Nyugat-magyarországi egyetem

Bükkösök
Magashegységi bükkösök
Az előbb bemutatott fenyőelegyes – bükkösöktől elkülönül az Északi-középhegység montán jellegű régióiban (Börzsöny, Mátra, Bükk, Zempléni-hg.) – általában 750 m tszfm. fölött – található ún. magashegységi (montán) bükkös. A magashegységi bükkös legfőképpen abban különbözik a fenyőelegyes – bükkösöktől, hogy hiányoznak belőle a fenyőfajok (az Északi-középhegységnek nincs őshonos fenyőfaja!) A magashegységi bükkös a fenyőelegyes – bükkös horizontális, a dombvidéki és középhegységi bükkös vertikális helyettesítőjének tekinthető.

A bükk mellett jellemző elegyfa a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), magas kőris (Fraxinus excelsior), hegyi szil (Ulmus glabra), lékekben madárberkenye (Sorbus aucuparia), bibircses nyír (Betula pendula), rezgő nyár (Populus tremula), kecskefűz (Salix caprea). Feltűnő a gyertyán (Carpinus betulus) hiánya.

A montán régió bükköseiben nálunk ritka, magashegységi cserjefajok is felbukkanhatnak, így a havasalji rózsa (Rosa pendulina), havasi iszalag (Clematis alpina), havasi ribiszke (Ribes alpinum), erdőszéleken, lékekben pedig a vörös bodza (Sambucus racemosa).

A gyepszintben az általános bükkerdei fajokon kívül jellemzőek a nálunk ritka, nagyobbrészt védett és magaskórós fajok, mint a hegyi pajzsika (Dryopterys assimilis), kárpáti sisakvirág (Aconitum moldavicum), karcsú sisakvirág (A. variegatum), ikrás fogas-ír (Dentaria glandulosa), kárpáti aggófű (Senecio fuchsii), erdei csenkesz (Festuca altissima), hegyi gyömbérgyökér (Geum aleppicum), pávafark salamonpecsét (Polygonatum verticillatum), fehér acsalapu (Petasites albus), hajperje (Hordelymus europaeus), sugár kankalin (Primula elatior), farkasbogyó (Scopolia carniolica), hölgyestike (Hesperis matronalis), évelő holdviola (Lunaria rediviva), osztrák borzamag (Pleurospermum austriacum). (Több faj a szurdokerdeinkre is jellemző.)

Dombvidéki és középhegységi bükkösök
A dombvidéki és középhegységi bükkösök a szubmontán és montán régió klímaregionális erdőtársulásai, Délnyugat-Dunántúlon az erős szubatlanti hatás miatt a kollin régióba is leereszkednek. Az Északi-középhegységben – a felerősödő kontinentális klímahatás miatt – inkább a magasabb régiókban találhatók állományaik. Regionálisan átlagosan 400–750 m tszfm. között, domborzati formák által befolyásolva extraregionálisan – főleg az északias kitettségű oldalakon – alacsonyabb tszf. magasságnál (200 m tszf. magasságig) is megjelenhetnek a dombvidéki és középhegységi bükkösök. A bükkös klímaövben termőhelyeik szélsőségektől mentesek, többletvízhatástól függetlenek vagy ritkábban, kisebb területeken szivárgó vizűek, általában üde vízgazdálkodásúak. Talajtípusuk a kőzethatású talajok közül ranker, rendzina és az elterjedtebb barna erdőtalajok közül agyagbemosódásos, savanyú, ritkábban podzolos, pszeudo­glejes barna erdőtalaj, esetleg lejtőhordalék erdőtalaj lehet.

Állományaik zártak, egyszintesek, ahol az erősen árnyaló és jelentős kompetítor, az állomány­alkotó bükk (Fagus sylvatica) uralkodik. Jellemző elegyfajai a gyertyán (Carpinus betulus), magas kőris (Fraxinus excelsior), hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), hegyi szil (Ulmus glabra), nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos), alacsonyabb régiókban a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), kislevelű hárs (Tilia cordata), korai juhar (Acer platanoides), madárcseresznye (Cerasus avium), lékekben a bibircses nyír (Betula pendula), rezgő nyár (Populus tremula), kecskefűz (Salix caprea). Fagyzugos helyen a gyertyán, sekély, sziklás talajon a magas kőris, esetleg a hegyi juhar uralkodhat el.

