Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

103. ábra > Fehéroroszország térszerkezete és nagytájai

A csernobili baleset Fehéroroszország népének okozta a legnagyobb szenvedést. A robbanás után észak felé fújó szél az ország délkeleti területének nagy részét radioaktív hamuval terítette be. A megbetegedéseken és a hatalmas gazdasági károkon túl a társadalom még ma sem tudta kiheverni a baleset okozta traumát. Az 1980-as évek második felének ellenzéki mozgalmai is javarészt a katasztrófa miatt tiltakozó környezetvédő csoportokból nőttek ki.

Fehéroroszország csupán 1991 óta alkot önálló államot, először történelme során, habár az egykori litván nagyhatalomból a fehéroroszok is kivették részüket. Az ország mai területe a XVIII. század végéig lengyel–litván, majd 1991-ig orosz-szovjet uralom alatt állt. Az ország határai – Lengyelországhoz hasonlatosan – XX. századi képződmények, melyek nem tükröznek sem gazdasági, sem etnikai viszonyokat. Az 1919-ben megalakult Litván–Belorusz SzSzK az 1921-es rigai béke után szétesett. A megmaradt kisebb keleti részén jött létre Szovjet-Belorusszia, mely a Szovjetunió „alapító tagja” lett. Az 1920-as években mai területének csupán a töredéke – gyakorlatilag Minszk tágabb környezete – tartozott az országhoz, amely 1926-ra Oroszország többségében fehéroroszok lakta területeivel egészült ki. A II. világháború idején jelentős lengyel területek kerültek Fehéroroszországhoz, s 1945-re jött létre a mai országterület. A háború alatt Fehéroroszország lakosságának hatoda elpusztult, az 1940-es 9 milliós lakosságszámot csak az 1970-es években sikerült elérni. Fehéroroszország népessége 1989 óta fogy.

A fehérorosz nép kétharmada orosz ajkú, a nemzeti nyelvet csupán a városi értelmiség és a falusi idős emberek használják. Minszk lakosságának 87%-a oroszul beszél. A függetlenné válás óta a kormányzat több-kevesebb sikerrel próbálja a lakosságot nemzeti nyelvének használatára sarkallni. Igyekeznek mindent fehéroroszul kiírni – kiíratni –, ami azonban gyakran a két nyelv keveredéséhez vezet. A könyvesboltok polcai tele vannak a fehérorosz hazafias identitást erősítő kiadványokkal. Az évszázados lengyel, majd orosz nyelvi befolyás következményeit azonban nem lehet egy csapásra leküzdeni. A szovjet időkben a folyóiratok, újságok nagy többsége is oroszul jelent meg. A Szovjetunió összeomlásakor a térségben a fehérorosz nép asszimilálódása volt a legelőrehaladottabb stádiumban.

Az orosz nyelvhasználat ellenére a lakosság 81%-a fehérorosznak vallja magát. Az etnikai arányok Ukrajnához képest jobban kedveznek az államalkotó nemzetnek, hiszen az oroszok aránya csupán 11,4% (az 1999. évi népszámlálás szerint). Az orosz lakosság itt is főként városlakó, és sehol sincs többségben. A városi lakosság 14%-a orosz (Minszk: 37%). A második legnagyobb kisebbség, a lengyel (3,9%) főként a litván határ menti falvakban lakik, ahol egyes rajonokban többséget is képez. A lakosság 2,4%-a ukrán, akiknek aránya csupán Breszt környékén és a délkeleti területeken emelkedik 5% fölé.

1960-ban csak a lakosság harmada élt városban. A városban élők aránya a függetlenné válás után is töretlenül emelkedett, 2006-ban 73% volt. Az urbanizációs szint emelkedését a szocialista időkkel ellentétben manapság nem a városi lakosságszám növekedése, hanem a vidéki lakosságszám nagyarányú csökkenése idézi elő.

