4
ELŐSZÓ
A könyv alcíme joggal utal az idegen nevekre, hiszen túlnyomórészt ezekhez kell az útba
igazítás, ám van jó néhány olyan magyar név, amely régies helyesírása miatt a magyar
anyanyelvűek közül is sokaknak feladja a leckét, mint: Dessewffy, Batthyány, Cházár,
Jósika, Weöres, Thewrewk, Dsida, Keönch és hasonlók. Túlnyomórészt azonban, és ez
természetes, idegen nevek és kifejezések helyes magyar kiejtésére kíván tanácsokat adni ez
a szótár.
Értelemszerűen csak olyan nyelvek névanyagát öleli fel, amelyek hivatalos latin betűs
írást használnak, hiszen a magyar helyesírás szabályai szerint ha más írású nyelvekről
(görög, cirill, arab, héber, kínai, grúz, amhara stb.) van szó, minden nevet eleve kiejtés
szerinti alakban kötelező átírnunk. A kínai neveknél újabban terjed a hivatalos kínai átírás,
a Pinjin használata, de leginkább a tudományos kiadványokban; a Magyar Nagylexikon
ugyan szintén eszerint írja és sorolja be a neveket, de mindig megadja mellettük a
hagyományos névformát, és ezeket utalószóként is tartalmazza, ezért szótáramban
mellőzöm a kínai névanyagot.
Két nyelv esetében, amelyek nem latin betűsek, mégis jobbnak láttam kivételt tenni.
Az egyik a görög. Az ókori görög nevek többsége nálunk (és másutt is) latin átírásban lett
ismertté (Oedipus, Pisistratus, Aeschylus stb.), és 1954 előtt minden írott szöveg a latinos
formát használta, néhány pedig még ma is. A latin betűk hangértéke pedig nem mindig
azonos a magyarokéval, itt tehát eligazítás szükséges. Az újgörög nevek gyakran egy latin
betűs nemzetközi átírás szerinti formában jutnak hozzánk, főleg a sajtó révén, és emiatt
szorulnak gyakran igazításra.
A másik nem latin betűs nyelv, amellyel meg kell küzdenünk, a japán. Ennek is van egy
nemzetközi átírása, amely az angol kiejtésre alapoz, és a sajtó és sok lexikon is ezt használ-
ja. Itt vannak továbbá a széltében ismert japán márkanevek, a Mitsubishi, Daihatsu, Sanyo,
Chinon és hasonlók, ezek így szerepelnek az autókon és különféle műszaki cikkeken.
Szükséges tehát itt is az eligazítás, hogy pl. ne ejtsen senki jó magyaros Sanyót a [szanjó]
helyett.
Talán mondanom sem kell, hogy a latin írású nyelvekből is csak olyan neveket, szavakat
és kifejezéseket vettem fel, összesen több, mint harmincezret, amelyek részben vagy
egészben kiejtési gondot okozhatnak az átlagos beszélőnek. Azokat tehát, amelyek
nyugodtan ejthetők a betűk magyar hangértékének megfelelően, természetesen mellőztem
(pl. Gerhart Hauptmann, Lamberto Gardelli, Londonderry, Don Rodrigo). Itt sem lehettem
azonban egészen következetes. Vannak ugyanis idegen nevek, amelyekről a tudákos közvé-
lekedés egyszerűen nem akarja elhinni, hogy úgy kell ejtenünk, „ahogy írva vannak”. A
német Stefan Georgét hallottam már angolosan [sztefán dzsordzs]nak vagy franciásan
5
[sztefán zsorzs]nak mondani; a rádióban szinte kizárólag hibás, németes módon hangzik el
a jeles indiai karmester, Zubin Mehta neve: [méta] formában, sőt a [cubin méta] sem rit-
kaság. Az ilyen esetekre is fel kellett tehát hívnom a figyelmet.
A szótár ábécérendjéről annyit, hogy a modern szótári gyakorlatnak megfelelően mindig
az alapbetű a besorolás legfőbb szempontja. Ez azt jelenti, hogy a mellékjeleket
(ékezeteket, pontokat s egyebeket) általában nem vesszük figyelembe, tehát a, á, ä, ą, â, à
vagy å egyenértékű. Mindössze két magánhangzóval tettem kivételt: az ö és az ü, a régebbi
szokásnak megfelelően, az o, illetve u után következik. Nem számít továbbá a szóköz,
vessző, aposztrof, kötőjel sem, vagyis a címszó egyetlen betűsornak tekintendő az első
betűjétől az utolsóig. A D’Onalgue, Don Alvaro, Do Nascimento, Donalbain és Donau-
Eschingen nevek tehát ilyen rendbe kerülnek:
Donalbain
D’Onalgue
Don Alvaro
Do Nascimento
Donau-Eschingen
A vastag betűs címszó tartalmazza az egy vagy több elemű nevet vagy szókapcsolatot. A
kiejtési formát, a magyar ábécé betűivel, szögletes zárójel fogja közre; végül dőlt betűvel
következik, hogy mely nyelvből való a címszó.
Ha két vagy több elfogadható kiejtése is van a címszónak vagy a címszó egyik elemének,
akkor az egyes formák között pontosvessző szerepel. Ilyen esetekben mindig az első
változat a pontosabb, ajánlhatóbb, de a másik vagy esetleg a harmadik (általában az
elterjedtebbek, közkeletűbbek) sem hibáztathatók.
Ha a második vagy egy további forma elterjedt ugyan, de hibás, és ezért kerülendő, akkor
erre felemelt csillag (*) hívja fel a figyelmet. (Az ilyen, többnyire tévesen ejtett szavakat és
neveket a szótár végén külön kis listán is megtalálni: ÍGY NE EJTSÜK – ezt melegen
ajánlom minden olvasóm figyelmébe.)
Ha két kiejtési forma között v. (vagy) áll, az mindössze azt jelzi, hogy magában az adott
nyelvben létezik több érvényes kiejtési változat.
Ritkábban megesik az is, hogy az első forma az adott nyelvben érvényes, pontos kiejtést
jelöli, de ez itt csupán az érdekesség kedvéért jelenik meg, kiejtésre a második helyen álló,
nálunk közkeletű formát ajánlatos használni. Erre utal a káró jel () a szokatlan alak előtt.
A kiejtés jelölésében csak a magyar köznyelv természetes beszédhangjait, illetve a
nekik megfelelő egy- és többjegyű betűket alkalmaztam, azoknak az elveknek
megfelelően, amelyeket az előszó második felében fejtek ki.
Néhány látszólagos kivételt kell itt megemlítenem.
Főleg német, holland, spanyol és lengyel szavak kiejtésénél használom a h jelölést. Ezzel
azt az erőteljes, „kemény” h hangot jelzem, amely nem csupán idegen eredetű technika és
pech szavainkban hangzik, hanem a színmagyar
ihlet és
doh szókban is ejtjük. Általános
szokás ezt egyszerű h-val jelölni a kiejtési útmutatókban. Pedig nyilvánvaló, hogy pl.
Aachen ejtése nem lesz igazán német, ha csupán egy gyenge h-t lehelünk a két
magánhangzó közé, és ez áll nagyon sok más idegen szóra is. Szó elején, igaz, kissé
nehezebb a [h]-t kimondani, mint pl. a spanyol Juan vagy José [huan, hoszé] esetében, és
nem vétség ilyenkor a [huan, hoszé] ejtés sem, ám következetes használata mégis ajánlható,
mert előnyösen hat az idegen szó hangzására. (Mássalhangzó előtt és szóvégen ezt a h
jelölést nem alkalmazom, mert ilyenkor a kemény h ejtése természetes).