A fényben szegény állománybelső miatt cserjeszint nem alakul ki, a fák újulata mellett szórvá­nyosan jelenik meg egy–egy cserjefaj, mint a farkasboroszlán (Daphne mezereum), köszméte (Ribes uva-crispa), borostyán (Hedera helix).

A gyepszint általában közepes borítású, lehet szubnudum és nudum is, az állományok korával és az évszakok változásával látványosan változik mind a borítás, mind a fajösszetétel. A faj­diverzitás viszonylag alacsony, a fényhiány, a tápanyagokban gazdag vastag alomréteg és a kiegyenlített vízháztartás miatt a bükk lombosodását megelőző koratavaszi aszpektus viszont fajgazdag. Az itt uralkodó, rövid életű, főleg gyöktörzses, hagymás vagy hagymagumós fajok a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), berki és bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, A. ranunculoides), keltike fajok (Corydalis spp.), tavaszi lednek (Lathyrus vernus), galambvirág (Isopyrum thalictroides), kónya­vicsorgó (Lathraea squamaria), sárga tyúktaréj (Gagea lutea), hóvirág (Galanthus nivalis), tavaszi tőzike (Leucojum vernum) és tavaszi csillagvirág (Scilla bifolia agg.). A tavaszi–nyári aszpektusban általában kevés, árnytűrő és mezofil faj nagy borítású állományai találhatók, a fajok jelentős része a vastag humuszos feltalajban vegetatív úton terjedve nagy polikormon (sarj-)telepeket alkot. Ilyen a tarackoló podagrafű (Aegopodium podagraria), bükksás (Carex pilosa), erdei varázslófű (Circaea lutetiana), hegyi csenkesz (Festuca drymeia), szagos müge (Galium odoratum), évelő szélfű (Mercurialis perennis), erdei madársóska (Oxalis acetosella), olocsán csillaghúr (Stellaria holostea), egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora), az indázó sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon), borzas repkény (Glechoma hirsuta) és az egyéves erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere). Az ún. tömegnövények közé több üde, humuszos termőhelyet jelző faj is keveredik szálanként vagy kisebb foltokban. A harasztfajok közül jellemző az erdei pajzsika (Drypoteris filix-mas) és a hölgy­páfrány (Athyrium filix-femina), a virágos növények közül a farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), békabogyó (Actaea spicata), kapotnyak (Asarum europaeum), hagymás fogas-ír (Dentaria bulbifera), erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), kásafű (Milium effusum), farkasszőlő (Paris quadrifolia), pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis), gyapjas boglárka (Ranunculus lanuginosus), enyves zsálya (Salvia glutinosa), gombernyő (Sanicula europaea), erdei tisztesfű (Stachys sylvatica), erdei ibolya (Viola sylvestris), fürtös salamonpecsét (Polygonatum multiflorum) és erdei sás (Carex sylvatica).

A mohaszint a vastag alomréteg miatt jelentéktelen, de kidőlt fák esetén jelentős korhadéklakó moha- és zuzmótelepek találhatók.

A hazai bükkös társulások összetételében a Kárpát-medencét érő különféle klímahatások jól tükröződnek, több földrajzi változatot lehet felismerni. A dél-dunántúli bükkösökben számos szubmediterrán és balkáni faj található. Jellemző elegyfa az ezüst hárs (Tilia tomentosa), a cserjék közül a jerikói lonc (Lonicera caprifolium) és a szúrós, illetve lónyelvű csodabogyó (Ruscus aculeatus, R. hypoglossum). A koratavaszi aszpektusban gyakori a tarka lednek (Lathyrus venetus), medvehagyma (Allium ursinum), bókoló fogas-ír (Dentaria enneaphyllos), kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum) és a Mecsekre jellemző illatos hunyor (H. odorus). Ritkább, védett fajaik közé tartozik a díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum), kispárlófű (Aremonia agrimonoides), mecseki zergevirág (Doronicum orientale), zalai bükköny (Vicia oroboides), olasz müge (Asperula taurina). A szubatlanti hatás alatt álló Nyugat-Dunántúl bükkös társulásában feltűnő növény a ciklámen (Cyclamen purpurascens), szártalan kankalin (Primula acaulis), továbbá a bókoló fogas-ír (Dentaria enneaphyllos), magyar varfű (Knautia drymeia), erdei galaj (Galium sylvaticum). A Dunántúli-középhegység bükköseiben legfeltűnőbb cserjefaj a Vértestől a Keszthelyi-hegységig élő örökzöld babérboroszlán (Daphene laureola). További, az Északi-középhegységtől megkülönböztető fajai, mint a medvehagyma (Allium ursinum), bókoló fogas-ír (Dentaria enneaphyllos), kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum), szártalan kankalin (Primula acaulis), magyar varfű (Knautia drymeia), erdei galaj (Galium sylvaticum) részben Dél-Dunántúlon, részben Nyugat-Dunántúlon is jellemzőek. Az Északi-középhegység bükkö­seiben kárpáti hatást tükröz már az ikrás fogas-ír (Dentaria glandulosa), pirosló hunyor (Helleborus purpurascens), sugár kankalin (Primula elatior).