A Minszkben élők száma 2005-ban már 1,8 millió volt. Az ország többi öt nagyvárosa – a Christaller-i hatszöges struktúrába illeszkedve – a fővárostól és egymástól 150–200 km távolságra fekszik. Csupán a hatszög északnyugati csúcsát képező Vilnius esik az országhatáron túlra, ezt némiképp az újonnan létrehozott Navapolack „pótolja”. Mind az öt nagyváros – Breszt, Homel, Mahiljov, Vicebszk, Hrodna – és Minszk egyben területi székhely, voblaszc (oblaszty) központ. Népességük a függetlenné válás óta is növekszik. Az ország hat voblaszcra és 118 rajonra oszlik. Az országban összesen 110 város van. Minszk különleges státusú, nem a minszki voblaszc része. Az egymástól 3–4 kilométerre fekvő, 27 ezer apró falu képezte hálózat a szovjet idők lakosság-összevonásai ellenére manapság is rendkívül elszórt (átlagos lélekszám: 70 fő).

7.2. 2. Közlekedési gyújtópont kelet és nyugat között

Fehéroroszország fekvéséből adódóan fontos közlekedési szereppel bír Európában, kelet és nyugat kapcsolódási pontja, fontos geopolitikai tényező. Az országon halad keresztül az Európa nyugati magterületét Berlinen, Varsón át Moszkvával és Oroszországgal összekötő kelet–nyugati főközlekedési folyosó. Minszkből vonaton átszállás nélkül nemcsak Szaratovig és Novoszibirszkig, de Szófiáig, Frankfurt am Mainig és Kölnig is el lehet jutni. Az egykori Szovjetunió igazi nagy nyugati kapuja Breszt volt, amely mellett az ukrajnai Csap szinte teljesen jelentéktelen.

Az országon áthaladó tranzitforgalmat – az ukrajnaihoz képest jól kiépített és karbantartott – gyorsforgalmi úthálózat bonyolítja le. A minszki körgyűrű mellett – még a moszkvai olimpia miatt épített – külön autóúton haladhatnak a Berlin felől Moszkva irányába igyekvők.

A viszonylag csekély domborzati különbségek lehetővé teszik – szabályozás és mederkotrás után – a kisebb folyókon történő hajózást is. Az ország legnagyobb folyóján, a Dnyeperen (Dnjapro) akár az oroszországi Szmolenszkig is el lehet jutni. Mellékfolyóját, a Tisza méretű Pripjatyot (Pripjac) a Pinszk és Breszt közötti hajózócsatorna a Visztulába torkolló Buggal (Buh) köti össze. Onnan akár a Rajna, a Duna, sőt Belgium és Franciaország is elérhető a kisebb uszályokkal. Ez a kontinens leghatalmasabb belvízi „sztrádája”. Az olcsó, de igen lassú közlekedési rendszert a fehérorosz hajók alig használják, sőt a vízi szállítás aránya egyre csökken. A Lettországba tartó Nyugati-Dvina (Dzvina) Vicebszkig, a Litvániába tartó Nyeman Hrodnáig hajózható, de mivel nincsenek összekötve a Dnyeper-vízrendszerrel, jelentőségük még kisebb.

7.3. 3. A fehérorosz gazdasági út

Fehéroroszország gazdasági fejlődése a függetlenné válás óta Kelet-Európa másik két országához képest eltérő utat járt be. Az országban nem következett be a gazdaság transzformációs recessziójához kötődő látványos életszínvonal-visszaesés, és a társadalom is itt polarizálódott a legkevésbé. Ez több tényező együttes hatásának köszönhető:

a) Az ország gazdasági átalakítása még nem kezdődött meg. Az üzemek, bankok, szolgáltatások állami tulajdonban vannak, és a mezőgazdaságot is a kolhoz-szovhoz rendszer uralja. Az ország jelenleg az ún. piaci szocializmust építi, mely valójában az állam monopolhelyzetére épülő „államkapitalizmus”.

b) Fehéroroszország nemcsak kulturális, hanem gazdasági értelemben is a legszorosabb kapcsolatokkal rendelkezik Oroszországgal, és a világpiactól szinte el van zárva. Az egykori kapcsolatok, vállalati kooperációk nem szakadtak meg, a két ország gazdasági unióban van. (Az 1998-as orosz gazdasági válság ezért éppen Fehéroroszországot érintette a leginkább.)

