Nyugat-magyarországi egyetem

Törmeléklejtő-erdők
A középhegységek lejtőinek meredekebb, kőgörgeteges szakaszain, általában az inflexiós vonal felett a lehordási részen, valamint a sziklafalak alatti részeken, 250 m tszfm. felett alakulnak ki a törmeléklejtő-erdők. A többnyire északias kitettség miatt a mezoklíma a makroklímánál kissé hűvösebb és párásabb. A tömör, de fizikailag aprózódó kőzeteken (pl. mészkő, dolomit, andezit, riolit, bazalt) elsősorban szivárgó vizű köves-sziklás váztalajok, kőzethatású talajok (rendzina, erubáz), vagy kőzettörmelékkel feldúsult lejtőhordalék-erdőtalajok („törmeléklejtő-erdőtalaj”) jönnek létre. Az állandóan mozgó törmelék ezen élőhely kialakulásában a legfontosabb ökológiai tényező, ami az állományok struktúráját és fajösszetételét döntően befolyásolja. Gyakran korábban (többször) tarra vágott és erodált területeken másodlagosan jöttek létre állományai.

Fentiek miatt a lombkoronaszint gyakran csak közepes záródású, s a szurdok- és szikla­erdőkhöz hasonlóan a klimax fafajok, mint állományalkotók, itt is háttérbe szorulnak. Dominálnak a mezofil jellegű, plasztikus gyökérzetű, vegetatív úton is újuló fajok, mint a nagylevelű és kislevelű hárs (Tilia platyphyllos, T. cordata), továbbá a hegyi, korai és mezei juhar (Acer pseudoplatanus, A. platanoides, A. campestre), magas kőris (Fraxinus excelsior), madárcseresznye (Cerasus avium), lisztes berkenye (Sorbus aria), de szálanként megtalálható a bükk (Fagus sylvatica) és gyertyán (Carpinus betulus) is. Dél-Dunántúlon az ezüst hárs (Tilia tomentosa), valamint itt és a Dunántúli-közép­hegységben a virágos kőris (Fraxinus ornus) is szerepet kap.

A cserjeszint borítása és fajösszetétele a lombkoronaszintéhez hasonlóan alig különbözik a szurdokerdőkétől, bár itt montán jellegű és reliktum fajok már nem fordulnak elő. Ennek oka, hogy az élőhely a szurdokokhoz képest kevésbé hűvös és párás. Tipikus cserjefaj a törmeléklejtő-erdőben a mogyorós hólyagfa (Staphylea pinnata), mogyoró (Corylus avellana), húsos som (Cornus mas), vörösgyűrűsom (C. sanguinea), fekete bodza (Sambucus nigra), borostyán (Hedera helix), erdei iszalag (Clematis vitalba).

A kedvező vízellátás, a tápanyaggazdagság miatt a nagyobb borítású, mozaikos gyepszintet az általános üde lomberdei fajok uralják, ahol a polikormonképzés szintén gátolt. A talajmozgás és nitrogéndúsulás miatt a szurdokerdőkhöz hasonlóan itt is több nitrofil faj van, képviselőik a magaskórós nagycsalán (Urtica dioica), őzsaláta (Smyrnium perfoliatum), falgyom (Parietaria officinalis), kányazsombor (Alliaria petiolata), ill. a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), tyúkhúr (Stellaria media), foltos árvacsalán (Lamium maculatum), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum). További fajok, melyekkel a törmeléklejtő-erdők jellemezhetők a méregölő sisakvirág (Aconitum anthora), fényes gólyaorr (Geranium lucidum), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), évelő szélfű (Mercurialis perennis), bozontos csukóka (Scutellaria columnae), apró tyúktaréj (Gagea minima), tavaszi görvélyfű (Scrophularia vernalis), békaszem (Omphalodes scorpioides), valamint számos általános lomberdei faj.

Talajlakó zuzmó- és mohafaj alig van, annál jelentősebb viszont a sziklalakó fajok nagy száma és változó borítása.

Törmeléklejtő-erdőket az Északi-középhegységben és Dunántúli-középhegységben, szórványosan Nyugat-Dunántúlon (Kőszegi-hg.) és Dél-Dunántúlon (Mecsek, Villányi-hg.) találunk.

