A régens lánya

KILENCEDIK FEJEZET

A pecsétek hasznáról

Gaston éppen végzett az evéssel - mert ebben a korban a természet mindig megköveteli a magáét, ha mégoly szerelmes vagy kétségbeesett is az ember; aki huszonöt éves fejjel képes lemondani a többé-kevésbé bőséges vacsoráról, az gyomorbajos.

A lovag az asztalra könyökölve töprengett. Arcán eláradt a lámpa fénye; Dubois akadály­talanul kielégíthette kíváncsiságát.

Szokatlan s szinte ijesztő figyelemmel fürkészte áldozatát: okos szeme kitágult, csúfondáros ajkára baljós mosoly ült ki - ha valaki így láthatta volna, ezzel a mosollyal, ezzel a tekintettel, méltán hihette volna, hogy magát a Sátánt látja, amint a sötétben áldozatára les, aki máris rálépett a kárhozat útjára.

Mialatt a lovagot figyelte, szokása szerint morfondírozott:

- Fiatal, szép, a szeme koromfekete, a szája büszke, vérbeli breton, őt nem vennék le a lábáról az udvarbéli hölgyek csábító pillantásai, mint elfajzott cellamare-i összeesküvőinket. Ez a sátánfi nem teketóriázik! Amazok bezzeg csak a szájukat jártatták: elraboljuk, detronizáljuk... Üres locsogás! Hanem ez... Ördög-pokol... az ám! - folytatta Dubois, rövid szünet után - ...csak­hogy hiába kutatom tiszta homlokán a ravaszság bélyegét, nyíltságra, hiszékenységre valló szája szögletén az ármány jegyét. Pedig nem is kétséges, hogy csapdát állított a régens­nek, rajta akar ütni, mialatt a clissoni szűzzel enyeleg. S még mondja valaki, hogy a bretonok fafejűek! De mégsem - folytatta Dubois, újabb vizsgálódás után -, nem így lesz, valami nem világos. Lehetetlen, hogy ez a bánatos, de nyugodt tekintetű ifjú alig negyedóra múlva megöljön egy másik embert. És milyen embert?! Franciaország régensét, egy királyi vérből való herceget! Nem, nem, ez lehetetlen, senki emberfiától nem telhet ki ilyen hidegvér. De a kutyafáját, mégiscsak így kell lennie. A régens el akarta titkolni előlem - énelőlem, akinek min­dent elmond! - legújabb kalandját. Elmegy vadászni Saint-Germainbe, nagy hangon kije­lenti, hogy vadászat után egyenesen hazatér a Palais Royalba, majd hirtelen megváltoztatja korábbi rendelkezéseit, és megparancsolja a kocsisnak, hogy hajtson Rambouillet-ba. Rambouillet-ba, ahol már várja a kislány. Desroches asszony fogadta, ki mást várhatna, mint a régenst? S ez a fiatal lány a lovag szeretője. De vajon csakugyan a szeretője-e? No, majd megtudjuk, éppen itt jön Oven barátunk - a nyolcvan aranyát persze már biztonságba helyezte -, papírt, tintát hoz a gazdájának. A lovag írni készül, a legjobbkor, végre megtudjuk, hányadán állunk. No lássuk csak, megbízhatunk-e ebben az akasztófáravaló inasban.

Dubois ellépett leshelyéről. Didergett - mert mint olvasóink is emlékezhetnek, nem volt éppen barátságos az időjárás.

A lépcsőn újra lesbe állt; őt magát elrejtette a sötétség, de ő annál jobban láthatta Gaston szobájának kivilágított ajtaját.

Pillanat múltán nyílt az ajtó, és Oven jelent meg keretében. Egy-két másodpercig töprengve forgatta-nézegette a rá bízott levelet, végre elszánta magát, s megindult felfelé az emeletre.

- Jól van, jól! - mormolta Dubois. - A fickó megízlelte a tiltott gyümölcsöt; immár testestől-lelkestől az enyém.

Váratlanul Oven elé toppant, és rászólt:

- Minden rendben, add csak ide a levelet, amit hoztál, és várj meg itt.

- Honnan tudja uraságod, hogy levelet hoztam? - kérdezte Oven elképedve.

Dubois vállat vont, kikapta Oven kezéből a levelet, és eltűnt. Szobájába érve mindenekelőtt a pecsétet vette szemügyre. A lovag, nem lévén se pecsétviasza, se pecsétnyomója, a palackról lefejtett viasszal ragasztotta le a levelét, s gyűrűjével pecsételte be. Dubois óvatosan a gyertya lángja fölé tartotta a levelet; a viasz megolvadt.

Ekkor széthajtotta a papírt, s olvasta, amint következik:

„Drága Hélène, bátorsága megkettőzte az enyémet; segítsen hozzá, hogy bejussak a házba, s akkor elmondom, mi a tervem.”

