Nyugat-magyarországi egyetem

Síkvidéki (folyómenti) fűz – nyár (puhafás) ligeterdők
A síkvidéki árterek középmély (és mély) fekvésű részein, alacsony tengerszint feletti magasságnál (200 m tszfm. alatt), a parti zonációban a bokorfüzesek és a tölgy – kőris – szil ligeterdők között a folyó vonalát sávszerűen, néhány tíz – egy–két százméter szélesen követik a fűz – nyár ligeterdők, vagy (más néven) az állományalkotó fafajok faanyaga alapján elkeresztelt puhafás ligeterdők. Termőhelyük rétegezett folyóhordalék (durva és finom homok, iszap, agyag stb.), melyen nyers és humuszos öntéstalajok jönnek létre. Az elöntésekből eredő vízborítás rendszeres, évente 1/2–2 hónapig tart. Az elöntésmentes időszakokban a vízszintingadozástól függően állandó, ritkábban felszínig nedves vagy időszakos vízhatású a termőhely.

A lombkoronaszint zárt, egyszintes, higrofil fafajok építik fel. Egy laza záródású második lombkoronaszint kialakulhat. Állományalkotó a fehér fűz (Salix alba) és a ritkulófélben lévő fekete nyár (Populus nigra), elegyfaként a törékeny fűz (Salix fragilis), a két fűzfaj hibridje, a berki fűz (S. × rubens), vénic-szil (Ulmus laevis) lép fel. Itt–ott szálanként a mézgás éger (Alnus glutinosa) is meg­jelenhet, a Szigetközben, a Rába, Dráva és Mura mentén a hamvas éger (A. incana) is felbukkan. Magasabb térszínekre pedig már a fehér nyár (Populus alba) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. danubialis) is behúzódik. A térszintkülönbségek alapján a társulás némiképp szétválik, a mélyebb részeken főleg a fűzfajok, a magasabb részeken, de az előzőnél kisebb területen a gyökérsarjakkal is jól szaporodó fehér nyár dominál. Több idegenhonos fafaj tömegesen terjed az ártéren, mint a zöld juhar (Acer negundo), amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica) és fehér eper (Morus alba).

A cserjeszint a jó víz- és tápanyagellátásnak, kedvező fényviszonyoknak köszönhetően közepes vagy magas borítású. Jellemző fajaik a vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), hamvas szeder (Rubus caesius), kányabangita (Viburnum opulus), kutyabenge (Frangula alnus), a Középső- és Alsó-Duna ártéren a ritka fekete galagonya (Crataegus nigra), továbbá az özönfajként terjedő gyalogakác (Amorpha fruticosa). A fákra, cserjékre fás- és lágyszárú liánok kapaszkodnak fel, fajszámuk ebben az élőhelytípusban a legnagyobb hazánkban. Ilyen liántermészetű faj a nagyon megritkult ligeti szőlő (Vitis sylvestris), az özönfajjá előlépett parti szőlő (V. riparia), továbbá a komló (Humulus lupulus), ebszőlőcsucsor (Solanum dulcamara), sövényszulák (Calystegia sepium) és a szintén invazív süntök (Echinocystis lobata).

A gyepszint megjelenése az év folyamán – az évszakoknak és az áradásoknak megfelelően – erősen változó, fajgazdag, közepes vagy magas borítású, higrofil (nagyrészt ligeterdei) és az elöntésekből származó bolygatás, nitrogénfelhalmózódás miatt nitrofil elemek építik fel. A tápanyaggazdagság, jó vízellátás miatt sikeres a magaskórós megjelenés, tipikus, gyakran tömegesen megjelenő fajaik a fodros bogáncs (Carduus crispus), sédkender (Eupatorium cannabinum), nagycsalán (Urtica dioica), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), peszércék (Lycopus spp.), ló­romok (Rumex spp.). A nagytermetű sások és fűfajok is tömegesen lépnek fel, jellegzetes vegetatív úton terjedő képviselőik az éles sás (Carex gracilis), parti sás (C. riparia), hólyagos sás (C. vesicaria), nád (Phragmites australis), mocsári perje (Poa palustris), pántlikafű (Typhoides arundinacea), tarackoló tippan (Agrostis stolonifera). További jellemző fajok még a puhafás ligeterdőben a mocsári galaj (Galium palustre), nyári tőzike (Leucojum aestivum), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), keserűfüvek (Polygonum spp.), kányafüvek (Rorippa spp.), mocsári tisztesfű (Stachys palustris), erdei nenyúlj­hozzám (Impatiens noli-tangere), menták (Mentha spp.), fekete nadálytő (Symphytum officinale), kúszó boglárka (Ranunculus repens), szegfűbogyó (Cucubalus baccifer). A bokorfüzesekhez hasonlóan itt is számos adventív és többségükben agresszív gyomfaj terjed, helyenként teljesen uralva a gyep­szintet. Ilyen idegenhonos faj a bíbornenyúljhozzám (Impatens glandulifera), magas aranyvessző (Solidago gigantea), amerikai eredetű őszirózsák (Aster spp.), egynyári seprence (Stenactis annua), kúpvirágok (Rudbeckia spp.), sokvirágú napraforgó (Helianthus decapetalus).