A szurdokerdőkhöz hasonlóan ezeket az élőhelyeket is véderdőként kell nyilvántartani, s mentesíteni kell őket mindenféle gazdálkodástól, terheléstől. A fafajok sebzett és elágazó törzsei, az állandó és nagymérvű erózió, a nehéz felújítás is e mellett szól. Termőhelyükön előfordulnak kislevelű hárs, nagylevelű hárs, magas kőris, virágos kőris konszociációk is a korábbi terhelések, használatok miatt, továbbá helyükre lucfenyő és erdeifenyő kultúrállományokat is ültettek.
MÉSZKERÜLŐ ERDŐK
A mészkerülő erdőket (az ebbe a csoportba sorolt fenyőelegyes-tölygesek kivételével) a klíma­regionális erdőtársulások edafikus változatainak lehet tekinteni. Többnyire gerinceken, meredek lejtőkön, szilikát vagy könnyen kilúgozódó alapkőzeteken jönnek létre. Talajuk erősen savanyú kémhatású, tápanyagszegény és többnyire rossz vízgazdálkodású. A talajokra a csekély biológiai aktivitás jellemző, ezt jelzi a nyershumusz és móder humuszforma is. Fajszegény társulások, jó­részt acidofrekvens fajokból épülnek fel. Koronaszintjük (a klímaregionális megfelelőjükhöz képest) alacsonyabb záródású, cserjeszintjük a tápanyagszegénység miatt hiányzik vagy igen gyér. Gyepszintjüknek a vastag alomszint és humuszos szint hiánya, a tápanyagszegénység és a rosszabb vízháztartás miatt többnyire nincs koratavaszi aszpektusa, hiányoznak a polikormon-képző fajok is. Mohaszintjük viszont jelentős borítású, nagyszámú nagygombafaj is megtalálható itt. A mészkerülő erdők társulásai között alig van differenciális faj, elkülönítésük főleg a fafajok alapján lehetséges. Másodlagosan is kialakulhatnak, ill. kiterjedhetnek (pl. talajerózió, korábbi alomszedés, fenyőelegyítés, stb. hatására). A korábbi használatok miatt jellemzőek a fafajok sarj eredetű egyedei. A természetes vegetációban 3,0 % volt a részarányuk, mai területük – a másod­lagos állományok ellenére – töredékére zsugorodott.
Mészkerülő fenyvesek
Környező magashegységeink gerincein, meredek, többnyire délies kitettségű, sokszor főnjárta lejtőin, rendszerint 400 m tszf. magasság felett találjuk a mészkerülő fenyveseket. A bükkös vagy lucfenyves klímaövben a fenti orografikus sajátosságok miatt a makroklímánál szárazabb mezo­klíma alakul ki. Döntő ökológiai faktor a savanyú, mészmentes alapkőzet (gneisz, szerpentin, amfibolit, kvarcit, porfirit), amelyet könnyen kilúgzódó kőzetek (homokkő, kavics) is helyette­síthetnek. A termőhely mindig többletvízhatástól független, a genetikai talajtípus köves, sziklás váztalaj, kavicsos váztalaj vagy savanyú barna erdőtalaj, esetleg podzolos barna erdőtalaj lehet. Jellemző a nyershumusz (száraztőzeg) felhalmozódása.

A száraz, sekély termőréteg, a nagyon savanyú kémhatás, a tápanyagszegénység és az alacsony páratartalom miatt a klímaregionális állományalkotó fafajok (bükk, lucfenyő) visszaszorulnak, s helyüket átveszi a szélsőségeket jól elviselő erdeifenyő (Pinus sylvestris). A termőhelyi szélsőségek és az erdeifenyő magas fényigénye miatt alacsony záródású, egyszintes állományok jönnek létre, bár a szintek a meredek, sziklás felszín miatt szakadozottak. Elegyfaként megjelenik a bibircses nyír (Betula pendula), rezgő nyár (Populus tremula), madárberkenye (Sorbus aucuparia), esetleg a lucfenyő (Picea abies).

Bár az erdőbelső fényben gazdag, a tápanyagszegénység miatt a cserjeszint hiányzik vagy alacsony borítású, többnyire a közönséges boróka (Juniperus communis) és a kutyabenge (Frangula alnus) fordul elő szálanként.

