Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

22. ábra > Belgium regionális tagolódása

Belgium nem csupán természetszabta tájai, hanem népességföldrajzi képe alapján is felemás ország. A déli területek kelta lakossága az ókorban romanizálódott, az északi területekre pedig germán népek nyomultak be. Az etnikai folyamatok dinamikus egyensúlyát tükröző nyelvhatár – amely kelet–nyugati irányban kettészeli Belgiumot – a középkor óta szinte mozdulatlan. A vallon és a flamand területek gazdasági jelentősége, valamint a két népelem aránya viszont többször is változott az elmúlt századokban (22. ábra).

Az újkor hajnalán még egyértelműen Flandriáé volt a vezető szerep: termékeny földje, virágzó textilipara, forgalmas kikötői és kereskedelmi útvonalai népes városokat hívtak életre, melyeknek gazdagságáról máig megőrzött pompás építészeti emlékeik tanúskodnak. Vallónia fénykora a tőkés termelési mód kibontakozásával a XVIII. század végén köszöntött be; az ipari forradalom Európa műhelyévé tette a dél-belgiumi szénvidéket. A vallon gazdasági túlsúly rányomta bélyegét a belpolitikára, s a francia nyelv és kultúra egyeduralmához, az ébredő flamand nemzeti öntudat megannyi sérelméhez vezetett; a francia nyelv kiváltságos helyzete csak 1922-ben szűnt meg. A XX. században gazdasági téren is fordult a kocka. Belgium egyre jobban rászorult az afrikai gyarmatáról és más országokból importált nyersanyagokra, egyre élénkebben kapcsolódott be a nemzetközi munkamegosztásba; mindez fellendítette a flamand kikötők forgalmát, és a fejlett infrastruktúrával rendelkező északi országrészbe korszerű iparágak egész sorát vonzotta. Flandriában a munkásosztály kevésbé szervezett, és helyenként az átlagbérszínvonal is alacsonyabb volt, mint a régi iparvidékeken; ez ugyancsak kedvezett a beruházóknak. Vallóniában ugyanakkor mindinkább kiütköztek a belga ipar betegségei; az utóbbi évtizedek gazdaságtörténete itt a halódó szénbányászat és a válságban vergődő acélipar jegyében íródott. Az elkerülhetetlen gazdasági szerkezetváltáshoz nyújtott állami támogatás tovább szította a flamand–vallon politikai ellentéteket.

A XX. század elején a flamand és a vallon nyelvterület lakosságának száma alig különbözött egymástól, jelenleg viszont 58:32 arányban a flamand régióé a többség. A maradék 10% a kétnyelvű brüsszeli agglomerációra jut. (A nyelvhasználat tekintetében az arányok kissé módosulnak, mivel a vallon területen mintegy 110 ezer fős német nyelvű közösség él, és kb. 900 ezer külföldi tartózkodik az országban; utóbbiak eloszlása a három régió között közel azonos.) Az ezredforduló óta mindhárom régió népessége lassan nő, Brüsszel a legdinamikusabb (évi 1%); a gyarapodás hátterében a bevándorlás áll.

A belső vándormozgalmak elsősorban a nagy agglomerációk peremvárosi gyűrűit gyarapítják. A kis távolságok és a fejlett közlekedés kedveznek az ingavándorforgalomnak, amelyben a kereső lakosság páratlanul nagy hányada – kb. fele – vesz részt. A fő vonzásközpontok közül kettő – Antwerpen és Gent – a flamandok, kettő – Charleroi és Liège – a vallonok által lakott vidékre jut. A kétnyelvű brüsszeli lakosság mindkét népelem köréből kap utánpótlást; a főváros vonzáskörzete jóformán az egész országra kiterjed. Az öt nagyvárosi régió a lakosság kb. 40%-át tömöríti.

A flamand–vallon ellentétek feloldása érdekében az országot az 1970. és 1980. évi alkotmányreformok három nyelvterületre osztották; ezek széles körű kulturális autonómiájukkal, növekvő gazdasági szerepükkel és politikai intézményeikkel az 1994-től kiteljesedő föderatív állami berendezkedés csíráit jelentették.¹⁰A regionális fejlesztési politika is messzemenően figyelembe veszi az etnikai közösségek eltérő érdekeit, amelyek a két fő nyelvterület, Flandria és Vallónia, valamint Brüsszel élesen különböző gazdaságföldrajzi karakterében gyökereznek.

11.2. 2. A vas és acél völgye: Vallónia

A francia és a holland határ között, a Sambre és Meuse mentén 30–50 km szélességben húzódik az a hatalmas nehézipari övezet, amely Vallónia gazdasági tengelyét képezi. A gyárkémények százai, a szénbányászat hőskorát idéző ormótlan meddőhányók és elcsöndesült aknatornyok, a szűk völgyben szorongó bányászvároskák és köztük a felduzzadt agglomerációk az angliai Black Countryra emlékeztetnek. Az iparvidék alapját a bányakincsek – elsősorban a feketekőszén-telepek – képezték, amelyek a vaskohászat óriás üzemeit táplálták. A kedvezőtlen geológiai feltételek miatt drágán termelő szénbányák azonban nem bírták a tengerentúli versenyt: az utóbbi négy évtizedben valamennyit leállították.

Belgium feketekőszén-vagyona 12 milliárd tonnára tehető. A bányaművelés kezdetei a XIV. századba nyúlnak vissza, a nagy fellendülés azonban a XIX. század elején következett be, amikor a vaskohók faszénről koksz tüzelésére tértek át. A kitermelt szén mennyisége 1950 és 1960 között évi 30 millió tonnás szinten tetőzött. A hagyományos bányavidékeken a jobb minőségű, zsíros lángszenet adó felszínközeli rétegeket már kitermelték; a megmaradt rétegek vékonyak, erősen zavartak, vagy nagy mélységben helyezkednek el (pl. a Sambre-völgy nyugati részén, a Borinage-ban az aknákat 1000–1300 m-re kellett mélyíteni). Kempenben a jól kokszolható kőszenet csak a XX. században kezdték kiaknázni. Itt a rétegek vastagabbak, és 500 m-nél nem fekszenek mélyebben; ezért a termelési költségek alacsonyabbak voltak, és a bányaművelés csak 1992-ben fejeződött be.

A vaskohászat a középkorban az Ardennek sebes folyású patakokban, fában és kis vasérclelőhelyekben bővelkedő vidékén bontakozott ki, majd a XIX. század elején vándorolt a Meuse völgyébe. A belföldi vasérclelőhelyek kimerülése után francia és svéd ércek kohósítására tértek át. A belga bányászat hanyatlását a Ruhrvidéki, majd újabban az amerikai, ausztrál s dél-afrikai szén és koksz beözönlése követte. A vallóniai vasművek versenyképessége így szükségképpen hanyatlott; az elavult kisebb üzemek bezárásával csökkenteni kellett a termelést (2004-ben 8,2 M t nyersvas, 11,7 M t acél). De az egy főre jutó nyersvas- és acéltermelésben Belgium – Luxemburggal együtt – még mindig világelső. A kohászati alapanyagok és féltermékek (lemezek, huzalok, öntvények) túlnyomó részét külföldre, Francia- és Németországba szállítják.