A fűz – nyár ligeterdők jelentősebb folyóink mentén az ország egész területén megtalálhatók, helyenként a dombvidékek és előhegységek széles patakvölgyeibe is behatolnak. Megjegyzendő, hogy a hegy- és dombvidékek patakmenti füzesei nem ehhez az élőhelytípushoz tartoznak, hanem a patakmenti ligeterdők származékainak (vagy keményfás ligeterdők termőhelyén felnőtt másodlagos képződményeknek) kell tekinteni őket. Ennél az élőhelytípusnál csekély különbséget fölmutató földrajzi variánsokat lehet fölfedezni, ezeket külön altípusba sorolni fölösleges.

Ez az élőhelytípus az utóbbbi évtizedekben nagyon sok károsodást szenvedett. Területük jelentős részén nemesnyárasokat vagy nemesfüzeseket hoztak létre, melyek elgyomosodott gyepszintű, tipikus kultúrállományok. A nemesnyárasok és nemesfüzesek mellett a helytelen kezelés követ­keztében jellegtelen amerikaikőrises és zöldjuharos állományokat is találunk. Az utóbbi két évtizedben a fűz – nyár ligeterdőket sok helyütt nemesített fehér fűz fajtákkal újítják fel, ami a faj hazai génkészletének erős beszűkítéséhez vezet. Magasabb térszinteken elegyetlen fehérnyáras származékokat is találunk, ritkán feketenyáras származékok is felbukkannak. A korábbi évtizedek­ben, évszázadokban a puhafás ligeterdők helyén ártéri kaszálókat, szántókat, gyümölcsösöket hoztak létre, ezzel is lényegesen csökkentve területüket. Manapság sajnos az egyre jobban terjeszkedő vízparti üdülők, fürdőhelyek hódítanak el nagyobb darabokat. (Ezzel párhuzamos, de ritkább jelenség, hogy az egykor művelt ártéri területekre visszatelepülnek a puhafás ligeterdő jellegű állományok.) Napjainkban gondot jelent az is, hogy a meder­szabályozások miatt a medrükbe berágódó folyók átlagos vízszintje lényegesen csökkent, s ezzel a termőhelyek vízellátása is romlott. A szárazodás miatt – különösen a kavicsos ágyazatnál – a fűzpusztulás is föllépett. A fűz – nyár ligeterdők kezelése rendszerint tarvágásos üzemmódban történik. Szerencsés esetben a területet magára hagyják, s a fafajok sarjról, időben visszahúzódó árhullám esetén magról is fölújulnak, így az eredeti faj- és génkészletnek van esélye átvészelni a kritikus időszakot. Kedvezőtlenebb, s gyakoribb az az eset, amikor mesterségesen, csemetéről újítják fel a területet, ilyenkor ugyanis kizárólag nemes nyárakat, ill. nemesített fehér nyár és fehér fűz fajtákat alkalmaznak. Tarvágás után nagyon sokszor tuskózzák a területet, illetve az erős gyomosodás, a magaskórósok és liánok miatt gyomirtó vegyszerezést is alkalmaznak. Ezen durva beavatkozások az egykori élőhelyet teljesen átalakítják, eljellegtelenítik. Szerencsére a hullámtéri termőhelyeken a szukcesszió gyors, ha van honnan vissszatelepülni a fajoknak, akkor a regenerálódás is gyorsan végbemegy. Az adventív fa-, cserje- és lágyszárú fajok azonban még így is gondokat okoznak, teljesen megszabadulni tőlük ma már aligha lehet.

