Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Probáld Ferenc

9.1. 1. Az európai integráció előfutárai

A kis területű, de rendkívül sűrűn lakott Benelux államok (BElgium, NEderland = Hollandia és LUXemburg; 4. táblázat) főként előnyös földrajzi helyzetüknek köszönhetik kimagasló gazdasági fejlettségüket. A három vezető európai hatalom – Németország, Franciaország és Nagy-Britannia – közé ékelődő térségben van a legnagyobb népességi és gazdasági potenciál gyújtópontja, a kibontakozó európai megalopolisz centruma. A Benelux államok kereskedelme és ipara sok évszázados hagyományokra épült, s gazdasági összefonódásuknak mély történelmi gyökerei vannak.

Németalföld virágzó mezőgazdasága és céhes kézműipara már a középkorban sűrű népességet tartott el. A flandriai manufaktúrákból kikerülő lenvásznak, posztó- és csipkeáruk a XII–XVI. században Európa-szerte híresek voltak. Amszterdam és Antwerpen a középkor alkonyán magukhoz ragadták a Rajna-vidék, a Brit-szigetek és a Baltikum felé irányuló kereskedelmet, s ezzel Nyugat-Európa legfontosabb kereskedelmi gócpontjává váltak. A gazdag németalföldi városok birtoklásáért folyó gyakori harcok, hatalmi torzsalkodások sem állíthatták meg a polgárság gyarapodását. A spanyol Habsburgok uralma ellen zászlót bontó városok megvívták a világtörténelem első sikeres polgári forradalmát (1566–1581). A felszabadult északi tartományok – melyekből a mai Hollandia kovácsolódott össze – gyors tőkés fejlődésnek indultak, viszont a továbbra is spanyol, majd osztrák Habsburg-uralom alatt maradó Dél-Németalföld – a mai Belgium – fejlődése két évszázadra megtorpant.

A XVII. század első felére esett a független Hollandia fénykora. A németalföldi tengerjárók a világ minden részére eljutottak, gyarmatokat alapítottak, és közülük sokan – pl. Barents, Tasman – beírták nevüket a nagy felfedezések krónikájába. A holland tőkés társaságok kereskedelmi telepei valamennyi földrészen megjelentek, sőt Dél- és Kelet-Ázsiában szinte monopolhelyzetet élveztek. A cromwelli hajózási törvény (Navigation Act, 1651) azonban súlyos csapást mért a holland kereskedelmi flottára; ettől kezdve Anglia fokozatosan elhódította Hollandiától a tengerek feletti uralmat, és alaposan megnyirbálta a gyöngébb vetélytárs gyarmatbirodalmát. A XX. század derekáig megőrzött külbirtokok (Indonézia, Suriname) és a ma is fennhatósága alatt álló Holland Antillák így is előkelő helyet biztosítottak Hollandia számára a gyarmatáru-kereskedelemben, és bőséges forrásai voltak az eredeti tőkefelhalmozásnak.

A napóleoni háborúkban Németalföld mindkét része francia uralom alá került, majd a bécsi kongresszus (1815) nyomán egységes önálló királysággá alakult. A szén- és vasérclelőhelyekben bővelkedő, s ez idő tájt az ipari forradalom fő színterévé váló Belgium rövidesen elszakadt Hollandiától (1830), és néhány évtizedre a kontinens vezető nehézipari műhelyévé lett: itt gyártották a legtöbb vasat és acélt, itt készültek az első vasúti mozdonyok és sínek. A fogyatkozó bányakincsekért a kis országot egy hatalmas gyarmat (Belga-Kongó) megszerzése kárpótolta.