Vallónia a XIX. században egyike volt Európa ólom- és cinkércekben leggazdagabb vidékeinek; a lelőhelyek azonban kimerültek, és emléküket csak Liège megmaradt színesfémkohászata őrzi. Az építőanyag-ipar viszont ma is tekintélyes helyi nyersanyagbázisra támaszkodhat. Az Ardennekben értékes építőköveket – gránitot és márványt – fejtenek, amelyekből a szomszédos Hollandia is sokat vásárol. Ugyancsak exportképes a helyi mészkő és márga feldolgozását végző cementgyártás, valamint a világhírű üvegipar, amely a Meuse-völgy elsőrendű kvarchomok-lelőhelyeihez kapcsolódik.

A vallon fegyverművesek már a XV. században hírnevet szereztek áruiknak. A vaskohászat bővülésével a korszerű fegyvergyártáson kívül az anyagigényes gépipar temérdek ága is meghonosodott a Sambre és a Meuse völgyében (pl. vasúti kocsik, mozdonyok, kazánok, erőművi berendezések, bánya- és szerszámgépek, elektromotorok, vegy- és textilipari gépek előállítása). A kokszolóművekhez nagy vegyi üzemek csatlakoztak. A kőszén a szervetlen vegyipar, valamint a cement- és üveggyárak létrejöttében is fontos telepítő tényező volt. Az utóbbi évtizedek során a csővezetéken érkező kőolaj és földgáz a vegyiparban és az energiagazdaságban egyaránt visszaszorította a kőszenet. Az új idők hírnökeként kőolaj-finomító épült a körzetben (Feluy), a Meuse mellé pedig nagy atomerőművek települtek. A városok határában megjelentek a közművesített, sőt olykor kész üzemcsarnokkal is felszerelt ipari parkok, hogy a telephelyhez kevéssé kötött korszerű iparágakat a szerkezeti válsággal és munkanélküliséggel küzdő körzetbe csábítsák. A szerkezetváltás zökkenőit az eleve sokoldalú iparral rendelkező agglomerációk kevésbé sínylették meg, mint az egyoldalúan a bányászathoz és kohászathoz kötődő kisvárosok.

A Meuse-völgy városai közül történelmi múltját és sokoldalú gazdasági szerepkörét tekintve kimagaslik Liège (190, ev. 450), a vallon nehézipar fellegvára, Európa egyik legnagyobb folyami kikötője. 2003 óta gyorsvasút köti össze a környező országok nagyvárosaival. Vas- és színesfémkohászatára kontinentális jelentőségű hadfelszerelési ipar és vasútijármű-gyártás épül. Igen keresettek a liège-i gyárakból kikerülő kristály- és táblaüvegek is. Nyugaton, a Sambre völgyében hasonló rangú központ Charleroi (200), a Solvay vegyipari konszern és Arcelor-Mittal acélipari multinacionális vállalat üzemeivel. Rendkívül sokrétű gépgyártása és környékének számos kisebb-nagyobb minőségi üveggyára öregbíti hírnevét. A Sambre és a Meuse találkozásánál épült Namur (105), a vallon régió közigazgatási, kulturális és felsőoktatási központja; ipari funkciói jóval szerényebbek (porcelán-, üveg- és papírgyártás, bőripar).

A belga agglomerációk peremvárosai akkor is megtartják közigazgatási önállóságukat és régi nevüket, ha a központtal teljesen egybeépültek. A Liège-i városhalmaz tagjai közül a modern vallon nehézipar bölcsőjének, Seraing-nek a neve érdemel említést: egy brit vállalkozó, Cockerill itt építette az első koksztüzelésű nagyolvasztót (1823), amely a máig is vezető belga vaskohászati és fegyvergyártási monopólium csírája lett. Ugyancsak Seraing-ben gyártották a kontinens első vasúti mozdonyát (1835), majd itt helyezték üzembe az első Bessemer-acélművet (1863).

A Sambre-völgy nyugati része – a Borinage – élte át legkorábban és a legsúlyosabb megrázkódtatásként a kőszéntermelés válságát. 1950 és 1970 között valamennyi akna bezárt, és 28 000 bányász munkája vált feleslegessé. A kereső lakosság fele kénytelen volt elvándorolni vagy az ingázók sorába állni. A Borinage nagyobb városai – Mons (90) és La Louvière (75) – munkaigényes új iparágak (elektronika, távközlés, gyógyszergyártás, gépkocsi-összeszerelés) meghonosításával leltek kiutat a válságból. Monsban van a NATO európai haderőinek főparancsnoksága.

A vallon föld mezőgazdasága szinte eltörpül az ipar árnyékában. A Meuse-től északra elterülő dombvidék termékeny talaján búzát, cukorrépát, lent termesztenek, és helyenként nagy gyümölcsösöket ültettek. Délen, az Ardennek előterében a falvak lakosságának a szarvasmarha-tenyésztés, a tejgazdálkodás nyújt megélhetést.

Az Ardennek hegyvidéke ritkán lakott; nagyrészt itt találhatók az ország egyötödét elfoglaló erdőségek, melyek jelentékeny fakitermelést tesznek lehetővé. A völgyekben gyógyfürdők, csöndes üdülőhelyek rejtőznek. A sebes folyású, kristálytiszta vizű patakok vonzották ide a gyapjúmosást, amelyhez fonás-szövés is társul. A gyapjúfonal egy részét külföldön értékesítik, de az ágazat kisebb-nagyobb gondokkal küzd. Az Ardennek textilipari körzetének legrangosabb központja Verviers (55).

11.3. 3. A textilipar bölcsője: Flandria

A belga mezőgazdaság ősi fészke északon, Flandriában van; a termékeny alföld már a XV. században szinte egyetlen összefüggő kert volt. Innen terjedt át a belterjes gazdálkodás előbb a Brabanti-dombságra, majd az utóbbi fél évszázadban keletre, a sovány homokos talajú Kempenre is. A gazdálkodás színvonala és ágazati szerkezete a szomszédos Hollandiáéhoz hasonló; sajátos vonás azonban az ipari növények nagy részesedése a vetésterületből. Nyugat-Flandriában és Brabant középső részén a len, Brabant keleti felében a cukorrépa igen elterjedt. A Flandriai-síkság egyes vidékein külön termőkörzetei alakultak ki a pótkávé készítéséhez használt cikóriának, a sörárpának és a komlónak, valamint a dohánynak. Antwerpen és Brüsszel között összefüggő kertgazdálkodási övezet húzódik, hatalmas almafaültetvényekkel, zöldség- és virágtermő üvegházakkal.