Síkvidéki (folyómenti) tölgy – kőris – szil (keményfás) ligeterdők
Folyóink ártereinek (középmély,) középmagas, magas fekvésű részein, alacsony tengerszint feletti magasságnál (200 m tszfm. alatt), sok esetben ma már a mentett oldalon találhatók a tölgy – kőris – szil ligeterdők, vagy (más néven) az állományalkotó fafajok faanyaga alapján elkeresztelt keményfás ligeterdők. Egykoron a szabadon meanderező és nagy területeket elöntő folyók (oldal­ágak, holtágak, ártéri erek) nyomvonalát kiterjedt, több kilométer széles, összefüggő sávban kísérték, ma már ezeknek csak fragmentumai lelhetők fel. Természetes élőhelyeik voltak a dombvidéki nagyobb patakok, kisebb folyók magas árterei is, ezekről nagyrészt szintén eltűntek. A vízjárástól függően területeik nem minden évben kerültek vízborítás alá, nagyobb árvizeknél az elöntés 1–2 hétig, legfeljebb egy hónapig tartott. Termőhelyeik alapkőzete rétegezett folyó­hordalék (homok, iszap, agyag, stb.), melyen ritkábban humuszos öntéstalajok, öntés réti talajok, illetve az erdőállománynak köszönhetően gyakrabban öntés erdőtalajok vagy réti erdőtalajok jöttek létre. A vízszintingadozástól függő talajvízmozgás következtében időszakos vagy ritkábban állandó vízhatású termőhelyek alakultak ki, a kiszáradó területrészek viszont többletvízhatástól függetlenné váltak és átalakulnak.

A lombkoronaszint zárt, általában két vagy több szintes, fajgazdag, számos mezofil, mezo­higrofil faj építi fel. Állományalkotó a fényigényes, felső lombkoronaszintben található kocsányos tölgy (Quercus robur) és magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. danubialis), jellemző elegyfa ebben a szintben a fehér nyár (Populus alba), ritkábban a fekete nyár (Populus nigra). A természetes állomá­nyokban a felső szintből kiemelkedő óriás fák fátyolszintet is alkothatnak. Az alsó lomb­koronaszintben dominál az árnytűrő mezei szil (Ulmus minor) és vénic-szil (U. laevis), de alföld­peremi részeken a hegyi szil (U. glabra) és a gyertyán (Carpinus betulus) is megtalálható. Szórványosabban fordul elő a vadalma (Malus sylvestris), zselnicemeggy (Padus avium), mezei juhar (Acer campestre), a Felső-Duna, Rába, Dráva és Mura mentén szálanként a hamvas éger (Alnus incana) is megjelenhet. Érdekes, hogy a Szigetközben a magyar kőrist a magas kőris (Fraxinus excelsior) helyettesíti.

A kevésbé záródott második lombkoronaszint miatt még elegendő fény jut az erdőbelsőbe, a tápanyag és jó vízellátás miatt közepes vagy magas borítású, szintén fajgazdag cserjeszint jön létre. Jellemző fajaik a cseregalagonya (Crataegus laevigata), vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), mogyoró (Corylus avellana), kányabangita (Viburnum opulus), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), hamvas szeder (Rubus caesius), kutyabenge (Frangula alnus), tatár juhar (Acer tataricum), vörös ribiszke (Ribes rubrum ssp. sylvestre), az Alsó-Duna ártéren a fekete galagonya (Crataegus nigra). A puhafás ligeterdőkkel szemben liánokban már szegényebb ez az élőhely, a nagyon ritka ligeti szőlő (Vitis sylvestris) mellett viszont fontos a sokfelé gyakori borostyán (Hedera helix) megjelenése.