c) Az Oroszországgal való gazdasági unió eredményeként az ország továbbra is rendkívül olcsón jut orosz energiahordozókhoz, a szomszédos óriási piac pedig a legtöbb előállított terméket – minőségtől függetlenül – átveszi.

d) A sajátos gazdaságpolitikai berendezkedésen túl, az ország főként magasabb feldolgozottságú termékek előállítására szakosodott iparral rendelkezik. Ez a függetlenedéskor – a vaskohászat dominálta Ukrajnához képest – eleve kedvezőbb gazdasági struktúrát és jobb „starthelyzetet” eredményezett.

e) Fehéroroszország gazdaságilag már korábban is a szovjet tagköztársaságok élvonalába tartozott, ami a kedvező ágazati struktúrán túl a balti államok szomszédsági húzóhatásának is köszönhető.

Az ország ásványkincsekben, energiahordozókban szegény, ezért feldolgozóipara rendkívüli mértékben rá van utalva Oroszország és Ukrajna félkésztermékeire. A hatalmas tőzegkészletek korábban nagyobb súllyal bírtak Fehéroroszország energiaellátásában. A felhasznált tőzeg mennyisége 1980 és 2004 (2 M t) között a felére, az elektromosáram-termelésből való részesedése pedig 5,3%-ról 1,4%-ra esett vissza. Az ország villamosenergia-termelésében a hőerőműveknek döntő szerepe van, melyek közül a legnagyobb a lukomli. Az erőmű melletti lakótelep, Novalukoml szocialista újváros. Csupán az ország középső és északi, dombosabb vidékén épült pár apró vízerőmű. A villamosenergia-termelés 1990 óta ötödével esett vissza, 2006-ban 32 Mrd kWh volt. Az ország elektromosáram-ellátásában hatalmas szerep jut a litvániai ignalinai és az oroszországi szmolenszki atomerőműnek. A felhasznált villamos energia negyede külföldről érkezik.

A feldolgozóipar legfejlettebb ága, a gépipar – jármű- és mezőgépgyártás – főként Minszkbe települt, de a kooperációba az ország legtöbb nagyvárosának üzemei bedolgoznak. Minszkben működik a FÁK egyik legnagyobb traktorgyára (MTZ). A Belarus traktorok hazánkban is jól ismertek. A minszki autógyárban (MAZ) főként buszok, teherautók készülnek. A Minszk melletti BELAZ üzemben óriási, 320 tonnás bányadömpereket is gyártanak. Mahijlovban működik a MoAZ vontatókocsi-gyár. Az ország legtöbb városát sokoldalú gépipar jellemzi.

Fehéroroszország vegyipara a teljes ipari termelés harmadát adja, amely az orosz import szénhidrogéneken túl a Szalihorszk és Sztarobin mellett feltárt jelentős mennyiségű kősó és kálisó feldolgozására szorítkozik. Szalihorszk mellett az egykori Szovjetunió leghatalmasabb káliműtrágya kombinátja üzemel. A kőolajkészletek sosem fedezték az ország szükségleteit. A felszínre hozott olajat (2004: 1,8 M t olaj, 245 M m³ gáz) Mazir finomítója dolgozza föl. A Nyugati-Dvina partján, Polack mellett épült fel az ország legnagyobb, orosz importra települt finomítója és a hozzá kötődő szocialista újváros: Navapolack.

A tradicionális fafeldolgozásnak és textiliparnak napjainkban is jelentős szerepe van. Az ország egykor a Szovjetunió fő gyufaellátója volt; Homelben nagyobb gyufaüzem működik. A textilipar két legjelentősebb városában, Orsában lenfeldolgozás, Baranavicsiben pamutipar van.

