Nyugat-magyarországi egyetem

Sík- (és domb)vidéki cseres – kocsányos tölgyesek
A Dunántúl síkvidéki területeinek árvízmentes teraszain, dombvidékeinek lábainál, plakor helyzetben vagy enyhe lejtőkön alacsony tszf. magasságnál (200 m alatt) találhatók a cseres – kocsányos tölgyesek. Kialakulásukban a makroklíma alárendeltebb szerepet játszik, előtérbe kerülnek az edafikus feltételek, mint a kavics vagy a homok alapkőzet, a változó vízgazdálkodású vagy többletvízhatástól független kavicsos váztalajok és pszeudoglejes barna erdőtalajok. A tömött, rossz vízgazdálkodású, levegőtlen talajok határozzák meg döntően a fajösszetételt.

A cseres – kocsányos tölgyesek struktúrája, faji kompozíciója hasonlít a kollin–szubmontán régióra jellemző cseres – kocsánytalan tölgyesekére. Az állományok zártak, de a lombkoronaszint csak ritkán kétszintes. Állományalkotó fafaja a csertölgy (Quercus cerris), valamint a síkvidéki elhelyezkedés és az edafikus feltételek miatt a kocsányos tölgy (Q. robur). A domblábi állományok­ban kisebb elegyaránnyal a kocsánytalan tölgy (Q. dalechampii), száraz termőhelyeken a molyhos tölgy (Quercus pubescens), vízállások mentén az enyves éger (Alnus glutinosa) is megjelenhet. További elegyfa a mezei juhar (Acer campestre), vadkörte (Pyrus pyraster), mezei szil (Ulmus minor), ritka a gyertyán (Carpinus betulus), a bibircses nyír (Betula pendula) itt nem csak pionír. Helyenként (Kemeneshát, Vasi-hegyhát) az erdeifenyő (Pinus sylvestris) spontán is megjelenik, ennek természetessége viszont megkérdőjelezhető. A változó vízgazdálkodású termőhelyeken a kocsányos tölgy jut nagyobb részarányhoz, egyéb területeken viszont a helytelen erdőművelés, a korábbi használatok miatt gyakran visszaszorul.

Cserjeszintje a termőhely vízgazdálkodásától és a korábbi használatoktól függően alacsony vagy közepes borítású, szegényebb, mint a cseres – kocsánytalan tölgyeseké. Jellemző fajai az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), kökény (Prunus spinosa), gyepűrózsa (Rosa canina), fagyal (Ligustrum vulgare), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), veresgyűrűsom (Cornus sanguinea), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), mogyoró (Corylus avellana), kutyabenge (Frangula alnus) és a korábbi erdő­kiéléseket jelző boróka (Juniperus communis).

A közepes vagy magas borítású gyepszintben megtaláljuk a cseres – kocsánytalan tölgyesek jellemző fajainak jelentős részét. Ezeken kívül a szárazabb termőhelyeken álló állományokban – a laza alapkőzet és a korábbi erdőkiélések miatt – több acidofrekvens, xerofil faj is domináns szerephez jut, így a cérnatippan (Agrostis tenuis), keskenylevelű perje (Poa angustifolia), erdei pereszlény (Calamintha sylvatica), juhsóska (Rumex acetosella), orvosi veronika (Veronica officinalis), festő rekettye (Genista tinctoria), enyvecske (Viscaria vulgaris), hölgymálok (Hieracium spp.), valamint a cseres – kocsánytalan tölgyesekre jellemző fajok jó része. A változó vízgazdálkodású üdébb–nedvesebb termőhelyeken uralkodnak a fűfélék, mint a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), nagy kékperje (Molinia arundinacea), ebtippan (Agrostis canina), háromfogfű (Sieglingia decumbens), vérontófű (Potentilla erecta) és a védett királyné gyertyája (Asphodelus albus), itt kevesebb faj fordul elő a cseres – kocsánytalan tölgyesek gyepszintjéből. Erősen kiélt állományokban gyakoriak a száraz–félszáraz gyepi fajok, üdébb foltokon az általános és üde erdei fajok.

A mohaszint a vastag alomréteg miatt jelentéktelen.

Földrajzi változatokat nem célszerű elkülöníteni, állományai a Kisalföld nyugati és déli részén, a Vasi-dombvidéken, a Vértes- és Bakonyalján és Belső-Somogyban találhatók meg.