A gyepszint borítása mindig magas, fajgazdag, mezofil (részben üde lomberdei) fajok találhatók benne. A patakok, folyók révén a hegy- és dombvidéki üde lomberdők (bükkösök, gyertyános – tölgyesek) és a síkvidéki tölgy – kőris – szil ligeterdők között szerves kapcsolat van, ami a gyepszint fajkészletében is tükröződik. A bükkösökhöz, gyertyános – tölgyesekhez hasonlóan a keményfás ligeterdőknél is megtalálható a koratavaszi aszpektus, az erősen humuszos feltalaj, a tápanyagokban való gazdagság és a kiegyenlített vízháztartás kedvez a geofita fajok létének. Ebben az aszpektusban az odvas keltike (Corydalis cava), bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), hóvirág (Galanthus nivalis), tavaszi tőzike (Leucojum vernum), sárga tyúktaréj (Gagea lutea), vicsorgó (Lathraea squamaria), kétlevelű csillagvirág (Scilla bifolia), salátaboglárka (Ficaria verna), medvehagyma (Allium ursinum), pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis) bontogatja szirmait. A tavaszi-nyári aszpektus gazdagságát érzékeltetik az alábbi fajok: podagrafű (Aegopodium podagraria), gyöngyvirág (Convallaria majalis), szagos müge (Galium odoratum), erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), télizöldmeténg (Vinca minor), erdei tisztesfű (Stachys sylvatica), erdei ibolya (Viola sylvestris), erdei varázslófű (Circaea lutetiana), fekete nadálytő (Symphytum officinale), kerek repkény (Glechoma hederacea), csodás ibolya (Viola mirabilis), pénzlevelű lizinka (Lysimachia nummularia), farkasszőlő (Paris quadrifolia), békabogyó (Actaea spicata), széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium). Az élőhely jellegzetes fű- és sásfajai az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), óriás csenkesz (Festuca gigantea), szálkás tippan (Agropyron caninum), selyemsás (Carex brizoides), ritkás sás (C. remota), erdei sás (C. sylvatica). Sok állomány gyepszintjében kora nyártól kezdve zavarástűrő fajok, pl. csalán (Urtica dioica), ragadós galaj (Galium aparine), falgyom (Parietaria officinalis), komló (Humulus lupulus), kányazsombor (Alliaria petiolata) uralkodnak.

Keményfás ligeterdőket elsősorban a Duna, Tisza, Bodrog, Körösök, Maros, Rába, Dráva, Mura mentén találunk, egyre fogyó területtel, de a kisebb folyóvizek és az egykor elhagyott folyómedrek mentén is vannak állományai. Az egyes területegységek között a faji összetételben kicsi különbség mutatkozik, ezért földrajzi változatokat indokolatlan fölállítani.

A tölgy – kőris – szil ligeterdők területe az elmúlt évszázadokban drasztikusan lecsökkent. Az állományalkotó fafajok értékes faanyaga miatt, valamint legelő, kaszáló, szántó és gyümölcsös nyerési célzattal irtották állományaikat. Szinte kizárólag tarvágásos üzemmódban kezelik a keményfás ligeterdőket, a felújítás nagyon sokszor nem az eredeti, őshonos fafajokkal, hanem nemes nyárakkal vagy fekete dióval történik. De az idegenföldi fafajok közül akácosok, zöld­juharosok és amerikaikőrisesek is kialakulhatnak. Tarravágott, és több évig felújítatlan területeken a fehér nyár szokott gyökérsarjaival, kedvező időjárás és vízjárás esetén magoncaival is el­szaporodni, s konszociációt alkotni. Előfordul az elkőrisesedés vagy elkőrisesítés is, mikor a magyar kőris azért alkot konszociációt, mert jobb újulási képessége, gyorsabb növekedése miatt elnyomja a kocsányos tölgyet, vagy egyszerűen csak ezzel a fafajjal végzik a felújítást, s a többi fafaj (kocsányos tölgy, szilek) nem kerül be az erdősítésbe. Vannak olyan felújítások is, ahol kizárólag kocsányos tölgyet ültetnek, s így jönnek létre egyhangú állományok. Az erdőfelújításnál tuskózást és mélyforgatást is alkalmaznak, ezzel a fajok jó részének életfeltételeit szüntetik meg, s utat adtak a gyomosodásnak.

Hegy- és dombvidéki (patakmenti) ligeterdők
Hegy- és dombvidékeink patakvölgyeiben, általában 200 m tszfm. felett, keskeny sávban találhatók a patakmenti ligeterdők. A mozgó patakvíz a talajt rendszerint felszínig átitatja ezeken az élőhelyeken, mely különféle kőzetek mállástermékeinek lehordódásával keletkezett völgyalji törmeléken, hordalékon alakul ki. A mezoklíma hűvösebb, párásabb a makroklímánál, de a patakmenti ligeterdők kialakulásában a mozgó víznek van elsődleges szerepe. Lejtőhordalék-erdőtalajok és réti erdőtalajok jellemzőek itt. A termőhelyek többletvízhatástól függők, ez akár a patakvölgy keresztmetszetében, de a vegetációs időszakban is változhat a felszínig nedves víz­hatástól az állandó vízhatáson át az időszakos vízhatásig. Ezek az élőhelyek rendszerint a klímaregionális erdőtársulásokkal vagy a helyükön kialakított gyepekkel érintkeznek.

