Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

8. ábra > Európa nagyvárosainak légiutas-forgalma 2002-ben Erdősi F. (2004) nyomán

9. ábra > Európa magterülete és fejlődési tengelyei; térszerkezeti modell Dicken, P. (1998) nyomán, kiegészítve

Ez a zóna már régen is vezető szerepet játszott, több történész e térségre mint a középkori Európa gazdasági terének gerincére tekint. Ebben a sávban, az Alpokat is keresztező közlekedési útvonalon bonyolódott le a kontinens belső kereskedelmi forgalmának legnagyobb hányada, és itt helyezkedett el a nagyvárosok többsége is; a későbbiekben e zónában bontakozott ki az ipari forradalom, s így a kapitalista korszak kulcsövezetévé vált (Braudel, F. 2003; Pounds, N. 2003).

Ehhez az újkori történelemben mindig is vezető szerepet játszó zónához nyugat és kelet felől több száz kilométer széles, a csúcstechnológia és a kutatás-fejlesztés számos központjának otthont adó holdudvar csatlakozik. Lendületes fejlődés megy végbe a Földközi-tenger partvidékén, a Barcelona–Lyon–Bologna által közrefogott ún. „napfényövezetben” is; itt egyértelműen a szolgáltató ágazatok (pl. turizmus, formatervezés) és a fordista tömegtermeléssel szemben egyedi igényeket kiszolgáló kis- és középvállalatok a gazdasági előnyomulás zászlóvivői. A különösen dinamikus térségekből a fontosabb közlekedési folyosók mentén terjednek tovább a fejlődést gerjesztő innovációk a kontinens peremei, illetve Közép-Európa keleti része felé.

A fejlettség regionális szintű egyenlőtlenségi vizsgálatai általában a vásárlóerő-paritáson számított GDP/fő értéket veszik alapul (10. ábra). Az ebből kirajzolódó kép meglehetősen szabálytalan elrendeződést tükröz, amelyből többé-kevésbé összefüggően Dél-Németország, Ausztria, Svájc és Észak-Olaszország emelkedik ki. Jóval átlag feletti fejlettséget mutat azonban számos ritkán lakott észak- és nyugat-európai régió is, amelyek a centrumtérség fogalmába semmiképp sem illenek bele. Közelebb visz a kontinens gazdasági centrumának lehatárolásához, ha a népsűrűséget és a gazdasági fejlettséget együttesen kifejező gazdasági sűrűség (GDP/km2) meglehetősen ritkán alkalmazott mértékszámát vizsgáljuk. Így már elég egyértelműen kirajzolódik egy Közép-Angliától Közép-Olaszországig húzódó, területileg összefüggő, magas gazdasági sűrűségű ív, amely – bár dél felé messzebbre nyúlik – kissé valóban a Brunet-féle „kék banánra” emlékeztet. Ezen a területen kívül, „magányos szigetek” formájában jelennek meg egyes nagyvárosok, illetve fővárosok gazdasági csomópontjai, valamint pár jellegzetes iparvidék. Európa keleti felében kizárólag néhány főváros és a hozzá tapadó régió mutatja – inkább csak pontszerűen – a kontinentális centrumtérségben megfigyelt gazdasági sűrűsödést; hosszabb, esetleg az országhatárokon is átnyúló tengelyek léte azonban e módszerrel nem igazolható (Probáld F.–Szabó P. 2005).

10. ábra > Az egy főre jutó GDP regionális különbségei az Európai Unióban (2002, vásárlóerő-paritáson) Forrás: Eurostat

A vasfüggöny lebontása után a piacgazdasági átmenet útjára lépő volt szocialista országokban épp a nyugati határvidék régiói tudtak leghamarabb bekapcsolódni az új irányú fejlődésbe, melynek legfőbb közvetítői az innovációk befogadására legfogékonyabb, infrastruktúrával legjobban ellátott nagyvárosok lettek. Ezek az ún. kapuvárosok egymással csak laza kapcsolatban állnak, viszont ezernyi szállal kötődnek a „kék banán” övezetéhez, ahonnan az elmúlt évszázadok során is kapták – igaz, több-kevesebb késéssel – a fejlődés impulzusait. A piacgazdasági átmenet e hídfőállásai Gdańsktól Prágán és Pozsonyon, Győrön át Budapestig Grzegorz Gorzelak (1996) szerint – a „kék banán” halvány keleti tükörképeként – bumeránghoz hasonló alakzatot formálnak a térképen.

