Nyugat-magyarországi egyetem

SZÁRAZ GYEPEK
Termőhelyük száraz, a síkvidéktől a középhegységeik különféle alapkőzeteken alakulhatnak ki. Karakterüket a xeromorf felépítésű fűfajok adják meg. Ma az ország területének 0,8 %-án találhatók típusai.
Löszgyepek
Az Alföldön természetesen a löszgyepek lösztölgyesekkel és pusztai cserjésekkel mozaikosan, máshol önmagukban helyezkedn(t)ek el, alföldi vagy hegylábi lösz (vagy ahhoz hasonló felépítésű) alapkőzeten alakultak ki, amelyen csernozjom talajok jöttek létre. Talajuk nem kőzettörmelékes. Egykor az alföldi löszhátakon gyakran szikes területekkel érintkezve, vagy löszvölgyek lejtőin, löszpartokon, a középhegységek alföldperemi részein fordultak elő, ma már csak maradvány­foltjaik találhatók (kunhalmokon, ősi földvárakon, mezsgyéken, stb.). Zártabb és nyíltabb (szárazabb) állományait lehet elkülöníteni. A löszgyepek fajai a posztglaciális mogyoró korban Kelet-Európából jutottak be a Kárpát-medencébe, a természetes vegetációban az ország területének 7,5 %-át borították. A gyepek közül leghamarabb a termékeny talajokon tenyésző löszgyepeket törte fel az ember. Tömegnövényük a kistermetű, fonalas levelű pusztai csenkesz (Festuca rupicola), további fajaik közül kiemelendők a löszjelző növények: a héricsek (Adonis spp.), szennyes ínfű (Ajuga laxmannii), tátorján (Crambe tataria), piros kígyószisz (Echium rubrum), ligeti zsálya (Salvia nemorosa), kónya zsálya (Salvia nutans), macskahere (Phlomis tuberosa), vetővirág (Sternbergia colchiciflora), őszi csillagvirág (Scilla autumnalis). Másodlagosan is létrejöhettek (irtás­gyepek), ezek esetenként ma töbszáz évesek. Korábban legeltették őket, túllegeltetés esetén gyomosodás lép fel. Esetenként a cserjésedés, erdősödés (pl. akác, bálványfa, keskenylevelű ezüst­fa), taposás, talajerózió is veszélyeztetheti őket, valamint fragmentális megjelenésük miatt a környező területek (pl. szántók, kultúrerdők) hatásai is jelentősek.
Homoki gyepek
A homoki gyepek homok alapkőzeten alakultak ki, ahol homoktalajok (futóhomok, humuszos homok, csernozjom jellegű homok) jöttek létre. Állományaik az alföldi homokterületeinken találhatók, a Nyírségben és Belső-Somogyban mészmentes homokon, a Duna–Tisza közén, Kis­alföldön és Tengelicen meszes homokon. Elsődleges úton mozgó homokfelszíneken, meredek, délies kitettségű buckalejtőkön vagy nagyon mély talajvizű területeken alakultak ki, másodlagosan homoki tölgyesek kiirtása után keletkeztek. Fajai között uralkodó életformák az egyévesek, geofitonok és félcserjék. Területük java részét részben feltörték, részben beerdősítették. A nyílt homoki gyepek esetében a növényzettel borított foltok kiterjedése 75 % alatti, jellemző a szabad homokfelület, talajai humuszban szegények. Meszes homokterületeinken a kistermetű, gyepes tövű, fonalas levelű, vastag kutikulájú homoki csenkesz (Festuca vaginata) az uralkodó fűfaj, mellette dominálnak az árvalányhajak (Stipa spp.) is. További érdekesebb faja a részben vagy egészben fásodott szárú báránypirosító (Alkanna tinctoria), naprózsa (Fumana procumbens), csikófark (Ephedra distachya), illetve a kései szegfű (Dianthus serotinus), homoki ternye (Alyssum tortuosum), pusztai kutyatej (Euphorbia seguieriana) és homoki kikerics (Colchicum arenarium). A szabad homok­felszínű részeken mohok, zuzmók uralkodhatnak. Mésztelen homokterületeinken a homoki csenkesz mellett az