A belga sör világhírű, az országban nagy- és kisüzemi keretek között több mint hétszázféle sört főznek. Számos fajtájukat már a középkor óta készítik a szerzetesek. (Ezek az ún. apátsági és trappista sörök, amelyeket most is kizárólag a barátok készíthetnek, bár a palackozók már nem a kolostorok területén működnek.) Később létesültek céhes sörfőzdék. 1900-ban kb. 3200 sörfőzde volt Belgiumban; majd’ minden településre jutott egy. A későbbi évtizedekben egyre több nagy cég jött létre belőlük. A hazánkban ismertebb belga sörmárkák a Stella Artois, a Leffe, a Chimay, a Pater Marcus. Hasonlóan neves a sok kézi munkát igénybe vevő belga csokoládégyártás is. A praliné és a ballotin a tradicionális típusai, a nevesebb cégek pedig a Côte d’Or, Godiva, Leonidas, Dolfin, Pralinette.

A virágzó mezőgazdaság mellett a textilipar Flandria gazdaságának másik sok évszázados tartópillére; ennek az iparágnak a jelentősége még ma is túlnő az országhatárokon. A paraszti háziiparból sarjadt középkori lenfeldolgozást, csipkeverést, gyapjúfonást, vászon- és posztószövést a XVIII. századtól a tengerentúli gyapotra támaszkodó nagyüzemi pamutipar, legújabban pedig a műszálipar elterjedése követte. Manapság azonban a flandriai textilipar is a fejlődő országok áruinak erősödő konkurenciáját sínyli, bár a szőnyegszövésben és -kivitelben sikerült megőriznie európai vezető helyét. Hogy a körzet válsága nem mélyült el, az a kedvező forgalmi helyzetnek köszönhető; ma már azok a tőkeigényes iparágak szabják meg Flandria szerepét, amelyek a kikötők vonzásában terebélyesedtek ki. Ezek közül a legtöbb munkaalkalmat a nagy amerikai és európai autóipari monopóliumok (GM, Ford, VW, Renault, Volvo) összeszerelő és alkatrészgyártó üzemei teremtették, amelyeknek zöme az 1960-as és 70-es években létesült.

A flandriai kikötők közül Brugge és Gent a középkorban, Antwerpen az újkor hajnalán élte első virágkorát. A németalföldi függetlenségi háború, a spanyol hadak dúlása nyomán azonban forgalmuk megcsappant. Brugge sorsát már a XV. században megpecsételte a kikötő lagúnájának feltöltődése; a nagyobb hajók nem tudták többé megközelíteni a várost. Antwerpen a Nyugati-Schelde torkolatán át kapcsolatban maradt a nyílt tengerrel, de a hollandok a XVI. század végétől elzárták a hajóutat, és magas vám kivetésével bénították meg potenciális vetélytársuk forgalmát. A Schelde-vám eltörlése (1863) és a régi hajóutak kotrása, valamint új csatornák építése nyomán a belga kikötők újból feléledtek. Antwerpenbe ma már 100 000 tonna hordképességű óceánjárók is bejuthatnak. A városnak 1975 óta közvetlen belvízi összeköttetése van a Rajnával is. Gentet az 1827-ben épült csatorna Terneuzennél kapcsolja a Schelde-torkolathoz; ez 60 000 tonnás hajókkal járható. A XX. század elején új tengeri kijáratot és előkikötőt kapott Brugge is.

A flandriai kikötők között vitathatatlanul Antwerpent (465) illeti az elsőség. A kikötő adottságai nem mérkőzhetnek Rotterdaméval; noha hátországa jóval kisebb, az észak-francia és a belga iparvidékek kapujaként nemzetközileg is jelentős forgalmat bonyolít le (2004-ben 143 M t). A kikötőhöz fűződő ipari tevékenységek köréből a kőolaj-finomítás emelkedik ki; az 5 nagy finomítóüzem az iparág országos kapacitásának 70%-át képviseli. A kőolaj-feldolgozást sokféle vegyipari ág egészíti ki, amelyek között a kvalifikált munkaerőt kívánó gyógyszergyártás és a fotokémiai ipar (AGFA-Gevaert cég) nagy súllyal szerepel. A nemzetközi munkamegosztásban is jelentős szerepet tölt be az antwerpeni színesfémkohászat, amely a gyarmati időkben kialakult hagyományt folytatva kongói ércekből rezet, ónt, ólmot és vasötvöző fémeket állít elő; utóbbiak közül a kobalt termelésében Belgium világelső. A gyémántcsiszolást – főleg az ipari gyémántok megmunkálását –, valamint az élelmiszeripart (malmok, margarinüzemek) szintén a behozott nyersanyag élteti. A gyémántkereskedelemben Antwerpennek ma sincs komoly vetélytársa. (Antwerpen „gyémántiparában” több mint 1500 – köztük mintegy 400 feldolgozó – cég tevékenykedik, és a városban működik a gyémánttőzsde európai központja is.) A sokoldalú gépiparból a hajóépítés és az autók, motorkerékpárok gyártása érdemel említést.

A flandriai iparvidék másik nagy kikötője, Gent (235) már a XIV–XV. században híres volt gyapjúszövéséről. A 40 000 genti takács egy része a háborús századokban kivándorolt, és szétszóródva idegen országokban is segített meghonosítani a fonás-szövés mesterségét. 1760-ban jött létre Gentben az első pamutszövő manufaktúra. A mechanikai szövőszék elterjedése óta ez a város a belga gyapot- és lenfeldolgozás fellegvára, amely egyúttal a flamand művelődés, felsőoktatás és az idegenforgalom kiemelkedő központjává vált. A Gentet a Schelde-torkolattal összekötő csatorna mentén újabban kőolaj-finomító és számos vegyi üzem, valamint importált nyersanyagokat feldolgozó korszerű vaskohászati kombinát létesült. Antwerpen, Gent és Brüsszel mindinkább egységes városi régióvá forr össze, melyet „flamand gyémánt” néven emlegetnek.

Az Északi-tenger partján fekvő Oostende (70) halászkikötő és kedvelt fürdőhely; Nagy-Britannia és a kontinens országai között élénk komphajóforgalmat bonyolít le. A középkor alkonyán Csipkerózsika-álomba süllyedt Brugge (115) pazar műemlékeivel ugyancsak nagy idegenforgalmat vonz. Újabb keletű, sokoldalú ipara előkikötőjében, Zeebruggéban összpontosul. A tengertől távolabb fekvő Kortrijk (75) juta-, len- és műszálfeldolgozásáról híres nagy textilipari város.

Flandria keleti része, a ritkábban lakott Kempen a szénbányák bezárása miatt az EU és a belga állam által támogatott szerkezetváltásra kényszerült. Az egykori bányavidék központja, Genk (65) ipari park létrehozásával előbb a Ford nagy gépkocsi-összeszerelő üzemének, majd számos textil- és vegyipari gyárnak is otthont nyújtott. A csatornák mellett fekvő néhány kisebb kempeni város színesfémkohászatával tűnik ki. A réz-, ólom- és cinkkohókhoz hajók fuvarozzák az ércet. A Brüsszeltől keletre fekvő Leuven (95) Belgium legrangosabb egyetemi városa, a tudomány és a kutatás-fejlesztés nemzetközi hírű központja.