A modellszerűen egyszerűsített és jól csengő névvel ellátott ábrázolások nyilvánvalóan igen alkalmasak a szélesebb közvélemény és a politikai döntéshozók érdeklődésének fölkeltésére; így aztán a „kék banán” valóságos divathullámot indított el. Az Európai Unió például a London–Párizs–Milánó–München–Hamburg ötszöget (pentagont) állította előtérbe, mint a globális integráció centrumtérségét. K. R. Kunzmann (1992) szerint a nagyvárosok és vonzáskörzeteik által kirajzolt „szőlőfürt”, L. van der Meer (1998) szerint a nagyvárosokat közlekedési-távközlési tengelyekkel összefűző „vörös polip” a gazdasági fejlődés magterülete. Európa regionális sokszínűsége azonban minden általánosítást megnehezít, van tehát igazság J. Goddard (1995) ironikus véleményében, aki szerint kontinensünk térképének tarkasága egy gyümölcssalátás táléhoz hasonlatos, és ezért szimpla banán- vagy szőlőfürt-modellel közelítőleg sem írható le.

Ha az aránylag gyorsan változó finomabb térszerkezeti vonásoktól eltekintünk, és nagyobb figyelmet fordítunk a gazdálkodás természeti feltételeire, valamint a társadalmi-gazdasági szempontból ma is jelentős államhatárokra, akkor Európa égtájak szerinti tagolását követhetjük, amely sokrétű, huzamosan érvényesülő társadalmi-gazdasági tartalmat hordoz. Ennek a „klasszikus” felosztásnak a jegyében különösebb gond nélkül határolhatók le a mediterrán Dél-Európa, az óceáni Nyugat-Európa, a skandináv térséget magában foglaló Észak-Európa és a FÁK határától az Urálig terjedő Kelet-Európa országcsoportjai.

Európa térfelosztása csak a XX. században került a történészeket és a geográfusokat élénken foglalkoztató, a közvéleményben széles körű visszhangot kiváltó kérdések közé. Az eredetileg tudományos szempontok alapján készült térfelosztások némelyike olykor felkeltette a politikusok és publicisták figyelmét is, és széles körben ismertté válva szinte önálló életet kezdett, politikai vagy ideológiai töltést nyert, és más – nem kevésbé reális alapon nyugvó – felosztásokat háttérbe szorítva vissza is hatott a társadalom térbeli szerveződési folyamataira. Ez a jelenség jól megfigyelhető, ha tanulmányozzuk Európa különböző, múlt századi térfelosztásait, amelyeknek előtérbe kerülése vagy elhalványulása csak részben magyarázható a kontinenst átszelő társadalmi-gazdasági törésvonalak elmozdulásával és az alapegységnek tekinthető államok határváltozásaival (11. ábra).¹¹

11. ábra > Európa térfelosztásának jellemző típusai

A legtöbb vitát a történészek és a geográfusok körében Közép-Európa fogalmának értelmezése¹²váltotta ki; itt ugyanis a korántsem éles határok kijelöléséhez a természetföldrajz vajmi kevés támpontot kínál. Pusztán történettudományi alapon e térség egyik fele Nyugat-Európához számítható, másik fele pedig Kelet-Európa egyik alrégiójaként fogható fel, míg más vélemények szerint Kelet-Közép-Európa teljesen önálló régiónak tekinthető. Pándi Lajos (1995) a geográfus A. Penck által 1916-ban alkotott „Köztes-Európa” fogalmát vette át, amelynek keretébe a német és az orosz-szovjet birodalom közé zárt, gyakorta változó határú kis államok Finnországtól Görögországig terjedő övezetét sorolta. Az Európa Tanács a kontinens társadalmi-gazdasági kettészakadásának idején – 1965 és 1970 között, amikor Közép-Európa fogalma a vasfüggöny leereszkedése folytán látszólag kiüresedett – szakértői konferenciák egész sorát szervezte meg földrészünk lehatárolásának és térfelosztásának tisztázására (Sattler, R. J. 1971). A tankönyvünkben követett beosztás – Délkelet-Európa különválasztásától eltekintve – az akkor kialakult, a hazai földrajztudományban is nagyjából elfogadott konszenzushoz igazodik.

Chapter 2. Az Európai Unió

Probáld Ferenc, Szabó Pál

1. 1. Az Európai Unió létrejöttének okai és előzményei

A XXI. század elején a világgazdaság egyik fő hatásközpontja a kemény politikai alkufolyamat során fokozatosan kialakult Európai Unió, amelynek magterületéhez mind szorosabban kötődnek a kontinens periferikus helyzetű országai is. A területi munkamegosztás új európai rendszerének létrejötte fontos, ámde ellentmondásoktól sem mentes társadalomföldrajzi folyamat. A túlhaladott nemzetállami elvek lassú feladásával párhuzamosan erősödik a regionalizmus, amely a régi határoktól független, sőt azokat olykor keresztező történelmi, etnikai vagy vallási alapú identitástudatban gyökerezik, és újfajta területi együttműködési formákhoz vezet. Jóllehet bizonyos döntések nemzetek fölötti intézmények hatáskörébe kerülnek, földrészünk mit sem veszít kulturális sokszínűségéből. A XXI. század formálódó Európája minden bizonnyal más lesz, mint azt az európai eszme első hirdetői és gyakorlati megvalósításának úttörői elképzelték.

