C. Sallustius Crispus összes művei

47

lakók sem maradtak el  mögöttük;  vívtak,  sürögtek  mindenfelé,  és  azon  igyekeztek,  hogy  az

ellenséget megsebesítsék, nem pedig hogy magukat fedezzék. Egy lármába olvadt a bátorítás,

örömordítás és a jajszó, a fegyvercsörgés az egeket verte, mindkétfelől fegyverek röpdöstek.

Amint az ellenség lendülete egy kissé alábbhagyott, a falak védői izgatottan figyelték a távoli

lovascsatát. Aszerint, ahogy Jugurtha ügye fordult, úgy mutatkozott meg rajtuk az öröm vagy

a szorongás, s mintha csak hallhatnák vagy láthatnák az övéik, jeleket adtak, buzdítottak, ke-

zükkel integettek, vagy egész testükkel előrelendültek, ide-oda hajladoztak, mintha fegyvere-

ket kerülnének ki vagy hajítanának el. Észrevette ezt Marius - mert azon az oldalon ő vezette a

harcot -, s készakarva lagymatagabbul kezdett vívni, elbizonytalanodást színlelt; hagyta, hogy

a numidák zavartalanul szemléljék a király harcát. Ezek teljesen belefelejtkeztek az övéikért

való  szorongásba,  s  ekkor  váratlanul  nagy  erővel  megrohamozta  a  falat.  Az  ostromlétrákon

felhatoló katonák szinte már elérték a tetőt, de ekkor odarohantak a városlakók, követ, tüzet s

minden egyéb lövedéket hajigáltak rájuk. A mieink előbb ellenálltak; aztán, hogy az ostrom-

létrák egyre-másra letöredeztek, a felülállók földre zuhantak, s a többiek menekültek, ahogy

tudtak, néhányan épen, nagy részük sebekkel borítva. Végül mindkét csatát félbeszakította az

éjszaka.

61. Mikor Metellus látta, hogy terve meghiúsult, a várost sem lehet bevenni, Jugurtha is csak

lesből, vagy a neki kedvező helyen bocsátkozik harcba, s már elmúlt a nyár, otthagyta Zamát,

és helyőrséget telepített azokba a hozzá pártolt városokba, amelyeknek fekvése vagy falai elég

védelmet nyújtottak. Seregét télire tartományunknak Numidiával szomszédos területén szállá-

solta  el.  De  ezt  az  időt  sem  töltötte,  mint  mások,  tétlenséggel  vagy  mulatozással,  hanem  -

minthogy a fegyverekkel vívott háború nemigen haladt előre - a királynak saját barátai révén

készült kelepcét állítani,  s  az  ő  hitszegésüket  próbálta  meg  fegyverül  használni.  Így  hát  sok

ígérgetéssel  Bomilcart  környékezte  meg  (aki  Jugurthával  volt  Rómában,  és  annak  ellenére,

hogy túszokat adtak, megszökött a Massiva megölése miatt folytatott eljárás elől), mert neki

éppen a nagy barátság adott lehetőséget a nagy árulásra. Azt mindjárt el is érte, hogy Bomilcar

titokban tárgyalni jöjjön hozzá; így a szavát adta, hogy ha Jugurthát élve vagy halva kiszol-

gáltatja  neki,  a  senatus  biztosítja  büntetlenségét,  és  minden  tulajdonát  meghagyja.  Könnyen

beleegyezésre bírta a numidát, mert az álnok jellemű volt s egyébként is attól tartott, hogy ha a

rómaiakkal békét kötnek, a feltételek alapján kivégeztetik.

62. Bomilcar, mihelyt alkalom adódott rá, a rettegő és sorsát sirató Jugurthához sietett. Intette,

könnyek közt kérte: gondoskodjék valahára magáról, gyermekeiről és a jobb sorsra érdemes

numida népről. Minden csatában legyőzték, földjeit feldúlták, számtalan a fogoly, számtalan a

halott, az ország gazdagsága tönkretéve; már elég sokszor kísértette meg katonái vitézségét és

a szerencsét; vigyázzon, nehogy a numidák maguk  döntsenek  sorsukról,  ha  tovább  habozik.

Ilyen  és  hasonló  érvekkel  rávette  a  királyt  a  meghódolásra.  Követek  mentek  a  római  had-

vezérhez, azzal az üzenettel, hogy Jugurtha aláveti magát parancsainak, s magát és országát

minden  feltétel  nélkül  kegyelmére  bízza.  Metellus  a  téli  táborból  tüstént  összehívatta  a

senatus-rendbélieket, velük és más alkalmasnak talált személyekkel tanácsot tartott, ősi szokás

szerint,  a  tanács  határozata  alapján  Jugurthától  a  követek  útján  kétszázezer  font  ezüstöt

követelt, továbbá valamennyi elefántját s bizonyos számú lovat és fegyvert. Miután mindezt

késedelem nélkül megkapta, elrendelte, hogy megkötözve vezessék elé a szökevényeket. Nagy

részüket  a  parancsnak  megfelelően  vissza  is  hozták;  néhányan  a  meghódolás  előszelére

Bocchus királyhoz menekültek Mauretaniába.

Jugurthát  tehát  megfosztották  fegyvereitől,  embereitől  és  vagyonától,  de  mikor  Tisidiumba

idézték meghódolásra, ismét meggondolta magát, mert rossz lelkiismerete miatt megrettent a

tetteiért  kijáró  büntetéstől.  Sok  napon  át  tépelődött,  s  hol  belefáradva  a  balszerencsébe

mindent  jobbnak  ítélt  a  háborúnál,  hol  meg  azon  rágódott,  micsoda  súlyos  bukás  a  trónról

---

48

szolgaságba  kerülni;  s  végül  is,  miután  annyi  erőforrását  hiába  vesztegette  el,  újrakezdte  a

háborút. Rómában közben határozatot hozott a senatus a tartományok kiosztásáról: Numidiát

Metellusnak ítélte.