A Nyugat- és Közép-Európára jellemző bükkösök hazánkban az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Nyugat-Dunántúlon (Soproni-hg., Kőszegi-hg., Őrség, Vend-vidék, Zalai-dv.), Dél-Dunántúlon (Külső- és Belső-Somogy, Zselic, Mecsek, Villányi-hg.) találhatók.

A bükk fáját – kedvezőtlen tulajdonságai miatt – évszázadokon keresztül többnyire csak hamuzsírfőzésre, szén- és mészégetésre használták, ezért a bükkösöket a korábbi erdőgazdálkodás kevésbé becsülte. Állományaikat a letermelés vagy a felégetés után nagyon sokszor kocsánytalan tölggyel, luccal, helyenként cserrel, akáccal cserélték le, területvesztésük még a múlt században is jelentős volt. Mivel a bükk nálunk vegetatív úton csak fiatal korban (akkor is csak gyenge eréllyel), generatív úton pedig csak bizonyos időközönként újul, ezért a helytelenül kezelt állományok gyakran elgyertyánosodnak vagy sekélyebb termőrétegű termőhelyek esetében elkőrisesednek. Az erősen megbontott vagy letermelt állományok helyén magaskórós vegetáció verődik fel, továbbá tömegessé válik, s a felújulást nehezíti a málna (Rubus idaeus), a borzas szedrek (Rubus fruticosus "Heteracanthi") és a fekete bodza (Sambucus nigra). Az élőhely elszegényedéséhez vezet az elegy­fafajok (magas kőris, hegyi juhar, hegyi szil, nagylevelű hárs) drasztikus visszaszorítása, az elegyetlen bükkösök létrehozása. A legelő- és kaszálókialakítás (kisebb területeken) az egész övben általános jelenség volt.

Gyertyános – tölgyesek
Dombvidéki és középhegységi gyertyános – kocsánytalan tölgyesek
Gyertyános – kocsánytalan tölgyeseink a szubmontán, ritkábban a kollin régióban klímaregio­nálisan átlagosan 300–500 m tszf. magasságnál találhatók, de domborzati formák által be­folyásolva extraregionálisan északias kitettségben 300 m tszf. magasság alatt, délies kitettségben 500 m tszf. magasság felett is megjelenhetnek. A gyertyános–tölgyes klímaövben gyakorlatilag mindenféle alap­kőzeten, főleg többletvízhatástól független, ritkán szivárgóvizes termőhelyeken, kőzethatású (ranker, rendzina) és barna erdőtalajokon (agyagbemosódásos és savanyú barna erdőtalaj, ritkábban pszeudoglejes barna erdőtalaj, barnaföld, rozsdabarna erdőtalaj), lejtő­hordalék-erdőtalajon alakulnak ki állományaik. Termőhelyeik üdék, humuszosak és mély termőrétegűek, de az alacsonyabb légköri páratartalom miatt a bükk felújulásának és állomány­alkotó szerephez való jutásának már nem kedveznek.