- Á, á! - mondta magában Dubois. - Egyszóval a hölgy még nincs beavatva, az ügy nem tart oly előrehaladott stádiumban, mint hittem.

Gondosan összehajtogatta ismét a levelet, az ujjait elborító gyűrűk közül kiválasztott egyet, melynek rajza leginkább hasonlított a lovag pecsétgyűrűjének rajzára, megint a láng fölé tartotta a viaszt, hogy megolvadjon, s akkurátusan lepecsételte újból a levelet.

- Itt a gazdád levele - mondta aztán Ovennek -, vidd el a címzettnek, de a választ megint elhozod ide. Kapsz érte tíz aranyat.

Még ilyet! - hüledezett Oven. - Aranybányája van ennek az embernek, vagy mi?

Azzal nyaka közé szedte a lábát.

Tíz perc múlva megjelent ismét a várva várt levéllel. Ez csinos, illatos papirosra íródott, pecsétjén egyetlen H betű díszlett.

Dubois kinyitott egy ládikót, elővett belőle valami masszát, s elkezdte gyúrni, hogy meg­lágyítsa, s levegye a pecsét lenyomatát; mialatt ezt művelte, egyszerre szemébe ötlött, hogy a levelet véletlenül úgy hajtogatták össze, hogy felbontatlanul is kényelmesen elolvashatja.

- No, így még egyszerűbb - mondta Dubois.

S kicsit megtágítva a rést, olvasni kezdte a levelet, amint következik:

„Az a személy, aki engem Bretagne-ból felhívott, nem Párizsban vár, hanem elém jön, mert, mint izente, nem győzi tovább türelemmel; úgy hiszem, még ma éjjel el is távozik. Keressen fel holnap reggel kilenc óra előtt, akkor majd elmondom, mi történt köztünk, és megbeszéljük a továbbiakat.”

Ez már világos beszéd - gondolta Dubois, aki változatlanul a lovag cinkosának hitte Hélène-t. - Ördög-pokol! micsoda furfangos kis perszóna! Ha így nevelik a clissoni apácák növendé­keiket, sürgősen kifejezem szerencsekívánataimat a fejedelemasszonynak. És a régens még azt képzeli, hogy ez a tizenhat esztendős fruska - ártatlan szüzecske. Majd megbánja, hogy nem rám bízta a dolgot, ha én veszem a kezembe, ennél jobbat is felhajtok neki.

- Ne, a tíz aranyad meg a levél - mondta Ovennek. - Láthatod, tiszta haszon!

Oven zsebre vágta a tíz aranyat, és eltávozott a levéllel; a derék inas egy kukkot sem értett az egészből, s azon tűnődött, mi várhat vajon rá Párizsban, ha már elővárosában is ilyen bőven hull az égi manna. Éppen ekkor ütötte el a toronyóra a tizet, lassú, ütemes kondulásaiba bele­vegyült egy vágtázva közelgő hintó kerekeinek tompa döreje. Dubois kiállt az ablakba, és végignézte a hintó érkezését. A kocsiban egy kellemetes külsejű nemesúr terpeszkedett, akiben első pillantásra felismerte La Fare-t, ő királyi fensége testőrségének kapitányát.

- Nocsak - mondta Dubois -, őfenségébe több elővigyázat szorult, mint hittem. De hol van ő maga?... Á, á!

E felkiáltást a következő látvány csalta ki a miniszterből: a hintó mögött egy vadász léptetett, pompás kis spanyol ménen; ugyanolyan vörös libériát viselt, mint maga Dubois is, nagy köpönyege alatt, s nyilvánvalóan egy-két perce ülhetett át paripájára, mert míg a hintót húzó lovakat a hideg ellenére kiverte a hab, a spanyol lovacska még csak nem is pihegett.

A kocsi megállt a szálló ajtaja előtt, a kitóduló szolgák La Fare körül sürögtek-forogtak, a kapitány fontoskodott, nagy hangon lakosztályt, vacsorát követelt. Ezalatt a vadász leugrott lováról, odadobta a kötőféket egy apródnak, és besietett a pavilonba.

- Szép, szép! - mondta Dubois. - Mindez átlátszó és tiszta, mint a kristályvíz, de hogy a csodába lehet, hogy a lovagnak se híre, se hamva? Úgy belemerült volna a levélke olvasásába, hogy nem hallotta meg a kocsizörgést? No, mindjárt megnézzük közelebbről. Ami nagyságo­dat illeti - folytatta Dubois eszmefuttatását -, legyen egész nyugodt, nem zavarom meg légyottját. Szórakozzon el kedvére a kis ártatlansággal, aki máris a legszebb reményekkel kecsegtet. Hej, nagyságos uram, rövidlátóbb már nem is lehetne...