11.4. 4. Brüsszel, a kétnyelvű világváros

A Brabanti-dombság szívében, a Senne folyócska partján fekvő Brüsszel (ev. 1000) a belga út- és vasúthálózat gyújtópontja. Antwerpennel csatorna köti össze, amely a partján sorakozó ipartelepekkel egyre gyarapodó urbanizációs tengelyt képez. Brüsszel iparágai közül a csipkeverés lett világhírű, de ennek jelentőségét ma már messze felülmúlják a fémfeldolgozás képzett munkaerőt igénylő ágai (pl. villamosgép-, szerszámgép-, műszer- és autógyártás, elektronika), valamint a világvárosi jellegű divatárukészítés és könyvnyomtatás. A feldolgozóipar azonban összességében is csupán a fővárosi munkahelyek 10–15%-át képviseli.

Brüsszel a flamand nyelvterületen, de annak déli határához közel fekvő önálló kétnyelvű körzetet alkot. A király, a parlament és a kormány székhelyeként elsősorban államigazgatási, valamint kereskedelmi és pénzügyi irányító funkcióival tűnik ki. A műemlékekben gazdag, hangulatos városmag körül valóságos hivatalnoknegyedek alakultak ki. A kedvező fekvésű, vonzó világvárost ugyanis igen sok nemzetközi vállalat, számos tekintélyes gazdasági és pénzügyi szervezet választotta székhelyéül. Brüsszel világpolitikai rangját leginkább a NATO-központnak, valamint az Európai Bizottságnak – az EU több mint 20 000 alkalmazottat foglalkoztató legfőbb végrehajtó szervének – jelenléte fémjelzi.

12. Luxemburg

Az alig megyényi kiterjedésű nagyhercegség Belgium, Németország és Franciaország között, a német és a francia nyelvterület határán fekszik. Falvaiban a német nyelv helyi dialektusát (lëtzebuergesch) beszélik, városaiban viszont a francia nyelv uralkodik. A lakosság majd’ 40%-a külföldi, legnagyobb arányban portugál vendégmunkások élnek az országban.

Ipari jelentőségét a fejlett vaskohászat adja, ennek termékei képviselik a kivitel értékének negyedrészét. Luxemburg kohászata a XIX. század végén bontakozott ki, amikor a Thomas-eljárás lehetővé tette a mindössze 25–30% fémtartalmú, foszfáttal erősen szennyezett minette-vasérc feldolgozását. A nagyhercegség déli határán működő kis bányák közül az utolsót 1981-ben zárták be, így a nyersanyagokat importálják. A kis ország déli határsávját elfoglaló kohászati körzethez (2004-ben 2,7 M t acél) cementgyárak, tűzállótéglagyárak, hőerőművek kapcsolódnak. (A nagy luxemburgi acélipari vállalat, az Arbed két másik európai társával fúzióra lépve hozta létre a multinacionális Arcelor céget, amely 2006-ban egyesült az indiai Mittallal, s így megszerezte az ágazatban a világelsőséget.) Az elmúlt évtizedekben, az ipar diverzifikálása jegyében több iparág is meghonosodott (pl. gumi-, üveg-, műanyag-, számítástechnikai ipar), azonban ma már a lakosság túlnyomó része a szolgáltatásban dolgozik.

Luxemburg ritkán lakott északi részén az Ardennek erdős fennsíkja terül el (Ösling). A dombsági jellegű déli országrész (Gutland) sűrűbb népessége a mezőgazdaság kedvezőbb feltételeinek és a fejlett iparnak köszönhető; a szarvasmarhatartás mellett jelentős a gabona- és burgonyatermesztés, a Mosel mellékén pedig borszőlők díszlenek.

Az Alzette folyócska kanyargós szurdokvölgye fölé magasodó fővárost, Luxembourgot (80) a X. században alapították. Az ódon város az Európai Unió második legfontosabb központja; az Európai Parlament titkársága, az Európai Bizottság egyes irodái, az EU bírósága, számvevőszéke, beruházási bankja, pénzügyi és statisztikai intézményei a peremvárosi övben külön hivatali negyedbe tömörülnek. Ezek árnyékában – és persze a kedvező adózási feltételek hatására – Luxembourgban bankok és biztosítótársaságok százai telepedtek le, kimagasló nemzetközi pénzügyi, kommunikációs és szolgáltató centrummá téve a gazdag kis országot. Kiszolgálásuk alacsony végzettségű, döntően külföldi dolgozók ezreinek ad munkát (takarítás, biztonsági szolgálat stb.). A hotelipar, szálláskiadás is virágzik, mivel a nagy számú üzletember, eurokrata mellett egyre több turista is érkezik az országba (összesen 2,7 M vendégéjszaka 2004-ben). A közlekedés a fokozott igényeknek megfelelően magas színvonalú; a főváros légikikötője mintegy 1,5 millió fős forgalmat bonyolít le. Az ország hangulatos kisvárosai, falvai közül híressé Schengen vált az 1985-ben itt aláírt európai uniós egyezmény jóvoltából.

13. Nagy-Britannia

Szegedi Nándor

13.1. 1. A világtengerre nyitott szigetország

A Brit-szigetek csoportjában a Fő- (vagy Angol-) sziget középső és déli részén elhelyezkedő Anglia, a nyugati oldalán az Ír-tenger felé kiugró Wales, az északi részén elterülő Skócia, valamint az Ír-sziget északi csücskét magában foglaló Észak-Írország alkotja Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságot.¹¹

A szigetország földrajzi fekvésének sajátosságai az emberiség társadalmi-gazdasági fejlődésének egyes korszakaiban különbözőképpen nyilvánultak meg. A „ködös Albion” az ókorban az ismert világ végének számított, és még a középkor nagy részében is Európa elmaradott peremvidéke volt. Csak a késő középkorban – a flandriai és a Hanza-kereskedelem virágkorában – jutott határozottabban érvényre az Északi-tengerhez és La Manche-hoz viszonyított kedvező helyzete. A nagy földrajzi felfedezések után a kontinens előterében elfoglalt előnyös fekvését már teljes mértékben élvezte, kihasználva azt, hogy az európai kultúra és gazdaság súlypontja az atlanti partokra tevődött át. A szigetjelleg hosszú évszázadokon át hadászati védettséget biztosított számára („splendid isolation”); az pedig, hogy a szárazföldi félteke közepe táján fekszik, elősegítette a hatalmas gyarmatbirodalom kiépítését és tengeri kereskedelmének évszázados hegemóniáját. Nagy-Britannia kedvező tengeri fekvését csak fokozzák a fjordos és süllyedékes tengeröblök, a dagályjárta tölcsértorkolatok, valamint az, hogy egyetlen olyan pontja sincs, amely 120 km-nél távolabb lenne a tengertől. A tengerentúli kapcsolatok s a világbirodalom kiépítése során a szigetország egyre inkább elfordult Európa többi részétől, sőt hagyományaiban azóta is tovább él a „kontinenstől” való különállás gondolata.