ahhoz hasonló felépítésű ezüstperje (Corynephorus canescens) lehet tömeges, további mészmentes termőhelyet jelző növényfaj a kékcsillag (Jasione montana), juhsóska (Rumex acetosella) és bizonyos mohok, zuzmók. A nyílt homoki gyepeknél (az intenzív használat miatt) az évelő fajok visszaszorulása esetén az egyévesek törhetnek előre. A zárt homoki gyepek esetében a homok kolloidokban gazdagabb, a növényzettel borított foltok kiterjedése 75 % fölötti, a szabad homokfelület aránya csekély vagy hiányzik. Tömegnövénye a kistermetű, fonalas levelű pusztai csenkesz (Festuca rupicola), a humuszosabb, jobb vízgazdálkodású termőhelyet a csűdfüvek (Astragalus spp.), kökörcsinek (Pulsatilla spp.), tavaszi hérics (Adonis vernalis), homoki nőszirom (Iris arenaria), poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora), agárkosbor (Orchis morio) jelzi. Az erőteljes, gyakran túlzott legeltetés a zárt gyepeket fellazítja, s nyílt gyepekké alakítja. A zárt homoki gyepek állományait szinte mindenütt beszántották, ma töredékesen, részben degradálva maradtak csak fenn. Zárt homoki gyepek másodlagosan a kiszáradó láprétek helyén is kialakulhatnak, napjaink­ban a talajvízszint-csökkentés következtében ez a jelenség egyre gyakoribb. A taposás, legeltetés mellett a homoki gyepeken gyakori az égetés is, mely túlzott méretű alkalmazása szintén leromláshoz, gyomosodáshoz vezet. Jelentős veszélyforrást jelentenek az özönfajok (pl. selyem­kóró, akác), valamint a kultúrerdők (pl. akácos, erdei-, fekete- és simafenyves, nemes­nyáras) telepítése is.
Lejtőgyepek (lejtősztyeppek, pusztafüves lejtők)
A lejtőgyepek a sziklagyepek záródásával, a talajok termőrétegének mélyülésével a szukcesszió folyamán alakultak ki. Állományai sziklagyepekkel, cserjésekkel, erdőfoltokkal mozaikolnak. Másodlagosan korábbi bokorerdők, sekélyebb termőrétegű mész- és melegkedvelő tölgyesek helyén is létrejöhetnek (irtásgyepek). A sziklagyepekkel szemben az alapkőzet közvetlen hatását mérsékli a vastagabb és humuszos talajréteg, szikla már alig bukkan a felszínre. A kőzethatású talajok kőzettörmelékkel kevertek. A növényzet borítása nagyobb, mint 50 %, fiziognómiájukra a záródó vagy zárt gyep a jellemző. Az évelő növényfajok uralkodnak itt, az egyévesek ritkák, jellemző életforma a geofiton és a hemikriptofiton. A szilikátos alapkőzetű lejtőgyepek a leg­fajszegényebbek, a dolomiton létrejöttek a legfajgazdagabbak és a leglassúbb szukcessziójúak, a mészkövön kialakultaknál lehet a leggyorsabb szukcessziót tapasztalni (másodlagos állományok esetén). Tömeges fűfajuk a kistermetű, gyepes tövű, fonalas levelű pusztai csenkesz (Festuca rupicola) és vékony csenkesz (F. valesiaca), szilikáton a sziklai csenkesz (F. pseudodalmatica), de mellettük már a nagyobb termetű és széles levelű árvalányhajak (Stipa spp.), élesmosófű (Chrysopogon gryllus), kései perje (Cleistogenes serotina) és magyar rozsnok (Bromus pannonicus) is megjelenik. További színező elem pl. az aranyfürt (Aster linosyris), harangvirágok (Campanula spp.), kökörcsinek (Pulsatilla spp.), őszi csillagvirág (Scilla autumnalis), tavaszi hérics (Adonis vernalis), piros virágú szegfűk (Dianthus spp.), pusztai meténg (Vinca herbacea), borzas szulák (Convolvulus cantabrica), hangyabogáncs (Jurinea mollis). Az élőhelytípus a középhegységeinkben fordul elő. Korábban jórészt legeltették őket, vagy a másodlagosak területén szőlőművelést, gyümölcs­termesztést folytattak. A másodlagos típusok cserjésedhetnek, vagy agresszív fajok (pl. bálványfa, akác) hódítását lehet megfigyelni. A korábbi erdőtelepítések (főleg feketefenyővel, ritkábban erdeifenyővel) több állományukat megsemmísítette, napjainkban a vadkár (rágás, taposás) is számottevő. Erős taposás, erózió, gyakori tüzek esetén másodlagos sziklagyepekké degradálód­hatnak.