A XX. században a Benelux országok szerény természeti erőforrásai és szűk belső piacai egyre kevésbé elégíthették ki a hatalmas ipari monopóliumok igényeit. Gazdasági szükségszerűséggé vált a nemzetközi kereskedelem gyors bővítése; megérlelődtek az integrációs törekvések előfeltételei. Először Belgium és Luxemburg lépett gazdasági unióra (1922), majd Hollandia elvi csatlakozásával (1944) megnyílt az út a három országot összefogó integráció kiépítéséhez. Az egyezmény gyakorlati megvalósítása során (1948–1960) a Benelux unió tagjai lebontották egymás között a vámhatárokat, szabaddá tették az áruk, a tőke és a munkaerő mozgását, összehangolták szociális intézkedéseiket és gazdaságpolitikájukat; a tervezett pénzügyi unió megteremtéséig azonban nem jutottak el.

A Benelux államokat kis méretük és rendkívül fejlett, specializált gazdaságuk ráutalja a nemzetközi munkamegosztásban való igen élénk részvételre. Az egy lakosra számított és az egységnyi nemzeti jövedelemhez viszonyított külkereskedelmi forgalom értéke egyaránt kimagasló. A három ország összevont részesedése a világkereskedelemből meghaladja a 7%-ot, s ezt csupán az USA és Németország múlja felül (2004). A belga és a holland export-import forgalomnak csak kis része bonyolódik le a Benelux unió határai között; a legfőbb partnerek Európa vezető gazdasági hatalmai. Innen ered a Benelux államok erős érdekeltsége a szélesebb körű integráció létrehozásában és továbbfejlesztésében. Ennek az érdekeltségnek, valamint a kedvező földrajzi helyzetnek köszönhető, hogy az Európai Unió legfontosabb intézményeinek székhelye Brüsszel és Luxemburg.

4. táblázat > A Benelux államok területe, lakossága és gazdasági fejlettsége

Ország	Terület (ezer km ^2 )	Lakosság (millió fő, 2005)	Népsűrűség (fő/km2)	Egy főre jutó GDP (euró, 2005)
Belgium	30,5	10,47	343	28 500
Hollandia	33,9*	16,31	481	31 000
Luxemburg	2,6	0,45	173	64 300
BENELUX	67,0*	27,23	406	30 600

* A vízfelszíneket (7600 km2) nem számítva.

9.2. 2. Belgium és Hollandia: hasonlóságok és különbségek

A Benelux államok gazdaságának fejlettségi szintje hasonló, szerkezete azonban sok tekintetben különbözik. Ebben a történelmi fejlődés eltérő útján kívül a különböző népességföldrajzi vonások és természeti adottságok hatása is kifejeződik. A két „nagy” Benelux ország – Belgium és Hollandia – gazdaságföldrajzi összehasonlításából az alábbi fő vonások emelhetők ki:

a) Hollandia lakossága – amely több germán nép összeolvadásával alakult ki – a csekély fríz kisebbségtől eltekintve etnikailag egységesnek tekinthető. Belgiumot viszont éles népességföldrajzi választóvonal szeli ketté: az ország északi részét flamandok lakják, akiknek nyelve lényegében a hollanddal azonos; délen viszont franciául beszélő vallonok élnek. Az ország egységét marcangoló flamand–vallon politikai ellentét hátterében a gazdasági szerkezet nagy területi különbségei húzódnak meg.

b) Belgium lakossága évtizedek óta alig gyarapszik. Ezzel szemben Hollandia sokáig a többi nyugat-európai országhoz képest feltűnően gyors természetes szaporodást mutatott (pl. 1946–1950 között évi 18‰), és csak újabban közeledik a demográfiai egyensúly állapotához (2003: 3,7‰). A népesség számának növekedése a holland gazdaság fellendülésének legkedvezőbb időszakaiban is fedezte a munkaerőigényt, így a vendégmunkások beáramlása nem volt számottevő. Jelentéktelen a belga–holland és a holland–német határt keresztező ingavándor-forgalom is.

A két ország eltérő demográfiai fejlődése gyökeresen megváltoztatta lakosságuk egymáshoz viszonyított arányát. 1831-ben Belgiumban 3,8 millió, Hollandiában 2,6 millió ember élt. A holland népesség 1930-ra utolérte, jelenleg pedig már másfélszeresen múlja felül Belgium lakosainak számát.

