Nyugat-magyarországi egyetem

Homoki erdeifenyvesek
Csak kis területen, reliktum jelleggel bukkan fel hazánkban a homoki erdeifenyves. Állományait meszes, de kilúgozódásra hajlamos homokon, többletvízhatástól független, gyengén humuszos homoktalajon találjuk. A szélsőséges termőhelyi adottságok miatt a lombos fafajok versenyképessége alacsony, ezért a pionír, tág tűrőképességű erdeifenyő (Pinus sylvestris) tud állományokat alkotni. A lombkoronaszint nyílt, alacsony záródású, egyszintes, melyben elegy­faként fölbukkanhat a cser (Quercus cerris), kocsányos tölgy (Q. robur), illetve a virágos kőris (Fraxinus ornus). A hazai állományok elsődlegessége–másodlagossága régóta vita tárgya.

A hiányzó vagy alacsony borítású cserjeszintben a boróka (Juniperus communis), sóskaborbolya (Berberis vulgaris), egybibés galagonya (Crataegus monogyna) jelenhet meg.

A homoki erdeifenyves gyepszintje sajátosan kettős. A meszes homoktakarót bazifil és xerofil, sok esetben pannon bennszülött homoki fajok jelzik, így a homoki csenkesz (Festuca vaginata), homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica), naprózsa (Fumana procumbens), homoki vértő (Onosma arenaria), homoki fátyolvirág (Gypsophila fastigiatia), homoki szegfű (Dianthus arenarius), fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricans), pusztai kutyatej (Euphorbia seguieriana). Ugyanakkor a nyugatról érkező csapadék kilúgzó hatása és a fenyőtűalom savanyító tulajdonsága miatt acidofil fajokat is találunk, mint az orvosi veronika (Veronica officinalis), zöldes körtike (Pyrola chlorantha), fenyőspárga (Monotropa hypopytis), gyöngyvirágos-körtike (Orthilia secunda).

E különleges társulás a Bakonyalján, Bakonyszentlászló – Fenyőfő homokvidékén található, s fiziognómiájában a német–lengyel síkság dűnefenyveseire emlékeztet.

A homoki erdeifenyves feltehetően eredeti (jellegzetes) állományait a külszini fejtésű bauxit­bányászat jórészt megsemmisítette. A megmaradó foltok erősen bolygatottak, ahol a cser fokozatosan szorítja ki az erdeifenyőt. Állományainak regenerálódására nem sok esély van.
Borókás – nyárasok
A Duna–Tisza köze árvízmentes hátságain, homokbuckák változatos felszínű formáin, alacsony (200 m alatti) tszfm. magasságnál, (durvaszemcsés) meszes homokon találjuk a borókás – nyárasokat. Termőhelyük az erdőtenyészet határán van, a sztyeppesedő klíma és a vízelvezetések, talajvízszint csökkentések miatt ma már állományaik a fatenyészet határára kerültek. A talajvíz mélyen és egyre mélyebben található, jellemző talajtípus a futóhomok és a konszolidáltabb részeken a humuszos homoktalaj. Borókás – nyárasok két úton jöhetnek létre, egyrészt homoki gyepek szukcessziója során az előerdőt képviselik, másrészt a homoki tölgyesek leromlása révén, mikor másodlagos (paraklimax) társulásnak tekinthetők. A homoki tölgyes állományok leromlását a több évszázados erdőkiélések (makkoltatás, erdei legeltetés, faanyag- és legelőterület nyerés), valamint az utóbbi évtizedekben jelentkező talajvízcsökkenés, szárazodás okozzák. A ma fellelhető borókás – nyáras állományokról nehéz eldönteni, hogy melyik úton jöttek létre.

A lombkoronaszint nyílt, laza záródású, egyszintes, cserjésekkel és gyepekkel mozaikos, bucka­közökben zárt erdőfoltok is előfordulnak, s egyetlen faj építi fel. Ez az állományalkotó fafaj a fehér nyár (Populus alba), mely gyökérsarjai révén állandósítja magát, ill. hódít meg újabb területeket. Ritkán – a korábbi homoki tölgyesek maradványaként, vagy madarak révén betele­pülve – szálanként megtalálható a vadkörte (Pyrus pyraster) és a kocsányos tölgy (Quercus robur) is.