Az erdőkiélés és gazdálkodás jelentős nyomokat hagyott a cseres – kocsányos tölgyesek még ma is meglévő állományain. Az eljellegtelenedés itt még kifejezettebb, mint a cseres – kocsánytalan tölgyeseknél, ez különösen a szárazabb termőhelyeken álló agyonlegeltetett, makkoltatott, elcsere­sített, többszörösen sarjaztatott állományokban szembetűnő. Korábbi termőhelyei jelentős részét erdeifenyő kultúrállományokkal vagy akácosokkal váltották fel, melyek erősen károsítottak. A cseres – kocsánytalan tölgyeseknél említett gazdálkodási problémák itt is fennállnak. A hagyományos felújítási módok (főleg tarvágás esetén) a talaj elvizesedése miatt komoly problémát jelentenek. Mivel a cseres – kocsányos tölgyesek kevésbé jó termőhelyen állnak, ezért ennek védelme érdekében a gazdálkodásra még fokozottabban kellene ügyelni.

(Megjegyzendő, hogy a klímaregionális lösztölgyesek és pusztai cserjések is ebbe a csoportba tartoznak, tárgyalásukra – elhelyezkedésük, szerkezetük és didaktikai okok miatt – az erdős­sztyepp-erdőknél és cserjéseknél kerül sor.)

2. EDAFIKUS ERDŐTÁRSULÁSOK ÉS CSERJÉSEK
Ezeket az életközösségeket az extrém domborzat, az alapkőzet és talaj szélsőséges tulajdonságai (szerkezet, szövet, pH, ásványi és szerves anyagokban való feldúsulás vagy elszegényedés, stb.), továbbá a talajban a makroklíma csapadék mennyiségénél kisebb vagy nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló víz alakítja ki elsődlegesen. A domborzat (kitettség és meredekség) miatt megváltozott klímatényezők (sugárzástöbblet vagy -hiány) a talaj vízállapotát módosítják. A fenti tényezők egy–egy területen sokszor együttesen jelentkeznek. Általában kis területű társulások, a társuláshatárok sokszor élesek, a közösségek sohasem klimax állapotúak, hanem szub- vagy paraklimax társulások.
Az edafikus erdőtársulások és cserjések természetes és aktuális területének

összehasonlítása Magyarország mai területéhez viszonyítva

Társuláscsoport	Rekonstruált természetes vegetáció	Aktuális vegetáció
Szikladomborzatú erdők és cserjések	+	+
Mészkerülő erdők	3.0 %	0.1 %
Mészkedvelő erdők	2.5 %	0.3 %
Ligeterdők és cserjések	19.0 %	0.6 %
Láperdők és cserjések	4.0 %	+
Homoki és sziki erdők	14.0 %	0.1 %
Összesen	42.5 %	1.1 %

Szikladomborzatú erdők ÉS CSERJÉSEK

Az élőhelycsoport tagjai a hegy- és ritkábban a dombvidékeken általában a bükkös és gyertyános – tölgyes régióban jelennek meg, de bizonyos tagjaik a lucfenyves és a cseres – kocsánytalan tölgyes régióban is előfordulnak. Termőhelyük mezoklímája a domborzat, kitettség, lejtőfok, alapkőzet és tengerszint feletti magasság miatt különbözik a makroklímától. A mozaikos termőhelyi viszonyok miatt az állományok heterogén összetételűek és kis kiterjedésűek, gyakran fragmentális megjelenésűek. Főleg edafikus okok miatt a klimax fafajok (lucfenyő, bükk, gyertyán, kocsánytalan tölgy) visszaszorulnak, előretörnek a pionír és klimax csoport közötti átmeneti jellegű (ún. rK-stratégista), plasztikus gyökérzetű fafajok (pl. hegyi és korai juhar, hegyi szil, magas kőris, nagylevelű és kislevelű hárs), amelyek a klímaregionális erdőkben a klimax fafajokhoz képest kisebb versenyképességük miatt csak elegyfa szerepet töltenek be. A különleges termőhelyi adottságok miatt számos hideg- vagy melegkori reliktum faj talál otthonra ezeken az élőhelyeken, vegetációtörténeti és természetvédelmi jelentőségük ezért is kiemelkedő. Sajátos termőhelyük, kis kiterjedésük miatt sérülékeny élőhelyek tartoznak ide. Területarányuk a természetes vegetációban sem számottevő, megőrzésük kiemelt feladatként kezelendő.
Sziklaerdők
A magas- és középhegységek sziklagerincein, sziklás csúcsain, kőzettömbjein, meredek, sziklatömbös lejtőin általában 300 m tszf. magasság felett alakulnak ki a sziklaerdők. Termőhelyük a sajátos domborzati viszonyok miatt esetenként szárazabb, melegebb vagy ritkábban csapadé­kosabb, hűvösebb mezoklimájú a klímaöv makroklímájához képest. Meszes és mérsékelten savanyú mállástermékű tömör alapkőzeten (mészkő, dolomit, andezit, gabbró, bazalt, riolit, stb.) jöhetnek létre, többletvízhatástól független, köves–sziklás váztalajon, vagy ritkábban sekély termőrétegű kőzethatású talajokon (ranker, rendzina, erubáz) állnak állományaik. A csapadékvíz jó része a talaj- és kőzetfelszínen fut le. Az orográfiai és edafikus okok elsődlegesen határozzák meg a sziklaerdők létét.