Nagy-Britannia 12 430 km hosszúságú, zegzugos partvonalon forr össze az óceánnal. A Fő-sziget természeti és gazdaságföldrajzi szempontból két részre osztható. A Tees és az Exe folyók torkolatát összekötő képzeletbeli vonaltól északnyugatra húzódó, nagyobbik országrészen röghegységek sorakoznak („Magas-Britannia”),ettől délkeletre viszont alföldek és csekély magasságú lépcsővidékek helyezkednek el („Alacsony-Britannia”).

Skócia területének nagyobb részét a Kaledóniai-hegységrendszerhez tartozó, szeles, kopár, kietlen Skót-felföld foglalja el. Tőle délre az 50–80 km szélességű, hosszan elnyúló, enyhén ívelő dombokkal tarkított Skót-alföld természeti erőforrásokban (kőszén, rétek, szántóföldek) gazdagabb, népsűrűsége, városodottsági foka is magasabb a felföldénél.

Anglia gerince, az észak–déli irányban 250 km hosszan elnyúló, variszcida Pennine-hegység erdőkben szegény; az előterében felhalmozódott, gazdaságosan kitermelhető kőszénkészletet az évszázadok óta folytatott bányászat erősen leapasztotta. A szén- és acélválságot a „Black Country”, Földünk első nehézipari körzete is megsínylette. A Fő-sziget északnyugati részén a Cumbrian-hegység kupola alakú boltozata emelkedik. A völgyekben hosszan elnyúló, gleccservájta mélyedésekben végmorénák által felduzzasztott tavak sorakoznak (Lake District). A Cambriai-hegység az Ír-tengerbe benyomuló Walesi-félsziget északi részét foglalja el. A szilur palából és homokkőből álló, változatos formakincsű, tavakban gazdag hegyvidék a Skót-felföldhöz hasonlóan gyéren lakott, természeti erőforrásokban szűkölködő terület. Ezzel szemben az alacsonyabb és fiatalabb Dél-Walesi-hegyvidék előterében – egészen a XX. század végéig bányászott antracitra építkezve – jelentős nehézipari koncentráció alakult ki. A Fő-sziget délkeleti részét jobbára a laza üledékekkel és termékeny talajjal fedett síkságok jellemzik. A Pennine-hegységet félkörívben keretező alföld északi részén kőszéntelepek sorakoznak, középső és déli területén dús legelők zöldellnek. A tőle délre elterülő Angol-lépcsővidék középpontjában szétterülő Londoni-medence az ország legjelentősebb agrárvidéke, ahol a mai nagy népességkoncentrációt elsősorban a szolgáltató és ipari ágazatok éltetik.

A szigetország éghajlatát az óceáni fekvés és a partok előtt elvonuló meleg Észak-atlanti áramlat határozza meg. Európában itt a legkisebb az évi középhőmérséklet-ingadozás. A meleg áramlat hatására a tél kb. 10 °C-kal enyhébb, mint más, hasonló földrajzi szélességű területeken, a leghidegebb hónap középhőmérséklete még északon is jóval fagypont fölött van. A nyár viszont kifejezetten hűvös: északon és nyugaton 13,5–15,5 °C, a középső és délkeleti területeken 17–18 °C a júliusi középhőmérséklet. Ősszel és télen bőséges esőzések áztatják a szigetországot. A legtöbb csapadék a Skót-felföld nyugati lejtőire zúdul (3000–3400 mm), a legkevesebb a Londoni-medencének jut (550–600 mm).

13.2. 2. Korai foglalkozáscsere és városodás

A Dover-tengerszoros helyén a jégkorszak végén még fennállott egykori földhídon vándorolt be a kőkorszak embere a mai Nagy-Britanniába, s annak keleti és déli részét népesítette be. A főként mezőgazdasági tevékenységet folytató őslakossággal szemben a bronzkorban betelepült keltákat Devon és Cornwall ónércgazdagsága vonzotta, csakúgy, mint időszámításunk hajnalán a rómaiakat, akik a keltákat Wales és Skócia hegyvidékeire szorították vissza. A rómaiak folytatták az ércek kibányászását, hozzákezdtek a telepeiket (colonia) és az erődeiket (castrum) összekötő utak építéséhez, ami civilizációjuk fontos jellegzetessége volt. A „coln”, illetve „chester”, „caster” végződésű városnevek (Lincoln, Manchester, Winchester, Lancaster stb.) számos település római eredetére utalnak. Uralmuknak az V. században az Elba vidékéről betörő germánok vetettek véget, akik Wales és Skócia kivételével a Fő-szigetnek több mint a felét foglalták el. Az angolok, szászok, jütök, dánok, valamint a XI. század közepén betört, elfranciásodott normannok összeolvadásából jött létre az angol nép, nyelvükből pedig az angol nyelv.

A XIII. században az angolok kiterjesztették fennhatóságukat Walesre, melyet 1536-ban kebeleztek be, majd Skócia (1707) és a már régebben meghódított Írország (1801) is egyesült Anglia–Walesszel, így jött létre az Egyesült Királyság. A hajózás korai kialakulásának és fejlődésének köszönhető, hogy Nagy-Britannia a XVI–XVII. században a világtenger ura lett. A polgári és az ipari forradalom, majd a hatalmas gyarmatbirodalom kizsákmányolása révén gyors fejlődésnek indult ország hamarosan a Föld legiparosodottabb államává, vezető pénzügyi és katonai hatalmává vált. Napjainkra ezeket az előkelő pozíciókat elvesztette; a világnak – Franciaországgal együtt – ma már csak ötödik-hatodik gazdasági hatalma.

Anglia a kereken 60 millió főnyi össznépességnek 84,7%-át tömöríti, ugyanakkor Skóciára csak 8,5%, Walesre 5%, Észak-Írországra 2,8% jut. Az etnikai identitás ettől kissé eltér: a lakosság 80%-a angol, 10%-a skót, 4%-a ír, 2%-a walesi, ám gyakorlatilag valamennyien angolul beszélnek. A kelta eredetű velszi és skót (gael) nyelv a kihalás szélére sodródott, noha regionális szinten vannak kísérletek újbóli terjesztésükre. A külföldiek főként színesbőrűek, akik Nagy-Britannia lakóinak 4%-át alkotják (2004: 2,5 millió). Tömeges bevándorlásuk az 1950-es években kezdődött, főként a Brit Nemzetközösség országaiból, elsősorban Indiából, Pakisztánból és az Antillákról; négyötödük Angliában, csaknem 1 millió Londonban él. A bevándorlási törvény szigorítása ellenére ma is évente több százezren (kb. évi 500 ezer fő) érkeznek legálisan vagy illegálisan Nagy-Britanniába, de most már főleg Európából. 2004–2006 között pl. kb. 400 ezer kelet-közép-európai áramlott be a szigetországba, ami annak köszönhető, hogy itt nem késleltették a munkaerőpiac megnyitását az új EU-tagállamok polgárai előtt. A brit lakosság növekedése az utóbbi másfél évtizedben mégis lassult: egyrészt azért, mert a természetes szaporodás elenyésző (2003-ban a születési arány 11,7‰, a halálozási arány 10,3‰ volt), másrészt, mert a kivándorlás is számottevő (évente kb. 350 ezer fő).