E monológ közben Dubois leballagott a lépcsőn, s ismét elfoglalta őrhelyét Gaston ablakánál.

Éppen akkor lesett be a lyukon, amikor Gaston eltette a levelet irattárcájába, a tárcát gondosan zsebre vágta, és felállt.

- Hű, a kutyafáját! - nyögte Dubois, és önkéntelenül kinyújtotta karmait a lovag felé, de csak a falat markolta meg. - A kutyafáját! Az a tárca, az kéne nekem, drágán megfizetném. Nini, a fiatalúr sétára indul, felköti a kardját, köpenyéért nyúl, ugyan hová készül? Lássuk csak: ő királyi fenségét meglesni, amikor távozik? A mennykőbe is, nem, ilyen képpel nem készülhet senki gyilkolni, inkább amondó lennék, hogy imádottja ablakai alatt szándékozik epekedni. Hitemre, ez jó ötlet lenne részéről, akkor talán volna mód... - Dubois arcára elmondhatatlan vigyor ült ki. - Az ám! - mondta, mintegy önmagával vitatkozva -, milyen jót nevetne őfen­sége, ha sikerülne egy alapos kardvágást beszereznem. De semmi! nem olyan nagy a veszély, embereim régen őrhelyükön állnak, és egyébként is: bátraké a szerencse!

S a hetyke közmondáson felbuzdulva, Dubois gyors léptekkel megkerülte a szálló épületét, hogy a sikátor egyik végére érjen, mire a lovag a másik végén felbukkan, ha valóban nem akar mást, mint szeretője ablakai alatt sétafikálni, mint ezt Dubois Gaston bánatos, de nyugodt arckifejezéséből kikövetkeztette. Számítása pontosan bevált. A sikátor bejáratánál Botos mes­ter­be ütközött, aki a belső udvar őrizetét Szemfülesre hagyta, magára vállalva az utca felőli oldal biztosítását. Dubois sebtében beavatta Botost tervébe. Az válaszul odamutatott a bejárati lépcsőre, ahol egyik embere hevert, alvást mímelve, majd egy szegletkőre, ahol a másik fogdmeg egy rossz gitárt nyaggatott, mintha vándorénekes lenne, aki fogadóról fogadóra jár alamizsnát koldulni. Valahol a közelben volt Botosnak még egy harmadik embere is, de az olyan jól elbújt, hogy nem láthatták.

Dubois-t megnyugtatta az a tudat, hogy kellő támogatásra számíthat. Orra hegyéig beburko­lódzott köpenyébe, és nekivágott a kis köznek.

Alig tett egy vagy két lépést, amikor a sikátor másik végén feltűnt egy árnyék, egészen olyan­forma, mint az a személy, akit Dubois keresett.

Amint elmentek egymás mellett, Dubois csakugyan felismerte a lovagot; az úgy elmerült gondolataiba, hogy eszébe se jutott megnézni, ki ment el mellette, ha egyáltalán észrevette, hogy valaki elment mellette.

Dubois nem így gondolta, ő igenis össze akart akaszkodni a lovaggal, s látva, hogy az ugyan nem fog belekötni, elhatározta, hogy maga provokálja.

Visszafordult, s a lovag elé plántálta magát. Gaston éppen azon tűnődött, melyik lehet vajon annak a szobának az ablaka, ahol Hélène tartózkodik, a sikátorra néző négy-öt ablak közül.

- Hé, barátocskám - szólította meg Dubois rekedt hangon -, ha szabad érdeklődnöm, mit keres éjnek idején e ház előtt?

Gaston visszahozta tekintetét az égről a földre, s maga is visszazuhant álmai édenéből e sártekére.

- Megbocsásson, uram, úgy rémlik, hozzám szólt? - fordult Dubois-hoz.

- Igen, uram, azt kérdeztem: mit keres itt? - felelte az.

- Járjon békével, uram - mondta a lovag. - Én nem törődöm az ön dolgával, ön se törődjék az enyémmel.

- Így is történhetne éppen, csakhogy az ön jelenléte terhemre van - vágta rá Dubois.

- Akármilyen szűk ez a sikátor, két ember elfér benne. Sétáljon az egyik oldalon, uram, én majd a másikon sétálok.

- De én egyedül óhajtok sétálni - mondta Dubois. - Ezennel felszólítom, hogy keressen magának más sétahelyet, van Rambouillet-ben elég ablak.

- És miért ne sétálhatnék éppen ezek alatt az ablakok alatt, ha úgy tartja kedvem? - kérdezte Chanlay.

- Mert ezek az én feleségem ablakai - harsogta Dubois.

- Teringettét - mormolta Gaston -, ez az úr alighanem annak a hölgynek a férje, akinek a gondjaira bízták Hélène-t.

