alacsony szállítási költségekkel is összefüggő új globális területi munkamegosztást tükrözi. A textiliparból jóformán csak a divattervezés (design) és néhány munkafolyamat fő színtere maradt Európa. Forrás: http://www.globalisierung-online.de

Az ipar színvonalának területi eltéréseit tükröző hatékonysági mutató, az egy ipari keresőre jutó termelési érték 5–7-szeres különbsége az egyes országok ipari tevékenységének három alapvető összetevőjére utal: a munkaerő képzettségére, a technológia fejlettségére s nem utolsósorban az előállított termék piaci értékére. Nem meglepő tehát, hogy az általános fejlettség és az ipari hatékonyság szoros térbeli összefüggésről árulkodik.

Teljesen azonos helyzet alakult ki a mezőgazdasági termelés színvonala tekintetében is. Ennek a fejlődése nem volt olyan töretlen és széles körű, mint az iparé, sőt esetenként a tartós stagnálás jelei mutatkoznak. Európa agrárpiaca telítődött, a piacgazdaság zavartalan érvényesülését protekcionista törekvések gátolják. A fejlett országokban az agrárszektor működtetését nem csupán gazdasági, sokkal inkább politikai megfontolások határozzák meg, ezért általában jelentős az ágazat állami támogatása. A hatékonyság, az egy mezőgazdasági keresőre jutó termelési érték Európa egyes térségei között 3–4-szeres eltérést mutat.

A mezőgazdaság színvonala nemcsak a területegységre vagy az egy keresőre számított termelési értékkel, hanem pl. a növénytermesztésben elért termésátlagokkal is jól jellemezhető: történelmileg kialakult sajátos koncentrikus elrendeződést mutat, amelynek középpontjában az európai agrárpiac magterületeként a Benelux országok, Franciaország északi része és Nyugat-Németország állnak. Itt a legmagasabb a föld értéke, nyilvánvaló tehát, hogy csak jelentős ráfordításokkal, nagy terület- és tőkeintenzitással lehet kifizetődő a termelés. Az 1979–1781. évekre vonatkozóan valamennyi kultúrnövény hektáronkénti hozamát gabonaegységre átszámítva volt lehetőségünk a növénytermesztés színvonalának térképét megszerkeszteni (Probáld F. 1990). A növénytermesztés intenzitás-görbéi nem a talaj és az éghajlat által megszabott természetes termékenységhez – az agroökológiai potenciálhoz –, hanem a fő piactól mért távolsághoz igazodtak. Az övezetes rendet kissé torzító, magasabb szintű termelést mutató kelet-közép-európai és délkelet-európai sáv a szovjet felvevőpiac hatását tükrözte.

Valamennyi növény hozamának számbavétele helyett elegendő lehet az öt legfontosabb, széles körben elterjedt kultúra – a búza, a kukorica, az árpa, a burgonya és a cukorrépa – termésátlagait figyelembe venni. (Ez esetben a viszonyítási alap az adott növények összeurópai átlaghozama, egy-egy ország agrártermelési színvonalát pedig az öt növénynek a vetésterülettel súlyozott átlagai jellemzik.) Az így nyert értékek és a valamennyi kultúrnövényre kiterjedő számítás eredményei között – az országok sorrendjét tekintve – igen szoros rangkorreláció van (rs = 0,81), ami igazolja, hogy az öt fő kultúra alapján is kielégítő pontossággal leírható a növénytermesztés intenzitásának térbeli rendje. A számításokat 1998. évi adatokkal elvégezve a korábbinál is szabályosabb térszerkezet ismerhető fel, ami a szovjet piac „zavaró” hatásának megszűntével magyarázható. Feltűnő még az Európai Unió agrártámogatását élvező államok fokozott előretörése és a háború sújtotta balkáni államok leszakadása is (7. ábra). (Természetesen az országokon belüli finomabb eltérések valósághű bemutatását ez az erősen generalizált, modellszerű ábrázolás nem teszi lehetővé.)