Sziklagyepek
Szilárd alapkőzeten, csekély talajborítottságú, szélsőséges mikroklímájú helyeken, köves, sziklás váztalajokon alakultak ki a sziklagyepek. Kialakulásukban, típusaikban az alapkőzet jellegének (mállás gyorsasága, mállástermékek tápanyagtartalma) döntő szerepe van. A nyílt sziklagyepek alacsony növényborításúak (< 50 %), a kőzet nagy foltokban a felszínen van. A zárt sziklagyepek magas növényborításúak (> 50 %), szintezettek. Uralkodó életforma a nyílt típus esetében az egyévesek, zárt típusnál inkább az évelők, a félcserjék és a pozsgás növények. Az állományok általában lejtőgyeppekkel, cserjésekkel, erdőfoltokkal mozaikosak („hegyvidéki erdőssztyepp”). A meredek lejtőviszonyok miatt jelentős és állandó az erózió. A szilikátos kőzetek (pl. andezit, bazalt, gabbró, riolit, dácit) és különösen a mészkő könnyen mállik, itt gyorsabb szukcesszió figyelhető meg, míg a dolomit főként csak fizikailag aprózódik, ezért lassú a szukcesszió, amely nagyszámú reliktum és endemizmus kialakulását, ill. megmaradását teszi lehetővé (dolomit­jelenség). A fajgazdagság a fentiek miatt a dolomit sziklagyepektől a mészkő sziklagyepeken át a szilikát sziklagyepekig csökken. Jellemző fűfajuk a kistermetű, gyepes tövű, fonalas levelű, vastag kutikulájú deres csenkesz (Festuca pallens), sziklai csenkesz (F. pseudodalmatica), nyúlfarkfüvek (Sesleria spp.), magyar rozsnok (Bromus pannonicus) és a törpe sás (Carex humilis), további fajaik a sziklalakó páfrányok, mint a fodorkák (Asplenium spp.), pikkelypáfrány (Ceterach officinale) és a szirtipáfrányok (Woodsia spp.), pozsgás növényei a kövér daravirág (Draba lasiocarpa), kőtörőfüvek (Saxifraga spp.), varjúhájak (Sedum spp.), kövirózsák (Sempervirum spp.). Előfordulnak még a gurgolyák (Seseli spp.), hagymák (Allium spp.), gyöngyperjék (Melica spp.) fajai is. Jellemző törpe- vagy félcserjéjük a henye boroszlán (Daphne cneorum), hegyi gamandor (Teucrium montanum), szürke napvirág (Helianthemum canum), naprózsa (Fumana procumbens), kakukkfüvek (Thymus spp.), egyéb fajuk a törpe nőszirom (Iris pumila), hangyabogáncs (Jurinea mollis), fehér virágú szegfűk (Dianthus spp.), valamint a sziklalakó mohok és zuzmók. Hazánkban a középhegységeinkben lehet ezt az élőhelyet megtalálni. Veszélyeztető tényező az erdőtelepítés (korábbi feketefenyvesítések, ún. „kopárfásítások”), kőbányászat, a nagyvad (főleg muflon) rágása, taposása, szabadidősportok folytatása.
TERMÉSZETES PIONÍR NÖVÉNYZET
A fajokban általában szegény természetes pionír növényzet ott jön létre, ahol nyers talaj- vagy kőzetfelületek keletkeznek, s a flóra őshonos pionír fajai révén megindul a szekunder progresszív szukcesszió. Gyomfajok, adventív fajok (egyelőre) nem jellemzőek ezeken a helyeken. Országos területnagyságuk együttesen 300 hektár körüli. Tulajdonképpen három csoportra oszthatók a jellemző szubsztrátum szerint: 1. nedves–vizes nyers talajfelületek, 2. nyers löszfelületek és 3. nyers tömör alapkőzetek növényzete.

