A régens lánya

TIZEDIK FEJEZET

A látogatás

Az iménti jelenet, mint mondottuk, Hélène ablakai alatt zajlott, a sikátorban. Hélène meg­hallotta a szóváltás, dulakodás zaját, s mert felismerni vélte a lovag hangját, nyugtalanul az ablakhoz sietett, hogy kitekintsen, amikor váratlanul nyílt a szoba ajtaja, és Desroches asszony lépett be rajta. Azért jött, hogy felkérje Hélène-t: vonuljon át a szalonba, az a személy, akinek látogatását várták, megérkezett.

Hélène megremegett, úgy érezte, elhagyja eszmélete. Szólt volna, de nem jött hang a torkára. Így hát némán és egész testében reszketve követte Desroches asszonyt.

Az a teljesen elsötétített fogadószobába vezette. Minden gyertyát gondosan eloltogattak, csupán a kandalló hamvadozó tüze vetett a szőnyegre némi halvány fényt, de a szobában tar­tózkodók arcára nem vetődött egyetlen sugár sem. Desroches asszony mégis fogott egy kancsót, s tartalmát a pislákoló lángokra zúdította. A szobára teljes sötétség borult. Desroches asszony elvonult, utoljára még Hélène lelkére kötve, hogy ne féljen. Pillanat múltán Hélène egy férfi hangját hallotta a negyedik, zárt ajtó mögül.

A hang hallatára összerezzent.

Önkéntelenül közelebb lépett az ajtóhoz, és feszülten figyelt.

- Itt van? - kérdezte a férfihang.

- Itt, nagyságod szolgálatára - felelte Desroches asszony.

- Nagyságod! - riadt meg Hélène. - Istenem, hát ki és mi ő?

- Egyedül van?

- Egyedül, nagyságos uram.

- Tudja, hogy megérkeztem?

- Tudja, nagyságos uram.

- Nem fog senki megzavarni bennünket?

- Nagyságod megbízhat bennem.

- Sötét van a szobában?

- Koromsötét.

Közeledő léptek zaja hallatszott, majd hirtelen az ajtó közvetlen közelében megszakadt a lábdobogás.

- Desroches asszony - szólt ismét az előbbi hang -, mondja meg, de őszintén, csakugyan olyan szép, mint hírlik?

- Szebb, mint fenséged gondolná.

- Fenséged? Istenem! miket beszél ez az asszony? - Hélène-t már-már az ájulás környékezte.

Csikorogva tárult fel az ajtó, súlyos lépések közeledtek Hélène felé, meg-megreccsentve a padlót, bár a vastag szőnyeg jócskán felfogta a léptek zaját. Hélène érezte, hogy kifut az arcából a vér.

- Kisasszony - szólt az iménti hang -, kérem, fogadjon és hallgasson meg.

- Itt vagyok - sóhajtotta Hélène, az izgalomtól félholtan.

- Csak nem fél tőlem?

- Megvallom, igen, nagy... hogy szólítsam, nagyságos uramnak vagy uramnak?

- Szólítson barátjának.

Az ismeretlen Hélène keze után nyúlt.

- Desroches asszony, itt van? - kiáltotta Hélène, önkéntelenül hátratántorodva.

- Desroches asszony - mondta a hang -, közölje, kérem, a kisasszonnyal, hogy Isten hajlékában sem lehetne nagyobb biztonságban, mint itt.

- Bocsásson meg nagyságod, térden állva kérem.

- Keljen fel, gyermekem, és üljön le ide, mellém. Desroches asszony, zárja le az ajtókat. És most - folytatta az ismeretlen, Hélène-hez fordulva -, adja szépen ide a kezét.

Hélène kinyújtotta a kezét, de ezúttal nem kapta el, amikor az ismeretlen megszorította.

- Mintha ő is remegne - mormolta Hélène.

- Nos, mi van, drága gyermekem? - kérdezte az ismeretlen. - Csak nem fél tőlem?