7. ábra > A mezőgazdaság színvonalának területi különbségei öt fő kultúrnövény terméshozamai alapján (1998; európai átlag = 100) Forrás: Takács Laura számításai a FAO Production Yearbook adatai alapján

A mezőgazdaság termékszerkezetének kialakításában fontos szerepet játszik az éghajlat. A hőmérsékleti értékek szerint Európában délről észak felé haladva négy, egymástól lényegesen eltérő vonásokkal rendelkező övezet különböztethető meg:



a) A szubtrópusi kultúrák övezete a mediterrán Európa tengerparti peremeire, valamint az Ibériai-félsziget nagyobb részére terjed ki. Az övezet déli szegélye a citrusfélék termelési öve, északi határát pedig a csaknem teljes fagymentességet kívánó olívatermelés elterjedése jelzi.

b) A meleg-mérsékelt vagy másképpen kukorica-búza övezet az olívatermelés és a kukoricatermelés északi határvonala között terül el. Észak felé nagyjából a 19–20 °C-os júliusi izoterma vonaláig terjed. Ezen a sávon belül jelölhető ki a szőlőtermelés északi határa is.

c) A hűvös-mérsékelt övezet a kukorica-, illetve a búzatermelés északi határvonalai között húzódik. Itt van a burgonyatermelés legfontosabb színtere. A búza északi elterjedési határa a 13–14 °C-os júliusi izoterma vonalát követi.

d) Az északi övezetet a búzahatár és az Északi sarkkör fogja közre. A rövid, hűvös nyár csak az árpa termesztését teszi lehetővé. A zárt tűlevelű erdők között néhány százalékra zsugorodik a szántóföldi gazdálkodás területe.

Európa legjobb talajai a meleg-mérsékelt övezetben, illetve annak északi peremén vannak. Ezek a magas termőképességű, löszös-vályogos anyakőzeten kialakult erdőtalajok borítják a Párizsi-medencét, Belgium és Közép-Németország területét. Lengyel-Sziléziában, a Magyar- és a Román-alföldön, valamint az ukrán–orosz feketeföld-övezetben a csernozjom, illetve különböző mezőségi talajok uralkodnak. A klimatikus tényezők nemcsak a növénytermesztésen belül alakították ki a többé-kevésbé jellemző szerkezetet, hanem az állattenyésztés regionális sajátosságaiban is jelentkezik hatásuk. A szarvasmarha-tenyésztés fő bázisa az óceáni éghajlati tartományban és az Alpok térségében van, ahol a művelhető terület nagy százaléka értékes rét, és ahol a szántóföldi termelésen belül igen magas a lédús takarmányok aránya. Egészen jelentéktelen szerepet tölt be a szarvasmarhatartás a száraz éghajlatú és ezért értékes takarmányokban szegény mediterrán Európa területén. A rét-legelő területek silányabb minősége, a takarmánytermelés nehézségei tükröződnek Közép- és Kelet-Európa aszályos területeinek alacsony szarvasmarha-sűrűségében.

A sertéstenyésztés is Európa északnyugati országaiban koncentrálódik, mivel itt az árpa- és burgonyatermelésre, valamint a tejipar melléktermékeire támaszkodhat. Délkelet-Európa kukoricaövezete ugyancsak a legintenzívebb tenyésztési területhez sorolható.

A gyenge minőségű – szarvasmarhatartásra már nem alkalmas – rét-legelőket mind az óceáni, mind pedig a mediterrán Európában juhtenyésztéssel hasznosítják. Ennek megfelelően Európa legnagyobb juhállományát a Balkán-félszigeten, illetve a Brit-szigeteken találhatjuk.

Az első és a második szektor foglalkoztató ereje, a társadalmi termék előállításában betöltött szerepe csökkenő irányzatot mutat; ezzel ellentétes tendencia – a mezőgazdaság átmeneti térnyerése az 1990-es években – csak Délkelet-Európa néhány, a piacgazdasági átmenet nehézségeivel küzdő országában figyelhető meg. Általánosan jellemző viszont a tercier szektor bővülése; ennek egy része hagyományos jellegű (pl. közlekedés, szállítás, elosztás), másik része kifejezetten a fejlett társadalmakhoz kötődik (pénzügyi, információtechnológiai, képzési és kutatási-fejlesztési szolgáltatások); az utóbbiakat kvaterner szektor néven is szokás megkülönböztetni. A szolgáltatások első nagy térhódítása az iparosodással párhuzamosan ment végbe, s meghatározó szerepkörét az új információs és kommunikációs technológiák elterjedése, a nagy népességtömörülések kialakulása nyomán az utóbbi néhány évtizedben nyerte el. Lényegében ennek tükrében követhető területi elhelyezkedésének sémája is. Más szóval az elmúlt évszázad gazdasági és urbánus fejlődését egyértelműen a szolgáltatások dúcolták alá, s hatékony szerepet vállaltak az életminőség javításában, a politikai, igazgatási és kulturális rendszerek kiépülésében.