Az élelmiszeripar a mezőgazdasági termékeket dolgozza föl. Jelentős szerepe van a hús- és tejiparnak. A mezőgazdaság főként szarvasmarhatartásra specializálódott. A nagyobb irtásföldeken rozsot, árpát, burgonyát és cukorrépát termelnek. A legfontosabb ipari növény a növekvő jelentőségű cukorrépa, valamint a len. A talajok gyenge termőképességű podzolok, melyeket gyakran meszezni kell. Nagyobb szántóföldek csak az ország délkeleti felén alakíthatók ki, ahol jelentékeny mennyiségű búzát is termelnek. A talajok sugárfertőzöttsége azonban hatalmas gondot okoz.

7.4. 4. Látszólag egyhangú tájak

Fehéroroszország észak–déli irányban változó tájai első ránézésre igen egyhangúak. A legritkábban lakott térség a Poleszje. Csupán nyugati és keleti kapuja, Breszt és Homel emelkedik ki, melyek a terület közigazgatási központjai. Homel (492) sokoldalú gépipari centrum, Fehéroroszország második legnagyobb városa. Breszt (300) az ország legnagyobb határátkelőhelye; a kapuváros erődjéről ismert. A két nagyobb központon kívül csak a Pripjaty folyó átkelőhelyei fejlődtek várossá, közülük a legjelentősebb Pinszk (130) (műemlék város) és Mazir (112) (finomító). Pinszk mellett működik a Pripjaty Nemzeti Park, mely változatos madárvilága mellett futóhomokdűnéiről ismert. A főbb közlekedési utak a délen járhatatlan mocsarak miatt kelet–nyugati irányban futnak. A terület északi része iparosodottabb.

A domborzat észak felé a Fehérorosz-hátság területén megélénkül, ami a mahijlovi, minszki és hrodnai voblaszcokra terjed ki. A déli mocsaras vidékeket és az északi kacskaringós tórendszereket elkerülő nagy kelet–nyugati útvonalak mind itt haladnak keresztül. Ez a legiparosodottabb, műemlékekben leggazdagabb térsége az országnak. A főváros, Minszk viszont műemlékekben szegény, s arculatát a hatalmas parkok mellett szinte kizárólag nagy lakótelepei formálják. A Minszket kettészelő parányi Szviszlacs folyót a város északi határában valóságos „tengerré” duzzasztották (Minszkoje More), mely nyáron kedvelt fürdőzőhely. A minszki voblaszcban vannak Szalihorszk (101) hatalmas sóbányái.

Hrodna (317), a Nyeman völgyének központja, műemlék és iskolaváros, jelentős gépipari centrum. Mahiljov (367) fontos vasúti csomópont, gépipari központ, Babrujszk (220) pedig ipara mellett ásványvizes forrásairól is ismert.

Legészakabbra helyezkedik el az ország legfontosabb üdülőkörzete, a Fehérorosz-tóvidék, melynek tágabb környezete a vicebszki terület. A minszki voblaszc északi csücskében található Fehéroroszország legnagyobb tava, a kristálytiszta vizű Naracs-tó, melynek környéke nemzeti park. Naracs csöndes üdülővároskája a minszkiek közkedvelt turistacélpontja. A körzet központja, Vicebszk (351) gépipara és a Vityaz televízió gyártása mellett műemlékeiről ismert. A városban évente kerül megrendezésre az orosz–fehérorosz kulturális fesztivál, a Szlavianszki Bazar. A voblaszc másik jelentős központja a Polack (82)–Navapolack (107) várospár; előbbi műemlékeiről, utóbbi petrolkémia-iparáról ismert.

8. Moldova (Moldávia)

8.1. 1. Románok vagy moldávok?

Moldova a három európai FÁK-tagállam közül a legkisebb területű (33,7 ezer km²) és népességű (4,5 millió fő), de a legsűrűbben lakott (130 fő/km²). Az országban zömében nem szlávok, hanem a románoktól alig különböző moldovánok (moldávok) élnek. Az ország mai területe nagyjából a Dnyeszter és a Prut közötti dombos vidékre terjed ki, délen egy parányi szakaszon a Duna határolja.