A belga bányavidékeken már a XX. század első felében is tömegesen alkalmaztak vendégmunkásokat. A főként Dél-Európából érkező külföldi munkavállalók aránya az 1970-es években ugrásszerűen megnőtt, és jelenleg (2005) Luxemburgban 39%-os, Belgiumban 9%-os, Hollandiában pedig 4,5%-os szintet ér el.

A holland statisztika megkülönbözteti az „őshonos” (autochton) népességet (mindkét szülő Hollandiában született) és a részben vagy egészen külföldi származásúakat; utóbbiak aránya a 20%-ot is megközelíti. Legtöbbjük gyökerei Törökországba, Marokkóba, illetve az egykori gyarmatokra (Indonézia, Suriname és az Antillák) nyúlnak vissza, és elkülönülésük néhány nagyvárosban komoly társadalmi problémát jelent.

c) A Benelux államok kontinensünk legmagasabb színvonalú, legbelterjesebb mezőgazdaságával büszkélkedhetnek. A mezőgazdaságilag hasznosított terület (szántó, rét és legelő) – melynek aránya valamivel meghaladja az 50%-ot – zömében az állattenyésztés céljait szolgálja. A mezőgazdasági termelés jelentősége Hollandiában jóval nagyobb, mint Belgiumban; ezt tükrözi egyebek közt az agrárkeresők magasabb részaránya (3,1%, szemben a belgiumi 1%-kal). Hollandia a nagy népsűrűség ellenére mezőgazdasági termékekből nettó exportőr; a hús, tojás, tejtermékek, zöldségfélék és virágok a teljes kivitel értékének 1/5-ét képviselik. Belgium viszont nem tudja nagy gabonabehozatalát más mezőgazdasági termékek exportjával ellensúlyozni.

A belga és a holland parasztgazdaságok átlagos mérete – 20–25 hektár – nyugat-európai viszonylatban is kicsinek számít. A birtoktestek rendszerint több parcellára oszlanak; ez indokolja a Hollandiában évtizedek óta folyó, nagy vízrendezési és talajjavítási munkálatokkal egybekötött tagosítási programot. A megfelelő üzemnagyság elérése érdekében a legtöbb gazdálkodó saját földjén kívül bérelt parcellákat is művel. A holland mezőgazdaság hozamai a világranglista élvonalában vannak (pl. tehenenként átlagosan évi 8000 liter tej, hektáronként 8,5 t búza), ami a nagyfokú gépesítésnek, a tervszerű fajtanemesítésnek és a rekordmennyiségű műtrágya felhasználásának köszönhető. A ráfordítások azonban így szükségképpen magasak, és a termelés mai színvonala csak a külső versenyt kirekesztő uniós agrárpolitika révén tartható fenn. A talaj és az élővizek nagyfokú elszennyeződése miatt a növényvédő szerek és műtrágyák alkalmazását újabban visszafogják, és a művelésből kivont földek erdősítését, természetvédelmi vagy üdülőhelyi hasznosítását ösztönzik.

d) Hollandia energiagazdasága arra a hatalmas földgázvagyonra támaszkodik, amelyet az 1960-as évektől Groningen környékén és az Északi-tenger kontinentális talapzatán tártak fel. A kitermelt gáz mennyisége lassan csökkenőben van (2004-ben 87 Mrd m³), a világranglistán az 5–8. helyen áll, azonban Európa fejlett államai közül még mindig csak Nagy-Britannia és olykor Norvégia előzi meg. A földgáz kivitele nagyjából megfelel a behozott kőolaj és kőszén értékének. Belgiumban a valaha jelentős szénbányászat 1992-re megszűnt. Az ország elektromosáram-termelésében – Hollandiától eltérően – kimagasló (57%) az atomerőművek aránya.