A gyertyános – kocsánytalan tölgyesek tipikusan zárt, kettős lombkoronaszinttel rendelkező állományok. Ez a jellemző vertikális szerkezet azonban az erdőgazdálkodás következménye. Bizonyos állományokban az alsó lombkoronaszint hiányozhat is, mert fajait kiirtották. A felső lombkoronaszintben a fényigényes kocsánytalan tölgy (Quercus petraea agg.) dominál, mellette elegyfaként előfordulhat az alacsonyabb régiókban a szintén fényigényes cser (Quercus cerris) és magasabb régiókban a magas kőris (Fraxinus excelsior), bükk. A második lombkoronaszintet árnyéktűrő–félárnyéktűrő fafajok alkotják, így uralkodó a gyertyán (Carpinus betulus), jellemző a madárcseresznye (Cerasus avium), kislevelű hárs (Tilia cordata), törmelékes helyeken a nagylevelű hárs, mezei juhar (Acer campestre), korai juhar (Acer platanoides), a magasabb régiókban a bükk (Fagus sylvatica). Fagyzugos helyeken a gyertyán, sekély, sziklás talajon a magas kőris, esetleg a mezei juhar eluralkodhat. Az állományok helytelen kezelése miatt pedig a kocsánytalan tölgy, gyertyán, kislevelű hárs, cser, Dél-Dunántúlon az ezüst hárs nagyobb területű konszociációi léphetnek fel.

A kettős lombkoronaszint miatt az erdőbelső a bükkösökéhez hasonlóan fényben szegény, cserjék többnyire csak az erdőszéleken, lékekben, alsó szint nélküli, üres foltokon jelennek meg. Mezofil–xeromezofil cserjefajaik a cseregalagonya (Crataegus laevigata), vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), borostyán (Hedera helix), farkasboroszlán (Daphne mezereum), fagyal (Ligustrum vulgare), mogyoró (Corylus avellana) és csíkos kecskerágó (Eunonymus europaeus).

A gyepszint aszpektusbeli viszonyai, faji összetétele – a hasonló ökológiai feltételek miatt – hasonlít a bükkösökéhez. A gyertyános – kocsánytalan tölgyesekben azonban a bükkösöknél gyakoribbak, illetve nagyobb borításúak az alábbi fajok: kis télizöld (Vinca minor), olocsán csillaghúr (Stellaria holostea), pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), ujjas sás (Carex digitata), kéküstökű csormolya (Melampyrum nemorosum), erdei ebír (Dactylis polygama), vicsorgó (Lathraea squamaria), gumós nadálytő (Symphytum tuberosum), fénytelen galaj (Galium schultesii), kányaharangvirág (Campanula rapunculoides).

A mohaszint a vastag alomréteg miatt jelentéktelen, említhető mértékű mohaborítás csak a tölgyek tövéhez, kőzetkibukkanáshoz, idős és korhadó fákhoz kötődve jelenik meg.

A bükkösökkel ellentétben a gyertyános – kocsánytalan tölgyesek faji összetételében a különböző klímahatások már kevésbé kifejezetten tükröződnek, így földrajzi változataik nem válnak el olyan élesen. A dél-dunántúli gyertyános – kocsánytalan tölgyesekben jellemző elegyfa a gyakran konszociációt is képző ezüst hárs (Tilia tomentosa), a cserjék közül pedig a jerikói loncot (Loniceria caprifolium) és a szúrós csodabogyót (Ruscus aculeatus) kell említeni. A koratavaszi aszpektusban – a dél-dunántúli bükkösökhöz hasonlóan – itt is megjelenik a tarka lednek (Lathyrus venetus), medvehagyma (Allium ursinum), kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum), illetve a Mecsekben fajtársa, az illatos hunyor (H. odorus). További jellemző, egyben védett faj a díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum), kispárlófű (Aremonia agrimonoides), olasz müge (Asperula taurina), pirítógyökér (Tamus communis). A nyugat-dunántúli földrajzi változatban kiemelkedő szerepe van a vitatható őshonos­ságú szelídgesztenyének (Castanea sativa) és a védett ciklámennek (Cyclamen purpurascens). További megkülönböztető faj itt még az erdei varfű (Knautia drymeia) és az erdei galaj (Galium sylvaticum). Az Északi-középhegység gyertyános – kocsánytalan tölgyeseinek kevés jellemző faja van, a pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) emelhető ki. A Dunántúli-középhegség földrajzi változatában a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum), szártalan kankalin (Primula acaulis), magyar varfű (Knautia drymeia) említendő differenciális fajként.