Az első típus folyók medrében és hullámterén, sekély tavak partján, ritkábban mocsarakban, némely években belvizes mélyedésekben (akár szántókon, parlagokon), rizsföldeken, kubik­gödrökben, halastavak átfolyóiban, hosszabb időre szárazra kerülő részein, külszíni fejtések alján, keréknyomokban, pocsolyákban, a vízborítást követően szabaddá váló felszíneken kifejlődő, döntő többségében egyéves, alacsony növekedésű fajok alkotta pionír növényzet. A nagyon rövid vegetációs időszak miatt – mivel a területek vagy kiszáradnak, vagy elöntést kapnak – a fajok alacsony növekedésűek, gyorsan érlelnek magvakat. Gyakoriak a palkák (Cyperus spp.), az apró termetű szittyók (Juncus spp.), az iszapfű (Lindernia procumbens), az iszaprojt (Limosella aquatica), az alacsony füzény (Lythrum hyssopifolia), az iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum), látonyák (Elatine spp.) és csetkákák (Eleocharis spp.). Esetenként kékalgák is elszaporodnak. Ezt a típust leginkább a gyomosodás (ruderális és özönfajok) veszélyezteti.

A második típus löszfalakon, löszös–agyagos szakadópartokon, meredek löszös lejtőkön, kunhalmokon jön létre. A pionír növényzetet általában a taréjos búzafű (Agropyron pectiniforme) és a heverő seprűfű (Bassia prostrata) uralja, mellette fedél- és puha rozsnok (Bromus tectorum, B. hordeaceus), gumós perje (Poa bulbosa), fenyérfű (Bothriochloa ischaemum), továbbá harasztos káposzta (Brassica elongata), ürömfajok (Artemisia spp.), apró nőszirom (Iris pumila), rekettyelevelű gyújtoványfű (Linaria genistifolia), bablevelű varjúháj (Hylotelephium maximum), ékes vasvirág (Xeranthemum annuum), seprűparéj (Bassia sedoides) jellemző faj itt. A nyers talajfelszíneket moha- vagy zuzmófajok is fedhetik. Részben az inváziós fásszárúakkal, akáccal (Robinia psedoacacia), ördögcérnával (Lycium barbarum) való benövés, részben a gyomosodás veszélyezteti őket.

A harmadik típus sziklakibúvásokon, sziklafalakon, törmeléklejtők árnyas, üde, nyílt részein jön létre, mészkő, dolomit és szilikát alapkőzeten egyaránt. Itt sziklagyepek, cserjések, erdők kialakulásához nincsennek meg a megfelelő termőhelyi feltételek (hiányzik a talaj, fényhiány van). A sziklák, a törmelék nagy részét mohák és zuzmók vastag takarója fedi, jellemzőek még a páfrányok. A kőtörmelék között, a hasadékokban felhalmozódó tápanyag helyenként évelő lágyszárú fajok, alacsony növekedésű, sziklás területeket elviselő cserjék és pionír fafajok megtelepedését, laza borításban való megjelenését is lehetővé teszi. A páfrányok közül a fodorkák (Asplenium spp.), hólyagpáfrány (Cystopteris fragilis), gímpáfrány (Phyllitis scolopendrium), édesgyökerű páfrányok (Polypodium spp.), pajzsikák (Dryopteris spp.) jellemzőek, a lágyszárúak közül a mohos csitri (Moehringia muscosa), szivárgóvizes felszíneken az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere) bukkan fel. Leromlást okoz a kőfejtés, az árnyaló fák kivágása, illetve a muflon által okozott rágás és taposás. Utóbbiak hatására helyenként nitrofil magaskórósok szaporodhatnak el, így a nagycsalán (Urtica dioica) és falgyom (Parietaria officinalis).