A kedvezőtlen termőhely miatt állományaik nyíltak, két vagy több lombkoronaszintűek, a termőhely miatt rendszerint mozaikos felépítésűek. A sziklaerdők fafajösszetétele változatos, amely függ a tengerszint feletti magasságtól, domborzati sajátosságoktól, földrajzi elhelyez­kedéstől. Magasabb régióban (határainkon kívül) állományalkotó szerephez jut az erdeifenyő (Pinus sylvestris), továbbá a bükk (Fagus sylvatica) is, az alacsonyabb régiókban a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) csak ritkán, lokálisan nagyobb elegyarányú (de gyakori elegyfa). Sikeresek viszont a generatív és vegetatív (gyökfősarj) úton jól újuló, plasztikus gyökérzetű fajok, mint a magas kőris (Fraxinus excelsior), kislevelű és nagylevelű hárs (Tilia cordata, T. platyphyllos), hegyi, korai és mezei juhar (Acer pseudoplatanus, A. platanoides, A. campestre), valamint a lisztes, déli és barkóca­berkenye (Sorbus aria, S. graeca, S. torminalis). Ritkán előfordul a molyhos tölgy (Quercus pubescens), a gyertyán (Carpinus betulus) és a hegyi szil (Ulmus glabra) is. A Dunántúli-középhegységben jellemző a virágos kőris (Fraxinus ornus) fellépése.

Bár a fényviszonyok kedvezők, az edafikus okok miatt a cserjeszint borítása alacsony vagy leg­feljebb közepes. A sziklás termőhelyeken tipikus a szirti gyöngyvessző (Spiraea media), madárbirs fajok (Cotoneaster spp.), köszméte (Ribes uva-crispa) megléte, továbbá ükörke (Lonicera xylosteum), bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus), húsos som (Cornus mas), mogyoró (Corylus avellana), pukkanó dudafürt (Colutea arborescens) és a Bükkben, valamint a Mátrában, továbbá az Alpokban és a Kárpátokban a ritka havasi iszalag (Clematis alpina) fordul elő.

A sziklaerdők gyepszintjére a mozaikos megjelenés, az alacsony vagy közepes borítás, és a faj­gazdagság jellemző. A magasabb régiókban lévő üdébb típusaiban számos üde lomberdei faj jelenik meg, az alacsonyabb régiókban viszont jónéhány száraz tölgyesekre jellemző fajt is találunk. Tipikus sziklaerdei fajoknak (is) tarthatók a nyúlfarkfüvek (Sesleria spp.), tarka nádtippan (Calamagrostis varia), fehér sás (Carex alba), mérges sás (C. brevicollis), lila csenkesz (Festuca amethystina), bajuszos kásafű (Oryzopsis virescens), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), magas csukóka (Scutellaria altissima). A magasabb régiókban lévő és hűvösebb északias oldalakon tenyésző sziklaerdők számos ritka és hidegkori reliktum fajt őriznek, ilyenek a havasi hagyma (Allium victorialis), harangláb (Aquilegia vulgaris), havasi ikravirág (Arabis alpina), szirti búzavirág (Centaurea mollis), poloskavész (Cimicifuga europaea), enyves aszat (Cirsium erisithales), kövi szeder (Rubus saxatilis), szürke bogáncs (Carduus glaucus), medvefül kankalin (Primula auricula), hármas­levelű macskagyökér (Valeriana tripteris).