Lombkoronaszintje zárt, helyenként felnyíló, egyszintes, jellemző állományalkotó fafaja a higrofil mézgás éger (Alnus glutinosa). Tipikus elegyfa a törékeny fűz (Salix fragilis) és alacsonyabb régióban a fehér fűz (S. alba) is, továbbá a zselnicemeggy (Padus avium), vadalma (Malus sylvestris), valamint a magas kőris (Fraxinus excelsior), mely helyenként konszociációt is alkothat. A rezgő nyár (Populus tremula), hegyi szil (Ulmus glabra), mezei, hegyi és korai juhar (Acer campestre, A. pseudoplatanus, A. platanoides) és gyertyán (Carpinus betulus), alacsonyabb területen a kocsányos tölgy (Quercus robur), magasabb hegyvidéken a bükk (Fagus sylvatica) ritkábban fordul elő.

A cserjeszint alacsony, esetenként közepes borítású, higrofil, mezohigrofil cserjék alkotják. Ilyen a kutyabenge (Frangula alnus), kányabangita (Viburnum opulus), fekete bodza (Sambucus nigra), vörös­gyűrűsom (Cornus sanguinea), vörös ribiszke (Ribes rubrum), farkasboroszlán (Daphne mezereum), hamvas szeder (Rubus caesius). Fényben gazdag részeken, széleken, köpenyeken lián természetű fajok kúsznak a cserjékre és fákra, mint az erdei iszalag (Clematis vitalba), komló (Humulus lupulus), piros földitök (Bryonia dioica), felfutó sövényszulák (Calystegia sepium).

A gyepszint rendszerint magas borítású, fajgazdag, dominálnak a higrofil (részben ligeterdei), mezofil (nagyrészt üde lomberdei) és az éger nitrogéngyűjtő sugárgombája (Frankia alni) miatt a nitrofil fajok. A tápanyaggazdagság és a jó vízellátás következtében a magaskórósok is sikeresek. Közülük jellegzetes elem a vörös acsalapu (Petasites hybridus), podagrafű (Aegopodium podagraria), halvány aszat (Cirsium oleraceum), réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), valamint az utóbbi időben terjedő, idegenhonos japán keserűfű (Reynoutria japonica), bíbornenyúljhozzám (Impatiens glandulifera), magas aranyvessző (Solidago gigantea). A harasztok közül az óriás zsurló (Equisetum maximum), erdei zsurló (E. sylvaticum), hölgypáfrány (Athyrium filix-femina), pajzsikák (Dryopteris spp.) említendő, míg a nagyon jellemző sásfajokat a selyemsás (Carex brizoides), csüngő sás (C. pendula), ritkás sás (C. remota), alsó szakaszokon a posványsás (C. acutiformis) képviseli. A tarackoló selyem- és posványsás nagyobb területeket is beboríthat. Az egyéb, patakmenti ligeterdőkre tipikus fajok közül még a mocsári zörgőfű (Crepis paludosa), aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), hegyi gólyahír (Caltha laeta), erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), farkasszőlő (Paris quadrifolia), keserű kakukktorma (Cardamine amara), tavaszi tőzike (Leucojum vernum), erdei madársóska (Oxalis acetosella), deréce veronika (Veronica beccabunga), erdei káka (Scirpus sylvaticus) fajokat kell említeni. Megjegyzendő, hogy a határos üde lomberdőkből (bükkösök, gyertyános – tölgyesek) több faj behúzódhat ide.

A talajfelszínen, a fák gyökfőjén talaj- és korhadéklakó mohafajok bukkannak föl, mint a körte moha (Bryum capillare), habos ligetmoha (Plagiomnium undulatum), karcsútokú moha (Amblystegium riparium).