Ugyancsak az alacsony borítás és a fajszegénység jellemzi a gyepszintet, ahol a mészkerülő (acidofil), szárazságtűrő (xerofil) és fénykedvelő (heliofil) fajok dominálnak. A harasztok közül jellemző a laposkorpafű (Diphasium complanatum), kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum) és a sas­haraszt (Pteridium aquilinum). Kedvező létfeltételeket találnak a harasztokhoz hasonlóan a mikotróf Pyrolaceae-fajok, melyek a konkurrenciamentes fenyőtűalmon tapadnak meg apró magjaikkal. Fajaik a kereklevelű körtike (Pyrola rotundifolia), zöldvirágú körtike (P. chlorantha), középső körtike (P. media), kis körtike (P. minor), egyvirágú-körtike (Moneses uniflora), gyöngyvirágos-körtike (Orthilia secunda), ernyős-körtike (Chimaphila umbellata). Sikeres életformának bizonyulnak itt a fél- és törpecserjék, melyek a tápanyagszegénységet, szárazságot és téli hideget könnyebben elviselik. Gyakran tömegesen megjelenő fajuk a borzas zanót (Chamaecytisus hirsutus), selymes rekettye (Genista pilosa), ill. csarab (Calluna vulgaris), alpesi hanga (Erica carnea), törpepuszpáng (Polygala chamaebuxus), fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), vörös áfonya (V. vitis-idaea). A füvek közül a xeromorf felépítésű erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa) és juhcsenkesz (Festuca ovina) dominál itt, de gyakran fellép a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides) is. További jellemző faj még a réti csormolya (Melampyrum pratense), macskatalp (Antennaria dioica), hölgymálok (Hieracium spp.), avarvirág (Goodyera repens), fenyőspárga (Monotropa hypopitis).

A kedvező létfeltételek miatt változó, de helyenként jelentős borítású a mohaszint. A minerális talajfelszínen és fenyőtűalmon élő terrikol mohafajok mellett a gyakori sziklabúvások miatt több szaxikol mohát és zuzmót is találunk. Tipikus képviselőik a seprőmohák (Dicranum spp.), pirosszárú moha (Pleurozium schreberi), szőrmohák (Polytrichum spp.), emeletes moha (Hylocomium splendens), levéltelen moha (Buxbaumia aphylla), tölcsérzuzmók (Cladonia spp.).

A mészkerülő fenyvesek az erdőtenyészet ökológiai határán kialakuló életközösségek. Minden állományuk véderdőként kezelendő, s mentesíteni kell őket az esetleges külső terhelések (pl. legeltetés) alól. Hazánk mai területén ilyen állományok nem találhatók, a nyugat-dunántúli „mész­kerülő erdeifenyvesek” a fenyőelegyes – tölgyesek degradált talajú, elfenyvesedett származékai lehetnek. A környező magashegységekben (Alpok, Kárpátok) lehet igazi mészkerülő fenyveseket tanulmányozni.

Mészkerülő bükkösök
A mészkerülő bükkösök gerinceken, meredek és erodált oldalakon, domború lejtőformák mellett, nagyobbrészt északi-északnyugati-nyugati kitettségben, 400 m tszf. magasság felett, bükkös klímaövben alakulnak ki. Állományaikat savanyú mállástermékű alapkőzeten (riolit, gneisz, dácit, kvarcit, porfirit, andezit) vagy könnyen kilúgzódó homokkövön, kavicstakarón találjuk. A genetikai talajtípusok közül a ranker, a savanyú barna erdőtalaj és a podzolos barna erdőtalaj jellemző. A termőhelyek többletvízhatástól függetlenek, a talajfelszínen csak vékony nyershumusz vagy móder jön létre, gyakori a minerális talajfelszín is.

A mészkerülő bükkösök lombkoronaszintje közepesen zárt, egyszintes. Állományalkotó fafaja a bükk (Fagus sylvatica). A klímaregionális bükkösökre jellemző legfontosabb tápanyagigényes elegyfafajok (gyertyán, hársak, juharok, stb.) hiányoznak, jellemző – de az erdőművelési munkák miatt gyakran hiányzó – elegyfa viszont a bibircses nyír (Betula pendula), rezgő nyár (Populus tremula), madárberkenye (Sorbus aucuparia). Gyakran felfedezhető a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) is a mészkerülő bükkösökben, Nyugat-Dunántúlon az erdeifenyő (Pinus sylvestris) és a szelídgesztenye (Castanea sativa) is fontos kísérő fafaj lehet.

A mészkerülő bükkösök viszonylag árnyas erdőbelsője nem kedvez a cserjék megtelepedé­sének, a cserjeszint hiánya mégis inkább a kedvezőtlen talajadottságokra (savanyú kémhatás és tápanyagszegénység), ill. a vadhatásra vezethető vissza.