A közgazdaság-tudomány klasszikusai közül Adam Smith már a XVIII. században rámutatott a nemzetek közötti együttműködés és a szabad kereskedelem előnyeire. Az utópista-szocialista Claude H. Saint-Simon az európai társadalom újjászervezéséről szóló 1814. évi munkájában úgy vélekedett: az emberi szellem fejlődésmenetéből következik, hogy földrészünk népei a nemzeti érdekeken felülemelkedve a közös boldogulás útját keressék. A gazdasági szükségszerűség még csak érlelte az egységes német állam megteremtését, mikor a közgazdász Friedrich List (1840) már az egész földrészt átfogó szabad kereskedelem mellett sorakoztatta fel érveit. A nagy francia író, Victor Hugo éppúgy meggyőződéses híve volt az Európai Egyesült Államoknak, mint a liberális gondolkodó Eötvös József, aki a nemzeti viszályok megszűntét remélte a határok leomlásától. De a történelem – legalább átmenetileg – mintha épp ellenkező irányba fordult volna: az I. világháború szétzúzta az anakronisztikus alapokon nyugvó, ám mégiscsak integrációként működő Osztrák–Magyar Monarchiát, és helyén nyomorra kárhoztatott kisállamokat hívott életre. Nem véletlen, hogy a Coudenhove-Kalergi által kezdeményezett Páneurópa-mozgalom 1923-ban éppen Bécsben bontott zászlót. Az európai eszme élharcosai között számos kitűnő gondolkodó volt; sorukban joggal tartjuk számon a széles látókörű, tragikus sorsú geográfus-politikus Teleki Pált is. Az integráció gondolatának valóra váltásához azonban csak az erőszakos hitleri egyesítési kísérlet kudarca, a II. világháború szörnyű pusztítása nyomán, mesterségesen kettéosztott kontinensünk nyugati felében értek meg a feltételek. Winston Churchill 1946-ban híres zürichi beszédében újból felvetette és komoly politikai érvekkel támasztotta alá az Európai Egyesült Államok eszméjét. 1948 májusában több mint nyolcszáz európai szellemű polgár, köztük sok képviselő és politikus találkozott a Hágai Kongresszuson, amelynek memoranduma a kormányokat és a szélesebb közvéleményt egyaránt megmozgatta, s közvetlenül az Európa Tanács laza politikai szervezetének megalakulásához vezetett. 1950. május 9-ei¹ beszédében Robert Schuman francia külügyminiszter javaslatot tett a nyugat-európai országok szénbányászatának, valamint vas- és acéliparának közös Főhatóság alá helyezésére, s ezzel egy jóval átfogóbb együttműködés alapjait vetette meg.

A nemzetgazdaságok békés „összenövését”, fokozatos egyesítését célzó törekvések a II. világháború után a korábbiaknál jóval szélesebb társadalmi támogatást élveztek; az integrációs folyamatot politikai és gazdasági tényezők egész sora ösztönözte. Közülük csak a legfontosabbakat emeljük ki:

a) A világháborúban gazdaságilag, katonailag és politikailag meggyöngült európai államok csak régi ellentéteiket félretéve, erőiket egyesítve tehettek kísérletet arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok hegemóniáját ellensúlyozzák, és világgazdasági pozícióikat legalább részben visszaszerezzék.

b) A hidegháború évtizedeiben a szovjet katonai fenyegetéssel szemben az USA is támogatta a nyugat-európai integrációs szándékot, amelytől joggal várta a NATO katonai megerősödését.

c) A gyarmatbirodalmak felbomlása nyomán az Európán belüli gazdasági és politikai kapcsolatok az egykori gyarmattartók – elsősorban Nagy-Britannia – szempontjából erősen felértékelődtek.

d) A tudományos-technikai forradalom számos iparágban szükségszerűvé tette a koncentrációt, a nagyvállalatok és -üzemek kialakulását. A méretgazdaságosság szempontjából optimális nagysorozatú termelés és a széles körű háttéripari kooperációs kapcsolatok kibontakozásához a szűk nemzeti piacok már nem biztosíthattak elegendő mozgásteret.