A brit kivándorlás nem újkeletű: az elmúlt másfél évszázadban a becslések szerint több mint 20 millióan hagyták el Nagy-Britanniát. Különösen nagyarányú volt a kirajzás a XIX. század második felében és a XX. század elején. A II. világháború után egy ideig kevesen hagyták el az országot, számuk azonban az 1970-es évek elejétől fokozatosan emelkedett. A mindenkori befogadók (USA, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada) nem változtak, viszont a kivándorlók összetétele igen. Míg régen a politikai és vallási üldözöttek, a tőkés gyáriparral folytatott egyenlőtlen versenyben tönkrement kisiparosok, földjüket vesztett parasztok stb. alkották a kivándorlók derékhadát, addig manapság a kvalifikált munkaerő- és az „agyvelő-kiáramlás” jellemzi a szigetországot. Nagy-Britannia tudományos és szellemi beruházásainak egy részét a tudósok és mérnökök kivándorlásán keresztül elveszíti. Ez egyik oka, de egyúttal következménye is a nem kielégítő brit technikai fejlődésnek. A kivándorlók zöme a legenergikusabb szakmunkások és a munkanélküliek közül kerül ki.

Nagy-Britannia Európa sűrűn benépesült országai közé tartozik (246 fő/km²). Az átlagos népsűrűség már a szigetországot alkotó országrészek vonatkozásában is nagy végleteket takar (Anglia: 383 fő/km², Wales: 142 fő/km², Észak-Írország: 125 fő/km², Skócia: 65 fő/km²). A népesség és az ipari-szolgáltató funkciók területi elhelyezkedése nagyjából azonos elrendeződésű: Lancashire, Dél-Wales, Midlands, Londoni-medence stb. népsűrűsége (600–1000 fő/km²) többszörösen múlja felül az országos átlagot; ugyanakkor a közvetlen szomszédságukban emelkedő hegyvidéki területek (Skót-felföld, Észak-Wales, Pennine-tető) igen ritkán lakottak (10–70 fő/km²).

A népesség földrajzi megoszlásának alakulásában a negatív hatású természetföldrajzi tényezőkön túl az iparosodással összefüggő, a belső vándorlásokat kiváltó foglalkozáscserének, illetve városiasodásnak jutott a döntő szerep. A migráció klasszikus folyamata – mint az ipari forradalom kísérőjelensége – Nagy-Britanniában kezdődött a legkorábban. A XVIII. században megindult foglalkozási és területi átrétegződés eredményeként a század végére a mezőgazdasági népesség aránya elsőnek itt csökkent 50% alá. A XIX. század második felében a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya 20% alá süllyedt, és számos mezőgazdasági területen abszolút számát tekintve is csökkenni kezdett a népesség. Az ipari foglalkoztatottak aránya a XIX. század elején haladta meg a mezőgazdasági dolgozókét, s a XX. század derekán 30% körül stabilizálódott, 2004-re pedig 19,8%-ra esett vissza. A mezőgazdasági keresők 1,4%-os, alacsony részesedése csaknem egyedülálló Földünkön. A két termelő ágazat dolgozóinak csökkenő számával és arányával szemben gyorsan nőtt és nő az egyéb keresők (78,8%) – különösen a szolgáltatásokban foglalkoztatottak – aránya. Nagy-Britanniában 2004 végén a keresőképesek 4,7%-a volt munkanélküli; ez csak a harmada az 1980-as évek végi csúcsnak.

A foglalkozási átrétegződés következtében másfél évszázadon át Nagy-Britannia volt a Föld legvárosodottabb országa. A belső vándorlók zöme kis távolságra, általában a közvetlen környék nagyvárosaiba vándorolt, kivételt talán csak a főváros képezett. A XX. század elejétől – amikor már 75%-os volt a városlakók aránya – a falu–város közötti vándorlás elvesztette korábbi intenzitását, s inkább a városból városba és az iparvidékek közti vándorlások kerültek előtérbe. Ma Nagy-Britannia lakóinak 90%-a városlakó; a népesség több mint harmada az 1 milliónál népesebb agglomerációkban él; a százezer főnél népesebb városok száma meghaladja a százat. A nagyvárosok és konurbációk nagy kiterjedésűek, elavultak és túlzsúfoltak; ez a felismerés késztette a XIX. század végén E. Howardot kertváros-koncepciójának kidolgozására, ami világszerte új fejezetet nyitott a szuburbanizáció folyamatához igazodó tervezésben.

Bár a Howard által elképzelt kertvárosok közül Nagy-Britanniában csak kettő épült fel, a metropoliszok tehermentesítésének gondolata 1946-tól az ún. „új városok” (bolygóvárosok) egész sorának építési programját inspirálta. Több mint félszáz új várost építettek, amelyekbe a túlnépesedett nagyvárosok lakóinak és iparának egy része is áttelepült. Jóllehet Észak-Írországban (Craigavon, Londonderry), Skóciában (East Kilbride, Irvine, Livingston) is épültek ilyenek, a többségük azonban Angliában létesült, 30–130 ezres lélekszámmal.

A brit regionális politika egyik célja London növekedésének korlátozása volt. Ennek keretében először az ipar decentralizációja került előtérbe. Ezért, továbbá hogy meggátolják a metropolisz burjánzását és megőrizzék a London környéki zöldövezetet, a főváros távolabbi körzetében új városokat (Harlow, Basildon, Corby, Crawley, Milton Keynes stb.) építettek. Az 1960–70-es években a központi kormányzat ellenőrizte a vállalatok terjeszkedését, az üzemméreteket; az 1970-es években pedig létrehozták azt az irodát, amely tanácsokat adott az intézmények újratelepítéséhez, elköltöztetéséhez, vagy új intézmények, üzemek Londonon kívüli telephelyválasztásához. A főváros lakossága 1961–1988 között 8 millióról 6,7 millió főre apadt. Az 1980-as évek elejétől a városfelújítási politika vált központi kérdéssé. Hozzáláttak a Docklands rehabilitációjához, amelynek során az egykori elavult ipari és kikötőnegyedből modern lakó- és üzleti negyedet varázsoltak, de a belső városrészek, így a city rekonstrukciója is elkezdődött. A főváros népességének apadása az 1980-as évek végére megállt, s a XX. század utolsó évtizedében London lakosságszáma újból átlépte a 7 milliós határt (2004: 7,4 millió).

13.3. 3. A “világ műhelyének” fénykora és hanyatlása

Nagy-Britannia a kapitalizmus szülőhazája. A brit kapitalizmus kialakulását a XV. század végétől az eredeti tőkefelhalmozás – a parasztoknak földjükről való elűzése (bekerítés) – alapozta meg. A következő századok kapitalista fejlődését és ipari forradalmát nagymértékben elősegítette a tengerek feletti uralom megszerzése és a gyarmatosítás.