B. FÉLKULTÚR / ÁTALAKÍTOTT FÁTLAN ÉLŐHELYEK
JELLEGTELEN GYEPEK ÉS VIZES ÉLŐHELYEK
A nagyobb mérvű antropogén hatás miatt a természetes / természetszerű életközösségek érzékeny (specialista) fajai visszaszorulnak, eltűnnek, a tágabb tűrőképességű, zavarást jobban toleráló (generalista) fajai maradnak fenn, egyedszámuk és borításuk növekedhet is. Jellemző a gyomfajok megjelenése is, de tömegesen még nem szaporodnak el, az élőhelytípus karakterét még nem ők adják. Vizes élőhelyeken a nád (Phragmites australis), gyékényfajok (Typha spp.), sövény­szulák (Calystegia sepium), borzas sás (Carex hirta), héjakút mácsonya (Dipsacus laciniatus), négyélű füzike (Epilobium tetragonum), réti peremizs (Inula britannica), réti füzény (Lythrum salicaria), mocsári nefelejcs (Myosoton aquaticum), bolhafű (Pulicaria dysentherica), lóromok (Rumex spp.), fekete nadálytő (Symphytum officinale), gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare) marad meg a tartós emberi zavarás után. Üde élőhelyeken a tarackbúza (Agropyron repens), franciaperje (Arrhenatherum elatius), siskanádtippan (Calamagrostis epigeios), borzas sás (Carex hirta), csomós ebír (Dactylis glomerata), gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), angolperje (Lolium perenne), pasztinák (Pastinaca sativa), gyermekláncfű (Taraxacum officinale), vadmurok (Daucus carota), katángkóró (Cichorium intybus), kúszó boglárka (Ranunculus repens) tipikus visszamaradó, esetenként fölszaporodó faj. Száraz élőhelyeken a tarackbúza (Agropyron repens), fenyérfű (Bothriochloa ischaemum), siskanádtippan (Calamagrostis epigeios), csillagpázsit (Cynodon dactylon), sovány csenkesz (Festuca pseudovina), angol perje (Lolium perenne), keskenylevelű perje (Poa angustifolia), dombi cickafark (Achillea collina), mezei iringó (Eryngium campestre), tövises iglice (Ononis spinosa), közönséges párlófű (Agrimonia eupatoria), sarlófű (Falcaria vulgaris), farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias) megmaradása, felszaporodása jelzi a degradálódást, az élőhely eljellegtelenedését. Állományaik az ország területének 2,6 %-án találhatók.
Gyomnövényzet
Jelentős antropogén terhelés hatására, szerves és szervetlen anyagokban feldúsúlt területeken jelenik meg a gyomnövényzet, amelyben a természetes /természetszerű élőhelyek fajai már nem jellemzőek, többnyire hiányoznak is. A fajok széles ökológiai amplitúdójúak, de kis verseny­képességűek, sok a nem őshonos (adventív) és özön- (invazív) növényfaj közöttük. Tipizálásuk az intenzív agrotechnika (vegyszerezés, stb.) megjelenése után nehézkes. A nedves gyomnövényzet ártereken, leromlott mocsarakban, lápokban, nedves réteken kialakuló típus. Vízigényes fajok szaporodnak el tömegesen, mint a libatopok (Chenopodium spp.), kakaslábfű (Echinochloa crus-gali), farkasfogak (Bidens spp.), labodák (Atriplex spp.), keserűfüvek (Polygonum spp.), szerbtövisek (Xanthium spp.), magas és kanadai aranyvessző (Solidago gigantea, S. canadensis), kúpvirágok (Rudbeckia spp.), napraforgók (Helianthus spp.), amerikai őszirózs fajok (Aster spp.). A taposott gyomnövényzet főleg utak mentén kialakuló típus. A fajok rendszerint kistermetűek, szárazság­tűrők, a taposást jól tolerálják. Jellemző fajai az útifüvek (Plantago spp.), csillagpázsit (Cynodon dactylon), tarackbúza (Agropyron repens), angolperje (Lolium perenne), madár-keserűfű (Polygonum aviculare), egynyári perje (Poa annua), útszéli zsázsa (Cardaria draba), bürök-gémorr (Erodium cicutarium). A ruderális gyomnövényzet állandóan bolygatott, tápanyagokban kimondottan gazdag termőhelyeken létrejövő típus. Fajai rendszerint nagyobb termetűek, sok esetben magas­kórósodásra hajlamosak. Jellemzők a labodák (Atriplex spp.), disznóparéjok (Amaranthus spp.), libatopok (Chenopodium spp.), mályvák (Malva spp.), bogáncsok (Carduus spp.), aszatok (Cirsium spp.), bürök (Conium maculatum), turbolyák (Anthriscus spp.), bojtorjánok (Arctium spp.), parlagfű (Ambrosia elatior), selyemkóró (Asclepias syriaca). A vetési gyomnövényzet klasszikus gyom­növényzet típus, a vetések vegyszeres gyomirtása miatt erőteljesen visszaszorult. Jellemző faja a pipacs (Papaver rhoeas), konkoly (Agrostemma githago), búzavirág (Centaurea cyanus). A vágás­növényzet a faállomány levágása után jön létre. Az állományok letermelése után a normális anyagkörforgalom megszakad, a mikroklíma megváltozik, fényben gazdag élettér jön létre. A fák gyökérkonkurrenciája nem érvényesül, a humuszos réteg gyorsan elbomlik, a mineralizáció fel­gyorsul, nitrogén felhalmozódás indul meg, ahol talajvíz van, annak szintje emelkedik. Az új faállomány záródásával a vágásnövényzet eltűnik. Mészmentes vágásterületeken a sasharaszt (Pteridium aquilinum), erdei aggófű (Senecio sylvaticus), erdei deréce (Chamaenerion angustifolium), erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea), száraz vágásterületeken a selyemkóró (Asclepias syriaca), betyárkóró (Erigeron canadense), siskanád (Calamagrostis epigeios), földi szedrek (Rubus fruticosus "Homalacanthi"), üde vágásterületeken a málna (Rubus idaeus), földi szedrek (R. fruticosus "Heteracanthi"), nadragulya (Atropa bella-donna), magas és kanadai aranyvessző (Solidago gigantea, S. canadensis), keresztlapu (Erechtites hieracifolia), nagycsalán (Urtica dioica), falgyom (Parietaria officinalis), nedves vágásterületeken a hamvas szeder (Rubus caesius), szőrös kenderkefű (Galeopsis speciosa), sédkender (Eupatorium cannabinum), magas aranyvessző (Solidago gigantea), seprence (Stenactis annua), békaszittyó (Juncus effusus), nagycsalán (Urtica dioica) szaporodik el.
TOVÁBBI MÁsodlagos és harmadlagos élőhelyek
Fásszárú dominanciájú külterületi élőhelyek