e) A műszaki haladás ugrásszerűen megnövelte a termelési költségeken belül a kutatásra és fejlesztésre fordítandó pénzügyi források arányát. Ez ugyancsak hozzájárult a több országban tevékenykedő, rendkívül tőkeerős transznacionális vállalatok elterjedéséhez, ami maga után vonta a nemzetközi tőkemozgások felgyorsulását és újfajta, a határokon átnyúló szervezési stratégiák alkalmazását (12. ábra). Az Egyesült Államokkal, illetve újabban Japánnal szemben mutatkozó lemaradás, az ún. „technológiai rés” felszámolása érdekében Nyugat-Európa a transznacionális vállalati érdekek támogatásán túl államközi együttműködésen alapuló nagyszabású kutatási programokhoz is megfelelő kereteket hozott létre.

f) A műszaki fejlődés nyomán elkerülhetetlenné vált a nemzeti energetikai, közlekedési, távközlési és informatikai rendszerek mind szorosabb összekapcsolódása, újabban pedig a gazdasági élet motorjává vált fejlett szolgáltatások szférájának integrációja is.

A gazdasági integráció kísérleti műhelyeként szolgált a három kis Benelux ország, amelyek 1946 és 1960 között vámuniót hoztak létre, s egymás között fokozatosan szabaddá tették az áruk, a tőke és a munkaerő mozgását. A német–francia megbékélés jegyében alakult meg 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió).

12. ábra > A transznacionális vállalatok termelés-szervezési stratégiájának változatai; az államhatárok átjárhatósága, a kereskedelem liberalizálása az ésszerű globális szervezés előfeltétele (Dicken, P. [1998] nyomán)

Fontos új elem volt, hogy e szervezet Főhatóságát a tagállamok (a Benelux országok, az NSZK, Franciaország és Olaszország) „nemzetek feletti” hatáskörrel ruházták fel az akkoriban még kulcsiparágnak számító szénbányászat és vaskohászat termelésének és piaci feltételeinek összehangolt szabályozására. A Montánunió hat tagállama az 1957. március 25-én aláírt Római Szerződéssel létrehozta az Európai Atomenergia-közösséget (Euratom), valamint a messze tekintő, nagy integrációs távlatokat nyitó Európai Gazdasági Közösséget, ismertebb nevén Közös Piacot. E három szervezet vezető intézményei 1967-ben egyesültek; ettől fogva használatos új elnevezésük (Európai Közösségek, illetve Európai Közösség, EK) kifejezésre juttatta, hogy az integrációs folyamat immár nem korlátozódik pusztán a gazdaság területére. Végül – nem annyira az elért eredményeket, mint inkább a folyamat irányát, a távlati célokat hangsúlyozva – az 1993-ban hatályba lépett Maastrichti Szerződés az Európai Unió elnevezést honosította meg.

2. 2. Az Európai Unió intézményrendszere

Az EK hat fejlett, egymáshoz földrajzilag is közel fekvő alapító tagja az 1958–73 közötti időszakban – kedvező világgazdasági feltételek közepette – sikeresen haladt az integráció kiépítésének útján. Ennek első lépése a vámunió megteremtése volt, ami a tervezettnél korábban, 1968. július 1-jén fejeződött be. A tagállamok egymás közötti kereskedelmében fokozatosan megszüntették a vámokat, föloldották a mennyiségi korlátozásokat, a külső országokkal szemben pedig egységes, közös vámtarifákat léptettek életbe. 1962-ben döntés született a közös agrárpolitikáról, melynek finanszírozására 1964-ben létrehozták a Közös Piac mezőgazdasági alapját. Az 1960-as évek folyamán nagy lépéseket tettek a négy alapszabadságnak (az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgásának) megvalósítása felé. Fő vonalaiban ekkor alakult ki a közösség központi intézményrendszere is, amelynek szervei közül az alábbiakban csak a legfontosabbakat emeljük ki:

a) A Brüsszelben székelő Európai Bizottság (röviden: Bizottság) elvileg a nemzeti kormányoktól független testület. A Bizottság elnökét a tagállamok választják, és minden EU-ország egy biztost delegálhat a testületbe; a biztosok ötéves időszakra kapják megbízatásukat. Mindkét döntéshez az Európai Parlament hozzájárulása szükséges. A Bizottság készíti elő, dolgozza ki és terjeszti a Tanács, valamint az Európai Parlament elé az integrációs folyamattal összefüggő intézkedéseket, majd javaslatainak elfogadása esetén gondoskodik azok végrehajtásáról. A Tanács felhatalmazása alapján különösen széles önálló jogköre van a Bizottságnak a mezőgazdaság, a regionális fejlesztés és a kereskedelmi politika területén. A külső országokkal kötött szerződések előkészítése ugyancsak a Bizottság hatáskörébe tartozik. Szerepének fontosságát, egyszersmind azonban sokat bírált bürokratikus szervezetét jelzi, hogy közel 24 000 főnyi hivatali apparátust foglalkoztat.