- Nem - felelte Hélène -, de amikor megszorította a kezemet, oly különös érzés... érthetetlen remegés fogott el...

- Beszéljen, Hélène - kérlelte az ismeretlen határtalan gyengédséggel. - Tudom, hogy szép, de a hangját most hallom először. Beszéljen, én majd hallgatom.

- Hát ön már látott engem? - kérdezte Hélène, bájos kíváncsisággal.

- Emlékszik, gyermekem, két éve a fejedelemasszony megfestette arcképét?

- Hogyne emlékeznék. Még azt is mondták, hogy a festő egyenesen emiatt jött le Párizsból.

- A festőt én küldtem Clissonba.

- S az arckép is önhöz került?

- Itt a kép - s e szavakkal az ismeretlen elővette a miniatűr portrét. Hélène a sötétben nem láthatta, de megtapinthatta.

- Mi bírta rá, uram, hogy megfestesse és ilyen nagy becsben tartsa egy szegény árva arcképét?

- Hélène - válaszolt az ismeretlen, rövid habozás után -, én vagyok az ön édesapjának legjobb barátja.

- Édesapámnak! - kiáltott fel Hélène. - Hát él?

- Igen.

- Láthatom majd?

- Talán.

- Áldja meg az Isten, uram - rebegte Hélène, megszorítva az ismeretlen kezét -, áldja meg e jó hírért.

- Ó, drága gyermek! - sóhajtott az ismeretlen.

- Ha apám csakugyan él - folytatta Hélène, hirtelen feltámadt gyanakvással -, miért nem törődött soha lányával?

- Havonta tudakozódott ön után, Hélène, s a távolból folytonosan gondot viselt önre.

- De ismerje el: tizenhat esztendeje nem látogatott meg - Hélène hangjából szelíd szemrehá­nyás csendült ki.

- Higgye meg, nagyon alapos okai voltak rá, hogy önmagát e boldogságtól megfossza.

- Elhiszem, uram. Egyébként sincs jogom apámat vádolni.

- De joga van megbocsátani neki, ha megvallja vétkét.

- Hogy én megbocsássak apámnak? - döbbent meg Hélène.

- Igen, drága gyermekem, s mert ő maga nem jöhet bocsánatát kérni, eljöttem én, hogy ezt az ő nevében megtegyem.

- Uram - mondta Hélène -, nem értem önt.

- Hallgasson meg tehát - felelte az ismeretlen.

- Hallgatom, uram.

- De előbb nyújtsa, kérem, ide a kezét.

- Tessék.

Rövid hallgatás után, mely alatt az ismeretlen látogató emlékezetében látszott kutatni, így folytatta:

- Az ön apja, Hélène, Istenben boldogult királyunk hadseregében szolgált, magas rangban. A nerwindei ütközetben ő vezette a király háza népét rohamra. Egyik fegyverhordozóját, Cha­verny urat, kilőtték mellőle. Ő segítségére akart sietni, de a seb halálos volt, s ezt a sebesült tudta a legjobban, úgyhogy elhárította a segítséget, mondván: „Ne velem törődjék, hanem a lányommal.” Az ön édesapja, Hélène, ígérete jeléül kezet szorított a sebesülttel, aki addig fél térden állt, de abban a szent pillanatban hátrahanyatlott, és kiadta a lelkét, mintha csak erre a végső bizonyságra várt volna. Figyel rám, ugye, Hélène? - szakította hirtelen félbe önmagát az ismeretlen.

- Hogy kérdezhet ilyet! - kiáltott fel Hélène.

- Édesapja első dolga volt, mihelyt a hadjárat befejeződött, hogy a kis árvát gondjaiba vegye. Bájos, tíz-tizenkét éves lányka volt a kis árva; már akkor látszott rajta, hogy olyan szép lesz, mint ön ma. Apja, Chaverny úr halála megfosztotta egyetlen támaszától és minden vagyo­ná­tól. Az ön édesapja beadta a kislányt a Visitatio-rendi apácák faubourg Saint-Antoine-i kolos­to­rába, előre bejelentvén, hogy ha védence eladósorba jut, ő gondoskodik majd a hozomá­nyáról.