63. Ekkoriban történt, hogy Uticában a jóspap C. Mariusnak, mikor könyörgő áldozattal járult

az  istenek  elé,  ragyogó  és  csodálatos  pályafutást  jövendölt:  a  továbbiakban  az  istenekben

bízva  valósítsa  meg  szíve  szándékát,  próbáljon  minél  többször  szerencsét,  minden  sikerülni

fog neki. Marius már korábban is hevesen vágyott a consuli hivatalra, s ehhez csak a messze

visszanyúló családfája hiányzott, azon kívül minden tulajdonsága megvolt: szorgalom, dere-

kasság, nagy katonai tudás; háborúban rettenthetetlen, békében mértékletes volt, a kicsapon-

gások s a gazdagság vágyát legyőzte, csak a dicsőségre szomjazott.

Arpinumban  született  és  ott  nevelkedett  egész  gyermekkorában.  Mikor  katonakorba  került,

hadi  szolgálatban  edzette  magát,  nem  a  görögös  ékesszólásban  vagy  a  nagyvárosi  piperkőc-

ködésben. Így a hasznos foglalatosságok közepette hamar megérett tiszta jelleme. Mikor tehát

először kérte a néptől a katonai tribunusi tisztet, minden tribus rászavazott; arcról ugyan nem

ismerték,  de  hírből  annál  inkább.  E  hivatal  után  másikat,  majd  ismét  másikat  szerzett,  s

minden tisztségében úgy járt el, hogy magasabbra tartsák méltónak. De ez a mindaddig kiváló

férfi  -  mert  később  becsvágya  romlásba  vitte  -  korábban  nem  merte  megpályázni  a  consul-

ságot. A többi hivatalt a nép osztotta, a consulatust viszont a nemesek adogatták egymás közt

kézről  kézre.  Új  ember  nem  lehetett  oly  nevezetes,  nem  vihetett  végbe  oly  kiváló  tetteket,

hogy méltatlannak ne tartották volna erre a hivatalra, mintha csak beszennyezné.

64. Mikor azonban Marius megértette, hogy a jóspap szavai ugyanarra céloznak, amire lelke

vágya bátorította, Metellustól szabadságot kért, hogy pályázhassék. Bár Metellus bőviben volt

erényeknek,  dicsőségnek  s  minden  kívánatos  tulajdonságnak,  veleszületett  a  lenéző  gőg,  a

nemesség közös hibája. Így először megütközve a szokatlan kérésen, csodálkozott szándékán,

s szinte barátian intette Mariust, ne csináljon őrültségeket, ne kapaszkodjon sorsa fölé; min-

denki  nem  kívánhat  egyformán  mindent,  meg  kellene  elégednie  a  maga  sorsával;  egyszóval

vigyázzon, ne kérjen a római néptől olyasmit, amit joggal megtagadhatnak tőle. De ilyen és

hasonló  érveivel  nem  tudta  eltéríteni  Mariust  tervétől,  ezért  végül  azt  felelte:  mihelyt  a

közügyek  engedik,  megadja,  amit  kért  tőle.  De  állítólag  később  gyakran  mondta  Marius

sürgetésére: ne siessen a távozással, éppen eléggé idejében lesz, ha a consulatust az ő fiával

együtt  kéri.  A  körülbelül  húszesztendős  fiú  ekkor  apja  oldalán  katonáskodott.  Ez  aztán

Mariust  hevesen  feltüzelte  mind  az  áhított  hivatalra,  mind  Metellus  ellen.  Vágy  és  harag,  a

legrosszabb  tanácsadók  fenekedtek  benne;  nem  szalasztott  el  egyetlen  szót  vagy  tettet  sem,

amely népszerűségét növelhette. A téli táborban parancsnoksága alá rendelt katonákat lazább

gyeplőre fogta, mint korábban; a kereskedők előtt, akik tömegével  éltek  Uticában,  a  háború

vezetéséről  egyszerre  vádaskodva  s  dicsekedve  szólott:  ha  a  sereg  felét  neki  engednék  át,

néhány napon belül láncra verné Jugurthát, a hadvezér szándékosan húzza az időt, mert hiú,

királyi gőgjében nagyon is élvezi a vezérséget. S ők mindezt annál inkább készpénznek vették,

mert a hosszú háború megrendítette vagyoni helyzetüket, és a kapzsiságnak semmi sincs elég

hamar.

65.  Seregünkben  tartózkodott  ekkor  egy  Gauda  nevű  numida,  Mastanabal  fia,  Masinissa

unokája, akit Micipsa végrendeletében másodrendbéli örökösének tett meg: súlyos beteg volt,

s  ezért  elméje  is  kissé  fogyatékos.  Azt  követelte,  hogy  székét  a  Metellusé  mellé  állítsák,

mintha  király  volna,  később  pedig,  hogy  egy  római  lovascsapatot  rendeljen  ki  őrizetére.  A

consul mindkét kérést  megtagadta:  a  megtisztelést  azért,  mert  csak  olyanoknak  jár,  akiket  a

római nép királynak ismert el, az őrséget azért, mert megalázó volna a római lovasokra, ha egy

numidát  kellene  csatlósaiként  kísérniük.  Gaudát,  amint  ezen  rágódott,  felkereste  Marius  és

---