A kőzetkibukkanások miatt a sziklalakó mohafajok száma jelentős, fontosabb képviselőjük a nagysüvegű moha (Encalypta ciliata), továbbá a Scapania punctata és Cephalozia bicuspidata.

A sziklaerdők csoportosításában a tengerszint feletti magasság, a földrajzi helyzet, a vegetáció­történeti múlt játszik elsősorban szerepet. Az Északi-középhegységben a Kárpátok közelsége, a szubkontinentális klímahatás, több hegység jelentős tengerszint feletti magassága miatt négy változatot lehet felismerni. A Bükk-hegység és a Mátra 800 m-nél magasabb részein leginkább dolomiton találjuk a sziklai bükköst. A szélsőséges edafikus tényezők ellenére a makroklímának köszönhetően a bükk még állományalkotó szerephez jut, de csak közepes–alacsony magasságot ér el, sokszor földig ágas, s többtörzsű. A korábban már említett reliktum fajokon kívül a dekoratív, védett harangláb (Aquilegia vulgaris), madársisakok (Cephalanthera spp.), vörösbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens) említhető még itt. Ugyancsak a Bükk-hegységben hasonló tengerszint feletti magasságnál, de még meredekebb, északias dolomit lejtőkön a hársas – berkenyést találjuk. A bükk itt már alárendeltebb szerepet játszik, dominál a kislevelű és nagylevelű hárs (Tilia cordata, T. platyphyllos), melyekhez lisztes berkenye (Sorbus aria) elegyedik. Reliktum fajokban ugyancsak gazdag élőhely, a további növények közül a védett fürtös kőtörőfű (Saxifraga paniculata) emelendő ki. A Zempléni-hegység északi részén szilikátos alapkőzeten (riolit, andezit) az ún. szilikát szikla­erdőt lehet megfigyelni. Az alacsonyabb tengerszint feletti magasság, a tápanyagban szegény termőhely miatt itt érdekes módon a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) az állományalkotó, jellemző elegyfája a lisztes és madárberkenye (Sorbus aria, S. aucuparia). A gyepszintben elsősorban xerotherm tölgyes és acidofrekvens fajok tenyésznek. Az Északi-középhegység legelterjedtebb sziklaerdő társulása a hárs – kőris sziklaerdő, mely a Zempléni-hegységben, Tornai Karszton, Bükkben, Mátrában, Karancson és Börzsönyben többfelé megfigyelhető. Ez a posztglaciális reliktum társulás számos kontinentális karakterű fajt őriz, jellemzője még a tavaszi geofita aszpektus és több nitrofita jelenléte. A kislevelű és nagylevelű hárson (Tilia cordata, T. platyphyllos) kívül domináns a magas kőris (Fraxinus excelsior), s nagyon jellegzetes a sokszor kisebb fává is megnövő húsos som (Cornus mas) megjelenése. Inkább az alacsonyabb régiókban, széljárta, a környezeténél kissé szárazabb termőhelyeken tenyészik ez a társulás.

A Dunántúli-középhegységben az alacsonyabb tengerszint feletti magasságok, a hegységet felépítő kevésbé változatos kőzetek, a magashegységekkel való kapcsolat hiánya miatt csak egyetlen társulást lehet elkülöníteni, az elegyes karszterdőt. Ez a Pillisben, Budai-hegységben, Vértesben, Bakonyban és Balaton-felvidéken található társulás sajátos, kevert jelleget ölt, mely a vegetációs múltnak, az északias kitettségű dolomitlejtőknek, börcöknek és a szubmediterrán klímahatásnak egyaránt köszönhető. A fafajok közül a szubatlanti jellegű bükk (Fagus sylvatica) és a szubmediterrán jellegű virágos kőris (Fraxinus ornus) játszik állományalkotó szerepet, érdekes elegyfák a bennszülött berkenye kisfajok (Sorbus spp.). A Déli-Bakonyban részben ebben a társulásban él a tiszafa (Taxus baccata) is. A cserjefajok közül még a szép, ritka fanyarkát (Amelanchier ovalis) és a molyhos madárbirset (Cotoneaster tomentosus) kell említeni. Az északias kitettség és a dolomit sajátos reliktumőrző tulajdonsága miatt itt is több értékes hidegkori maradványfajjal találkozunk. Nyugat-Dunántúlon a Kőszegi-hegységben a velemi Péterics-hegyről sziklai erdeifenyves társulást írtak le, ahol az erdeifenyő (Pinus sylvestris) jut állományalkotó szerephez. Az Alpok és Kárpátok zord bércein tenyésző sziklai erdeifenyves hazánkban nagyon kis területen és sajnos erősen átalakuló­félben létezik.