- Hála néked, Istenem! - fohászkodott Hélène. - Hála és köszönet, hogy ilyen szavatartó ember lánya lehetek.

- Várjon, Hélène - intette az ismeretlen -, mert most jön az a fordulat, amelyért apját nem dicséret, hanem gáncs illeti.

Hélène elnémult, és az ismeretlen folytatta:

- Atyja, ígéretéhez híven, hű gondviselője lett az árvának, aki időközben tizennyolc éves, elbűvölő hajadonná serdült. Apja azon vette magát észre, hogy gyakrabban jár a kolostorba és hosszabban időzik ott, mint illenék. Beleszeretett gyámleányába. Előbb visszaborzadt e szerelemtől, hisz nem felejtette el a halálra sebesült Chavernynak tett ígéretét, és tudta: ha el­csábítja a lányt, megszegi adott szavát. Hogy a lány sorsát elegyengesse, felkérte a főnök­asszonyt, igyekezzék alkalmas férjjelöltet találni Chaverny kisasszonynak. A főnökasszony erre elmondta, hogy unokaöccse, egy fiatal breton nemesember itt járt őt meglátogatni, ez alkalomból meglátta és megszerette Chaverny kisasszonyt, s leghőbb vágya lett volna kezét elnyerni.

- És aztán? - kérdezte Hélène, látva, hogy az ismeretlen elhallgat, mintha nehezére esnék folytatni.

- Nos, édesapját szerfelett meglepte, Hélène, amikor azt hallotta a főnökasszonytól, hogy Chaverny kisasszony kijelentette: nem akar férjhez menni, egyetlen vágya, hogy élete végéig a kolostorban maradhasson, ahol felnevelkedett, és az lesz élete legboldogabb napja, amelyen leteheti a fogadalmat.

- Szeretett valakit? - kérdezte Hélène.

- Kitalálta, gyermekem - bólintott az ismeretlen. - Sorsát senki el nem kerülheti! Chaverny kisasszony szerette az ön apját. Szerelme titkát sokáig szívébe rejtette, de egy szép napon, amikor az ön atyja megpróbált újólag a lelkére beszélni, hogy eltérítse különös szándékától, a szegény gyermek nem bírta tovább, s mindent bevallott. Míg atyja egyoldalúnak tudta szerel­mét, megbirkózott vele, de mihelyt rádöbbent, hogy csak kívánnia kell, és beteljesül, elgyen­gült. Hisz mindketten oly fiatalok voltak! Atyja alig huszonöt éves, Chaverny kisasszony pedig még tizennyolcadik életévét sem töltötte be. Megfeledkeztek az egész világról, s csak egyet tudtak: hogy boldogok lehetnek egymással.

- De ha igazán szerették egymást, miért nem házasodtak össze? - kérdezte Hélène.

- Erre nem is gondolhattak, oly nagy volt köztük a rangkülönbség. Nem mondták még önnek, Hélène, hogy apja nagyon nagy úr?

- Ó, jaj nekem, mondták - felelte a fiatal lány.

- Egy évig boldogan éltek, boldogabban, mint remélhették, de egy év múltán ön a világra jött, Hélène, és...

- És? - lehelte Hélène.

- És édesanyja életével fizetett érte.

Hélène felzokogott.

- Úgy, úgy - az ismeretlen hangját ellágyította a felidézett emlék -, sírjon csak, Hélène, sirassa édesanyját, mert szent asszony volt, nagyszerű asszony, s esküszöm, édesapja mindig híven őrizte emlékét, bánatban, örömben, sőt kicsapongásai közepette is. És édesanyja iránt érzett egykori szerelmét önre vitte át, Hélène.