b) Az Európai Unió Tanácsa (röviden: Tanács) – melyet korábban Miniszterek Tanácsának hívtak – a nemzeti kormányoknak az adott kérdésben illetékes minisztereiből áll; ez az EU legfőbb jogszabályalkotó és irányító szerve, amely a Bizottság előterjesztései alapján valamennyi tagállam számára kötelező határozatokat, rendeleteket és irányelveket alkothat, valamint ajánlásokat dolgozhat ki. A Tanácsban minden ország adott számú szavazattal rendelkezik, amely hozzávetőlegesen népessége arányát tükrözi, noha a szavazatok elosztásának súlyozása a kisebb országoknak kedvez. A legtöbb döntést többségi szavazással hozzák meg, ám a legérzékenyebb kérdések eldöntése egyhangú határozathozatalt igényel.

c) Az EU állam-, illetve kormányfői 1974 óta rendszeresen – évente kétszer vagy háromszor – tartanak csúcstalálkozókat, melyeken a Bizottság elnöke is részt vesz. A nagy horderejű politikai döntéseket ez a legmagasabb rangú testület – az ún. Európai Tanács²– hozza.

d) Az Európai Parlament (röviden: EP) plenáris üléseit Strasbourgban, bizottsági és frakcióüléseit Brüsszelben tartja, állandó titkársága pedig Luxembourgban székel. A parlament képviselőit 1979 óta ötéves ciklusokra közvetlenül választják a tagállamok polgárai, ami emelte az eleinte igen szűk hatáskörű intézmény tekintélyét.³Az EP fő feladata a törvényhozás, ezen belül kiemelt fontosságú a közös költségvetés elfogadása. E tevékenysége során a Bizottság javaslatait véleményezi, illetve ezekkel kapcsolatban különböző módosító javaslatokat dolgozhat ki. Az EP feladata emellett az EU központi szerveinek ellenőrzése. Új tagoknak az EU-ba történő felvételéhez és társulási egyezmények megkötéséhez a Parlament jóváhagyására van szükség. Az EP tagjai nem nemzeti szekciókat alkotnak, hanem európai szinten szerveződő politikai csoportokba tömörülnek.

e) Az integrációs jogalkalmazás legfőbb fórumának számító Bíróság, a közös költségvetési pénzek felhasználásán őrködő Számvevőszék, valamint a regionális fejlesztési beruházások és külföldi segélyprogramok részbeni finanszírozására hivatott Európai Befektetési Bank Luxembourgot választotta székhelyéül. Ugyanitt működik az Európai Unió statisztikai hivatala (Eurostat) is.

f) A Gazdasági és Pénzügyi Unió legfontosabb szerve a Frankfurtban működő Európai Központi Bank, amelynek feladata a közös pénz, az euró kezelése. Elsődleges célja, hogy biztosítsa az árstabilitást, ezáltal megvédje az európai gazdaságot az inflációtól. A Bank a kormányoktól és más szervektől függetlenül hozza meg döntéseit.

g) A brüsszeli Európai Gazdasági és Szociális Bizottság feladata, hogy a munkáltatói, szakszervezeti és egyéb társadalmi érdekcsoportokat bevonja az integrációs folyamat döntéshozatali mechanizmusába. A helyi és regionális érdekeket érintő kérdésekben tanácsadó szerepet lát el az 1994-ben létrehozott Régiók Bizottsága. Tagjai regionális kormányzatok vezetői, városok polgármesterei közül kerülnek ki.

3. 3. Az integráció kiterjesztése és elmélyítése

A fejlett európai államok egyik – Nagy-Britannia által vezetett – csoportja sokáig idegenkedett a szorosabb integrációtól, ezért 1960-ban életre hívta az Európai Szabadkereskedelmi Társulást (EFTA). Ennek tagjai csupán az ipari termékek vámoktól és egyéb korlátozásoktól mentes kereskedelmét tűzték ki célul és valósították meg 1967-re. Hamarosan kiderült azonban, hogy e laza, egymástól földrajzilag távol eső országokat magában foglaló szervezet nem lehet az EK igazi vetélytársa. Ezt belátva idővel az EFTA legtöbb tagja csatlakozott az EK-hoz. Az EFTA maradék tagállamai és az EK között 1984-re sikerült fokozatosan szabaddá tenni az iparcikkek kereskedelmét. 1994-ben hatályba lépett az EFTA és az EK megállapodása, az ún. Európai Gazdasági Térség (EGT) létrehozásáról, amely lehetőséget kínált a munkaerő, a tőke, az áruk és szolgáltatások mozgásának csaknem teljes, kölcsönös liberalizálására anélkül, hogy az EU-tagsággal járó némely kötelezettséget (pl. a közös külső vámok, az agrárpolitika vagy a halászati jog alkalmazását) vállalni kellett volna. Ámde az EGT-n szinte már születése pillanatában túllépett az idő: Svájc népszavazáson vetette el a csatlakozás gondolatát, Svédország, Finnország és Ausztria pedig a teljes jogú EU-tagságot választotta. Így az EGT lazább kötelékeivel végül is csupán Izland, Norvégia és Liechtenstein kapcsolódott az egész fejlett Európát átfogó integrációs folyamatba. Az ezredfordulót követően Svájc – korábbi elzárkózó álláspontját feladva – népszavazással szentesített kétoldalú szerződést kötött az EU-val, amely biztosította a svájci cégek és állampolgárok mozgási s letelepedési szabadságát az EU területén, valamint lényegesen csökkentette az agrárkereskedelmi vámokat.