S hirtelen legyűrve ingerültségét, nehogy eljátssza annak a személynek a rokonszenvét, akinek a jóindulatára később még rászorulhat, így szólt, udvarias főhajtással:

- Így már más, uram, örömest átengedem önnek a terepet, én elvégre csak véletlenül tévedtem erre.

- Ördög-pokol! - káromkodott magában Dubois -, ki látott mái ilyen udvarias összeesküvőt? De nem hagyhatom ennyibe a dolgot, hajba kell kapnunk, mindenáron.

Gaston távozni készült.

- Hé, uram - kiáltott utána Dubois -, ön be akart csapni.

A lovag hirtelen visszafordult, mintha kígyó marta volna meg; ám még mindig türtőztette magát, elsősorban Hélène kedvéért, de titkos megbízatása kedvéért is.

- Miért vonja kétségbe szavaimat, uram? - kérdezte. - Talán mert ügyeltem rá, hogy udva­riasan fogalmazzak?

- Lárifári, ön csak azért udvariaskodik, mert fél. Igenis, saját szememmel láttam, hogy a feleségem ablakát bámulta.

- Mit? Hogy én félek? - horkant fel Chanlay, s egyetlen ugrással támadója előtt termett. - Azt merészelte mondani, uram, hogy félek?

- Azt bizony - felelte Dubois.

- Belém akar kötni?

- Mi mást akarnék? Ezt csak a vak nem látja. Ej, uram, honnan szalajtották? Quimper-Corentinból?

- De a nemjóját! - káromkodott a lovag, kardjához kapva. - No hát kezdjük, uram. Kard ki kard!

- Hohó, le a kabáttal, köpönyeggel, uram - felelte Dubois, köpenyét ledobva, s már gombolta is ki a zekéjét.

- Le a kabáttal? De miért? - hűlt el a lovag.

- Mert nem ismerem önt, uram, s az éjszakai kóborlók köpenye nemegyszer páncélinget rejt.

Még végig sem mondta, amikor a lovag köpenye, kabátja nagy ívben lerepült, de abban a pillanatban, amint Gaston kivont karddal rárontott ellenfelére, a részeg ember odagurult a lába elé, a gitárpengető koldus megragadta jobb karját, a rendőrtiszt a balt, s a negyedik fogdmeg, aki az előbb láthatatlan volt, hátulról rávetette magát.

- Párbaj, uraim! - kiáltozták mind a négyen. - Párbaj! A király tilalma ellenére! - és a lovagot a főbejárat felé vonszolták, amelynek lépcsőjén előbb az álrészeg hevert.

- Merénylet! - mormolta a lovag. Kiáltani nem mert, nehogy Hélène-t kompromittálja. - Nyomorultak!

- Uram, elárultattunk - mondta Dubois, miközben összetekerte s a hóna alá kapta a lovag köpenyét, kabátját -, de holnap is lesz nap, ne aggódjék.

Azzal elfutott a szálló irányába, mialatt a fogdmegek bezárták Gastont a földszinti nagy­terembe.

Dubois szempillantás alatt fenn termett az emeleten, bezárkózott a szobájába, és előkereste a lovag kabátzsebéből a becses tárcát. A tárca egyik, titkos rekeszében egy félbe tört zecchinót talált és egy nevet.

A zecchino nyilván ismertetőjel.

A név bizonyára annak az embernek a neve, akihez Gastont irányították: La Jonquière kapitány. A papírszeletet, amelyre a nevet felírták, ugyancsak különleges alakúra nyírták.

- La Jonquière! - mondta félhangosan Dubois. - La Jonquière! Minden egybevág. Az ipsét már egy ideje megfigyelés alatt tartjuk. Nagyon jó!

Gyorsan végigböngészte a tárca tartalmát, de egyebet nem talált.

- Nem sok - vélte Dubois -, de elég.

Kivágott egy papírszeletet, ugyanolyan alakúra, mint a tárcában talált cédula, felírta a nevet, majd csöngetett. Halkan kopogtak az ajtón. Dubois az imént kulcsra zárta maga mögött.

- Igaz - kapott észbe -, el is felejtettem.

Ajtót nyitott. Botos úr állt az ajtóban.

- Mit csináltak vele? - kérdezte Dubois.

- Bezártuk a földszinti nagyterembe, és őrt állítottunk az ajtó elé.

- Vigye vissza ezt a köpenyt, kabátot oda, ahová a lovag dobta, hogy mindent úgy találjon, ahogy hagyta, kérjen tőle bocsánatot, és engedje szabadon. De jól ügyeljen: semmi ne hiányoz­zék a kabát zsebéből, se irattárca, se pénztárca, se zsebkendő, nagyon fontos, hogy emberünk ne gyanakodjék. Egyúttal elhozhatja az én zekémet, köpenyemet is a csatatérről.

Botos úr földig hajolt, majd ment, hogy teljesítse a kapott parancsot.