A sziklaerdők mindig kisebb foltokban, extrém termőhelyeken jelennek meg. Talajvédő és ritka, sok esetben reliktum fajt őrző szerepük miatt különleges védelmet érdemelnek, a gazdálkodást és háborítást meg kell szüntetni. E véderdők könnyen sebezhetők, az itt–ott elkövetett tarvágások, fenyvesítések (erdeifenyővel, feketefenyővel, lucfenyővel), a nagyvad­állomány és a turizmus több állományukat tönkretette vagy erősen degradálta. Erózióra hajlamos, sekély termőrétegű hegyvidéki élőhelyeken tarvágások és sikertelen felújítások után másodlagosan magas kőris, virágos kőris, illetve kislevelű és nagylevelű hárs konszociációk is kialakulhatnak. Ezek a „másodlagos sziklaerdők” azonban szegényes és jellegtelen fajkészletűek, a termőhely degradálódása miatt azonban nem vagy csak nagyon lassan tudnak visszaalakulni a korábbi erdőtársulássá.

Sziklai cserjések
Sziklás gerinceken, éleken, csúcsokon, sziklatömbökön, börcökön, bérceken általában 300 m tszf. magasság felett alakulnak ki a sziklai cserjések. A mezoklíma a makroklímánál szárazabb és melegebb, az alapkőzet dolomit, mészkő, andezit vagy gabbró, de még több másféle tömör kőzet is lehet. Talajtípusuk a köves–sziklás váztalaj, mely sekély termőrétegű, többletvízhatástól független és csak kis foltokban jelentkezik, mivel a sziklatömbök aránya nagyobb a talajfoltokhoz képest. A csapadékvíz jelentős része itt is a talaj- és kőzetfelszínen fut le.

A rendkívül extrém termőhelyen fafajok egyáltalán nem tudnak megélni, a cserjék közül is csak néhány kisebb termetű, igénytelen, xerofil faj sikeres itt, mint a szirti gyöngyvessző (Spiraea media), fanyarka (Amelanchier ovalis) és a madárbirsek (Cotoneaster spp.). Ezek a cserjefajok gyep- és sziklás foltokkal váltakozva sajátos mozaikkomplexet alkotnak, a cserjés foltokban a gyepszint borítása alacsony. A lágyszárú fajok közül elsősorban a xerofil jellegűek dominálnak, mellettük xero­mezofil fajok is megjelenhetnek. Feltűnőek a szaxikol mohok és zuzmók, melyek helyenként jelentős borítást érhetnek el.

A sziklai cserjéseknek hazánkban két típusa különíthető el, a kontinentális jellegű gyöngyvessző cserjés és a szubmediterrán jellegű fanyarka – madárbirs cserjés. A gyöngyvessző cserjés uralkodó cserjefaja a polikormon-képző szirti gyöngyvessző (Spiraea media), sarjtelepében megjelenhet még a pannon madárbirs (Cotoneaster matrensis), csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), fagyal (Ligustrum vulgare), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), jajrózsa (Rosa pimpinellifolia), húsos som (Cornus mas) is. Gyepszintjének értékes elemei a kontinentális karakterű fajok, mint a Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), méregölő sisakvirág (Aconitum anthora), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), tarka nőszirom (Iris variegata), bugás veronika (Veronica paniculata), bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis), mérges sás (Carex brevicollis), magyar bogáncs (Carduus collinus), színeváltó kutyatej (Euphorbia polychroma), magas és tarka gyöngyperje (Melica altissima, M. picta). A gyöngyvessző cserjést az Északi-középhegységben (Zempléni-hg., Bükk, Mátra, Börzsöny, Medves, Cserhát, Naszály) és a Dunántúli-középhegység északi részén (Visegrádi-hg., Pilis) mészkő, andezit és gabbró alapkőzeten lehet megtalálni, továbbá előfordul a Mecsekben is.