A kezdetben hat országot tömörítő európai integráció fokozatosan bővült: 1973-ban Nagy-Britannia, Írország és Dánia, 1981-ben Görögország, 1986-ban Spanyolország és Portugália csatlakozására került sor. Az új tagok beilleszkedésének problémái, valamint az 1970-es évek energiaválsága, az új világgazdasági korszakhoz való nehéz és lassú alkalmazkodás miatt azonban az integráció elmélyítése az első évtized után megtorpant. Szükségessé vált a Római Szerződés továbbfejlesztése; az Egységes Európai Okmány (1987), majd az Európai Unióról szóló Maastrichti Szerződés hatályba lépése (1993) az integrációs folyamat újabb mérföldköveit jelzik.

Az Egységes Európai Okmány célja a teljesen egységes belső piac megteremtése volt. Az integráció első szakaszának lezárulta ugyanis még nem hozta meg a négy alapszabadság maradéktalan érvényesülését; ehhez további sokrétű intézkedésekre volt szükség, amelyeket 1993-ra nagyobb részben sikerült végrehajtani. Közülük az alábbiakat érdemes kiemelni:

a) A tagállamok közötti szabad áruforgalmat a vámok és a mennyiségi korlátozások felszámolása után is fékezték az eltérő szabványok, műszaki előírások, egészségügyi és biztonsági szabályok, amelyek gyakran a nemzeti piacvédelem burkolt eszközei voltak. Ezt a problémát a lényeges követelményekre összpontosító közös európai szabványok kidolgozásával, valamint a nemzeti szabványok kölcsönös elismerésével oldották meg. Alapelvként fogadták el, hogy ha az egyik tagállam valamely termék forgalmazását engedélyezi, akkor az a termék az EU egész területén piacra vihető.

b) Az EU mindenütt azonos versenyfeltételeket biztosít valamennyi tagállam vállalatai számára. A hazai cégekkel azonos nemzeti elbánás elvét az állami megrendelésekre is kiterjesztették.

c) Az Unió – felismerve a szolgáltatások növekvő gazdasági jelentőségét – az 1990-es években fokozatosan szabaddá tette azok nemzetközi áramlását is. Így pl. a tagállamok bankjai és biztosítótársaságai bármely más tagországban nyithatnak fiókokat, s az ottani cégekkel azonos feltételek mellett működhetnek. Hasonlóképpen liberalizálják az energetika, a fuvarozás és a távközlés uniós piacát is; ez a folyamat azonban egyes területeken a XXI. század elejére is áthúzódott, és teljesen nem zárult le.

d) Az EU polgárai bármelyik tagállamban szabadon letelepedhetnek, tanulhatnak, munkát vállalhatnak vagy önálló vállalkozásba kezdhetnek, mégpedig ugyanolyan feltételekkel, mint a fogadó ország lakosai.⁴A munkaerő szabad mozgását elősegíti a szakképesítések és diplomák kölcsönös elismerése, bár ezt a tagállamok általában még mindig rövidebb-hosszabb honosítási eljáráshoz kötik.

Az integráció további kibővítésére 1995-ben került sor: Ausztria, Finnország és Svédország lépett az EU tagjai sorába. Ezzel az Európai Unió a XX. század végén már 15 országot fogott össze (EU15). Az új tagállamok szerényebb népességszámuk és magas gazdasági fejlettségük miatt nem idéztek elő komolyabb változásokat az Unió rendszerében.

Az 1995. év más tekintetben is fontos dátum volt az európai integráció történetében, mivel ekkor lépett hatályba a Schengeni Egyezmény, amelynek alapján előbb kilenc, majd később tizenhárom EU-tagállam teljesen megszüntette a személy- és áruforgalom ellenőrzését a közös belső határokon; ezzel párhuzamosan viszont szigorította a külső határok őrizetét.⁵Nagy-Britannia és Írország – a terrorizmus veszélyére hivatkozva – nem írta alá ezt az egyezményt, viszont az Unión kívüli Izland és Norvégia igen. Utóbbi két ország, valamint – a hivatalos megállapodások alapján – Liechtenstein és Svájc állampolgárai az uniós állampolgárokéval megegyező bánásmódban részesülnek az integráció területén.