- Mégis elküldött magától - mondta Hélène, csendes szemrehányással -, és születésem óta soha meg nem látogatott.

- Hélène - válaszolta az ismeretlen -, e tekintetben mentse fel apját; ez nem az ő bűne. Ön 1703-ban született, XIV. Lajos uralkodásának legszigorúbb évében. Édesapja máris kegy­vesztett lett a király, azaz inkább Madame de Maintenon előtt, s nem annyira az anya, mint inkább a gyermek miatt; ezért kellett önt eltávolítania. Bretagne-ba küldte hát, s a jó mater Ursule gondjaira bízta, ama kolostor főnökasszonyára, ahol felnevelkedett. Miután XIV. Lajos meghalt, s Franciaországban sok minden megváltozott, apja úgy döntött, hogy visszahozatja önt, s mint tapasztalhatta, egész ideútja alatt nem szűnt meg biztonságán őrködni. Ma pedig, hallván, hogy ön megérkezett Rambouillet-ba, ön elé sietett, Hélène. Nem bírt egyetlen napig sem várni.

- Ó, édes Istenem! - kiáltott fel Hélène. - Hát igaz lenne?

- S amint meglátta önt, Hélène, jobban mondva, amint meghallotta a hangját, úgy tetszett neki, nem is önt, de édesanyját látja-hallja - szakasztott ugyanazok a tiszta arcvonások, ugyanaz a hanglejtés. Hélène! Hélène! legyen boldogabb, sokkal boldogabb, mint édesanyja, ezt kívá­nom önnek szívem egész hevével, ezért könyörgök az éghez.

- Istenem! - kiáltott fel Hélène -, hogy remeg a keze felindulásában... uram, ó, uram, azt mondta, apám elém jött?

- Igen.

- Ide, Rambouillet-ba?

- Ide.

- Azt is mondta, boldog, hogy viszontláthat?

- Ó, igen, nagyon-nagyon boldog.

- De nem érte be ezzel az örömmel, ugye? beszélni akart velem, maga akarta elmondani születésem történetét, azt akarta, hogy hálát mondhassak apai szeretetéért, hogy térden állva kérjem áldását? Ó, atyám, itt vagyok lábainál - Hélène térdre hullt -, áldjon meg!

- Hélène, gyermekem, leányom! - kiáltotta az ismeretlen.

- Ne lábaimhoz - idejöjj, ölelő karjaimba!

- Apám! édesapám! - rebegte Hélène.

Pedig más elhatározással jöttem - mondta az ismeretlen -, szentül eltökéltem, hogy nem fedem fel kilétemet, megőrzöm inkognitómat. De mihelyt magam mellett éreztelek, mihelyt megszo­rí­tottam a kezedet, hallottam édes hangodat, elgyengültem; jól ügyelj, Hélène, hogy ne kelljen megbánnom gyengeségemet, őrizd meg titkomat...

- Anyámra esküszöm, megőrzöm! - vágott közbe izgatottan Hélène.

- Nos, akkor minden rendben lesz - bólintott az ismeretlen. - Figyeljen jól rám, gyermekem, mert hamarosan mennem kell.

- Máris? Ó, édesapám!

- Így kell lennie.

- Parancsoljon, apám, én engedelmeskedem.

- Holnap reggel utazzék Párizsba, lányom. A ház, ahol lakni fog, berendezve várja. Desroches asszony majd odavezeti, vele már közöltem további utasításaimat. Mihelyt más irányú elfoglalt­ságaim engedik, fel fogom ott keresni.

- Hamarosan, ugye, apám? mert ne feledje: egyedül állok a világban.

- Amilyen hamar tehetem.

Az ismeretlen még egyszer, utoljára Hélène fölé hajolt, s egy tiszta csókot lehelt homlokára, egyikét ama csókoknak, melyek éppoly édesek az apaszívnek, mint a forró szerelmes csók a szerelmes szívnek.