• 
  facsoportok, fasorok és erdősávok
  
• 
  mezsgyék
  
• 
  fás legelők, fás kaszálók, legelőerdők
  
• 
  szőlők (extenzív és intenzív szőlők, felhagyott szőlők)
  
• 
  gyümölcsösök (extenzív és intenzív gyümölcsösök, ártéri, szórvány és felhagyott gyümölcsösök)
  

Lágyszárú dominanciájú külterületi élőhelyek

• 
  egyéves szántóföldi kultúrák (extenzív és intenzív)
  
• 
  évelő szántóföldi kultúrák (extenzív és intenzív)
  
• 
  zöldség- és dísznövény-kultúrák
  
• 
  kultúrgyepek (vetett rétek és legelők)
  
• 
  rézsűk és gátak növényzete
  

Épített környezethez kapcsolódó belterületi élőhelyek

• 
  belvárosok, lakótelepek
  
• 
  kertvárosok
  
• 
  falvak
  
• 
  kiskertek
  
• 
  kastélyparkok és arborétumok
  

Romterületekhez kapcsolódó élőhelyek

• 
  telephelyek, roncsterületek
  
• 
  meddőhányók
  
• 
  nyitott bányafelületek
  
• 
  homok-, agyag- és kavicsbányák
  

Egyéb vizes élőhelyek

• 
  mesterséges folyóvizek
  
• 
  mesterséges állóvizek
  
• 
  kubikok
  
• 
  rizskultúrák
  

Ajánlott irodalom
Archibold, O. W. (1995): Ecology of World Vegetation. – Chapman & Hall, London etc.

Bartha D. (szerk.) (2001): A természetszerű erdők kezelése, a kultúr- és a származékerdők megújítása. Átmenet a természeti folyamatokat figyelembe vevő erdőkezelés felé. – A KöM Természetvédelmi Hivatalának tanulmánykötetei. 7. TermészetBúvár Alapítvány Kiadó, Buda­pest, 286 pp. + VIII. tábla.

Bartha D. (2001): Veszélyeztetett erdőtársulások Magyarországon. – WWF Füzetek XVIII., Budapest.

Bartha D. (2004): Magyarország élőhely-csoportjai, kitekintéssel a Kárpát-medence egészére. – Oktatási segédlet, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Sopron, 74 pp.

Borhidi A. – Sánta A. (szerk.) (1999): Vörös Könyv Magyarország növénytársulásairól 1–2. – A KöM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei 6., TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest.

Borhidi A. (2002): Gaia zöld ruhája. – Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.

Borhidi A. (2003): Magyarország növénytársulásai. – Akadémiai Kiadó, Budapest.

Bölöni J. – Molnár Zs. – Biró M. – Horváth F. (2008): Distribution of the Hungarian (semi-) natural habitats II. Woodlands and shrublands. Acta Botanica Hungarica 50 (suppl.): 107–148.

Bölöni J. – Molnár Zs. – Kun A. (2010): Magyarország élőhelyei. Vegetációtípusok leírása és határozója. ÁNÉR 2010. – MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézet, Vácrátót.

Dierschke, H. (1994): Pflanzensoziologie. – Verlag Eugen Ulmer, Stuttgart.

Fekete G. – Molnár Zs. – Horváth F. (szerk.) (1997): A magyarországi élőhelyek leírása, határozója és a Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer. – MTA ÖBKI és MTM, Vácrátót–Budapest.

Fekete G. – Varga Z. (2006): Magyarország tájainak növényzete és állatvilága. – MTA Társada­lomkutató Központ, Budapest.

Hortobágyi T. – Simon T. (szerk.) (2000): Növényföldrajz, társulástan és ökológia. – Tan­könyvkiadó, Budapest.

Járainé Komlódi M. – Hably L. (szerk.) (2003): Magyarország növényvilága. Pannon Enciklopédia. – Urbis Könyvkiadó, Budapest.

Kevey B. (2008): Magyarország erdőtársulásai. – Tilia 14: 1-490. + CD melléklet.

Király G. – Molnár Zs. – Bölöni J. – Csiky J. – Vojtkó A. (2008): Magyarország földrajzi kistájainak növényzete. – MTA Ökológiai és Botanika Kutatóintézete, Vácrátót.

Láng I. – Bedő Z. – Csete L. (2003): Növény, állat, élőhely. Magyar tudománytár III. – MTA Társadalomkutató Központ – Kossuth Kiadó, Budapest.

Mátyás Cs. (szerk.) (1996): Erdészeti ökológia. – Mezőgazda Kiadó, Budapest.

Molnár Zs. – Kun A. (szerk.) (2000): Alföldi erdőssztyepp-maradványok Magyarországon. – WWF Füzetek XV., Budapest.

Molnár Zs. – Biró M. – Bölöni J. – Horváth F. (2008): Distribution of the Hungarian (semi-) natural habitats I. Marshes and grasslands. Acta Botanica Hungarica 50 (suppl.): 59–105.

Schroeder, F.-G. (1998): Lehrbuch der Pflanzengeographie. – Quelle & Meyer, Wiesbaden.