Az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés elfogadásával új szakasz kezdődött az integrációs folyamatban. Ennek során a kül- és biztonságpolitika, valamint a bel- és igazságügyi politika számos területére is kiterjesztették a kormányközi együttműködést. A Maastrichti Szerződés távlatilag legnagyobb hatású eleme az volt, hogy útjára indította a Gazdasági és Pénzügyi (Monetáris) Unió (EMU) megvalósítását. (Ehhez a folyamathoz – élve a kimaradás jogával – Nagy-Britannia, Svédország és Dánia nem csatlakozott, Görögország pedig csak 2000-re tudott eleget tenni az euró bevezetéséhez szükséges kemény gazdasági előfeltételeknek.) A gazdasági és pénzügyi politika szigorú összehangolására épülő szabályok alapján az EU magvát képező 11 tagállam 1999. január 1-jétől a bankközi műveletekben bevezette a közös pénz, az euró használatát, 2002. január 1-jétől pedig a nemzeti bankjegyeket és pénzérméket is az euróval cserélte fel. Az euró a dollár vetélytársaként valós világgazdasági súlyának megfelelően képviseli az EU-t a nemzetközi tőkepiacon, ugyanakkor új, nagyon erős kötelékkel fogja össze és kényszeríti szoros gazdaságpolitikai együttműködésre az uniós tagállamokat.

4. 4. A keleti bővítés

Az 1980-as évek derekán már-már úgy látszott, hogy az európai integráció hamarosan eléri végső – a „vasfüggönyig” terjedő – határait. A mesterséges katonai-politikai-gazdasági választóvonal keleti oldalán elterülő ún. „állami kereskedelmű országok” az EK erőterén kívül estek, és részéről a lehető legkedvezőtlenebb elbánásban részesültek. A hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) a fejlett technológia kivitelének tiltásában, valamint a – kizárólag a szocialista országokból származó árukra alkalmazott – mennyiségi korlátozásokban és behozatali tilalmakban nyilvánult meg. Ez a helyzet 1988-ig állt fenn, amikor a Szovjetunió és a kényszerből hozzá igazodó KGST-országok feladták makacs vonakodásukat az EK nemzetközi jogi elismerésétől. Ezzel megnyílt az út a viszony normalizálása előtt.

A KGST-országok közül 1988-ban elsőként hazánk kötött kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodást az EK-val, amely gyorsított ütemben valósult meg: már 1990-re megszűntek a magyar exportot sújtó mennyiségi korlátozások, és az EK bizonyos vámkedvezmények, valamint – a PHARE-program keretében – szerény mértékű gazdasági segítség nyújtására is késznek mutatkozott.⁶

A KGST és a Szovjetunió felbomlása, valamint a politikai és gazdasági rendszerváltozás égetően szükségessé tette Európa egykori szocialista országai számára az integráció magterületéhez fűződő kapcsolatok erősítését; a tíz ország együttesen mindössze 10–11%-kal részesedett az EU külső kereskedelmi forgalmából, viszont az 1990-es évek folyamán valamennyiük szempontjából az Unió vált a legfontosabb külgazdasági partnerré. A kapcsolatok kiépítésének keretéül az 1990-es évek első felében aláírt társulási egyezmények szolgáltak; az Európai Közösség Magyarországgal, Csehországgal, Lengyelországgal, Szlovákiával, a három balti állammal, valamint Szlovéniával, Bulgáriával és Romániával kötött ilyen megállapodást. Ennek keretében viszonossági alapon – de a társult országoknak némi időbeli előnyt nyújtva – szabaddá tették az ipari termékek kölcsönös forgalmát, jelentősen mérsékelték a mezőgazdasági kereskedelem akadályait, és elismerték a társult államok törekvését a teljes jogú EU-tagság elnyerésére.⁷

Az Európai Unió a leendő új tagok felvételét az alábbi – elég homályosan fogalmazott és nem egykönnyen teljesíthető – feltételekhez kötötte (ún. koppenhágai kritériumok):

a) demokratikus politikai rendszer, az emberi és kisebbségi jogok védelme;

b) működő piacgazdaság, melynek az Unión belül is bírnia kell a verseny s a piaci erők nyomását;

c) a politikai, gazdasági és pénzügyi unióval járó kötelezettségek vállalása, vagyis a közösségi vívmányokat felölelő teljes joganyag (az ún. „acquis communautaire”) átvétele az új tagok részéről;

d) az EU saját képessége az új tagok befogadására anélkül, hogy az integráció szintje csökkenne.