A Közép-Európára jellemző gyertyános – kocsánytalan tölgyesek hazánkban az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Nyugat-Dunántúlon, Dél-Dunántúlon (Zselic, Külső-Somogy, Marcali-hát, Baranyai- és Tolnai-dv., Mecsek, Villányi-hg.) találhatók.

A kocsánytalan tölgy értékes fája miatt a múltban sok állományból kitermelték e fajt, s itt gyertyán konszociációk maradtak fenn. A helytelenül végzett erdőfelújítások során a magról jól újuló, tuskóról jól sarjadó gyertyán verődik fel, s hasonlóan gyertyán konszociációk (ritkábban kislevelű hárs, magas kőris vagy Dél-Dunántúlon ezüst hárs konszociációk) keletkeznek. Bizonyos helyeken és időszakokban a gyertyánt – rossz faanyaga miatt – gyomfaként kezelték, s itt a gyertyános – kocsánytalan tölgyesek második lombkoronaszintjét megszüntették. Ezeken a helyeken a fényben és tápanyagban gazdagabbá váló erdőbelső miatt gyomosodás, elfüvesedés, cserjésedés lépett fel, s a tölgypusztulás is elsősorban ezeket az átalakított állományokat érintette. A gyertyános – kocsánytalan tölgyes élőhelyek jelentős részén akác, cser, erdei- és lucfenyő fajokkal végeztek erdősítést, ami térvesztéshez és faji elszegényedéshez vezetett. A legelő- és kaszálókialakítás az egész övben általános jelenség volt.

Sík(- és domb)vidéki gyertyános – kocsányos tölgyesek
Gyertyános – kocsányos tölgyesek általában 200 m tszfm. alatt, esetenként e fölött, alapvetően háromféle termőhelyi szituációban jöttek létre: 1. Síkvidékek már ármentes, de mélyebb fekvésű lapályain, elöntésmentes rétegezett folyóhordalékon, gyakrabban időszakos vízhatású vagy többletvízhatástól független öntés erdőtalajon vagy réti erdőtalajon, a keményfás ligeterdők szukcessziója nyomán kialakult erdőtársulásként; 2. homokvidékeinken gyakrabban időszakos vagy többletvízhatástól független vízhatású rozsdabarna vagy kovárványos barna erdőtalajon, a Bükk I. kor maradványaként; 3. domb- és hegyvidéki szélestalpú völgyekben, lejtőhordalékon és löszön, többletvízhatástól független vagy szivárgó vizes termőhelyeken, lejtőhordalék-erdőtalajon, pszeudoglejes barna erdőtalajon vagy agyagbemosódásos barna erdőtalajon. Az alföldi állományok sajátos mezoklíma hatására jönnek létre, mely a makroklímánál hűvösebb, párásabb.

Az állományok zártak, kettős lombkoronaszintűek, mely struktúrát az erdőgazdálkodás tartja fenn. Állományalkotó fafaja a felső lombkoronaszintben a fényigényes kocsányos tölgy (Quercus robur), az alsó lombkoronaszintben az árnytűrő gyertyán (Carpinus betulus). Gyakoribb elegyfaja a madárcseresznye (Cerasus avium), kislevelű hárs (Tilia cordata), mezei juhar (Acer campestre), vadalma (Malus sylvestris), ritkábban a korai juhar (Acer platanoides), mezei szil (Ulmus minor), domb- és hegyvidéken a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea agg.). Érdekesség Dél- és Nyugat-Dunántúlon a bükk (Fagus sylvatica), valamint a Dél-Dunántúlon nagyon jellemző magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. danubialis) és az ezüst hárs (Tilia tomentosa). A helytelen erdőművelés miatt gyertyán, kocsányos tölgy és magyar kőris konszociációk is felléphetnek.

A kettős lombkoronaszint és a gyertyán erős árnyalása miatt az erdőbelső fényben szegény, a cserjeszint alacsony–közepes borítású vagy hiányzik. Jellemző cserjéi a cseregalagonya (Crataegus laevigata), borostyán (Hedera helix), mogyoró (Corylus avellana), vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), tatár juhar (Acer tatarium), fagyal (Ligustrum vulgare), valamint a Dél-Dunántúlon a jerikói lonc (Lonicera caprifolium) és a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus).