Patakmenti ligeterdők az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Nyugat- és Dél-Dunántúlon egyaránt előfordulnak. Osztályozásuk célszerűen a szerint történhet, hogy melyik régióban, milyen orográfiai alakulatnál találhatók. A magashegységi égerligetek a magashegységekre jellem­zők, ahol a patak romboló ereje – különösen hóolvadás után – jelentős, a törmelék még durva, a talajban az ásványi eredetű frakciók dominanciája tipikus. Magashegységi égerligetekhez hasonlító állományok nálunk magashegységek hiányában alacsony tengerszint feletti magasságnál, az Alpok, illetve a Kárpátok közelében, azokkal szerves kapcsolatban Nyugat-Dunántúlon (Soproni-hg., Kőszegi-hg., Őrség, Vend-vidék) és a Zempléni-hegységben találhatók. Nyugat-Dunántúlon a hamvas éger (Alnus incania) is megjelenik szórványosan, montán jellegű (nálunk dealpin ill. dekárpáti) ritka faj még a struccharaszt (Matteuccia struthiopteris), osztrák zergevirág (Doronicum austriacum), fehér acsalapu (Petasites albus), fecsketárnics (Gentiana asclepiadea), szőrös baraboly (Chaerophyllum hirsutum), Teleki-virág (Telekia speciosa). A középhegységi égerliget ma nálunk a leggyakoribb, az Északi- és Dunántúli-középhegységben, valamint Nyugat- és Dél-Dunántúlon megtalálható típus. A szállított törmelék itt már finomabb, a patak romboló munkája mellett építő tevékenység is megfigyelhető, a vízviszonyok kiegyenlítettek, jelentős a talajok humuszosodása. Ebből a változatból a magashegyvidéki (dealpin, dekárpáti) fajok már hiányoznak, a gyepszintben dominálnak az üde lomberdei fajok, melyek az érintkező bükkösökből, gyertyános – tölgyesekből húzódnak be. A dombvidéki égerliget alacsony tengerszint feletti magasságnál, a dombok, előhegységek széles völgytalpaiban fedezhetők fel. A lelassult patak építő munkája kifejezettebb a romboláshoz képest, a szállított törmelék egész finom frakciójú, jelentős a humuszosodás, a nagyobb kanyarok kiöntéseiben a tőzegesedés. Az állományokba behatol a síkvidéki jellegű fehér fűz (Salix alba) és fehér nyár (Populus alba), az üde lomberdei (bükkös, gyertyános – tölgyes) fajok viszont már ritkák. Ez az élőhely tavasszal, nyár elején – a vízbőség miatt – ligeterdei, nyáron és nyárutón – a sok pangóvizes terület miatt – láperdei képet mutat. Utóbbi képhez láperdei fajok is járulnak, mint a mocsári zsurló (Equisetum palustre), mocsári pajzsika (Thelypteris palustris), mocsári galaj (Galium palustre), kétlaki macskagyökér (Valeriana dioica), posványsás (Carex acutiformis), zsombéksás (C. elata). Dombvidéki égerligetet – megfogyatkozott területtel, sokszor erősen átalakítva – dombvidékeinken, alföldperemi részeinken találunk.

Patakmenti ligeterdeink sajátos, értékes élőhelyek, melyek a keskeny, sávszerű megjelenés miatt erősen sebezhetők. Korábban a kiirtott állományok helyén kaszálókat alakítottak ki. Korábban a bányászattal járó vízkiemelések miatt az utóbbi évtizedekben több patak vize eltűnt vagy megfogyatkozott, különféle terhelések miatt helyenként elszennyeződött. Több esetben – különösen a dombvidéki égerligeteknél – mederszabályozást, csatornázást végeztek, az égerliget helyére nemes nyárakat, füzeket, a magasabb régiókban lucfenyőt ültettek. Esetenként magas­kőrises vagy gyertyános konszociációk is kialakultak. A zavarások miatt helyenként erőteljes gyomosodás figyelhető meg. A legértékesebb, ritka fajokat őrző és bolygatatlan állományokat mentesíteni kellene a gazdálkodás alól, s minden külső behatástól.
Láperdők ÉS CSERJÉSEK
A láperdők és -cserjések elsősorban a síkvidéken, ritkábban a hegy- és dombvidéken, lefolyástalan mélyedésekben, medencékben, szerves feltöltődésű morotvákban jönnek létre. A talajvíz az év jelentős részében vagy állandóan a felszínig telíti a talajt, sőt a felszínt is víz borítja. Lényeges, hogy a víz alig mozog. Ez a pangóvíz oxigénben szegény, ezért a szerves anyagok lebomlására a tőzegesedés jellemző, s jelentős lehet a tőzegfelhalmozódás is. Az eutróf–mezotróf körülmények között az organogén szukcessziósor érvényesül, mely lassú lezajlású. A hűvös mezo- és mikroklíma, valamint a hideg talajok miatt a láperdők és cserjések sok hidegkori maradványfaj refúgiumaként szolgálnak, jelentőségük ezért is kiemelkedő. A zömében higrofil fajok által felépített társulások a természetes vegetációban 4 %-os részarányt képviselnek, mai aktuális területük alig ötezer hektárra csökkent. Az antropogén hatások miatt a megmaradt állományok is leromlófélben vannak.
Égerlápok
Főként a síkvidékeken, ritkábban a hegy- és dombvidékeken, általában alacsony (200 m) tszfm. alatt, lefolyástalan lápteknőkben, feltöltődő morotvák helyén jöttek létre az égerlápok. A termőhely alapkőzete változatos, agyag, tőzeg, esetenként korábbi durvább folyóhordalék (kavics, murva, homok, iszap) is lehet, de a vízzáró réteg nem hiányozhat. A talajvízszint a tenyész­időszakban mindig magasan van, egyes égerlápokban állandó a vízborítás, másokban felszínig nedves vagy állandó vízhatású, esetenként nyár végére kiszáradó termőhelyeket találunk. A vízhatás a mozaikos termőhely (kicsiny térszintbeli különbségek) miatt egy állományon belül is különböző lehet. Az oxigénben szegény pangóvíz miatt a szerves anyagok lebomlása lassú, jellemző folyamat a tőzegesedés, melynek következtében síkláptalajok és lápos réti talajok jönnek létre.