A gyepszint fajszegény, alacsony vagy közepes borítású, a klímaregionális bükkösökre jellemző koratavaszi aszpektus itt teljesen hiányzik. Tipikus acidofrekvens fajai a fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), körtikefélék (Pyrolaceae), korpafűfélék (Lycopodiaceae), hölgymálok (Hieracium spp.), perje­szittyók (Luzula spp.), réti csormolya (Melampyrum pratense), erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), árnyék­virág (Majanthemum bifolium), nyúlsaláta (Prenanthes purpurea), erdei füzike (Epilobium montanum), orvosi veronika (Veronica officinalis), a Nyugat-Dunántúlon a kereklevelű galaj (Galium rotundi­folium).

A nyershumuszos, móderhumuszos vagy sok esetben minerális talajfelszín, s a nem jelentős gyepkonkurrencia kedvez a mohafajok elterjedésének, így a mohaszint esetenként jelentősebb borítást is elérhet. Tipikus acidofil talajlakó (terrikol) mohafaj ezen élőhelyeken a seprőmoha (Dicranum scoparium), seprőcskemoha (Dicranella heteromalla), szőrmohák (Polytrichum spp.), ritkábban a fehérlő vánkosmoha (Leucobryum glaucum).

A mészkerülő bükköseinket döntően az Északi-középhegységben, szórványosan a Dunántúli-középhegységben (Visegrádi-hg., Bakony, Keszthelyi-hg.), gyakrabban Nyugat-Dunántúlon (Soproni-hg., Kőszegi-hg., Vend-vidék, Őrség), illetve szigeszerűen a Mecsekben találjuk.

A mészkerülő bükkösök megújulása vontatott, mert a bükk csak ritkán terem makkot, vegetatív úton nálunk csak fiatalabb korban, akkor is rosszul újul, az állandó erózió miatt pedig nem jön létre olyan humuszos réteg, melyben a magoncok könnyen fölverődhetnének. A meredek termő­helyű mészkerülő bükkösöket véderdőként célszerű kezelni. A mészkerülő bükkösök termőhelyét sok esetben fenyvesítéssel próbálták hasznosítani, lucfenyő és erdeifenyő kultúrállományok kerültek a helyükre. Ezek a fajszegény, sok esetben nudum kultúrfenyvesek napjainkban különféle károsítók és kórokozók támadása miatt pusztulófélben vannak.
Mészkerülő gyertyános – kocsánytalan tölgyesek
A mészkerülő gyertyános – kocsánytalan tölgyesek a természetes vegetációban csak egészen elenyésző arányban képviseltetik magukat. Kis kiterjedésű állományaik szinte kizárólag csak a mészkerülő tölgyesek és a klímaregionális gyertyános – kocsánytalan tölgyesek határzónájában – mintegy a két élőhelytípus átmeneteként – fordulnak elő. Ezen elsődleges jellegű állományok mellett hazánk több tájegységében láthatunk klímaregionális gyertyános – kocsánytalan tölgyesek­ből másodlagosan, talajdegradációs jelenségek és fenyőelegyítés folytán kialakult, nagyobb kiterjedésű másodlagos mészkerülő gyertyános – kocsánytalan tölgyeseket. A termőhelyi viszonyok az állományok eredete (elsődleges – másodlagos) szerint két csoportban tárgyalhatók, azonban mindkét csoportra jellemző, hogy a termőhely általában 300 m tszf. magasság fölé, a gyertyános–tölgyes klímaövbe esik. Az elsődleges állományok különböző kitettségben jobbára gerincek közelében, meredek oldalakon, mindig markáns domborzati formákon helyezkednek el. A talajok savanyú mállástermékű alapkőzeten (riolit, gneisz, dácit, kvarcit, porfirit, andezit) vagy könnyen kilúgzódó homokkövön, kavicstakarón alakultak ki. A genetikai talajtípusok közül a ranker, savanyú barna erdőtalaj és podzolos barna erdőtalaj említhető. E termőhelyek többletvíz­hatástól függetlenek, a termőréteg vastagsága sekély–középmély. A másodlagos állományok is a fentiekben felsorolt alapkőzet-típusok mellett találhatók. Elhelyezkedésük – mivel exponáltabb helyzetben fokozottabban érvényesülhetnek a talajdegradációs folyamatok – részben a már felsorolt domborzati adottságokhoz igazodik, de mindenféle egyéb helyzetben, olykor plakor (közel sík) fekvésben is megtalálhatók. A genetikai talajtípusok jobbára megegyeznek a fentebb már jelzettekkel, de gyakran csonka barna erdőtalajok, kisavanyodott feltalajú agyagbemosódásos barna erdőtalaj is fellépnek. Megemlítendő, hogy a másodlagos típusnál a termőréteg-vastagság gyakran középmély–mély is lehet. A nyershumusz és móder mellett a másodlagos állományoknál kisebb foltokban mull jellegű humuszformák is felfedezhetők.