A bükkösökhöz és a gyertyános – kocsánytalan tölgyesekhez hasonlóan a koratavaszi aszpektus itt is nagyon jellemző, bár azokhoz képest valamivel fajszegényebb. Lombfakadás előtt virágzik az odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, C. solida), galambvirág (Isopyrum thalictroides), tavaszi lednek (Lathyrus vernus), vicsorgó (Lathraea squamaria), berki és bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, A. ranunculoides), salátaboglárka (Ficaria verna), hóvirág (Galanthus nivalis), tavaszi tőzike (Leucojum vernum), kétlevelű csillagvirág (Scilla bifolia agg.), a Dél-Dunántúlon még a medvehagyma (Allium ursinum) is gyakori. A tavaszi–nyári aszpektusban dominálnak az általános üde lomberdei fajok, így az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), télizöldmeténg (Vinca minor), enyves zsálya (Salvia glutinosa), illatos és erdei ibolya (Viola odorata, V. sylvestris), erdei tisztesfű (Stachys sylvatica) és göcsös görvélyfű (Scrophularia nodosa). Számos olyan mezofil jellegű fajt találunk a síkvidéki állományokban is, amelyek a hegyvidékre jellemzők. Ezek a fajok a homokterületeken található állományokban feltehetően a posztglaciális Bükk I. kor maradványai, az ármentes, egykori öntés­területeken lévő állományokba pedig később a patakok, folyók segítségével ereszkedhettek le. Ilyen montán mezofil faj a szagos müge (Galium odoratum), sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon), évelő szélfű (Mercurialis perennis), kapotnyak (Asarum europaeum), hagymás fogas-ír (Dentaria bulbifera), erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), erdei varázslófű (Circaea lutetiana), gombernyő (Sanicula europaea) és erdei sás (Carex sylvatica). Az egykori öntésterületeken lévő állományokban ligeterdei fajok is megtalálhatók, mivel ezek a gyertyános – kocsányos tölgyesek a szukcesszió során a keményfás ligeterdőkből jöttek létre, illetve több állomány ma is érintkezik velük. Gyakoribb ligeterdei fajok a podagrafű (Aegopodium podagraria), selyemsás (Carex brizoides), ritkás sás (C. remota), erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), veselke (Chrysosplenium alternifolium).

A mohaszint a vastag alomréteg miatt jelentéktelen.

A Nagy- és Kisalföldre, Nyugat-Dunántúlra jellemző gyertyános – kocsányos tölgyesektől el lehet különíteni a Dél-Dunántúlra jellemző földrajzi változatot. Erre a már fölsorolt fás növényfajokon és medvehagymán kívül jellemző még a védett borostás sás (Carex strigosa) és a gyűrűvirág fajok (Carpesium spp.).

Gyertyános – kocsányos tölgyeseket inkább alföldperemi helyzetben találunk, az alföld belső, kontinentális részén csak apró, elszórt foltjai fedezhetők fel. A Nagyalföldön kiterjedtebb állományai vannak a Szatmár–Beregi-síkon, Nyírségben (Ófehértó – Baktalórántháza), Bodrog­közben, szórványosabb a Heves–Borsodi-síkon, Duna–Tisza közén (Kunbaracs), Mezőföldön. A Kisalföldön (Hanság, Szigetköz, Komáromi-síkság, Rábaköz) szórványosan jelenik meg, Nyugat-Dunántúlon (Rába-völgy, Őrség, Göcsej) és a Dél-Dunántúlon (Belső-Somogy, Zselic, Dráva-sík) még nagyobb állományai fedezhetők fel.

A gyertyános – kocsányos tölgyesek területe lényegesen lecsökkent az elmúlt évszázadokban. Nagy részüket letermelték és jóminőségű legelővé, kaszálóvá vagy szántóvá alakították át, illetve akácosokra, feketediósokra, nemesnyárasokra, ritkábban vöröstölgyesekre, kultúrfenyvesekre cserélték le. Gyertyán vagy magyar kőris konszociációk – az értékes fájú kocsányos tölgy kiszálalása, vagy a helytelen erdőfelújítás miatt – itt is előfordulnak. Mindmáig általános a tarvágásos mesterséges felújítás teljes talajelőkészítéssel, köztes műveléssel, ami az élőhelyeket drasztikusan szegényíti el. A mesterséges felújítás során sok esetben elegyetlen és elszegényedett kocsányos tölgyes jött létre, mivel az elegyfajokat (különösen a gyertyánt) minden eszközzel igyekeztek visszaszorítani. A homoki termőhelyek egy részén, a drasztikus talajvízszint-csökkentés miatt, a gyertyános – kocsányos tölgyesek átalakulóban vannak.