Állományai zártak, de az erős vízborítás miatt helyenként felszakadozhatnak. A lombkorona egyszintes, állományalkotó fafaja a pangó vizet is elviselő mézgás éger (Alnus glutinosa). Gyakoriak a "lábas égerek", amikor jellegzetes támasztógyökereken állnak a fák, ezek a vízszint fölött sajátos mikroélőhelyet nyújtanak. Főleg a Duna–Tisza közén és Belső-Somogyban jellegzetes elegyfa a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. danubialis), mely a száradó termőhelyű állományokban konszociációt alkothat ("kőrisláp"). Az égerlápoknak kevés elegyfája van, a pangóvizet ugyanis nehezen viselik el a fafajok. A zselnicemeggy (Padus avium) gyakoribb, ritkán rezgő nyár (Populus tremula), szőrös nyír (Betula pubescens) és vénic-szil (Ulmus laevis) is elegyedik.

A mézgás éger árnyalása, és a pangó víz miatt a cserjeszint alacsony vagy közepes borítású, higrofil fajokból épül fel. Ilyen a kutyabenge (Frangula alnus), kányabangita (Viburnum opulus), rekettyefűz (Salix cinerea), a ritka füles fűz (S. aurita), továbbá a hamvas szeder (Rubus caesius), vörös és fekete ribiszke (Ribes rubrum, R. nigrum), Belső-Somogy déli részén a fűzlevelű gyöngy­vessző (Spiraea salicifolia).