A lombkoronaszint – elsődlegesen és másodlagosan kialakult állomány esetében egyaránt – közepesen zárt, az egykorú állományok a klímaregionális gyertyános – kocsánytalan tölgyesekhez hasonlóan kétszintesek. A fényigényes kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) a felső koronaszintben, a mészkerülő tölgyesekénél már kedvezőbb talajadottságok miatt megjelenő gyertyán (Carpinus betulus) pedig az alsó koronaszintben található. Az üde lomberdei fafajok közül a második szint elegyfaja lehet még a kislevelű hárs (Tilia cordata), s esetleg a bükk (Fagus sylvatica) is. A termőhely mészmentes jellege miatt szinte mindig jelen van továbbá a bibircses nyír (Betula pendula), rezgő nyár (Populus tremula), igen ritkán a madárberkenye (Sorbus aucuparia). A Nyugat-Dunántúlon (Soproni- és Kőszegi-hegység, Őrség, Vendvidék) az erdeifenyő (Pinus sylvestris) és a szelídgesz­tenye (Castanea sativa) is fontos kísérő elem lehet a felső koronaszintben.

A cserjeszint az állományok belsejének fényviszonyai, illetve a termőhely mészmentes jellege miatt teljesen hiányzik, vagy csak igen szegényes, alacsony borítású.

A talajadottságok miatt az állományok gyepszintje alacsony vagy közepes borítású, viszonylag fajszegény. Az előforduló lágyszárúak döntően két csoportba sorolhatók. Az első csoportba tartoznak az uralkodó mészkerülő fajok, tipikus képviselőjük a fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), a hölgymálok (Hieracium spp.), perjeszittyók (Luzula spp.), réti csormolya (Melampyrum pratense), erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), árnyékvirág (Majanthemum bifolium), nyúlsaláta (Prenanthes purpurea), orvosi veronika (Veronica officinalis), Nyugat-Dunántúlon a kereklevelű galaj (Galium rotundifolium). A körtikefélék (Pyrolaceae) és korpafűfélék (Lycopodiaceae) teljesen hiányoznak vagy nagyon ritkák. A gyepszint második csoportjába az üde lomberdőkre jellemző fajok tartoznak. Ezek jelenlétét kisebb részben az állományok átmeneti jellege teszi lehetővé, hiszen az árnyaló, sok és jól bomló avart vető, s így a feltalaj humuszo­sodását erősen segítő fafajok (főleg a gyertyán és a kislevelű hárs) itt–ott már az üde (klíma­regionális) erdőkhöz hasonló feltételeket teremtenek a gyepszint fajai számára. A mezofil fajok felbukkanásának másik (főbb) oka a másodlagos erdőknél adódik, ahol is – a talajdegradáció ellenére – a korábbi klímaregionális gyertyános – kocsánytalan tölgyes fajainak túléléséről van szó. A két különböző szituációban nagyjából ugyanazon fajok – leggyakrabban az olocsán csillaghúr (Stellaria holostea), szagos müge (Asperula odorata), erdei madársóska (Oxalis acetosella), bükksás (Carex pilosa), ligeti perje (Poa nemoralis), egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora), erdei ebír (Dactylis polygama) – lépnek fel.

A mészkerülő gyertyános–tölgyesek mohaszintje gyakran a többi mészkerülő erdőétől eltérően alakul. A talajfelszín humusztakarója, illetve az esetenként jelentősebb növényborítottság ugyanis nem mindig kedvez nagyobb borítású mohaszint kialakulásának, a nyershumusszal vagy móder­humusszal fedett foltokon azonban továbbra is a mészkerülő erdők talajlakó (terrikol) mohafajai – seprőmoha (Dicranum scoparium), seprőcskemoha (Dicranella heteromalla), szőrmohák (Polytrichum spp.) – uralkodnak.