Nagy-Britannia a XVI–XVII. század folyamán ugyanis sorra legyőzte vetélytársait (Spanyolországot, Portugáliát, Hollandiát és Franciaországot), majd magához ragadta az újonnan felfedezett területekkel való kereskedelmet, s nagy előnyökhöz jutott a világ felosztásáért vívott harcban. A gyarmatbirodalom kirablásából, valamint a megélénkülő rabszolga- és gyarmatáru-kereskedelem hasznából a kialakuló angol nagypolgárság hatalmas tőkét halmozott fel. A XVII. század derekának győztes polgári forradalma elhárította a kapitalizálódást gátló utolsó akadályokat is. Az eredeti felhalmozás belső és külső forrásain először a szigetországban bontakozott ki az ipari forradalom. A XVII–XIX. század temérdek angol találmánya (a fonó- és a szövőgép, az esztergapad, a szén kokszosítása, a nagyüzemi vaskohászat, a gőzgép, a gőzhajó és a vasút) megsokszorozta az ipari termelést. A gyors fejlődést elősegítette az ország fában, kőszénben és ércekben való gazdagsága, gyarmatbirodalmának nyersanyagbősége is. Fokozatosan bővülő belső piaca mellett elsősorban a nemzetközi piacokra támaszkodva vált a XIX. században a „világ műhelyévé”. A XIX. századot sokan Anglia évszázadának nevezik, jogosan, hiszen mint a modern gyáripar szülőhazája monopolhelyzetet élvezett az ipari termelés legtöbb ágában, ezenkívül a Föld legnagyobb gyarmattartója, kereskedője, katonai és tengeri hatalma, bankára, a világgazdaság meghatározó központja volt.

A tengerek feletti uralom megszerzése, majd megtartása érdekében fokozatosan birtokba vette a legfontosabb tengeri útvonalak mentén fekvő stratégiai pontokat (Gibraltár, Málta, Ciprus, Szuez, Áden, Fokváros, Colombo, Szingapúr, Hongkong stb.). A gyarmatbirodalom védett és monopolizált piacai, a más országokkal szembeni ipari fölénye és a szabad kereskedelem térhódítása következtében Nagy-Britannia lett a legnagyobb export-import hatalom. A londoni City a világ pénzügyi központjává vált azáltal, hogy a nemzetközi elszámolások túlnyomó többsége font sterlingben bonyolódott le.

A XIX. század végén Nagy-Britanniában is fokozódott a tőke és a termelés koncentrációja, de az ipari monopóliumok fejlődése terén elmaradt az USA és Németország mögött. A brit tőkések ugyanis a piacokat és nyersanyagforrásokat biztosító – gazdasági eszközökkel, s ha kellett, fegyveres erővel is védett – gyarmati monopóliumaik következtében a világpiaci versenyben nem kényszerültek oly mértékben a koncentrációra és a termelőberendezések korszerűsítésére, mint az amerikaiak és a németek. A századforduló táján kibontakozó technológiai fellendülésben már nem a szigetország járt az élen.

Továbbra is nagy súllyal szerepeltek iparszerkezetében azok az iparágak, amelyeken keresztül a „világ műhelyévé” vált (kőszénbányászat, textilipar, hajógyártás, vaskohászat), viszont a XX. század elején gyorsan fejlődő és dinamikus iparágak (autógyártás, vegy-, elektromosipar stb.) gazdaságán belül kisebb jelentőséggel bírtak. A hazai beruházások nagy része nem új, korszerű üzemek létrehozására, hanem inkább a már meglévők és elavultak bővítésére, illetve részleges felújítására irányult. A fokozódó tőkekivitel – amely meghaladta a hazai beruházásokat – sok esetben éppen a rivális országok iparának modernizálásához járult hozzá, így azokban a munka termelékenysége magasabb, a termelési költség alacsonyabb volt, mint Nagy-Britanniában.

Az ipari termelés volumenét tekintve 1880-ban az USA, a századfordulón Németország is megelőzte. Ettől kezdve Nagy-Britannia az ipar fejlődési ütemét tekintve elmaradt valamennyi fontosabb versenytársától. Az I. világháború és az azt követő gazdasági válság érzékenyen érintette a brit gazdaságot, amelynek visszaesése fokozódott, és világkereskedelmi helyzete is megrendült. Az ipar technikai és szerkezeti elmaradottsága miatt csökkent a brit áruk versenyképessége, így még inkább szüksége volt a biztos és védett piacokra. Ezért szorosabbra fűzte kapcsolatait a gyarmatokkal, amelyek gazdasága felett – tőkeexportja révén is – széles körű ellenőrzést gyakorolt. A külkereskedelem a XX. század eleje óta mindenkor deficittel zárult; a két világháború között ez a hiány tovább nőtt, olyannyira, hogy már a láthatatlan bevételek (külföldi beruházások profitjából, tengerhajózásból stb. származó haszon) sem tudták fedezni az importtöbbletet. A font sterling is elvesztette régi szilárdságát, a londoni City szerepét a New York-i Wall Street vette át.

A II. világháború utáni Nagy-Britanniát a közgazdászok „Európa beteg emberének” nevezték. Az ipari csőd elkerülése érdekében az 1940-es évek végétől számos iparágat (szénbányászat, villamosenergia- és gázellátás, acélipar, autó-, repülőgép- és hajógyártás stb.) részben vagy egészen államosítottak, ami csak elodázta a szerkezeti átalakítást, és csökkentette a hatékonyságot. Gyarmatainak elvesztését követően Nagy-Britannia világpolitikai szerepe és súlya is megcsappant. A brit gazdaság növekedése elmaradt a legtöbb fejlett országétól, évtizedeken át az OECD-országok növekedési rangsorában a sereghajtó szerepét töltötte be. Az óriási fegyverkezési költségek és a nagy tőkekivitel jelentős összegeket vontak el a hazai ipar fejlesztésétől, szerkezeti átalakításától. Tovább romlott a brit áruk világpiaci versenyképessége, holott a tengerentúli kereskedelem visszaesése, a kontinentális kapcsolatok megélénkülése, majd az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás (1973) külkereskedelmi irányváltást követeltek. Ez először vontatottan, majd gyors ütemben valósult meg, miközben a külkereskedelmi egyensúly tovább romlott.