A fanyarka – madárbirs cserjés domináns cserjefaja a fanyarka (Amelanchier ovalis) és a nagy­levelű madárbirs (Cotoneaster tomentosus). Esetleg fölbukkanhat a cserszömörce (Cotinus coggygria) is. Gyepszintjében sziklagyepi fajokat találunk, ilyen a szürke gurgolya (Seseli osseum), napvirágok (Helianthemum spp.), varjúhájak (Sedum spp.), nyalábos kőhúr (Minuartia fastigiata), prémes gyöngyperje (Melica ciliata). Ez a társulás a Dunántúli-középhegység (Gerecse, Vértes, K-Bakony) dolomit alapkőzetén fordul elő.

A sziklai cserjések kis kiterjedésű, reliktum jellegű társulások, melyek sok védett fajnak adnak otthont. Az élőhelyeiket gazdaságilag nem lehet hasznosítani, az erdőtelepítés sikertelenségbe vezethet, valamint károkat okoz a betelepített muflon is.
Szurdokerdők
Főként a magas- és középhegységek szűk völgyeinek alsó, meredek falú szakaszain, töbrök oldalain, sziklás lejtőtalpakon általában 300 m tszf. magasság felett alakulnak ki a szurdokerdők. Az egyébként is hűvös, párás, csapadékos makroklímánál a domborzati sajátságok miatt a mezoklíma még hűvösebb, párásabb. A szurdokok kialakulására a tömör, de kémiailag jól málló kőzetek (pl. mészkő, andezit, bazalt) alkalmasak, melyek felső, lehordási részén főleg többletvíz­hatástól független köves–sziklás váztalajok és kőzethatású talajok (ranker, rendzina, erubáz), alsó, felhalmozási részén többnyire szivárgó vizű lejtőhordalék-erdőtalajok jönnek létre.

A zárt, két vagy több szintes lombkoronaszint fajgazdag, melyet főleg mezofil jellegű fajok építenek fel. A makroklíma által meghatározott klimax fafajok (lucfenyő, bükk, gyertyán, kocsánytalan tölgy) a termőhelyi sajátosságok miatt itt nem jutnak állományalkotó szerephez, a klímaregionális bükkösök és gyertyános – kocsánytalan tölgyesek elegyfafajai viszont sikeresek itt, s konkurensei ezeknek. A plasztikus gyökérzetű, magról és sarjról könnyen újuló hegyi, korai és mezei juhar (Acer pseudoplatanus, A. platanoides, A. campestre), nagylevelű és kislevelű hárs (Tilia platyphyllos, T. cordata), hegyi szil (Ulmus glabra), magas kőris (Fraxinus excelsior), madárcseresznye (Cerasus avium) mellett szálanként, elszórva található egy–egy bükk (Fagus sylvatica) vagy gyertyán (Carpinus betulus). Dél-Dunántúlon az ezüst hárs (Tilia tomentosa) és virágos kőris (Fraxinus ornus) is megjelenik, utóbbi még a Dunántúli-középhegységre is jellemző ebben a társulásban.

Az állandó talajmozgás, a fafajok árnyalása miatt a cserjeszint alacsony, ritkábban közepes borítású. A fekete és a ritkább fürtös bodzán (Sambucus nigra, S. racemosa) kívül előfordul az itt–ott kisebb fává is megnövő mogyoró (Corylus avellana), mogyorós hólyagfa (Staphylea pinnata), ritkább a köszméte (Ribes uva-crispa), s még ritkább a védett havasi ribiszke (Ribes alpinum). Több liánfaj a fényért küzdve kapaszkodik a fákra és sziklákra, gyakori a borostyán (Hedera helix) és az erdei iszalag (Clematis vitalba), a védett havasi iszalag (Clematis alpina) határainkon belül csak a Bükkben és a Mátrában színesíti ezt az élőhelyet.