A mészkerülő gyertyános – kocsánytalan tölgyesek mai területe megegyezik a mészkerülő bükkösök területével. Állományaik az Északi- és Dunántúli-középhegységben (Zempléni-hg., Bükk, Mátra, Börzsöny, Budai-hg.), Nyugat-Dunántúlon (Soproni-hg., Kőszegi-hg., Vend-vidék, Őrség, Vasi-dombvidék) és Dél-Dunántúlon (Mecsek) találhatók.

Állományaik esetenként elgyertyánosodtak, ritkábban kocsánytalantölgyes vagy szelíd­gesztenyés származékerdők jöttek létre. Termőhelyüket sok esetben fenyvesítéssel próbálták hasznosítani, lucfenyő és főleg erdeifenyő kultúrállományok kerültek a helyükre.

Mészkerülő tölgyesek
A mészkerülő tölgyesek termőhelye (domborzat, alapkőzet, talaj) hasonlít a mészkerülő bükkösök és mészkerülő gyertyános – kocsánytalan tölgyesek termőhelyére, de klimatikus okok miatt szárazabb azoknál, s állományaik valamennyi kitettségben előfordulnak. A főleg gerinceken, meredek lejtők felső harmadában álló állományok átlagosan 300–600 m tszfm. között találhatók. A talajoknál az erős erózión túl jellemző a nyershumusz és a móder.

Lombkoronaszintje közepesen zárt vagy szélsőséges termőhelyen nyílt (a bokorerdőhöz hasonló fiziognómiájú), egyszintes, esetleg nagyon gyenge alsó koronaszinttel. Állományalkotó fafaja a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea). Tipikus (de ma ritka) elegyfaja a bibircses nyír (Betula pendula), rezgő nyár (Populus tremula), madárberkenye (Sorbus aucuparia), északias kitettségben szálanként megjelenhet a bükk (Fagus sylvatica) és a gyertyán (Carpinus betulus), délies kitettségben a cser (Quercus cerris) is. Nyugat-Dunántúlon az erdeifenyő (Pinus sylvestris) és a szelídgesztenye (Castanea sativa) is fontos kísérő fafaj.

Bár a mészkerülő tölgyesek állománybelseje a mészkerülő bükkösökénél és a mészkerülő gyertyános – kocsánytalan tölgyesekénél fényben gazdagabb, a tápanyagszegénység és a rossz vízgazdálkodás miatt a cserjeszint itt is hiányzik vagy jelentéktelen borítású. Itt–ott előfordulhat a kutyabenge (Frangula alnus), s főként Nyugat-Dunántúlon a seprőzanót (Sarothamnus scoparius).

Az alacsony vagy közepes borítású gyepszint fajszegény, acidofil fajokkal jellemezhető. Tipikusak a fél- és törpecserjék, melyeket a gombos zanót (Cytisus supinus), rekettyék (Genista spp.), ill. fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), csarab (Calluna vulgaris) képviselnek. A füvek közül az erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), valamint a perjeszittyó fajok (Luzula spp.) találhatók meg. Egyéb, jellegzetes mészkerülő fajai e társulásnak a hölgymálok (Hieracium spp.), réti csormolya (Melampyrum pratense), orvosi veronika (Veronica officinalis), enyvecs­ke (Viscaria vulgaris), juhsóska (Rumex acetosella), kereklevelű harangvirág (Campanula rotundifolia), a körtikefélék (Pyrolaceae) ritkák.

Az acidofil terrikol mohafajok magasabb borítást is elérhetnek helyenként, jellegzetes képviselő­jük a seprőmoha (Dicranum scopariuam), szőrmohák (Polytrichum spp.).

Mészkerülő tölgyes állományokat hazánkban az Északi-középhegységben, a Dunántúli-közép­hegységben (Visegrádi-hg., Budai-hg., Bakony, Velencei-hg, Balaton-felvidék), Nyugat-Dunán­túlon (Soproni-hg, Kőszegi-hg., Vasi-dombvidék) és Dél-Dunántúlon (Mecsek) lehet találni.