Az XIV. századi Moldvai Fejedelemség területe a Kárpátoktól egészen a Dnyeszterig terjedt. A fejedelemség először török hűbéres lett, majd 1812-ben a cári birodalom bekebelezte a Prut és a Dnyeszter közti területét (Besszarábiát), s ezzel kettévált a korábban egységes régió. Moldva megmaradt, Prut és Kárpátok közötti területe 1859-ben Havasalfölddel egyesülve a megalakuló Románia része lett. Besszarábia – Moldávia néven – 1918-ban kikiáltotta Oroszországtól való függetlenségét, de 1919-ben a románok Bukovinával együtt megszállták. A megszállást a Versailles-i béke szentesítette, melyet a megalakuló Szovjetunió nem ismert el. A Dnyeszter szovjet oldalán Ukrajna részeként Tiraszpol (moldávul Tiraspol) központtal létrehozták a Moldáv Autonóm Szovjet Köztársaságot (1924). 1940-ben a szovjetek megszállták a Dnyesztertől nyugatra eső területet (Besszarábiát) is, amelyet a Moldáv Autonóm Köztársaság Dnyeszter menti nyugati felével egyesítettek. Ebből jött létre Kisinyov (Chişinău) központtal Szovjet-Moldávia. Besszarábia tengerparti részét viszont Ukrajnához csatolták. A háború alatt a románok ugyan revansot vettek, de végül visszarendeződtek az 1940-es határok. Az oroszok bevezették a román nyelv cirill betűs írásmódját, melyet moldáv vagy moldován nyelvnek neveztek, és igyekeztek az itt élő embereknek a romántól elkülönülő identitását erősíteni.

A független Moldova soknemzetiségű ország, a lakosságnak csupán 76%-a tartozik az államalkotó etnikum kötelékébe, melynek aránya az 1990-es évek óta növekszik. A moldovánok aránya vidéken sokkal magasabb (104. ábra). A csupán pár százaléknyi, magukat románnak vallók száma gyorsan gyarapszik, de a romántól elkülönülő moldován identitás is erősödik a függetlenné válás óta. Az ország legjelentősebb kisebbségei a főként városokban, valamint a Dnyeszter bal oldalán élő oroszok és ukránok. Az ország déli részén az ortodox keresztény vallású türk nép, a gagauz él (kb. 180 ezer fő). Számos falut Közép-Európából elszármazott telepesek – köztük csángók, németek – alapítottak. Cioburciu (magyarul Csöbörcsök) falucska a legkeletibb csángó település, amelynek magyarjairól a XVIII. századból származik az utolsó híradás (Hajdú-Moharos J. 1995). A hányatott sorsú németek jelentős részét 1940-ben egy német–szovjet megállapodás alapján a megszállt lengyel területekre telepítették át, ahonnan a háború végén Németországba kellett menekülniük.

Az 1990-es évek elején mind a Dnyeszter mentén élő oroszok, mind a gagauzok igyekeztek kiválni Moldovából. Az oroszok ezen törekvése – a mögöttük álló anyaország hathatós támogatásának köszönhetően – de facto sikerrel járt, Gagauzia pedig autonómiát nyert. Az 1990-es években felvetődött Moldovában a Romániával való egyesülés gondolata is, ezt azonban a zavaros belpolitikai viszonyok és a kisebbségi problémák miatt Románia se ambicionálta.

104. ábra > Moldova etnikai térképvázlata

Az ország lakosságának csupán a fele él az ország több mint 20 városában. A két legnagyobb település, Chişinau és Tiraspol, a zavaros politikai viszonyok miatt egyaránt főváros. Az ország 32 rajonulra, 3 municipiumra (Chişinau, Balţi, Ţighina), 1 autonóm területre (Gagauzia) és – a chişinaui közigazgatás szerint – 1 „területre” (Dnyeszterentúl, Stinga Nistrului) oszlik.