A jó vízellátás, a humuszos, tápanyagokban gazdag talajok miatt a mezofil, nagyobbrészt üde lomberdei fajok alkotják a gyepszintet, sok faj húzódik be a bükkösök és gyertyános – tölgyesek aljnövényzetéből. Rajtuk kívül jellemző a harasztok néhol tömeges megjelenése, mint az első­sorban a sziklákon, eróziónak kitett részeken lakó gímnyelv (Phyllitis scolopendrium), hólyagpáfrány (Cystopteris fragilis), fodorkák (Asplenium spp.), édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare), vagy a talajlakó vesepáfrányok (Polystichum spp.), pajzsikák (Dryopteris spp.), hölgypáfrány (Athyrium filix-femina). A jó víz- és tápanyagellátás miatt sikeresek a magaskórósok is, tipikus képviselőjük a tornyos ikravirág (Arabis turrita), hölgyestike (Hesperis matronalis), évelő holdviola (Lunaria rediviva), osztrák borzamag (Pleurospermum austriacum), farkasbogyó (Scopolia carniolica). Az állandóan mozgó talajfelszín miatt a feltalaj nitrogénben állandóan dúsul, ezért több (részben szintén magaskórós) nitrofil faj is konstans eleme ezen élőhelyeknek, mint például a nagycsalán (Urtica dioica), falgyom (Parietaria officinalis), vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum). Fentieken kívül jellemző faj még a fényes turbolya (Anthriscus nitida), erdei csenkesz (Festuca altissima), fodros gólyaorr (Geranium phaeum), mohos csitri (Moehringia muscosa), havasi ikravirág (Arabis alpina), kövi szeder (Rubus saxatilis), hármaslevelű macskagyökér (Valeriana tripteris), magas csukóka (Scutellaria altissima). A gyepszintnél érdekes megfigyelni, hogy az állandó talajmozgás, kiálló kövek és sziklák miatt csak alacsony vagy közepes borítást találunk, s itt a tarackokkal szaporodó polikormon képző fajok is csak kisebb foltokon jelennek meg.

A talajlakó mohák számára szintén nem kedvez a talajmozgás, a kövek–sziklák viszont a párás, árnyas szurdokokban alkalmasak a sziklalakó mohoknak és zuzmóknak. A mohák közül a gömbös moha (Bartramia pomiformis), kúpos májmoha (Conocephalum conicum), valamint a magyar nevet nem viselő Fissidens cristatus és Marsupella hungarica karakterisztikus elem itt.

Szurdokerdőket az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Nyugat-Dunántúlon (Kőszegi-hg.) és Dél-Dunántúlon (Mecsek, Villányi-hg.) találunk az országban.

Földrajzi változatokat – a csekély különbségek miatt – nem célszerű elkülöníteni, helyettük az alapkőzet alapján ökológiai változatokat lehet fölállítani. Így megkülönböztethető a mészkövön és bazalton, illetve andeziten álló szurdokerdő. Előbbi fajgazdagabb, s több hidegkori reliktum fajt is őriz, mint a havasi ikravirág (Arabis alpina), farkasbogyó (Scopolia carniolica), havasi iszalag (Clematis alpina), havasi ribiszke (Ribes alpinum), sárga ibolya (Viola biflora). Ez a változat a Tornai Karszt, Bükk, Pilis, Gerecse, Vértes, Bakony, Balaton-felvidék, Kőszegi-hg., Mecsek, Villányi-hg. szurdokerdeire jellemző. Az utóbbi, andeziten található változat fajszegényebb, reliktum fajt alig őriz, viszont sok, szilikátos aljzatra jellemző mohafaj képviselteti magát. A Mátra, Börzsöny és Visegrádi-hg. területén fordul elő.

Bár a szurdokerdőkben értékes faanyagú fafajok fordulnak elő, fatermesztésre alkalmatlan területek. A törzsek girbe–gurbák, erősen, gyakran tőben elágazók (sarjcsokrosak), sokszor sebzettek, a rendszeres talaj- és kőzetmozgások miatt sok a kidőlt törzs, gyakori a lékesedés. Emiatt, s az eróziónak erősen kitett termőhely miatt véderdőként kell őket nyilvántartani, s mindenféle gazdálkodást, háborítást meg kell tiltani. A kisterületű, könnyen sebezhető, de nagyon értékes élőhelyek csak így őrizhetők meg. Több szurdokerdőben, különösen a talpi részeken, luctelepítéseket végeztek. Jelentős károkat okoz a túlszaporított nagyvadállomány, taposásuk, rágásuk miatt az értékes fajok eltűnnek, s gyomosodás tapasztalható. Ugyancsak hasonló problémák lépnek fel a turizmus miatt is.