Cseres – tölgyesek
Dombvidéki és középhegységi cseres – kocsánytalan tölgyesek
Főként a kollin régióban, ritkábban a szubmontán régióban, általában 250–400 m tszf. magasság között a makroklíma hatására plakor helyzetben vagy enyhe lejtőkön jönnek létre a regionális cseres – kocsánytalan tölgyesek. Domborzati formák által befolyásolva extra­regionálisan délies kitettségben 400 m tszfm. felett is megjelenhetnek. A szubkontinentális illetve a szubmediterrán jellegeket is magán viselő cseres – tölgyes (zárt tölgyes) makroklímában gyakorlatilag mindenféle alapkőzeten állnak állományai. A többletvízhatástól független, félszáraz termőhelyeikre ritkábban a középmély-mély termőrétegű kőzethatású talajok (humuszkarbonát, ranker, rendzina, erubáz), gyakrabban a barna erdőtalajok (főként barnaföld, karbonátmarad­ványos barna erdőtalaj, esetenként agyagbemosódásos és rozsdabarna erdőtalaj) jellemzők.

A zárt állományok gyakran kettős lombkoronaszintűek, de a második lombkoronaszint – a kevés víz miatt – már alacsony záródású. A felső lombkoronaszintben állományalkotóként a fényigényes csertölgyet (Quercus cerris) és a kocsánytalan tölgyet (Q. petraea agg.) találjuk. Szárazabb termő­helyen elegyfaként az olasz tölgy (Q. virgiliana), molyhos tölgy (Q. pubescens) is fölbukkan. A második lombkoronaszintet – mely a gyertyános – tölgyesekétől lazább, kevésbé árnyaló – mezei juhar (Acer campestre), vadkörte (Pyrus pyraster), mezei szil (Ulmus minor), barkócaberkenye (Sorbus torminalis), házi berkenye (S. domestica), esetenként kislevelű hárs (Tilia cordata), szárazabb termőhelyen virágos kőris (Fraxinus ornus) alkotja, a szubmediterrán hatás alatt álló Dél-Dunán­túlon nagyon jellemző az ezüst hárs (Tilia tomentosa) jelenléte. Az állományokban a kocsánytalan tölgy – a helytelen erdőművelés miatt – gyakran visszaszorul. A természetes cseres – kocsánytalan tölgyesekben a cser és a kocsánytalan tölgy részarányát alapvetően három tényező befolyásolhatta: 1. Dél-Dunántúltól Északkelet-Magyarország felé haladva csökken a (szubmediterrán elterjedési súlypontú) cser részaránya (a Zempléni-hg.-ből már hiányzik is); 2. a régión belül alulról fölfelé emelkedve szintén csökken a cser részaránya; 3. meszes talajon erősen csökken, erősen kilúgozott talajon megnő a kocsánytalan tölgy részaránya (utóbbi helyen gyakran hiányzik is a cser).

A tölgyfajok laza lombkoronája és a laza – olykor hiányzó – második lombkoronaszint miatt sok fény jut az erdőbelsőbe, ahol magas borítású, fajgazdag cserje- és gyepszintet találunk. A cserje­fajok közül elsősorban a xerofil–xeromezofil–mezofil jellegűek dominálnak, mint az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) és cseregalagonya (C. laevigata), fagyal (Ligustrum vulgare), ostormén­bangita (Viburnum lantana), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), húsos som (Cornus mas) és vörösgyűrűsom (C. sanguinea), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) és bibircses kecskerágó (E. verrucosus), kökény (Prunus spinosa), mogyoró (Corylus avellana), gyepűrózsa (Rosa canina), molyhos szeder (Rubus tomentosus), tatár juhar (Acer tataricum). Dél-Dunántúlon még az erdei rózsával (Rosa arvensis), szúrós csodabogyóval (Ruscus aculeatus) és jerikói lonccal (Lonicera caprifolium) is találko­zunk.