A gyepszint borítása a vízborítás időtartamától és kiterjedésétől függ, magas, vagy nyílt víz­foltokkal tarkított részeken közepes borítású, mozaikos felépítésű. A mérsékelten fajgazdag gyepszintben a higrofil (nagyrészt láperdei) fajok és a mézgás éger nitrogéngyűjtő sugárgombája (Frankia alni) következtében a nitrofil fajok uralkodnak. A jó víz- és tápanyagellátás, a nitrogén­bőség miatt jellemzőek a magaskórósok is. Több páfrányfaj is fölbukkan az égerlápokban, a tarackoló tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) a vízzel nem borított foltokon nagyobb telepeket alkot. A szálkás és széles pajzsika (Dryopteris carthusiana, D. dilatata), hölgypáfrány (Athyrium filix-femina) a lábas égerek gyökfőjére is fölköltözik. A ligeterdőkhöz hasonlóan – a nyílt foltokon, szegélyeken – sikeresek a liánok, mint az ebszőlőcsucsor (Solanum dulcamara), sövényszulák (Calystegia sepium), komló (Humulus lupulus). A sások–füvek szintén több fajjal, s helyenként nagy borítással képviseltetik magukat. A nagytermetű, ún. magassások közül a zsombékoló és sűrűn gyepes fajok inkább a vízborította, mélyebb részeken, a tarackoló fajok főleg a vízborítás nélküli, magasabb részeken szaporodnak el. Az előző csoportot a rostostövű sás (Carex appropinquata), zsombéksás (C. elata), nyúlánk sás (C. elongata), az utóbbit a posványsás (C. acutiformis), villás sás (C. pseudocyperus) és hólyagos sás (C. vesicaria) képviseli. A fűfajok közül a nagytermetű gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), vízi harmatkása (Glyceria maxima) és a dárdás nádtippan (Calamagrotis canescens) említendő. A további fajkészletből, a fajgazdagságot érzékeltetendő ki kell emelni még a sárga nőszirom (Iris pseudacorus), mocsári galaj (Galium palustre), mocsári kocsord (Peucedanum palustre), békaliliom (Hottonia palustris), nyúlkömény (Selinum carvifolia), kétlaki macskagyökér (Valeriana dioica), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), menták (Mentha spp), mocsári gólyahír (Caltha palustris), borkórók (Oenanthe spp.), vizi peszérce (Lycopus europaeus), fekete nadálytő (Symphytum officinale), angyalgyökér (Angelica sylvestris), vidrafű (Menyanthes trifoliata), réti füzény (Lythrum salicaria), mocsári tisztesfű (Stachys palustris) fajokat. A tartósan vízzel borított foltokon vízi növények, így békalencsék (Lemna spp.), rencék (Utricularia spp.), békaliliom (Hottonia palustris) élnek. Megjegyzendő, hogy a fajgazdagság viszonylagos, és csak a változatos (mikrodomborzatnak köszönhető) vízviszonyok következménye lehet. A homogén és erősen vízborított állományok fajszegények.

A tőzeges talajfelszínen vagy a lábas égerek gyökfőjén helyenként számottevő a mohafajok borítása, melyek közül a korhadéklakók dominálnak. Ilyen a lápi moha (Aulacomnium palustre), fácska moha (Climacium dendroides), közönséges ligetmoha (Mnium cuspidatum), lapított májmoha (Radula complanata), a Pohlia mutans és a ritka tőzegmohák (Sphagnum spp.)

Az égerlápok az Északi- és Dunántúli-középhegységben szórványosan fordulnak elő, Nyugat-Dunántúlon (Őrség, Vend-vidék, Vasi-hegyhát, Zalai-dv.), Dél-Dunántúlon (Belső-Somogy, Dráva-sík) és az Alföldön (Nyírség, Szatmár–Beregi-sík, Duna–Tisza köze, Tengelici-homok­vidék, Hanság, Szigetköz) valamivel gyakoribbak. Az égerlápok típusai a talajvízszint ingadozásától, a vízborítás időtartamától és mélységétől függnek. A vízgazdálkodásbeli különbségek a faji összetételben, borításban is megmutatkoznak, de külön ökológiai változatok nem kerültek elkülönítésre.

A mézgás éger és magyar kőris értékes faanyaga miatt az égerlápok többsége erdőgazdasági hasznosítás alatt áll. Állományaikat tarvágással kezelik, s részben tuskósarjról, részben mesterséges csemeteültetéssel újítják fel azokat. Helyenként – elsősorban a tőzeges talajfelszínű részeken – az éger magról történő önvetényülése is megfigyelhető. A környező mezőgazdasági területekről bemosódó vegyszerek eutrófizációt, gyomosodást, eljellegtelenedést okoznak. Az égerlápokra nagy veszélyt jelentenek a különféle célzatú vízrendezések (vízelvezetések). Több, nagykiterjedésű állomány (pl. a Hanságban, Ecsedi-lápon) e miatt ment tönkre, helyükön ma mezőgazdasági kultúra vagy kevésbé jó egészségi állapotú nemesnyárasok, ritkábban amerikaikőrisesek vannak. Száradó termőhelyű égerlápjaink csak akkor tarthatók fenn, ha a kellő vízutánpótlást meg tudjuk oldani. Bizonyos kiszárított területeinken – az intenzív fatermesztés gazdaságtalansága miatt – meg kell fontolni a termőhelyek rehabilitálását, s az extenzíven kezelhető mézgás éger állományok visszahozatalát. Sajnos kotusodás, tőzegkiégés miatt ez nem minden esetben valósítható meg rögtön, ilyen degradált részeken engedni kell a pionír cserjefajok (pl. rekettyefűz) visszatele­pülését.