e) Mindkét ország iparának legfontosabb ágazata a fémfeldolgozás. A nagy múltú belga gépgyártással szemben a holland fémfeldolgozó ipar javarészt az utóbbi fél évszázad szülötte, épp ezért belső arányai korszerűbbek. Hollandiában a foglalkoztatottak száma alapján a fémfeldolgozást az élelmiszeripar követi, amely a hazai mezőgazdaság termékein kívül külföldi nyersanyagokat (pl. pálmaolajat, kakaót, dohányt) is bőven fogad. A belga iparszerkezet második helyét a visszaszorulóban lévő textil- és ruházati ipar foglalja el. A vegyipar mindkét országban az ágazati struktúra harmadik helyén áll. Hollandia vegyipara a hazai földgáz, valamint a tömegesen importált kőolaj révén kedvezőbb helyzetben van, és gyorsabb fejlődést mutatott; az 1970-es évek árrobbanását és takarékossági intézkedéseit viszont a kőolaj-finomítás nagyon megsínylette. A bányászat és a kohászat Hollandiában kevesebb munkást foglalkoztat, de jóval termelékenyebb, mint Belgiumban (14. ábra).

14. ábra > A Benelux államok ipara

A Benelux államok iparában uralkodó monopóliumoknak a tőkekivitel révén hatalmas külföldi érdekeltségeik vannak. A belga ipar nagyobb része a banktőkével összefonódott óriás trösztök kezében van; pl. a Société Générale üzemei a vas- és színesfémkohászat, valamint az energetika terén vannak kulcspozícióban. Hasonlóképpen a belga vegyipar közel kétharmada felett a Solvay tröszt rendelkezik. A holland ipar három vezető monopóliuma világviszonylatban is a legnagyobbak közé tartozik: a Royal Dutch-Shell főleg a kőolajiparban, az Unilever az élelmiszer- és vegyiparban, a Philips az elektrotechnikában és az elektronikában tevékenykedik; mellettük egyre nagyobb súlyúvá válik az Akzo Nobel vegyipari cég is. Az első két mamutvállalatban a holland tőke a brittel, az utóbbi esetében a svéddel kapcsolódik össze.

f) A Benelux államokat méltán nevezik „Európa kapujának”: közlekedésük fejlett, vasút- és közúthálózatuk világviszonylatban a legsűrűbb. Hollandia és Észak-Belgium síkságai kitűnő terepet kínáltak a folyóágakat egymással és a tengerrel összekötő csatornák építéséhez, a belvízi hajózás páratlan arányú fejlesztéséhez. (Hollandiában a hajózható vízi utak hossza 5000 km, amelyből 2400 km 1000 tonnán felüli hajókkal is járható. A vízi utak sűrűsége és szállítási teljesítménye jóval felülmúlja a vasutakét.) A nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő holland kikötők forgalmának a hazai export és import csak kisebbik felét teszi ki, a többi Németország és Belgium felé irányuló jövedelmező tranzitszállítás, amely a hollandiai csatornákon, folyókon, csővezetékeken, utakon és vasutakon áramlik keresztül. Belgium tengeri kereskedelme és átmenő forgalma ugyancsak tekintélyes, de az előnyösebb fekvésű Hollandiáéval nem vetekedhet.

10. Hollandia

10.1. 1. Küzdelem a tengerrel

Hollandia földjének túlnyomó része 100 m-nél alacsonyabb síkság; a 300 méteres tengerszint feletti magasságot csak egyetlen ponton, az Ardennek előőrseként átnyúló Limburgi-rögnél lépi túl. A Holland-síkság keleti felét az 50–100 m magasságig emelkedő, szelíden tagolt geest-vidék alkotja. A geesteket a Rajnától északra idős homokos-agyagos moréna, délre folyami hordalék építi fel, és sovány podzoltalaj borítja. A halmok közti laposok kiterjedt tőzeglápjait jórészt lecsapolták, és a tőzeg zömének lefejtése után a visszamaradó kotutalajt művelésbe vonták.