8.2. 2. Kelet-Európa gyümölcsöskosara

Mivel 1990 után a gazdasági folyamatok a Dnyeszter két oldalán eltérően alakultak, ezeket külön fejezetben tárgyaljuk. A függetlenné válás után az ország nagyobbik, moldovánok lakta – Chişinau irányítása alá tartozó – felén megindult az IMF és a Világbank közreműködésével a gazdaság átalakítása. Az állami tulajdont részjegyek formájában osztották szét. A kolhoztagok földet kaptak. Moldova egészen 1993-ig megtartotta a rubelt, így az orosz hiperinfláció negatívan érintette gazdaságát. Az ezredforduló után itt is megindult a gazdasági fellendülés, a GDP évi 5–7%-kal növekedett, ám Moldova mindmáig Európa legszegényebb, gazdaságilag legelmaradottabb országa (2005-ben az egy főre jutó GDP kb. 740 euró volt). Az ország területének jó részén elterülő 2–300 méter magas dombhátakat széles, lapos völgyek szabdalják. Az ország északi, bukovinai része már az erdőssztyepp-övezetbe nyúlik. Délen a széles dombhátak egybefüggő kopár füves legelővé olvadnak össze – ez a Budzsák jellegzetes tája –, ahol főként kecskét, juhot tartanak. Kedvező természeti adottságainak köszönhetően Moldova gazdaságát még ma is az agrárszektor és az élelmiszeripar uralja (az agrárszektor aránya: GDP 21%; foglalkoztatottak 40%). A mezőgazdasági terület fele szántó (1,8 M ha), melyen főként búzát és kukoricát vetnek, de jelentős a napraforgó-, a cukorrépa- és a dohánytermesztés is. Az országban 11 kicsiny cukorgyár üzemel. Nagy szerep jut a kertészetekben zajló szőlő- és gyümölcstermelésnek. Az ország északi részén és Chişinautól keletre kiterjedt, zömében fiatal telepítésű gyümölcsösök vannak. A legnagyobb szőlőültetvények a fővárostól délre, délkeletre elterülő dombokon találhatók, melyek mélyén hatalmas pincerendszerek húzódnak. (A legnagyobb területű a Cricova cég borpincészete.) Az ország borexportjának többsége a FÁK többi országába, főként Oroszországba irányul. Az egyoldalú viszonylati függőség miatt ingatag helyzetben lévő agrárkivitelnél ma már jelentősebb a textil- és bőráruk, lábbelik kivitele. A külkereskedelmi mérleghiányt az egyre nagyobb számban külföldön (pl. Romániában) dolgozó moldovánok hazautalt bére ellensúlyozza.

Chişinăuban (716) borkombinát és mezőgazdasági gépgyár üzemel. Minden év őszén hatalmas borfesztivállal ünneplik a moldovai szüret befejeztét, melyre főként gazdag orosz turisták és üzletemberek érkeznek. A várost egyes legendák szerint az Etelközben élő magyarok alapították Kisjenő néven. A fővárosba tartó utak nem Chişinauban, hanem az attól kissé északkeletre kiépített hatalmas közúti csomópontban futnak össze, mellyel a várost az ország legszélesebb, kétszer ötsávos sztrádája köti össze.

Bălţi (127) az ország északi, bukovinai területének ipari, oktatási és kulturális központja, nagy növényolajgyárral. A Dnyeszter (moldávul Nistru) partján épült fel Soroca vára, mely az Orhei mellett lévő kolostorral az ország egyik legnevezetesebb turisztikai látványossága. A Gagauz Autonóm Terület központja Comrat (24), ahol gagauz egyetem és nemzeti múzeum létesült.

8.3. 3. Transznisztria – állam az államban

A Dnyeszter menti Moldáv Köztársaság (Transznisztria)²⁰1990-től részlegesen, 1995 óta de facto független ország, habár ezt hivatalosan egy állam sem ismeri el. Az 1992-ben háborús konfrontációba keveredő két országrész 1997 óta valamelyest rendezte viszonyát. A törékeny békét a Dnyeszter hídjain posztoló orosz katonák őrzik. A szakadár köztársaság az önálló államiság legtöbb jegyét magán hordozza: saját, szovjet egyenruhába bújtatott hadserege, rendőrsége, továbbá zászlója, himnusza, parlamentje van. Saját pénzzel, a transznisztriai rubellel rendelkezik, amit azonban Transznisztrián kívül sehol sem váltanak, semelyik tőzsdén sem jegyeznek. Az ország rendes határátkelőkkel rendelkezik Ukrajna felé, Moldova felé viszont csak transznisztriai ellenőrzés van, hiszen a chişinaui kormány nem ismeri el a terület különállását. A joghézagos állapot a feketegazdaság melegágyává teszi a térséget. A 200 km hosszú, átlagosan 18 km széles ország 3600 km²-es területén félmillió ember lakik. Az abszurd politikai képződmény létét három tényezőnek köszönheti:

a) A helyi orosz–ukrán lakosság nem nézte jó szemmel a függetlenné válás után Chişinau és Bukarest közeledését, ezért függetlenedni akart.

b) Geopolitikai értelemben a terület valójában fontos előretolt orosz hatalmi bázis, ahonnan alkalomadtán mind Moldovát, mind Ukrajnát meg lehet „regulázni”. Amíg a megosztottság fönnáll, a joghézag miatt Moldova esélytelen bármilyen nyugati (akár Romániával való) integrálódásra, így továbbra is a FÁK-ban „tartható”. Moldova és Ukrajna többször próbálta embargóval megszorongatni a szakadár területet, amire Oroszország gazdasági blokáddal válaszolt.

c) A térség vezetői és üzleti körei hatalmas hasznot húznak a feketegazdaságból, ezért érdekükben áll a rendszer további fenntartása.

Az ország identitását és gyökereit a XVIII. században Katalin cárnő idején Szuvorov marsall vezényletével idetelepített orosz lakosság jelenti. Ahogy Chişinauban a XV. századi nagy uralkodó, Stefan cel Mare, itt Szuvorov marsall kultusza erősíti a helyi identitást. A Dnyeszter menti Moldáv Köztársaság az ország egészéhez képest erősebben urbanizált terület, a városi lakosság aránya 68%. Déli része jóformán összeforrt nagy agglomeráció, mely magában foglalja Tiraspolt, Sloboziát és az egyetlen, Transznisztriához tartozó Dnyeszter jobb parti várost, Ţighinát is. Itt a legmagasabb az oroszok aránya. Az ország városaiban az orosz–ukrán lakosság mindenhol többségben van. Dubasari körzetében viszont a vidéki lakosság többsége moldován. Északon, Ribnica térségében már az ukránok kerülnek többségbe.

Az egykori Moldávia ipari kapacitásainak döntő hányadát a Dnyeszteren túli területek örökölték. A nagyobb ipari üzemek és erőművek egytől egyik a Dnyeszter bal oldalán vannak. Az ország áramellátásában fontos szerep jut a Dnyeszteren, Dubasarinál felépült vízerőműnek. A legnagyobb erőmű, a dnestrovski „Moldva” hőerőmű. Az egyetlen kohászati üzem – orosz gazdasági segítséggel – Râbniţában működik. A Dnyeszter túloldalán felépült – már „másik” országban lévő – cementgyárnak azonban nem szállít kohósalakot, így az nem üzemel. Tiraspol (164) és Ţighina (144) számottevő gépiparral és élelmiszeriparral rendelkezik. Tiraspolt a XVIII. században betelepülő oroszok alapították, rajta keresztül vezet az Kijev– Odesza–Chişinău–Bukarest-vasút- és főútvonal, nemzetközi repülőtere és a Dnyeszteren kikötője is van.
Appendix A. Függelék

Mivel a kelet-európai városok neve gyakorta változott, ezért az egyértelmű használat kedvéért itt gyűjtöttük össze azok korábbi elnevezéseit. A zárójelben a névhasználat idejét, illetve a név nyelvét adtuk meg (cs = cseh-szlovák; l = lengyel; m = magyar; n = német; o = orosz; r = román-moldován; u = ukrán).