A mészkerülő tölgyesek élőhelyein a múltban nagyarányú fenyvesítések voltak. Elsősorban erdeifenyő kultúrállományokkal váltották fel őket, ahol az erősebb árnyalás miatt alacsony borítású vagy nudum, fajszegény gyepszint jött létre. Az erdeifenyő nehezen bomló tűavarja miatt még szárazabb a talajfelszín, s a feltalaj is savanyúbbá válik. A kocsánytalan tölgy rendszertelen makktermése, a magoncok megtelepedésére kevésbé alkalmas felső talajréteg miatt a generatív felújulás vontatottan halad, ezért ezen állományok felújításánál korábban a kocsánytalan tölgyet sarjaztatták. Bizonyos mészkerülő tölgyes állományokból szelídgesztenyéseket alakítottak ki.
Fenyőelegyes – tölgyesek

(Délnyugat-dunántúli erdeifenyő elegyes lombos erdők)

Délnyugat-Dunántúlon lekerekített dombokon, átlagosan 250–350 m tszf. magasság között, bükkös és gyertyános–tölgyes klímaövben, savanyú és könnyen kilúgzódó kőzeteken (agyag, savanyú homok, kavics) állnak állományaik. A többletvízhatástól független vagy változó víz­ellátású termőhelyeken pszeudoglejes, ritkábban savanyú és podzolos barna erdőtalajok jöttek létre. Az állományok összetételét, szerkezetét – a szubatlanti klímahatás ellenére – elsősorban az edafikus feltételek, illetve a több évszázados, szálaló jellegű erdőgazdálkodás és egyéb erdő­kiélések (legeltetés, alomszedés, váltógazdálkodás, bakhátalás) határozzák meg. Emiatt paraklimax jellegű társulás.

Regionálisan ezeken a területeken mérsékelten fenyőelegyes (részben mészkerülő) gyertyános – tölgyesek, ill. bükkösök fordulnak elő, de az állandó belenyúlásokkal keletkező lékekben, a fel­égetett területeken, az alomszedés, égetés, szántógazdálkodás és legeltetés következtében degradálódó talajon jól újult és elterjedt az egyébként e térségben őshonos, pionír jellegű erdeifenyő (Pinus sylvestris), miközben a folyamatos degradáció miatt a tápanyagigényes elegyfák visszaszorultak. Az állományok zártak, kettős lombkoronaszintűek, gyakran szálanként változatos, vagy aprómozaikos szerkezetűek. A felső szintben a fényigényes erdeifenyőn kívül két tölgyfaj is megtalálható, mégpedig a kocsánytalan és a kocsányos tölgy (Quercus petraea, Q. robur). Klimatikusan a kocsánytalan tölgy jelenléte lenne indokolt, de az edafikus okok (tömött, cementálódott, levegőtlen talajok) miatt az alacsony dombvidékkel jellemezhető területre a kocsányos tölgy is be tudott törni. A második lombkoronaszintben állandó elem a generatív és vegetatív úton jól újuló gyertyán (Carpinus betulus), helyenként – például északi domboldalakon – a bükk (Fagus sylvatica). Lékekben, erdőszéleken a mészkerülő bibircses nyír (Betula pendula) és rezgő nyár (Populus tremula) verődik fel, ritka a molyhos nyír (Betula pubescens).

A tápanyagszegény talajok és a kettős lombkoronaszint miatt a cserjeszint fajszegény, borítása alacsony. Jellemző cserjefaj az erdők megnyitását, a legeltetést, alomszedést jelző boróka (Juniperus communis), erdőszéleken, tisztásokon a seprőzanót (Sarothamnus scoparius), jobb vízellátású részeken a kutyabenge (Frangula alnus), rekettyefűz (Salix cinerea), illetve a védett füles fűz (Salix aurita) és havasi éger (Alnus viridis).