A Holland-síkság nyugati felén elterülő marsch-földeket fiatal, néhol tőzegrétegekkel tagolt finom folyami és tengeri üledékek alkotják. A marschok alig-alig emelkednek a tengerszint fölé, sőt jelentős részük a közepes tengerszintnél alacsonyabban fekszik. A mélyföldeket a széles parti dűnesor és a mesterséges gátak védik az elöntéstől. Hollandia területének egynegyede mélyföld, a partot időről időre megostromló vihardagályok és a folyami árvizek azonban az ország földjének közel kétharmadát fenyegetik. A helyzetet súlyosbítja, hogy a holland partvidék évszázadonként 12–20 cm-t süllyed, amit újabban a tengerszintnek a világméretű felmelegedéssel összefüggő emelkedése is tetéz. A települések és a szűken mért termőföld védelmében a lakosság állandó, szívós küzdelemre kényszerült a tengerrel (15. ábra).

15. ábra > A holland szárazföld visszahódítása (polderesítés)

Az utóbbi két-három évezredben a tenger mintegy 9000 km2-t rabolt el a szárazföldtől. A vihardagályok már az ókorban áttörték és részekre szabdalták a dűnevonulat északi részét; így keletkeztek a Fríz-szigetek. A XII–XIII. században a tenger újabb előnyomulása az ország középső részén fekvő Flevo-tavat hatalmas öböllé alakította (Zuiderzee). A betörő tengerár időről időre szörnyű katasztrófákat okozott, és pl. 1421-ben 100 ezer, 1574-ben 400 ezer emberéletet oltott ki. A legutóbbi pusztító vihardagály 1953-ban 90 falut söpört el; 60 ezer ember vált hajléktalanná, és 1800-an vesztették életüket.

A vízjárta síkság lakói már az ókorban 4–10 m magas dombokat emeltek, amelyeken meghúzódhattak az ár elvonulásáig. (Ekkor vált használatossá a nedves talajon is bevált, vízálló fapapucs.) A dombokat a folyók mentén később gátakká (holland nyelven dam) kapcsolták össze, és erre építették házaikat. A kisebb folyók torkolatát dagálykor zsilipekkel zárták le. A parti dűnék előterében facölöpök leverésével igyekeztek csillapítani a hullámok erejét. A fenyegetett partszakaszokon egyre több gátat emeltek, s ezeket messze földről odaszállított terméskővel burkolták be. A sekély Watt-tenger mentén ma is megfigyelhető a földnyerés klasszikus módja: a parttal párhuzamosan több sorban rögzített sűrű vesszőfonatokkal fogják vissza a dagály idején ide zúduló hordalékot; ezzel a legmagasabb hullámok szintjéig töltődhet fel a terep. A XV. században megkezdődött az elöntött földek nagyobb mértékű visszahódítása. A körülgátolt mélyföldekről – a polderekről – állati erővel, majd a XVI. századtól szélmalmok segítségével szivattyúzták ki a vizet; ezekkel azonban legfeljebb másfél méteres szintkülönbség győzhető le. A mezőgazdasági termőterület bővítésére mind nagyobb szükség volt. A XIX. századtól a gőzgépes, majd a dízel- és villanymotoros szivattyúk birtokában nagyszabású polderesítés kezdődött (16. ábra), amelynek eredménye igazolja a mondást: „A tengert Isten, a partot a hollandok teremtették.” Az utóbbi évszázad két hatalmas programja a Zuiderzee polderesítése és a Delta-terv megvalósítása volt. A Zuiderzee 32,5 km hosszú zárógátja – amelyen fontos autópálya halad – 1927 és 1932 között épült meg. A tengeröböl így polderesítésre alkalmas édesvizű tóvá lett (IJssel-tó).