A magas borítású, fajgazdag gyepszintben a száraz tölgyesek fajai uralkodnak, közülük kiemelendő a nagyszámú pillangós faj, így a vitézbükköny (Vicia cassubica), feketedő lednek (Lathyrus niger), lóherék (Trifolium ssp.), édeslevelű csűdfű (Astragalus glycyphyllos). A sások–füvek közül a hegyi sás (Carex montana), sápadt sás (C. michelii), deres sás (C. flacca), felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla), tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), erdei szálkaperje (B. sylvaticum), ligeti perje (Poa nemoralis), egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora) fordul elő jellemzően. Az egyéb, cseres – kocsánytalan tölgyesekre jellemző fajok közül a fehér pimpó (Potentilla alba), bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima), sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora), nagyvirágú méhfű (Melittis grandiflora), erdei szamóca (Fragaria vesca), tarka nőszirom (Iris variegata), bakfű (Betonica officinalis), baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia), festő zsoltina (Serratula tinctoria), fekete zászpa (Veratrum nigrum), dombi macskagyökér (Valeriana collina), bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria), borsikafű (Calamintha clinopodium), sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum) említendő. Kisavanyodó talajon hölgymálok (Hieracium spp.), orvosi veronika (Veronica officinalis), perjeszittyók (Luzula spp.), rekettyék (Genista spp.), zanótok (Cytisus spp.) jelennek meg.

A mohaszint a vastag alomréteg miatt jelentéktelen.

A főként szubkontinentális hatás alatt álló Északi-középhegység, valamint a Dunántúli-közép­hegység és Nyugat-Dunántúl cseres – kocsánytalan tölgyesei között a faji kompozícióban lényeges különbség nincs. A szubmediterrán klímájú Dél-Dunántúl cseres – kocsánytalan tölgyeseit azonban el kell választanunk. A már felsorolt fás növényfajokon kívül itt jellemző még a kisvirágú pimpó (Potentilla micrantha), délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri), valamint a védett mecseki zerge­virág (Doronicum orientale) és a bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis ssp. banatica).

Állományai megtalálhatók az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Nyugat-Dunántúlon (Soproni-dv., Sopron–Vasi-sík, Kőszegi-hg.) és Dél-Dunántúlon (Külső-Somogy, Baranyai- és Tolnai-dv., Mecsek, Villányi-hg.).

A cseres – kocsánytalan tölgyesek területe drasztikusan csökkent az elmúlt évszázadokban. A letermelt állományok helyén gyengébb minőségű szántók, legelők jöttek létre, melyeket a mai módszerekkel már nehéz – és többnyire gazdaságtalan – művelni. A megmaradt állományokban a hosszú ideig tartó erdőkiélések (pl. makkoltatás, legeltetés, rövid vágásfordulójú tüzifatermelés, sarjaztatás) is nyomot hagytak, ezért sok jellegtelen cseres – kocsánytalan tölgyessel lehet találkozni. A cser rendszeres éves makktermése, gyorsabb növekedése, erős sarjadzóképessége miatt helytelen erdőművelés esetén fölülkerekedik a rendszertelenebbül termő, lassabban növő, gyengébben sarjadzó kocsánytalan tölgyön, ezért korábban számos állományt elcseresítettek. A kocsánytalan tölgy visszaszorulásához járult még az a tény is, hogy fája sokkal értékesebb, mint a csak tüzifaként használható cseré. Helytelen erdőművelési gyakorlat az is, hogy számos állomány­ból a cserjeszintet kiirtották, melyek gyepszintje rendszerint elfüvesedett. Szintén az elfüvesedés (pl. Poa angustifolia, Dactylis polygama) jellemző az agyonlegeltetett, makkoltatott állományokra is. Az utóbbi évszázadban nagy területen alakítottak át cseres – kocsánytalan tölgyeseket akácosokká, erdei- és feketefenyvesekké. Az elcseresítésen kívül jellemző még a sarjaztatásos felújítás is, ahol a többször sarjaztatott állományok károsítókkal és kórokozókkal erősen fertőzöttek. A gyertyános-tölgyesek felé létező széles átmeneti sáv nagyrésze szintén elcseresített.