Tíz perccel később belépett Desroches asszony, egy égő gyertyával. Hélène térden állva imád­kozott, fejét egy karosszék ülésére hajtva; felnézett, de imáját nem szakította félbe, némán intett Desroches asszonynak, hogy a gyertyát helyezze a kandalló párkányára, ami meg is történt, és Desroches asszony visszavonult.

Hélène imádkozott még néhány percig, aztán felállt, és körülpillantott, mert úgy érezte, mintha mindezt csak álmodta volna. De a tárgyak, amelyek tanúi voltak Hélène és édesapja találkozásának, mind itt voltak most is, és némán hirdették a történteket. Az a magányos gyertya, amelyet Desroches asszony az imént hozott be, s amely alig világította be a helyi­séget, az a korábban szigorúan zárt ajtó, amelyet Desroches asszony távoztában félig nyitva felejtett, és mindenekfelett az a mélységes megrendülés, mely Hélène lelkét átjárta - megannyi beszédes bizonyítéka volt annak, hogy a fiatal lány nem álmodta, hanem igazán átélte az iménti, sorsdöntő eseményt. Majd újra eszébe jutott Gaston. Ó, apja, akivel úgy félt találkozni, s aki olyan jó és gyengéd, aki maga is forrón szeretett és sokat szenvedett, nem ellenezheti lánya szándékait. Gaston nem főrangú származék, nem is visel fényes nevet, de az egyik legősibb breton család utolsó sarja. S ami ennél is többet számít: Hélène halálosan szereti. Ha apja csakugyan úgy szereti lányát, mint állította, nem törhet a vesztére.

Igaz, egyelőre Gaston részéről is nehézségbe ütközik valamiért a házasság, de ez nyilván csekélység, ahhoz képest, amilyen akadályokat Hélène családja támaszthatott volna; bizonyára el is fog simulni. Hélène szíve eltelt reménnyel; szentül hitte, hogy a jövő, amelyet nemrég még oly sötétnek láttak ifjú szerelmeseink, csupa boldogságot, szerelmet tartogat számukra.

Hélène tehát derűs gondolatokkal aludt el, és szép álmokat látott reggelig.

Gastont eközben sűrű bocsánatkérések közepette szabadon engedték rabtartói, azt állítva, hogy mással tévesztették össze. Aggódva sietett kabátját, köpenyét megkeresni; legnagyobb örömére ott találta mindkettőt, ahol hagyta. Futva indult vissza a „Királytigris”-szállóba, szobáját gondosan kulcsra zárta, és első dolga volt tárcáját átvizsgálni. A tárca érintetlennek látszott, titkos rekeszében ott lapult a félbe tört zecchino és La Jonquière kapitány címe. A papirost nyomban el is égette, nagyobb biztonság okáért.

Aztán, ha nem is felvidulva, de némileg megnyugodva lefekvéshez készülődött - az iménti esetet véletlennek könyvelte el; aki késő este magányosan sétára indul, mindig ki van téve ilyen és hasonló balesetnek. Ovennek kiadta másnapi rendelkezéseit, majd aludni tért, Hélène nevével ajkán, aminthogy Hélène is az ő nevét suttogta el, mielőtt álomba merült.

Ezalatt két hintó hajtott ki a „Királytigris”-szálló kapuján. Az első - fényesen kivilágított - hintóban két vadászruhás nemesúr üldögélt, előtte és mögötte két-két lovas fullajtár haladt.

A második, kivilágítatlan hintó, melynek egyetlen utasa állig köpenyébe burkolódzott, kétszáz lépés távolságra követte állhatatosan az elsőt; csak az Étoile-kapunál vált el a két kocsi útja. A fényesen kivilágított hintó a Palais Royal főlépcsője elé kanyarodott, a kivilágítatlan befordult a rue de Valois-ba, s a palota mellékbejárata előtt állt meg.

Egyébként mindkét hintó baj nélkül célhoz ért.