Kiemelésre kívánkozik a közlekedés jelentősége, amely a vasútépítés kezdete óta világviszonylatban is a legsűrűbb hálózattal szőtte be Európát. Az utóbbi fél évszázadban a vasút jelentősége a személy- és teherfuvarozásban egyaránt visszaszorult, kiépült viszont az autópályák és a sajátos feladatot ellátó csővezetékek átfogó rendszere. A távolsági személyforgalomban növekvő szerephez jutottak a légikikötők, amelyek a környező régiók fejlesztését is nagyban előmozdítják. A szárazföldi közlekedés legfontosabb útvonalai észak–déli irányban szelik át kontinensünket. A hidegháború örökségeként hiányos viszont a kelet–nyugati forgalom infrastruktúrája, s Európa keleti felének út- és vasúthálózata egyébként is elmarad a kor követelményeitől. A kontinens légterének zsúfoltsága, valamint a gépjárműforgalom káros környezeti hatásai és pazarló üzemanyag-fogyasztása lassanként az ágazatok közti újabb eltolódás felé, a vasúti és a vízi szállítás reneszánsza és a szállítási módok ésszerű kombinációja irányába mutatnak. Az európai kontinenst egészében átfogó egységes közlekedési rendszer kiépítése, valamint a szomszédos földrészekkel való kapcsolat fejlesztése a következő egy-két évtized kiemelkedően fontos programja. A fő cél a földrész belső kohéziójának erősítése, a nehezen megközelíthető és ezért hátrányos helyzetű peremvidékek felzárkóztatása; lehetséges azonban, hogy a kiépülő hálózat fő haszonélvezői a közlekedési korridorok mentén sűrűsödő csomópontok, végső soron pedig a már meglévő centrumtérségek lesznek (Erdősi F. 2004).

6. 6. Európa regionális tagolódása

Európa történelmi múltjából következően sokféle ellentmondással szabdalt kontinens. A természeti környezet is szélsőséges eltéréseket mutat, legfőképpen azonban a társadalmi-gazdasági vonásokban tárulnak fel roppant nagy különbségek. A népmozgalmi mutatók, a foglalkozási szerkezet, a városodási tendenciák egyaránt jelzik: a legfontosabb választóvonal – amely a gazdasági fejlettség eltérő szintjén álló országcsoportokat különít el – az egykori szocialista tömb országait választja el a fejlett Európától. Az előbbiek esetében az egy főre jutó GDP (2005-ben) 10 ezer euró alatt van, utóbbiaknál viszont a 20 ezret is meghaladja; igaz, az „átmeneti zónába” (10–20 ezer euró) is tartozik néhány ország: a „keleti éltanuló” Szlovénia, a „Nyugat” lemaradt országai, Portugália és Görögország, valamint a két – az európai integrációhoz csak 2004-ben csatlakozott – szigetország, Málta és Ciprus. A nyugat–keleti törésvonal újabb fokozatát észleljük, ha Kelet-Közép-Európán túl a Független Államok Közössége vagy a Balkán-félsziget irányába haladunk tovább. A legszegényebb és a leggazdagabb európai országok értékei között óriási a különbség; ez még akkor is jelentős marad, ha a GDP-értékeket hivatalos devizaárfolyam helyett az életszínvonal szempontjából mértékadó vásárlóerő-paritáson számítjuk át.10

Bár Európa nyugati felének országai a világ leggazdagabbjai közé tartoznak, közöttük – főként pedig az egyes kisebb régiók között – még mindig számottevő fejlettségi különbségek vannak. A társadalmi-gazdasági ismérvekből kirajzolódó térszerkezeti alapvonásokat az utóbbi időben többen is megkísérelték szemléletes modellekbe foglalni.

Már a népsűrűségi térképre pillantva is szembeötlő, hogy kontinensünk legsűrűbben lakott területsávja Délkelet-Angliától a Benelux államokon, a Rajna-vidéki urbanizációs tengelyen és Svájcon keresztül Észak-Olaszországig húzódik. Ez a térség autópályákkal és vasutakkal át-, meg átszőtt, és ezen a sávon belül helyezkednek el a legnagyobb iparvidékek; közülük a két világháború között még az északiak számítottak a fejlődés motorjának, újabban viszont a korszerűbb ágazati szerkezetet mutató déli szárny dinamikus előretörése figyelhető meg. A termelés számos munkafolyamata ugyan kiszorulóban van az egész övezetből, ám továbbra is az itt felnövekedett városokban található a legtöbb transznacionális vállalat irányító központja, itt tömörülnek a legtőkeerősebb bankok, a forgalmas légikikötők (8. ábra), itt vannak a nemzetközi jelentőségű politikai döntéshozó centrumok. A szellemi erőforrásaival és fogyasztói potenciáljával is kiemelkedő, enyhén ívelt formájú fejlődési centrumövezetet Roger Brunet (1989) nyomán „kék banán” néven szokták emlegetni (9. ábra).



Yüklə 12,62 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   48




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə