Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

17. ábra > A Delta-terv eredményei

10.2. 2. Legelők és kertészetek: a holland mezőgazdaság

A holland mezőgazdaság fejlődését nagyban serkentette a felvevőképes angol és német piac szomszédsága. A tengerentúli külterjes búzatermelés versenye a XIX. század végén agrárválságot idézett elő; ettől fogva Hollandiában a legelőket és a szántóföldi növényeket magas fokon hasznosító és többszörös jövedelmet kínáló állattenyésztés lett a mezőgazdaság uralkodó ága. Mára azonban az értéktermelés tekintetében ismét a növénytermesztés vezet; a kertészetek ugyanis páratlanul gyorsan fejlődtek, az állattenyésztés viszont a túltermelés miatt visszaesett. A legújabb adatok szerint az agrártermelés kb. 44–45%-át adják az állati eredetű termékek, hasonló arányt képviselnek a kertészetek, a maradék valamivel több mint 1/10 pedig a szántóföldi növénytermesztésre jut. (A megfelelő 1990. évi arányok: 56%, 33% és 11%.) A termelési specializáció igen nagy export-import forgalmat eredményez: Hollandia – az USA és Franciaország után – a világ harmadik legnagyobb mezőgazdasági exportőre.

Az ország területéhez mérten hatalmas, de csökkenő szarvasmarha-állomány (1992: 4,9; 2004: 3,7 M db) a marsch-földeken mutatja a legnagyobb sűrűséget (18. ábra). Az évi átlagos felnőtt-állomány mintegy 60%-a a tejtermelés szolgálatában áll. A kitűnően tejelő fekete-fehér fríz lápi teheneket az év nagy részében – olykor még az enyhe téli hónapokban is – a szabadban tartják. Az egyenletesen hulló bőséges csapadék (évi 650–750 mm), a levegő nagy páratartalma és a magas talajvízszint kedvez a zöldmező-gazdálkodásnak; a rétek és a legelők gondos művelése, karbantartása révén kimagasló fűhozamokat érnek el. A tejgazdaságok száma folyamatosan csökken, s így az egy gazdaságra jutó állomány az 1990-es évek elejétől napjainkra másfélszeresére növekedett. A friss tej túlnyomó része további feldolgozásra kerül. A holland tejtermékek 60%-át külföldön értékesítik; Edam, Gouda, Limburg sajtjai régóta világhírűek. A friss és a sűrített tej, a sajt, a vaj és a tejpor kivitelében Hollandia az elsők között van a világon.

18. ábra > Hollandia mezőgazdaságának területi típusai

A tejipar melléktermékeinek hasznosításán alapuló sertéstenyésztés (kb. 11 M db), továbbá az iparszerű baromfinevelés az utóbbi pár évtizedben hatalmas fejlődésen ment át, ami számottevő hús- és tojáskivitelt tesz lehetővé; ugyanakkor mindkét ágazat nagy tömegben használ fel importált takarmányokat, főként kukoricát. A sovány talajú geest-vidék és a Fríz-szigetek juhtenyésztésének, valamint az Északi-tengeren évszázadok óta folytatott heringhalászatnak a jelentősége jóval csekélyebb. A hátasló-tenyésztés vagy a struccfarmok terjedése újabban arról tanúskodik, hogy a holland gazdák a piaci rések ötletes kihasználásával igyekeznek ellensúlyozni az EU agrárreformját, amely egyre szűkebbre szabja a tej- és húságazat támogatását.

A szántóföldek nagyobb részén takarmánynövényeket termesztenek. A gabonafélék a szántók egyharmadát foglalják el. A déli tartományokban és a poldervidéken elterjedt búza, továbbá a homokos geestekre szorult rozs termése a belföldi igények felét sem fedezi. A sovány talajú hűvösebb tájakon a zab, egyebütt az árpa a legfontosabb szemestakarmány. Az ipari növények közül a marsch-földeken gazdagon termő cukorrépa, valamint a repce érdemel említést. Emberi táplálkozás, takarmányozás és ipari feldolgozás céljára országszerte termesztik a burgonyát, melyből külföldre is jócskán szállítanak.

A holland földművelés sajátos ága s napjainkban az agrárágazat legfontosabb szereplője a hosszú múltra visszatekintő kertgazdálkodás. A gyümölcsfélék közül csak az alma és a körte kedveli az óceáni éghajlatot; fő termőkörzeteik délkeleten – Limburgban –, valamint az IJssel-tó polderein alakultak ki. Sokkalta jelentősebb a zöldség- és virágkertészkedés, amely az IJssel-tó és a Rajna-torkolat között végigkíséri a parti dűnék lábánál húzódó termékeny marsch-földeket. A holland metropoliszok peremén szinte külön várossá terebélyesednek a földgázzal fűthető üvegházak, amelyek egész éven át ontják a friss paradicsomot, salátát, uborkát, karfiolt, paprikát és más zöldségféléket a bel- és külföldi piacokra. Felfutott a gombatermesztés is, Hollandia e téren a világ harmadik legnagyobb exportőre. Más kertészetek vágott virággal – tulipánnal, jácinttal, nárcisszal, rózsával, gladiólusszal – és nemes virághagymákkal, magvakkal gyarapítják az export áruválasztékát. Különösen híresek a Haarlem környékén pompázó tulipánmezők; az innen kikerülő tulipánhagymák a XVI. század óta messze földön keresettek. Hollandia a cserepes és a vágott virágok kiviteléből 40–50%-os világpiaci részesedéssel dicsekedhet. A Schiphol légikikötő szomszédságában lévő Aalsmeer a Föld legnagyobb nemzetközi virágtőzsdéje és kereskedelmi elosztó központja.

10.3. 3. A holland gazdaság szíve: a Randstad

Hollandia az 1960-as évekig – a nagy földgázlelőhelyek feltárásáig – ásványkincsekben igen szegény országnak számított, a keleti határvidéken bányászott kősó és a kevés limburgi feketekőszén az iparosítás szempontjából csekély vonzerőt képviselt. Nem meglepő tehát, hogy a nehézipar csak viszonylag későn – a két világháború között – kezdett kibontakozni. Fontos lépést jelentett az ijmuideni vaskohászati kombinát megépítése (1924); ez az üzem – akkortájt szokatlan módon – kizárólag importált szénre és ércre támaszkodott. A hazai alapanyaggyártó bázis létrejöttével lendületet kapott a fémfeldolgozó ágazatok fejlődése; a belföldi piacon is keresett mezőgazdasági gépek, szivattyúk, hajómotorok, vasúti kocsik, elektromos berendezések gyártása hamar kiterebélyesedett. A fejlett mezőgazdaság igényei ösztönözték a vegyipar kibontakozását, amelyhez a külföldről behozott kőolaj és foszfát szolgáltatott nyersanyagot.

A II. világháború és az indonéz gyarmat függetlenné válása nyomán Hollandia nagy külkereskedelmi mérleghiánnyal küzdött. Új piacok megszerzésére kellett törekednie, ehhez pedig újfajta termékekre volt szüksége. A foglalkoztatási gondok ugyanakkor új munkaalkalmak megteremtését sürgették. Felgyorsult a külföldi tőke beáramlása, és a nagy beruházások eredményeképp átalakult az ipar szerkezete: egyre több korszerű ágazat honosodott meg a képzett munkaerővel jól ellátott, előnyös fekvésű országban. Az 1960-as évektől rohamosan előretörő vegyipar a tömegével érkező külföldi kőolajon kívül már a hazai földgázvagyonra is támaszkodhatott. Az energiabőség utat nyitott az alapanyaggyártó ipar bővítéséhez; pl. az importált bauxit feldolgozására nagy timföldgyárak és alumíniumkohók épültek (Delfzijl, Vlissingen). A legszembetűnőbb fejlődést azonban az elektrotechnikai és elektronikai ipar, valamint a kikötőforgalommal kapcsolatos berendezések (daruk, rakodógépek, hűtőkocsik, hajók) gyártása könyvelhette el.

Mivel a legtöbb iparág külföldi nyersanyagokat dolgoz fel, és termékeinek java részét ugyancsak külföldön értékesíti, az üzemek többsége a két nagy kikötőbe – Rotterdamba és Amszterdamba –, valamint a hajókkal elérhető néhány kisebb városba zsúfolódott; ezek voltak egyszersmind a közlekedés és a kereskedelmi elosztóhálózat legmagasabb rangú központjai is. Az iparosodás és a városodás folyamata így az ország középső-nyugati részére összpontosult; hatalmas, patkó alakú urbanizált régió körvonalai rajzolódtak a térképre. A „patkóváros” (Randstad) több, egymástól független, eltérő szerepkörű agglomerációból tevődik össze, amelyek peremvárosaikkal összekapcsolódnak, és összesen közel 7 millió lakost tömörítenek. Az agglomerációs központok egymást részben átfedő és hierarchikusan egymásra épülő vonzáskörzetei egész Nyugat-Hollandiát magukban foglalják (19. ábra). A Randstad belsejében megmaradt intenzív mezőgazdasági terület – a „zöld szív” – körül az ország legnagyobb városai sorjáznak. Ezeket az 1970-es évektől bolygóvárosok építésével próbálták tehermentesíteni; ebben az időszakban a központi városok lélekszáma jelentősen csökkent (20. ábra). A legújabb területi tervezési koncepciók viszont már a központi városok felújítását, rekonstrukcióját helyezték előtérbe; ezáltal a hangulatos, régi negyedek a tehetősebb fiatal rétegek számára is vonzóvá váltak (reurbanizáció, dzsentrifikáció). A peremvárosi építkezéseket kevés számú, gondosan kijelölt centrumba összpontosítják, és továbbfejlesztik az agglomerációk jelenleg is kitűnő tömegközlekedési rendszerét. A Randstad ma már egy olyan, határokon átnyúló, urbanizált közlekedési folyosókkal összekapcsolódó városi makrorégió (megalopolisz) részének tekinthető, amely keleten a Rajna-Ruhr városhalmazt, délen pedig a „flamand gyémánt” háromszögét is magában foglalja (Dieleman, F. M.–Faludi, A. 1998).

19. ábra > Funkcionális városi régiók Hollandiában

20. ábra > Amszterdam népességének változása (1953–1996) – a dezurbanizáció megszűnése

Az IJssel-tó délnyugati öblénél fekszik Amszterdam (745, ev. 1000), a gazdaság kiemelkedő centruma, az ország névleges fővárosa. Fénykora a XVI– XVII. századra esik, amikor egész Európa legforgalmasabb pénzpiaca és kereskedelmi központja volt. Amint azonban a hajók mérete nőtt, úgy vesztette el jelentőségét a jól védett, ám sekély vizű kikötő. A hanyatlásnak az Északi-tengeri-csatorna megépítése vetett véget (1876); ezen a mesterséges vízi úton át 85 000 tonnás óceánjárók is eljuthatnak Amszterdamig. A várost ma is a nagykereskedelmi és pénzügyi funkciók éltetik; a tercier ágazatok háromszor annyi keresőt kötnek ide, mint az ipar.

A gyárak jobbára az Északi-tengeri-csatorna és a kikötő mellé települtek. A legtöbb munkást a gépipar (pl. repülőgépgyártás, hajóépítő és finommechanikai üzemek), valamint a gyarmatáru-kereskedelemhez kapcsolódó élelmiszer-feldolgozás (pl. rizshántolás, kakaóőrlés, csokoládégyártás, cukorfinomítás, olajütés, dohánygyártás) foglalkoztatja. Igen fejlett a konfekció-, divatáru- és nyomdaipar, valamint a gyógyszergyártás is. A világhírű amszterdami gyémántcsiszolás a II. világháború idején elvesztette korábbi monopolhelyzetét.

Amszterdam középkori városmagját öt koncentrikus félkörben csatornák – grachtok – övezik; ezek fölött 1000-nél több karcsú felvonóhíd ível át, partjaiknál lakóhajók horgonyoznak. A csatornák mentén sorakozó XVI–XVII. századi téglaburkolatú kereskedőházakat a süppedékes tőzeges talajon 8–12 m mélyre, az ottani homokrétegbe nyúló cölöpök rögzítik. Amszterdam egyre bővülő peremvárosi övében csak elvétve akad magasházakból álló lakótelep. Inkább tenyérnyi telken álló sorházakat építenek, bennük egy-egy többszintes lakással; így a terület intenzív kihasználása családi házakkal is megoldható. A „zöld szív” mezőgazdasági területét szigorú rendszabályokkal óvják a beépítéstől, a városodási folyamat terjedésétől. Az amszterdami agglomerációs gyűrű növekedését a Déli-Flevoland irányába (Almere) és az IJ szigetein épülő új peremváros (IJburg) felé terelik. A tömegközlekedés és a rendkívül népszerű kerékpárforgalom a városokban egyre inkább elsőbbséget kap a személyautókkal szemben. A város repülőtere, a Schiphol Európa negyedik legforgalmasabb légikikötője. A holland turizmus legfőbb központja Amszterdam; a város kulturális értékei (királyi palota, Nemzeti Múzeum, Van Gogh Múzeum, Rembrandt-ház stb.) mellett a piros lámpás negyed (Hollandiában legális a prostitúció) és az ún. coffee shopok – ahol megtűrt a könnyű drogok árusítása és fogyasztása – komoly vonzerőt jelentenek.

Az Északi-tengeri-csatornát Amszterdamtól IJmuidenig ipartelepek szegélyezik. IJmuiden voltaképp a főváros előkikötője; teljes vertikumú vasműve a gazdaságosan működő, tengerparti telepítésű kohászati üzemek iskolapéldája: nyersvas- és acélgyártó kapacitása 6, illetve 7 millió t. A gyáróriás a feketekőszenet az Egyesült Államokból, Ausztráliából és Indonéziából, a vasércet pedig Svédországból, Brazíliából és Ausztráliából kapja. A kikötő mellett nagy műtrágyaüzem, papírgyár, valamint halfeldolgozó üzem is létesült.

A patkóváros déli szárnyához tartozik a királynő, a parlament és a kormány székhelye, az erdő koszorúzta parti dűnesor belső oldalára települt Hága (‘s-Gravenhage 470, ev. 670). Kikötője nincs, viszont a tengerpartig nyúló elővárosa, Scheveningen jó nevű üdülő- és fürdőhely. Hága külföldi hírnevét az államok jogvitáinak rendezésére hivatott Nemzetközi Bíróságnak és a háborús bűnösök felett ítélkező Nemzetközi Törvényszéknek köszönheti. A közeli Leiden (120) és Delft (95) nagy múltú egyetemi városok; az előbbi Rembrandt szülőhelyéről és tulipánjairól, az utóbbi porcelán- és fajanszáruiról is nevezetes.

A Rajna és a Maas szövevényesen összekapcsolódó torkolati ágai közt a tengertől 30 km-re épült Rotterdam (595, ev. 1080) fontos gazdasági centrum, számos nagyvállalat (pl. Unilever, Nationale Nederlanden) székhelye, s egyben Európa legforgalmasabb kikötővárosa, mely világviszonylatban Szingapúrral küzd az elsőségért. Fellendülését a tenger felé közvetlen kapcsolatot teremtő, óceánjárókkal is hajózható Új-Víziút megépítésének köszönheti (1872); ettől kezdve vonzotta magához a Rajna-mellék hatalmas iparvidékeinek tranzitforgalmát, és vált „Európa kapujává”. Fejlődésének legújabb szakaszában 1957-től alakították ki az Europoort nevű kikötőrészt, amely már 350 000 tonnás tartályhajók fogadására is alkalmas. A különböző áruk kirakására szakosodott kikötőmedencéket raktárak és ipartelepek övezik. Világviszonylatban páratlan a kőolaj-finomítók rotterdami koncentrációja: az 5 nagyüzem együttes kapacitása 85 millió tonna, ám ennek kihasználtsági foka az 1970-es évek olajválsága óta erősen csökkent. A finomítókhoz különböző petrolkémiai üzemek, a kikötőhöz nagy hajójavító és hajóépítő műhelyek, valamint malmok és más élelmiszer-ipari üzemek is tartoznak (21. ábra).

21. ábra > A rotterdami kikötő

A rotterdami kikötőben évente kb. 550 000 hajó fordul meg; a kikötő területe 10 500 ha, a medencék vízfelszíne 3500 ha, a közöttük futó vasúti vágányok hossza 410 km. Az évente átrakott áru mennyisége kb. 370 millió tonna; ennek zömét a kőolaj és egyéb tömegáru (érc, szén, foszfát, gabona, fa) teszi ki. A darabáru-forgalmat jórészt konténerekben bonyolítják le; ezekből évente kb. 8 millió érkezik Rotterdamba. A kikötő hatalmas tartályaiban 30 millió tonna kőolajat, a raktárakban egyebek közt félmillió tonna gabonát és 14 millió tonna egyéb tömegárut lehet tárolni. Rotterdam európai viszonylatban kiemelkedő logisztikai csomópont is, ahonnan az épp beérkező, illetve a raktározott termékek elosztását és vízi vagy szárazföldi úton történő továbbfuvarozását szervezik. A tengeri személyforgalom viszont lényegében a Nagy-Britanniába tartó komphajókra szorítkozik.

A Randstad északi szárnyának belső, keleti oldalán a legfontosabb város a római alapítású Utrecht (275, ev. 560). Fejlődését kedvező forgalmi fekvésének köszönheti: a holland út- és vasúthálózat legnagyobb csomópontja, és az Amszterdam–Rajna csatorna révén kitűnő vízi útja is van. Vasútijármű-gyártása és javítóműhelyei ma már háttérbe szorulnak kereskedelmi elosztó, informatikai és kulturális központi szerepköre mögött, melyet az ország legnagyobb egyeteme fémjelez.

10.4. 4. A patkóváros ellenpólusai: a fejlődő peremvidékek

A zsúfolt Randstad tehermentesítése végett a holland állam az utóbbi évtizedekben a kevésbé fejlett peremvidékek iparosodását ösztönözte; a fejlődés súlypontja az itteni középvárosokba helyeződött át, és a regionális egyenlőtlenségek csökkentek. Az északkeleti tartományok periferiális fekvésük és mezőgazdaságuk mostohább természeti feltételei miatt szakadtak le a fejlődésben; ennek jele volt, hogy az 1960-as évekig folyvást veszítettek népességükből. A fordulatot a nagy földgáztelepek feltárása hozta meg. Bár a földgáz kitermelése és elosztása olyannyira automatizált, hogy vajmi kevés munkaalkalmat kínál, a mindenüvé eljutó értékes energiahordozó mégis felpezsdítette az iparra szomjazó vidék gazdaságát. Az északkeleti régió vitathatatlan kulturális és kereskedelmi központja a régi vásárváros, Groningen (175, ev. 210). Pár évtizede egyetemén és élelmiszeriparán (cukor- és dohánygyárain) kívül csak a Hollandiában közkedvelt kerékpárok gyártása volt említésre méltó; ma már földgázvegyészete is számottevő. Előkikötője, Delfzijl szintén erősen iparosodik. Vegyi üzemei a földgázt és a közelben bányászott kősót dolgozzák fel, alumíniumipari kombinátja Görögországból és Suriname-ból kap bauxitot és timföldet. Groningennek – akárcsak sok más holland városnak – a 25–30 km-es körzetében funkciót váltottak a falvak: régi házaikat belülről korszerűsítették, és a csöndes vidéki környezetbe sok egykori városlakó költözött ki. A telekommunikáció fejlődése nyomán Finnország után Hollandiában vált legnépszerűbbé a távmunkavállalás: a keresők 15%-a ebben a formában otthon dolgozik. Természetesen továbbra is igen nagy – kb. 5 millió fő – a napi ingázók száma; mintegy 60%-uk autóval teszi meg a távot, de magas (kb. 25%) a kerékpárt igénybe vevők aránya is.

Groningenhez képest sokkal kevésbé feltűnő a vele nyugatról szomszédos Friesland tartomány fejlődése. Itt az angol és a holland között álló ősi fríz nyelvet a lakosságnak több mint a fele – kb. 400 ezer ember – beszéli, de használata a hivatalos kétnyelvűség ellenére lassanként a magánéletbe szorul vissza. A halászat és a mezőgazdaság még fontos szerepet játszik a térségben, melynek piackész termékeit főleg a tartományi központ, a szarvasmarhavásárairól ismert Leeuwarden (90) üzemei állítják elő. A városból indul Hollandia leghíresebb, a befagyott csatornákon zajló korcsolyaversenye, amely a 200 km-es távon 11 várost érint. A tartományhoz tartoznak a közeli Fríz-szigetek is.

A keleti határmellék sovány geest-földjein a mezőgazdaság szűkös megélhetést nyújt. A kősó bányászata és a II. világháború idején feltárt kis kőolajlelőhelyek kiaknázása alig lendített e vidék gazdaságán, amelynek gerince, a pamutipar a XIX. században az olcsó munkaerő vonzására bontakozott ki. Az utóbbi időben az egyoldalú szerkezet átalakult: a sorvadó textilipar helyébe korszerű ágazatok egész sora települt. A gyarapodó városok sorából a Rajna átkelőhelyénél kialakult kereskedelmi és közlekedési csomópont, Arnhem (140, ev. 300) emelkedik ki. A hagyományos textiliparhoz itt sokkal jelentősebb műszál- és gumigyártás, színesfémkohászat, valamint folyami hajóépítés társul. Nijmegen (155, ev. 250) a Philips-birodalomhoz tartozó nagy mikroprocesszor-üzemével a holland „szilícium-háromszög” (Nijmegen–‘s Hertogenbosch–Eindhoven) északkeleti tagja; a városban rendezik évente a négy napig tartó, a világ legnagyobb ilyen jellegű eseményeként számon tartott gyaloglótúrát („vierdaagse”).

A Maas folyó mentén messze délre nyúló holland tartomány, a termékeny löszös talajú Limburg székhelye Maastricht (120). Iparának felvirágzása, majd újabb keletű válsága a szénbányászat sorsához kapcsolódott. A versenyképtelen bányaművelést az 1960-as évektől visszafejlesztették, mígnem 1975-ben az utolsó akna is bezárt. A feketekőszénre települt számos iparág (pl. cement-, porcelán- és üveggyártás) azonban fennmaradt, az elveszett munkaalkalmakat pedig külföldi cégek betelepülése, a sokoldalúan kibontakozó vegyipar (műszálak, műanyagok, műtrágyák előállítása) és a határszéli fekvésből hasznot húzó idegenforgalom (bevásárló- és konferenciaturizmus) jórészt pótolta. A város neve az Európai Monetáris Unió itt aláírt alapdokumentumával forrt össze.

Hollandia déli peremvidéke – a katolikus flamandok által lakott Brabant tartomány – az átlagot jóval meghaladó népszaporodást mutat. A kézműves hagyományokban és munkaerőben bővelkedő brabanti városok (pl. Tilburg, Breda) régi, egyoldalú len- és gyapjúiparát az utóbbi évtizedekben sokoldalú iparszerkezet váltotta fel. A legdinamikusabb fejlődéssel Eindhoven (205, ev. 400) büszkélkedhet; nevét a Philips konszern világszerte ismertté tette. Az 1891-ben alapított cég eleinte izzólámpákat gyártott, majd fokozatosan az elektrotechnika, a híradástechnika és az elektronika szinte minden ágára kiterjesztette tevékenységét, és napjainkban több mint 60 országban 165 ezer dolgozót foglalkoztat. (Hazánkban Székesfehérváron működik DVD-lejátszót és korszerű tévékészüléket gyártó üzeme 3000 dolgozóval.) A transznacionális mamutvállalatnak az eindhoveni törzsüzemen kívül Hollandia különböző városaiban elszórtan még több mint 50 fióküzeme és alkatrészgyártó telephelye van. Eindhoven másik fontos iparága a közútijárműgyártás, amelynek holland nagyvállalata, a DAF 1950-ben telepedett itt le. A város gazdaságának színképéhez a busz- és teherautógyárat kiszolgáló acélhengermű és a környékbeli nyárfát feldolgozó gyufagyár, valamint a műszaki egyetem is hozzátartozik.

A szigetekre szabdalt délnyugati partvidék – Zeeland – a Delta-terv jóvoltából nagyrészt a rotterdami agglomeráció vonzáskörébe került. Városai közül Vlissingen (45) jellegzetes kikötői ipara (nagy alumíniumkohó, olajfinomító, hajógyár, halfeldolgozó) mellett Angliába irányuló élénk komphajóforgalma miatt is említést érdemel. Közelében működik Hollandia közepes méretű atomerőműve (Borssele), mely az elektromosáram-termelésnek mindössze 3%-át adja.

11. Belgium

11.1. 1. Természetföldrajzi és etnikai kétarcúság

Belgium két természetföldrajzi nagytáj, a nyugat felé elvégződő Holland–Német– Lengyel-síkság és a közép-európai röghegységek határán fekszik. Felszíne az Északi-tenger tükrétől délkeleti irányban lépcsőzetesen emelkedik az Ardennek tetőszintjéig. A belga tengerpartot sértetlen, összefüggő dűnesor szegélyezi, amely biztos védelmet nyújt a mögötte kis foltokban még fel-feltűnő mélyföldeknek. A Flandriai-síkság nyugati felét termékeny tengeri marschok, keleti felét folyami homokon képződött 20–50 m magas geestek uralják.

A Schelde folyótól délkeletre a domborzat kissé megélénkül, de a szelíd hajlású Brabanti-dombság még mindig csak elvétve haladja meg a 200 méteres magasságot. A harmadidőszaki tengeri üledékeket a dombság nyugati felén lösz borítja, s ezen jól termő agyagbemosódásos erdőtalajok, tápanyagban viszonylag gazdagabb podzolok képződtek; a keleti homokvidéken viszont gyakoriak a lápok és a fenyérek. Brabant lankáit éles határvonallal zárja le a Sambre és a Meuse (Maas) völgye, melyet 10 km széles pásztában karbon időszaki kőszéntelepek kísérnek. E vonaltól délkeletre az Ardennek variszkuszi eredetű röghegysége emelkedik.

Bár az Ardennek fennsíkja nem lépi túl a 700 m-es magasságot, a folyóvölgyekkel szabdalt nehéz terep az ország északi részébe téríti a természetes útvonalakat. Flandria és Brabant ősidők óta rászolgált az „Európa országútja” elnevezésre: a Mediterráneumból a Párizsi-medencén át a német kikötők felé tartó útvonalak itt találkoznak a Közép-Európából az Északi-tengerhez kifutó közlekedési ütőerek kel. A ma is jelentékeny átmenő forgalom példátlanul sűrű út- és vasúthálózaton, valamint a Schelde tengelyéhez kapcsolódó, az északi országrészt át- meg átszövő csatornarendszeren át bonyolódik le.