Források: Képes Politikai és Gazdasági Világatlasz (Kartográfiai Vállalat 1966), Nagy Világatlasz (Kartográfiai Vállalat 1986), Földrajzi Világatlasz (Kartográfiai Vállalat 1992), Cartographia Világatlasz (Cartographia 2002, 2006), Isztoricsnij Atlasz Ukrajini 7–10 (Vidavnictvo Mapa Kijiv 2005), Politiko-Adminisztrativnij Atlasz Ukrajini (DNVP-Kartografija Kijiv 2006), Atlasz Geagrafija Belaruszi (Belkartografija 2004).

1. Ukrajna

mai elnevezés (1992 óta ukrán)	korábbi elnevezések
Alcsevszk	Vorosilovszk (1931–1961), Kommunarszk (1961–1992)
Artemivszk	Bahmut (1924-ig), Artyomovszk (o)
Bolhrad	Bolgrad (o)
Csernyihiv	Csernyigov (o)
Csernyivci	Czernowitz (1918-ig) vagy Tschernowitz (n), Cernăuţi (r) (1919–1940 és 1941–1944), Csernovci (o), Csarnóca (m)
Dnyiprodzerzsinszk	Kamjanszke (1936-ig), Dnyeprodzerzsinszk (o)
Dnyipropetrovszk	Jekatyerinoszlav (1926-ig), Dnyepropetrovszk (o)
Doneck	Juzovka (1924-ig), Sztalino (1924–1961), Donyeck (o)
Drohobics	Drogobics (o), Drohobycz (l)
Enerhodar	Energodar (o)
Harkiv	Harkov (o)
Hmelnickij	Proszkuriv (u), Proskurow (n/l), Proszkurov (o) (1954-ig), Hmelnyickij (o)
Horlivka	Gorlovka (o)
Illicsivszk	Iljicsevszk (vagy Iljicsovszk) (o)
Ivano-Frankivszk	Stanisławów (l), Sztanyiszlav (1962-ig), Ivano-Frankovszk (o), Sztanyiszló (m)
Jenakijeve	Rikovo (1928–1936), Ordzsonikidze (1936–1944), Jenakijevo (o)
Kamjanec-Pogyilszkij	Kamenyec-Podolszkij (o), Kamieniec Podolski (l), Kamenyec (m)
Kanyiv	Kanyev (o)
Kijiv	Kijev (o/m), Kijów (l), Kiew (n), Koenugard (varég)
Kirovohrad	Jeliszavetgrad (1924-ig), Zinovjevszk (1934-ig), Kirovo (1939-ig), Kirovograd (o)
Kosztyantinyivka	Konsztantyinovka (o)
Kremencsuk	Kremencsug (o)
Krivij Rih	Krivoj Rog (o)
Luck	Luck (o), Łuck (l)
Luhanszk	Luganszkij Zavod (1882-ig), Luganszk (o), Vorosilovgrad (1935–1958 és 1970–1992)
Lviv	Lvov (o), Lemberg (n), Łwów (l), Ilyvó (m)
Makijivka	Dimitrovszk (1931-ig), Makejevka (o)
Marhanec	Kopalina im. Komintern (1923–1938), Marganyec (o)
Mariupol	Zsdanov (1948–1989)
Mikolajiv	Nyikolajev (o)
Netyisin	Nyetisin (o)
Ocsakiv	Ocsakov (o)
Odesza	Ogyessza (o), Odessza (m)
Pavlohrad	Pavlograd (o)
Perejaszlav-Hmelnickij	Perejaszlav (1943-ig), Perejaszlav-Hmelnyickij (o)
Rivne	Rovno (o), Równe (l)
Sepetyivka	Sepetovka (o)
Szambir	Szambor (o/m), Sambor (l/n)
Ternopil	Tarnopol (l/n/m) (1917-ig), Tarnopil (u) (1918–1919), Tyernopol (o)
Vinnicja	Vinnyica (o)
Vishorod	Visgorod (o)
Volodimir-Volinszkij	Vlagyimir-Volinszkij (o)
Zaporizzsja	Alexandrovszkaja Kreposzty (1917-ig), Alexandrovszk (1921-ig), Zaporozsje (o)
Zsitomir	Žytomierz (l)