A cserjeszint a fénybőség ellenére – a rossz vízgazdálkodás miatt – alacsony, legfeljebb közepes borítású, néhány xerofil faj építi fel. Tömeges a fényigényes boróka (Juniperus communis), de ez bizonyos tájrészleteknél, állományoknál akár hiányozhat is. Mélyebb részeken, ahol a fehér nyár foltok záródottabbak, a félárnyéktűrő fagyal (Ligustrum vulgare), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), kökény (Prunus spinosa), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), sóskaborbolya (Berberis vulgaris) él még.

A gyepszintre a xerofil jellegű homokpusztai fajok jellemzők, a borítás a domborzati viszonyoktól, a kitettségtől, a fa- és cserjefajok árnyalásától és a zavarástól (legeltetés, taposás, stb.) függ elsősorban, de általában alacsony vagy közepes mértékű, az állományszéleken magas is lehet. Jellemző a xeromorf felépítésű sás- és fűfajok megjelenése, mint a fényes sás (Carex liparicarpos), árvalányhajak (Stipa spp.), magyar csenkesz (Festuca vaginata), barázdált csenkesz (F. rupicola). További tipikus (részben homok-) pusztai faj a homoki kikerics (Colchicum arenarium), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), borzas len (Linum hirsutum), nyúlárnyék (Asparagus officinalis), homoki ibolya (Viola arenaria), homoki bakszakáll (Tragopogon floccosus), magyar szegfű (Dianthus pontederae), farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias), pusztai kutyatej (E. seguieriana), kónya habszegfű (Silene nutans), magyar ebnyelvűfű (Cynoglossum hungaricum). Jellemző faj még a piros madársisak (Cephalanthera rubra), méreggyilok (Cynanchum vincetoxicum), soktérdű salamonpecsét (Polygonatum odoratum), kőmagvú gyöngyköles (Lithospermum officinale).

Konkurenciamentes foltokon a mohaszint fejlett is lehet, xerofil és pszammofil (homok­kedvelő) fajokkal. Gyakoribb mohafaj a szakállka moha (Barbula unguiculata), ezüst körtemoha (Bryum argenteum), gazmoha (Ceratodon purpureus), göndör moha (Tortella tortuosa), gyommoha (Funaria hygrometrica), magyar moha (F. hungarica).

Borókás – nyárasok hazánkban csak a Duna–Tisza közi meszes homokon találhatók. Más tájakon (pl. Nyírség) a boróka hiánya miatt nem alakulhat ki ez az életközösség, ott legfeljebb csak fehér nyár konszociációk képződnek. Belső-Somogy szintén mészmentes homokján a fehér nyárat inkább a bibircses nyír helyettesíti, ezeket a másodlagos állományokat „borókás – nyíresnek” is lehet tekinteni.

A borókás – nyáras élőhelyek területe elsősorban azért csappant meg, mert az egyébként silány termőhelyeket nagyobbrészt feketefenyővel, kisebb részt erdeifenyővel vagy akáccal próbálták meg hasznosítani. A fiatal- és középkorú kultúrfenyvesek erősebb árnyalása miatt a homoki fajok jelentős része eltűnik, a megmaradók egyedszáma, borítása lecsökken. A kultúrállományoknak gyakran úgy készítették elő a termőhelyet, hogy a buckákat összetolták, elegyengették. Problémát jelent a gyakran fellépő tűz is, mely különösen a borókát károsítja. A borókás – nyáras pionír jellegénél fogva – ha van honnan – könnyen regenerálódik. Korábban az állományokat rend­szeresen legeltették, a túllegeltetés miatt alig újultak a fa- és cserjefajok, a lecsökkenő gyepborítás miatt pedig helyenként megindult a homok. A fehér nyár vegetatív úton sokáig fenn tudja magát tartani, de a csak generatív úton szaporodó borókánál a felújulással vannak problémák. A legeltetéssel járó taposás és helyenként az üregi nyúl rágása miatt nehezen verődik fel ez a faj. Az állományok bolygatása, nyílt, pionír jellege miatt a fajkészletben is történnek változások, hódítanak az agresszív adventív fajok. A fás növények közül a bálványfa (Ailanthus altissima), a lágyszárúak közül a selyemkóró (Asclepias syriaca) említhető, mint kellemetlen és nehezen kiirtható gyomosító elem. A borókás – nyáras gazdaságos fatermesztésre alkalmatlan élőhely, a pannon homokterületnek viszont sajátos, értékes társulása. Ezek az önfenntartó "örök erdők" számos ritka állat- és növényfaj élőhelyei, menedékei is egyben.

B. KULTÚRERDŐK ÉS MÁSODLAGOS CSERJÉSEK
KULTÚRERDŐK
A kultúrerdők termőhelyein korábban természetes/természetszerű erdők álltak vagy mező­gazdasági művelést folytattak. A kultúrállományokat rendszerint elegyetlenül, egyetlen fafajjal létesítik, a nem őshonos fafajok és a nemesített fajták foglalják el a legnagyobb részarányt, de őshonos fafajokból – rendszerint nem saját termőhelyükön – is létesítenek kultúrerdőket. Intenzív módon kezelik őket, gyakoriak az erőteljes agrotechnikai beavatkozások, vágásfordulójuk általában közepes vagy alacsony. Gyepszintjük rendszerint fajszegény, mely többnyire bolygatást–zavarást jelző (gyom), ill. általános (zavarástűrő és generalista) erdei fajokból épül fel. Korábbi gyepekre telepített faállományok alatt gyakran zavarástűrő gyepi fajok élnek tovább. A kultúr­állományok területe ma közel 1.3 millió hektár, az ország területének 13,9 %-át, a faállománnyal borított terület mintegy 70 %-át teszik ki.
Kultúr lucfenyvesek
Kiegyenlített mezoklímájú termőhelyeken, völgyekben, patakok közelében, elöntésmentes ártéren telepítik a kultúr lucfenyveseket. Többnyire mészmentes talajon mutatnak kielégítő növekedést, a lehulló tűavarból nyershumusz keletkezik, mely tovább savanyítja a feltalajt. Állományai zártak, idős korban sem ritkulnak ki, a fényhiány miatt a gyepszintben alacsony borítás, vagy nudum–szubnudum állapot figyelhető meg. Szárazabb talajokon elsősorban acidofil fajok bukkannak fel, így nagyon ritkán a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum) és a körtikék (Pyrola spp.), gyakrabban az árnyékvirág (Majanthemum bifolium), réti csormolya (Melampyrum pratense), fehér és pillás perjeszittyó (Luzula luzuloides, L. pilosa), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), orvosi veronika (Veronica officinalis), fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), valamint számos moha- és zuzmófaj. Üdébb termőhelyeken főleg nudum–szubnudum típusok alakulnak ki, az egykori üde lomb­erdőkből például a hagymás fogas-ír (Dentaria bulbifera), olocsán csillaghúr (Stellaria holostea), erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), szagos müge (Galium odoratum), gombernyő (Sanicula europaea), erdei madársóska (Oxalis acetosella) maradhat vissza. Nedvesebb, bolygatott helyeken a szedrek (Rubus spp.), nagy csalán (Urtica dioica) válhat tömegessé.

A lucfenyvesek mai (2010) területaránya a faállománnyal borított terület 1.1 %-a, csökkenő. A nem megfelelő termőhelyre telepítés, a komoly vadkár (és talán a száradó klíma) miatt állományai szinte kivétel nélkül mind betegek, erősen pusztulnak. A lucfenyő őshonossága a nyugati határ­szélen vitatható, de az elegyetlen lucfenyves állományok biztosan mind mesterségesek hazánkban. A nálunk nehézkes generatív és a hiányzó vegetatív felújulás, a kisebb mérvű termőhelyromlás (savanyodás), a mély árnyékolás nyomán a gyepszint hiánya és a szelektív vadrágás miatt a lucosokat tarvágás és mesterséges felújítás után könnyű visszaalakítani az eredeti üde lomberdővé (rendszerint bükkössé, gyertyános – tölgyessé).

Kultúr erdei- és feketefenyvesek
Állományaik jórészt szélsőséges, erősen savanyú vagy erősen meszes, száraz, meleg, tápanyag­szegény termőhelyeken találhatók. Az erdei- és feketefenyő tűavarja nehezen bomlik, száraz­tőzeget képez, mely részben savanyítja, részben szárítja a talajokat. Mivel mindkét fafaj fiatalabb korban – az ültetési hálózat miatt is – erősen árnyal, ezért ekkor a gyepszint nudum vagy szubnudum. Idősebb korban – jelentős fényigényük miatt – állományaik kiritkulhatnak, ekkor a környező területek növényfajainak visszatelepülése figyelhető meg. Tipizálásukat célszerű a szerint végezni, hogy milyen termőhelyre telepítik a kultúr erdei- és feketefenyveseket. A savanyú, száraz hegyvidéki termőhelyekre ültetett erdeifenyvesek alacsony borítású gyepszintjében részben törpecserjék, részben fűfélék maradhatnak meg a korábbi vegetációból. Az előző csoportot a csarab (Calluna vulgaris), fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), az utóbbit az erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea), cérnatippan (Agrostis capillaris), fonalas csenkesz (Festuca tenuifolia), fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides) képviseli. Ezekben az állományokban jól fejlett moha- és zuzmószinuziumokat találunk. A meszes, száraz hegyvidéki dolomit és mészkő alapkőzetre ültetett erdei- és feketefenyvesekben jellemzőek a sziklagyepek, lejtőgyepek, bokorerdők fajaiból szórványosan visszamaradó félcserjék, mint a naprózsa (Fumana procumbens), kakukkfüvek (Thymus spp.), hegyi gamandor (Teucrium montanum), napvirágok (Helianthemum spp.), zanótok (Cytisus spp.), valamint a fű- és sásfélék, mint a deres, barázdált és vékony csenkesz (Festuca pallens, F. rupicola, F. valesiaca), tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), árvalányhajak (Stipa spp.), törpe sás (Carex humilis). A száraz, mészmentes vagy meszes síkvidéki termőhelyekre, elsősorban homoktalajokra ültetett erdei- és feketefenyvesekben a teljes talajelő­készítés (tuskózás, szántás, stb.), talajvízszintcsökkenés, mezőgazdasági kultúrákkal való érintke­zés, akáccal való váltógazdálkodás miatt jóval kevesebb a helybenmaradó, illetve visszatelepülő faj. Meszes homokon a fényes sás (Carex liparicarpos), élesmosófű (Chrysopogon gryllus), homoki és barázdált csenkesz (Festuca vaginata, F. rupicola), árvalányhajak (Stipa spp.) jellemzőek, míg mészmentes homokon az ezüstperjét (Corynephorus canescens) találjuk. A főként hegy- és domb­vidékek jobb vízgazdálkodású, félszáraz–üde–félnedves termőhelyeinek erdei- és feketefenyvesei­ben a korábbi vegetációból alig találunk fajokat. Itt a nitrogén- és tápanyagfelszabadulást, bolygatást jelző erdei iszalag (Clematis vitalba), komló (Humulus lupulus), nagycsalán (Urtica dioica), szedrek (Rubus spp.), magas aranyvessző (Solidago gigantea), sasharaszt (Pteridium aquilinum) verődik fel nagy tömegben.

A kultúr erdei- és feketefenyvesek ma hazánkban a faállománnyal borított terület 11,6 %-át teszik ki, csökkenő. A száraz termőhelyre ültetett kultúrfenyveseket – a faállomány kiritkulási, az őshonos fajok betelepülési tendenciája miatt – könnyű átalakítani természetszerű erdővé. Első­sorban a hegy- és dombvidéken látványos az őshonos fa- és cserjefajok (pl. cser, molyhos tölgy, virágos kőris, berkenyék, húsos som, egybibés galagonya, cserszömörce, ostorménbangita, rózsák, sajmeggy) visszatelepülése, a síkvidéken az őshonos fajokon (pl. fehér nyár, boróka, egybibés galagonya, kökény) kívül agresszív fajok (pl. akác, kései meggy) is betörhetnek az állományokba. Itt jelentős a gyomosodás is (pl. selyemkóró, alkörmös térhódítása). A félszáraz–félnedves termőhelyre ültetett állományok (főleg az erdeifenyvesek) többsége (feltehetően a jó növekedés miatt lazább faszerkezet következtében) idősebb korban pusztulásnak indul és gyomosodik. A záródottabbak nehezebben alakulnak vissza. Célszerű tarvágás után mesterségesen átalakítani ezeket az állományokat.

Egyéb kultúrfenyvesek
A kisebb területen található egyéb fenyvesek fajkészlete és dinamikája hasonlít a lucfenyvese­kéhez. Gyakrabban ültetett fafajai a simafenyő (Pinus strobus), vörösfenyő (Larix decidua), duglász­fenyő (Pseudotsuga menziessi), jegenyefenyő (Abies alba). A faállománnyal borított terület 0,2 %-án találhatók.
Nemesnyárasok és nemesfüzesek
A nemes nyár és nemes fűz faültetvények a fűz – nyár és tölgy – kőris – szil ligeterdők helyén, illetve lecsapolt lápterületeinken, továbbá a nemes nyárasok üdébb alföldi tölgyeseink helyén találhatók. Domb- és alacsony hegyvidéken a szélesebb völgytalpak üde termőhelyein fordulnak elő. A nagyon gyorsan növő, termőhellyel szemben igényes nemes nyár és nemes fűz fajtákat szabályos, tág hálózatban ültetik, állományaikat agrotechnikai úton (pl. tárcsázás, vegyszerezés) sűrű időközökben kezelik. Két típusukat célszerű elkülöníteni: 1. ártéri és lápi termőhelyeken álló nemesnyárasok és nemesfüzesek, 2. homoki és lösz termőhelyeken álló nemesnyárasok. Az előbbi, jobb vízgazdálkodású típusban mesterséges vagy szubspontán úton rendszerint megjelenik az adventív zöld juhar (Acer negundo), amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), a cserjeszintben pedig tömeges lehet a szintén idegenhonos gyalogakác (Amorpha fruticosa), illetve a honos hamvas szeder (Rubus caesius). A tápanyagokban gazdag, jó vízellátású termőhelyen nagyon jellegzetes a liánok megjelenése, melyek a fákra kapaszkodnak fel. Képviselőjük a süntök (Echinocystis lobata), komló (Humulus lupulus), fekete földitök (Bryonia alba), felfutó sövényszulák (Calystegia sepium), komlóképű aranka (Cuscuta lupuliformis), ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara), vadszőlő (Parthenocissus inserta), parti szőlő (Vitis riparia). A fenti ökológiai okok miatt a magas borítású gyepszintben a magaskórósok dominálnak, így a nagycsalán (Urtica dioica), farkasalma (Aristolochia clematitis), subás farkasfog (Bidens tripartita), bojtorjánok (Arctium spp.), sédkender (Eupatorium cannabinum), gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare), magas aranyvessző (Solidago gigantea), egynyári seprence (Stenactis annua), bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera), kisvirágú nebáncsvirág (I. parviflora), amerikai őszirózsák (Aster spp.), napraforgók (Helianthus spp.), kúpvirágok (Rudbeckia spp.), szerbtövisek (Xanthium spp.). A homokra és löszre ültetett rosszabb vízgazdálkodású nemesnyáras típusra inkább az elegyfajok és cserjeszint hiánya jellemző. A nagyszámú gyom közül ki lehet emelni a selyemkóró (Asclepias syriaca), kender (Cannabis sativa), bogáncsok (Carduus spp.), aszatok (Cirsium spp.), betyárkóró (Erigeron canadensis), bojtorjánok (Arctium spp.), a fűfélék közül a tarackbúza (Agropyron repens), siskanád (Calamagrostis epigeios), csillagpázsit (Cynodon dactylon), keskenylevelű perje (Poa angustifolia), közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli) fajokat.

Nemesnyárasokat és nemesfüzeseket elsősorban alföldjeinken, ritkábban nemesnyárasokat dombvidéki tájainkon is találunk, a faállománnyal borított terület 7.0 %-át foglalják el (nemes­nyárasok 6,9 %, nemesfüzesek 0,1 %). A rövid vágásfordulójú nemesnyárasok és nemesfüzesek – a fajták felújulóképességének hiánya miatt – viszonylag könnyen átalakíthatók természetszerű élőhelyekké, amennyiben a gyomokat sikerül lekűzdeni.

Akácosok
A sík- és dombvidékek, ritkábban hegyvidékek laza talajain, homok vagy lösz alapkőzeten találjuk többnyire állományaikat. Az erősen savanyú, túlságosan kötött (agyagos) vagy szikes talajokon az akác (Robinia pseudoacacia) nem él meg, s kerüli a magas talajvízű részeket is. Az akác gyors növekedésű, nagy fényigényű, erős vegetatív felújulóképességű (tő- és gyökérsarj), gyenge társulásképességű fafaj. Állományai többnyire elegyetlenek, a fás növények közül az adventív nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), kései meggy (Padus serotina), alásfa (Ptelea trifoliata) és a honos fekete bodza (Sambucus nigra) képes nagyobb mennyiségben az akácosokban megélni. Főleg domb- és hegyvidéken az általános (generalista) fafajok (mezei juhar, mezei szil, szárazabb termőhelyen cser, üdébb környezetben gyertyán, kislevelű hárs) szórványosan szintén megjelen­nek, részben a cserjeszintben. A száraz termőhelyre ültetett akácosokba a gyakoribb xerofil cserjefajok is benyomulhatnak, így a közönséges boróka (Juniperus communis), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), kökény (Prunus spinosa), gyepűrózsa (Rosa canina). A félszáraz–félnedves termőhelyű, többször sarjaztatott állományok cserjeszintjében a fekete bodza (Sambucus nigra) szaporodhat el. A gyepszint fajszegény és sajátos fajösszetételű. Az akác gyökerén élő nitrogén­gyűjtő baktérium (Rhizobium leguminosarum), laza lombozata és könnyen bomló avarja miatt jelentős a nitrogénfelhalmozódás, amit a nitrofil fajok tömege jelez. A koratavaszi–tavaszi aszpektus tömegesen megjelenő egyéves nitrofil növényei a tyúkhúr (Stellaria media), piros árvacsalán (Lamium purpureum), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), ragadós galaj (Galium aparine), zamatos turbolya (Anthriscus cerefolium ssp. trichosperma), borostyánlevelű veronika (Veronica hederifolia), valamint az évelő vérehulló fecskefű (Chelidonium majus). Ebben az aszpektusban – szintén a nitrogéntöbbletnek köszönhetően – hagymások–gumósok is megfigyelhetők, mint a salátaboglárka (Ficaria verna), kígyóhagyma (Allium scorodoprasum), mezei tyúktaréj (Gagea pratensis), üstökös gyöngyike (Muscari comosum), kónya sárma (Ornithogalum boucheanum). A szárazabb termő­helyeken a fűfélék dominálnak, képviselőjük a meddő rozsnok (Bromus sterilis), keskenylevelű perje (Poa angustifolia). Az üde–félnedves termőhelyek tavaszi–nyári aszpektusában viszont a jó tápanyagellátásnak és vízgazdálkodásnak köszönhetően a magaskórósok szaporodnak el, s meg­jelenik néhány lián természetű faj is. Az előbbi csoportot a magas aranyvessző (Solidago gigantea), egynyári seprence (Stenactis annua), nagy csalán (Urtica dioica), szúrós gyöngyajak (Leonurus cardiaca), selyemkóró (Asclepias syriaca), kender (Cannabis sativa), fekete peszterce (Ballota nigra), kánya­zsombor (Alliaria petiolata), kenderkefüvek (Galeopsis spp.), az utóbbit a komló (Humulus lupulus), szulák-keserűfű (Fallopia convolvulus) képviseli. A nagyon száraz termőhelyre telepített állományok­ból hiányoznak a fenti, többnyire nitrofil és bolygatást jelző fajok, itt a száraz gyepek fajai szaporodnak el.

Akácosokat ma a faállománnyal borított terület több mint 23 %-án találunk, ez az állománytípus foglalja el a legnagyobb területet hazánkban, s területfoglalása növekvő tendenciájú. Az akác agresszív vegetatív terjeszkedése (gyökérsarjakról) és jellegtelen nitrofil lágyszárú növényeinek térhódítása miatt súlyos károkat okozott természetszerű erdeinkben, elsősorban alföldi tölgyeseinkben. Kiirtása nehéz feladat, az akácosok átalakítása csak vegyszerek (arboricid) alkalmazásával vihető végbe. Gondot jelent az is, hogy az akác termőhelyét gyorsan kiéli, s állományainak egy jelentős részét a nagyon drasztikus tuskózás, mélyszántás után újítják fel.

Feketediósok
Elöntéstől mentes ártéri termőhelyeken (a tölgy – kőris – szil ligeterdők helyén), illetve üde alföldi valamint hegy- és dombvidéki tölgyesek helyén fordulnak elő az ültetett feketediósok. Az Észak-Amerikából származó fekete dió (Juglans nigra) fiatalon gyorsan nő, erősen fényigényes és allelopatikus hatású, csekély társulásképességű fafaj. Az akáchoz hasonlóan gyökérgümőiben nitrogéngyűjtő baktérium (Frankia sp.) él, ezért gyepszintjének fajösszetétele nagyon hasonlít az üde akácosok gyepszintjéhez, de itt a nyári aszpektusban nudum típus nem alakul ki. Az ártérre ültetett állományok cserjeszintjében megjelenhet a vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), egyébként hiányzik a cserjeszint. A gyepszint jellegzetes nitrofil faja a zamatos turbolya (Anthriscus cerefolium ssp. trichosperma), fekete peszterce (Ballota nigra), meddő rozsnok (Bromus sterilis), bódító baraboly (Chaerophyllum temulum), pelyhes kenderkefű (Galeopsis pubescens), ragadós galaj (Galium aparine), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), piros árvacsalán (Lamium purpureum), rutén bordamag (Laserpitium pruthenicum), magas aranyvessző (Solidago gigantea), tyúkhúr (Stellaria media), bojtorjános tüskemag (Torilis japonica), nagycsalán (Urtica dioica), melyek közül a nagycsalán és a magas aranyvessző a nyárutói aszpektusban dominál. Mivel a feketediósokat elsősorban tölgy – kőris – szil ligeterdők, illetve üde alföldi tölgyesek helyére ültetik, néhány általános lomberdei faj átvé­szelhet a feketediósban. Ezek az erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum), ligeti perje (Poa nemoralis), erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), berzedt sás (Carex pairaei), erdei ebír (Dactylis polygama).

Állományait főleg a Nyírségben, a Kiskunság északi részén, folyóink magasabb térszinű részein (pl. Alsó-Duna ártér, Körös-vidék) és a Hanságban lehet megtalálni. A faállománnyal borított terület 0,4 %-án állnak feketediósok. Mivel spontán terjeszkedésre és felújulásra – az akáccal ellentétben – nem képes ez a faj, ezért a feketediósokat könnyebb átalakítani természetszerű erdővé.