Az egyes országokkal lefolytatott hosszas csatlakozási tárgyalások eredményeként 2004. május 1-jén az Európai Unió tíz új államot üdvözölt soraiban: Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia (EU25). Bulgária és Románia – a 2005-ben megkötött csatlakozási szerződés alapján – 2007. január 1-jétől vált az integráció tagjává. Ezzel az Unió (EU27) lakóinak száma 490 millió főre, teljes területe 4,25 millió négyzetkilométerre nőtt.

Az Európai Unió keleti bővítésének költségeit és hozamait összevető elemzések szerint kiderült, hogy a bővítés történelmi és világpolitikai távlatokban „tüneményesen kedvező alku az EU 15 országa számára” (Baldwin, R. E. 1997; Breuss, F. 1998). A keleti bővítés haszna főként a térség dinamizmusából, s ennek folytán az EU belső piacának, valamint világgazdasági súlyának növekedéséből fakad. Az új tagállamok gazdasági fejlődését viszont meggyorsítják az EU pénzügyi alapjaiból járó, illetve elnyerhető támogatások. Ráadásul az egységes regulák bevezetése miatt csökkent a külföldi befektetők kockázata, s így nőtt a működőtőke beáramlása a térségbe. Emellett a csatlakozás lehetővé tette az EU politikai döntéshozatali folyamatában, s így az egész kontinens életére kiható döntésekben való aktív részvételt is.

Az újonnan csatlakozott országok több szempontból még nem teljes jogú tagjai az integrációnak. Több régi tagállam ugyanis évekkel elhalasztotta munkaerőpiacának teljes megnyitását az új országok munkavállalói előtt, és az újak az agrártámogatások terén is csak hosszabb átmeneti időszak után részesülhetnek a régiekkel azonos elbánásban. Ugyanakkor egyes követelmények teljesítése alól az új tagállamok is ideiglenes mentességet (derogációt) harcoltak ki maguknak. A kelet-közép-európai országok céljai között szerepel az eurózónához való mielőbbi csatlakozás is, ehhez azonban meghatározott, alacsony szintre kell leszorítaniuk államadósságukat, költségvetési hiányukat és pénzromlásuk ütemét, vagyis teljesíteniük kell az ún. maastrichti konvergencia-kritériumokat. Erre a jelenlegi gazdasági helyzet tükrében legkésőbben Magyarországnak van esélye, a szomszédos Szlovénia viszont már 2007-ben bevezette az eurót.

A kibővült EU hatékony működésének biztosítása érdekében le kellett egyszerűsíteni a döntéshozatal rendszerét. A Nizzai Szerződés (2001) ezért új szabályokat állapított meg az EU intézményeinek méretével és azok működésével kapcsolatban; ezek 2003. február 1-jétől érvényesek. Az eredeti tervek szerint 2006-ban helyüket átvette volna az Európai Unió – hosszas egyeztetések, viták után megszületett – Alkotmánya, ám a dokumentum életbe lépéséhez minden tagállam jóváhagyására szükség lett volna. Csakhogy egyes tagállamokban népszavazás utasította el a tervezetet (Franciaország, Hollandia), néhol pedig meghátrált a kormányzat a szavazás kiírása elől. A kudarc hátterében több ok áll; ezek közül talán a legfőbb, hogy a Varsói Szerződés katonai szervezetének széthullása és a Szovjetunió felbomlása miatt megszűnt a fenyegetettség érzete, amely az alapítástól jóformán napjainkig az integráció belső tömegtámogatásának fontos pillére volt. A különböző felmérések eredményei azt mutatják, hogy a XXI. század elején az EU lakossága megosztott: egyre több az „euroszkeptikus” és egyre kevesebben állnak ki kontinensünk egysége mellett, így szükségképpen ismét a pillanatnyi nemzeti részérdekek érvényesítése kerül előtérbe a nagy ívű távlatos célok helyett.

5. 5. Az egységes belső piac következményei

Az EU-integráció kiemelt helyet foglal el a világgazdaság fő hatásközpontjai között (2. táblázat), ám a fejlődés dinamizmusa nem kielégítő: az Európai Közösséget az 1970-es évektől fogva az USA-nál és Japánnál többnyire lassúbb, erősen ingadozó gazdasági növekedés jellemezte, amelyhez a munkanélküliség magas aránya társult. Nem sikerült közelebb kerülni az USA-hoz a tudomány és a csúcstechnológia kulcsfontosságú területein sem. Természetesen az EU-n belül mind a gazdasági fejlettség szintjét, mind a növekedés ütemét tekintve számottevő regionális különbségek vannak.