Az IJssel-tó területéből 1650 km2-t polderesítettek. A gátak és a csatornák építését, valamint kezdetben a talaj művelését hatalmas állami vállalat végezte. A körülgátolt tófenék iszapja a víz kiszivattyúzása után baktériumokban és oxigénben szegény; termővé tétele 8–10 évet igényelt. Először repülőgépről nádat vetettek a területre, majd ezt 2–3 év múltán felégették, és az egyenletes talajvízszint biztosítására alagcsöveket fektettek le. A felszántott földeken előbb repcét, utána néhány évig búzát vagy árpát termesztettek. Végül az állam 30–60 hektáros parcellákra osztotta a poldert, és pályázat útján – örökölhető vagy hosszú lejáratú bérletként – használatba adta az új gazdáknak.

16. ábra > Polder térképvázlata és keresztmetszete

A régebbi polderek főként mezőgazdasági célt szolgálnak, újabban viszont a túlnépesedett városok tehermentesítése, új bolygóvárosok és vízparti üdülőterületek létesítése került előtérbe (5. táblázat). A Keleti-Flevoland és az Északkeleti-polder partját egyre bővülő partszakaszon szélerőtelepek szegélyezik. A több részből összetevődő Flevoland 1986-ban lett Hollandia 12. tartománya.

5. táblázat > Az IJssel-tó polderei

Név	Terület (ezer ha)	Gátépítésideje	Területhasznosítás megoszlása (%)
mező-gazdasági terület		lakóterület	erdő és természet-védelmi terület	csatornák, gátak, utak
Wieringermeer	20	1927–1929	87	1	3	9
Északkeleti-polder	48	1936–1940	87	1	5	7
Keleti-Flevoland	54	1950–1956	75	8	11	6
Déli-Flevoland	43	1959–1967	50	25	18	7

A polderek településhálózatát a Christaller-féle modell figyelembevételével tervezték meg. Az Északkeleti-polder városi központját, Emmeloordot 12 falu övezi, amelyek a 4 km-es körzetben épült farmokat alapvető szolgáltatásokkal látják el. Ámde a mezőgazdaság csökkenő munkaerőigénye folytán e falvak lélekszáma meg sem közelítette az előirányzott 2000 fős szintet. A Keleti-Flevolandra ezért már csak két alsófokú és egy középfokú központot telepítettek. Itt épült fel a poldervidék regionális központja, Lelystad is. Nevét a Zuiderzee visszahódításának apostoláról, Cornelius Lely mérnökről kapta. A város első házai 1967-ben készültek el, jelenlegi 70 ezer fős lakossága már alig nő tovább. A Déli-Flevoland központja, Almere (165) Amszterdam bolygóvárosaként fejlődik a tervezett 200 ezres lélekszám eléréséig.

Az 1958-ban elfogadott Delta-terv célja nem új területek elhódítása volt a tengertől, hanem Délnyugat-Hollandia meglévő termőföldjének és falvainak védelmét szolgálta a vihardagályokkal szemben. A Rajna, a Maas és a Schelde megsüllyedt deltavidékén az árapály széles tölcsérekké tágította a folyóágakat. A Delta-terv keretében a legtöbb torkolatot gát- és zsiliprendszerekkel zárták le, hogy a tengervíz benyomulását megakadályozzák. A mesterséges töltések révén a zeelandi szigetvilág kitűnő közlekedési útvonalakhoz jutott, az elrekesztett édesvizű tavak pedig a vízellátást és a vízi sportok fellendülését segítik. Utoljára – 1986-ban – a Keleti-Schelde lezárására került sor. Itt a zsiliprendszer kapuit csak veszély esetén eresztik le, tehát a dagály továbbra is benyomulhat a széles torkolatba; a sós víz utánpótlása lehetővé teszi a természetes élővilág és a nagy osztrigatelepek fennmaradását. A Delta-terv megvalósítása után már csak a belgiumi Antwerpenhez vezető Nyugati-Scheldén maradt közvetlen összeköttetés a nyílt tenger és az alsó folyószakasz között. A rotterdami kikötőnek a vihardagályok elleni védelmét óriás kétszárnyú zsilippel oldották meg, ám ennek használatára – ha a tenger szintje nem emelkedne tovább – évtizedenként csak egyszer lenne szükség (17. ábra).