Az északi-tengeri kőolaj és földgáz intenzív kitermelése és növekvő exportbevétele – az 1970-es évek közepétől – mind a gazdasági növekedésre, mind a szerkezetátalakításra pozitív hatást gyakorolt. A bevételeket gyarapította az 1980-as évek (a Thatcher-korszak) állami befolyást csökkentő és a szabad vállalkozásokat ösztönző kormányzati gazdaságpolitikája. Számos állami nagyvállalatot privatizáltak (British Petroleum, British Gas, British Steel, British Aerospace, Rolls-Royce, Jaguar stb.). Ezáltal a kormány jelentős összegekhez jutott, és a magánkézbe került vállalatok forgalma, nyeresége és beruházási hajlandósága is növekedett. A kevésbé versenyképes, nemzetközi viszonylatban lemaradt vállalatok költségvetési támogatását megszüntették, ugyanakkor erőteljesen nőttek az elektronika, az információs technológia, valamint a „high-tech” gépipar továbbfejlesztésére fordított pénzeszközök. A feldolgozóipar fellendítésének kulcskérdése volt e fejlett technológiát hordozó és kifejlesztő-előállító ágazatok megerősítése és az egész gazdaságba történő integrálása. Mindeközben fokozatosan leépítették a szénbányászatot, a hajógyártást és részben a kohászatot is, s csökkent a textil- és az élelmiszeripar súlya. A szerkezetváltás és korszerűsítés Nagy-Britannia világgazdasági helyzetének javulását eredményezte: az egy főre jutó GDP (2005: 29 800 euró) már felülmúlja az EU15 átlagát. Az ipar a GDP-ből 2003-ban mindössze 26%-kal részesedett, és a mezőgazdaság súlya is kisebb (1%), mint a többi EU-országban. A két termelő ágazat visszaszorulásával párhuzamosan nőtt a tercier szektor részesedése (73%); a fejlett pénzügyi szolgáltatások mellé felzárkózott a turizmus (2003: 25 millió külföldi látogató; 31 Mrd $ bevétel), a szálloda- és a szórakoztatóipar. Nagy-Britannia továbbra is jelentős összegeket ruház be külföldön, de 1990 óta a külföldi (főleg amerikai és japán) cégek ennél jóval több működőtőkét hoznak a szigetországba, mely hídfőállásnak számít részükre az EU felé.

13.4. 4. Négy fűtőanyagra épülő energiagazdaság

A szigetország gazdasága hosszú évszázadokon keresztül kizárólag a fát használta energiaforrásul, majd a XVIII. század végétől a kőszén vált energiagazdaságának egyeduralkodójává. A kőszéntermelés drágulása, az importált kőolaj kezdetben olcsóbb beszerzési lehetősége a XX. század közepe óta fokozottabban éreztették hatásukat. A hazai földgáz-, majd a kőolajtermelés gyors felfutása, az atomenergia jelentékeny részesedése is a kőszénnek – mint sokáig monopolhelyzetet élvező energiahordozónak – a visszaszorulását eredményezte.

1950-től a XXI. század elejéig a (primer) energiafelhasználás szerkezete lényegesen megváltozott. A kőszén részesedése hatodára (14%) csökkent, ugyanakkor a kőolajé ötszörösére (45%) nőtt. Az 1970-es évektől kezdve Nagy-Britannia egyre inkább „négy fűtőanyagú gazdasággá” vált, miután a kőolaj és a kőszén mellett fokozottabb szerephez jutott a földgáz (28%) és a nukleáris energia (13%) is. Az utóbbi kettő elsősorban a kőszén helyébe lépett.

A szigetország – energiahordozókban való gazdagsága következtében – energiaszükségletének (2004: 320 M t kőszénegyenérték) csak hatodát kénytelen importból fedezni, de ennél jóval többet exportál, így e téren Oroszországgal és Norvégiával együtt a legkedvezőbb helyzetben van a kontinensen.

A fél évezredes múltra visszatekintő kőszénbányászat a XVIII. század végén – a koksznak a kohászatban történő alkalmazását és a gőzgépek feltalálását követően – vett nagyobb lendületet. A XIX. század elején kétharmadát, a végén is még a felét adta a világtermelésnek. A századfordulón Nagy-Britannia látta el a szénben szegény európai országokat e fontos ipari nyersanyaggal, sőt jutott belőle Dél-Amerikába és Kelet-Ázsiába is.

A felszínre hozott kőszén harmadát exportálták. A legtöbb kőszenet 1913-ban bányászták, 292 millió t-t, amit az ország területén viszonylag egyenletesen elhelyezkedő 13 szénmedence szolgáltatott. Ettől kezdve először lassan, majd az 1950-es évektől rohamosan csökkent a kitermelés. Az okok sokrétűek: a kitermelés egyre inkább a medencék ama részei felé kényszerült, ahol a szénrétegek mélyebben fekszenek s vékonyabbak; de hátrányosan befolyásolta a gazdaságosságot a technikai elmaradottság is. Más országok szénbányászatának fejlődése, a jóval olcsóbb külföldi szén versenye és a szénhidrogének előretörése, valamint az állami szubvenciók megvonása, a bányák magánkézbe adása csak betetőzte ezt a folyamatot.

A XXI. század elején Nagy-Britannia kőszéntermelése (2004: 28 M t) mindössze tizede a múlt század elejinek; vezető szerepét mind a termelésben, mind az export terén már régen elvesztette. A bányavidékek válságtérségekké váltak, és a hanyatlási folyamat még mindig nem ért véget. A 40 milliárd tonnás kitermelhető készlet ellenére a kőszénmedencék közül ma már csak hármat művelnek. A legproduktívabb a Pennine keleti előterében húzódó Yorkshire–Humberside-i szénmező, a termelés négyötödével. Midlands szórtan elhelyezkedő, a „Black Country” és a „Pottery District” iparát tápláló szénbányái csakúgy, mint kelet-skóciai társaik a végnapjaikat élik. Az ország évente 30–35 millió tonna szén behozatalára szorul.

Nagy-Britannia évtizedeken keresztül a világ nagy kőolaj- és földgázimportáló országai közé tartozott. 1980-tól viszont már belföldi forrásokból elégíti ki szénhidrogén-szükségletét, sőt, nettó exportőrré vált. Ez az irigylésre méltó helyzet az északi-tengeri kőolaj- és földgázkutak felfutó termelése nyomán állhatott elő.

A brit északi-tengeri energiaforrások felkutatását már az 1960-as évek elején megkezdték. A földgáz iparszerű kitermelése 1967-ben, a kőolajé pedig 1975-ben indult meg; kiaknázásuk növekedése nagyjából párhuzamosan futott a világpiaci olajárrobbanással, amely a költséges tenger alatti kutatásokat és a bányászatot gazdaságossá tette. A becslések szerint a brit kontinentális talapzat mintegy 643 000 km²-nyi felülete alatt rejtőzik kőolaj, illetve földgáz. (A valószínűsített tartalékok: kőolajból 2,2–4,4 Mrd t, földgázból 1100–2400 Mrd m³.) Az Északi-tengeren jelenleg több tucat mesterséges szigeten dolgoznak a brit fúrókutak, és a kimerülőben lévők pótlására újabb acél- és vasbetonszigeteket építenek, amelyek az óránként 260 km-es tartós szél és a 30 m-es hullámok ostromának is ellenállnak.

1998-ban már 139 millió tonna kőolajat ontottak a kőolajkutak. A XXI. század elején a készletek fenyegető, lassú apadása miatt a termelést fokozatosan visszafogták (2001: 108, 2004: 92 M t), de még így is Nagy-Britannia – Oroszország és Norvégia után – Európa 3. kőolajtermelője. Nagyrészt már megépültek a tenger alatt húzódó vezetékek, de tankhajókon is történik szállítás (23. ábra).