A gyepszint a savanyú kémhatás, tápanyaghiány és a humuszos réteg hiánya (alomszedés!) miatt szintén fajszegény és alacsonyabb borítású. Ezeken a termőhelyeken sikeresek a fél- és törpecserjék, mint a rekettyék (Genista spp.), ill. a fekete és vörös áfonya (Vaccinium myrtillus, V. vitis-idaea), a csarab (Calluna vulgaris), valamint a henye boroszlán itt tenyésző alfaja (Daphne cneorum ssp. arbusculoides). A szárazabb, többletvízhatástól független termőhelyeken a fentieken kívül több acidofrekvens fajt találunk. A száraztőzeges, nyershumuszos, mohapárnás talajfelszín kedvez az apró magvú és mikotróf körtikefélék (Pyrolaceae), illetve apró spórájú korpafűfélék (Lycopodiaceae) terjedésének, szinte valamennyi fajuk megtalálható itt. Jellemző még a fecsketárnics (Gentiana asclepiadea), hölgymálok (Hieracium spp.), perjeszittyók (Luzula spp.), réti csormolya (Melampyrum pratense), orvosi veronika (Veronica officinalis), fenyőspárga (Monotropa hypopytis), kékcsillag (Jasione montana), sovány ibolya (Viola canina), macskatalp (Antennaria dioica), fonalas csenkesz (Festuca tenuifolia), cérnatippan (Agrostis tenuis), erdei aranyvessző (Solidago virgaurea), sasharaszt (Pteridium aquilinum) előfordulása is. A gyertyános – tölgyesek tipikus mezofil és humuszkedvelő (humikol) lomberdei fajai a tartós tájhasználat miatt visszaszorultak vagy eltűntek. A változó vízgazdál­kodású, időnként jól átnedvesedő termőhelyeken két nagytermetű fűfaj, a nagy kékperje (Molinia arundinacea) és a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), illetve a békaszittyó (Juncus effusus), háromfogfű (Sieglingia decumbens) és a vérontófű (Potentilla erecta) dominál.

A savanyú kémhatás, az ásványi talajfelszín miatt a mohaszint általában jól fejlett, fajgazdag, helyenként jelentős borítású, helyenként viszont hiányozhat is. Gyakoribb mohafajok a seprő­mohák (Dicranum spp.), fehérlő vánkosmoha (Leucobryum glaucum), lápi moha (Aulacomnium palustre), szőrmohák (Polytrichum spp.), pirosszárú moha (Pleurozium schreberi), tölcsérzuzmók (Cladonia spp.).

A Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa északi felén nagy területeken előforduló (részben ott is másodlagos) fenyőelegyes – tölgyesek hazai előfordulása jórészt a több évszázados, de azonos formájú erdőgazdálkodásnak és erdőkiélésnek köszönhető! Kárpát-medencei előfordulása Délnyugat-Dunántúlra (Vasi-hegyhát, Őrség, Vend-vidék), illetve országhatáron kívül a Grazi-medence területére korlátozódik.

Mivel ez az élőhelytípus jelen formájában antropogén hatásra jött létre és stabilizálódott (paraklimax), ezért fenntartása érdekében ugyanazokat a beavatkozásokat kellene véghezvinni, mint évszázadokon keresztül. A kisparaszti szálalás erősen visszaszorulóban van, az erdei legeltetés és az alomszedés megszűnt. A rendszeres szálalások elmaradása miatt lombos fafajok (különösen a gyertyán) törnek előre, a pionír jellegű erdeifenyő pedig kiszorul. A fénymennyiség csökkenése, a humuszosodás megindulása miatt az acidofrekvens fajok és mohok dominanciája csökken, egy részük eltűnik. További jellemző a nagyüzemi erdőgazdálkodás térhódítása ezeken a területeken, ahol többnyire elegyetlen, csemetéről vagy magról mesterségesen felújított erdeifenyő kultúrállományok foglalják el a fenyőelegyes – tölgyesek helyét. Esetenként gyertyános, kocsány­talantölgyes vagy kocsányostölgyes származékokat is találunk a helyükön.
MÉSZKEDVELŐ ERDŐK
A hegy- és dombvidékeken többnyire gerinceken, meredek lejtőkön, esetleg vízszintes kőzetrétegződés esetén platókon jönnek létre. Döntő ökológiai faktor az alapkőzet és mállás­termékének szélsőséges pH-tartománya. Karbonátgazdag alapkőzeteken alakulnak ki, talajuk rendszerint tápanyagokban gazdag, száraz, a jelentős biológiai aktivitás miatt mull humusz jön létre. A mészkedvelő erdőknél fajgazdag típusokat találunk, melyekben a bazofrekvens fajok dominálnak. A szélsőséges termőhely miatt a lombkoronaszint alacsony vagy közepes záródású, viszont többnyire fejlett cserjeszint fordul elő. A gyepszintre általában nem jellemző a koratavaszi aszpektus, polikormon-képző fajok viszont itt szép számmal előfordulnak. A mészkedvelő erdőknél hiányzanak a talajlakó mohák. Társulásaik egymástól jól megkülönböztethetők, fajössze­tételükben a különböző klímahatások jól érvényesülnek. A természetes vegetációban az ország területének 2,5 %-át képviselték, mai területarányuk nyolcadára zsugorodott.