Gerézdi Rabán
Janus Pannoniustól
Balassi Bálintig
Tanulmányok
TARTALOM
Janus Pannonius
1434-1472
Janus Pannonius horvátul
Egy költői hírnév története
A magyar humanizmus elvi kérdései
A levélíró Váradi Péter
Thuróczy János „Magyar Króniká”-ja magyar fordításban
A László-ének
Egy magyar humanizmus-történenet margójára
Aldus Manutius magyar barátai
A krakkói egyetem és a magyar művelődés
A „régi dicsőség” Jagelló-kori énekese
Irodalmi nyelvünk kialakulásáról
Az erazmista Komjáti Benedek
Új monográfia Sylvester Jánosról
Erazmus és az erdélyi unitáriusok
Az első magyar világkrónika
1559
A Mátyás-vers
A lator-ének
A virágének
Balassi Bálint
Utószó
Gerézdi Rabán tudományos munkássága
Janus Pannonius
1434-1472
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb s általa híres e föld.
(Ep. I. 61. - Berczeli A. Károly fordítása.)
„Drága és jeles tudós vala ez a Pannonius János” - állapítja meg száz évvel költőnk halála után a krónika-író Heltai Gáspár, - „kinek mása ő előtte nem volt Magyarországba, kiváltképpen az versek szörzésbe.” „Ő ugyanis - mint verseinek XVI. századi összegyűjtője, Zsámboki János írja - költészetének kiválóságával nem csupán kortársait múlta fölül, hanem az egész régiséggel is [ti. az ókori latin költészettel] fölvette a versenyt. S még itt sem vallott volna szégyent, ha a halál idő előtt le nem gyűri...”
E megállapítások nem nagyon túloznak, némi módosítással ma is elfogadhatók. Humanista literatúránk legnagyobb alakja, az első nagy magyar lírikus, a hazai humanista latin poézis megteremtője. Noha egy kósza magyar verssor sem maradt utána, csak latinul énekelt, mégis méltán tartjuk Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila elődjeként számon. Költészetünk csonka lenne életműve nélkül. S tegyük még hozzá: „szép híre, neve” nem állt meg az országhatárnál, közel négy századon át - Petőfiig - az egyetlen magyar költő, akit ismert és elismert Európa.
Megérdemli, hogy bemutassuk.
1.
1434. augusztus 29-én született Szlavóniában (a mai Jugoszlávia északi része tehetősebb horvát kisnemes családból. Születéshelyét és családnevét nem tudjuk pontosan; viták folynak róla. A Janus Pannonius név fölvett humanista írói neve. Apját még hét éves korában elvesztette. Anyja, Vitéz Borbála nevelte és taníttatta, tizenhárom éves koráig. Két bátyjáról és egy nővéréről tudunk. Ő volt a család Benjáminja, három fiú közül - miként a mesében - a kései, a legkisebb: özvegy anyjának szeme fénye.
A kis vagyon nem bírt volna el három fiúgyereket. Középkorban a gyermekáldás fölöslegét a nemesség, ha módjában állt, az egyházra testálta. A férjhez nehezen adható lányokat apácának, a fiúk közül pedig azt vagy azokat, kiknek a feje elég erős volt, hogy a deáki tudományt beszedje és meg is tartsa, - papnak adták. Feudális viszonyok közt ez volt az egyén fölemelkedésének legjárhatóbb útja. S a pappá lett fiú, felesége nem lévén, igen gyakran családját is fölemelte, gazdaggá tette.
Első állomás: a gyermeket a falusi plébános vagy tanító a legelemibb fokon bevezette a deák nyelv rejtelmeibe, megtanította latinul olvasni, némileg írni, valamint a számtan és az ének alapelemeire. Aki többre tört, egyházmegyéje székhelyére, káptalani iskolába ment, majd pedig - s ez volt a fölső fok - külföldi egyetemre. Ennek súlyos költségeit legtöbbször nem is a szülők állták, hanem valamely gazdag patrónus, egy-egy zsírosabb egyházi javadalmat húzó püspök-, prépost- vagy kanonok-nagybácsi.
Ez történt költőnk esetében is. Anyja öccse, a fölfelé ívelő pályájú Vitéz János vette szárnyai alá. Vitéz még Zsigmond császár utolsó éveiben került a budai királyi kancelláriára, később Hunyadi János mellé állt, s érdemei jutalmául - 1446-ban - megkapta a dúsgazdag váradi püspökséget. Ő, a kevésbé „modern” műveltséget adó bécsi universitas neveltje, unokaöccsét már kora egyik legnevesebb olasz iskolájába, Guarino da Veronához küldte.
A tizenhárom éves, szőke, vékony dongájú fiú 1447 tavaszán érkezett Ferrarába. A legjobb helyre. Az agg Guarino (1374-1460) iskolája afféle diplomataképző volt. Nevelési-tanítási célkitűzéseinek tengelyében az eszményi szónok (rétor) kialakítása állt, jeles latin stilisztákat, ügyes szónokokat nevelt. Tehát a kor igényei szerint oly gyakorlati erények elsajátítását szorgalmazta, amelyeknek később, városi vagy királyi szolgálatban, választékos irályt kívánó diplomáciai levelek írásakor, kényes követi megbízatások idején, ünnepi szónoklatok készítésekor, politikai hírverő-iratok szerkesztésénél látni hasznát. A „kis barbár” első kézből kapta Itália polgári, humanista műveltségét - lényegével, sallangjaival együtt.
A ferrarai Guarino-iskola tananyagát és tanításmódját éppen ő örökítette ránk mesteréről írt dicsőítő énekében. Íme egy részlet:
„Első nálad a tiszta beszéd tudománya, utána
Írni tanítsz helyesen, hogy az ejtést tudja a nyelv, és
Helytelen útra ne menjen a kézben a toll, azután még
Stílusukat formálgatod elképzelt levelekkel,
Majd annaleseket bújsz és forgatsz velük együtt,
Aztán szónoklásra fogod, meg versfaragásra;
Míg a tehetség éretten s biztos haladással
Föl nem hág az oromra...
Egyetlen szótag, se betű rá nem szed, a szórend
Törvényét tisztázod, az értelmet, s hogy a szóknak
Ősi alakja melyik volt, és hogy a kései forma
Mily szógyökből lett, a rokonszók közt van-e és ha
Van, mi az eltérés, és hogy mi a stílus, a mérték,
Hogy ki a dal költője, a súlyos szónoki érvek
Honnan erednek, mily színezést enged meg a lényeg,
És hogy a forma milyet javasol, mi a fő a mesélés
Módjában, hogy gyakran az elsőt és az utolsót
Mért teszi művész-fortély éppen a mű közepére,
Hogy ne a kezdettől induljon a szál, ne a végén
Szűnjék meg, hanem inkább, megfordítva a rendet,
Hátra kerüljön a kezdet, a zárórész meg előre.
Mégis, a titkok tárásában vagy különös-nagy,
Hogyha az ős mondák rejtett tanait magyarázod.
Senki se tudja tenálad bölcsebben kibogozni,
Mily burkolt értelme van egy-egy régi mesének,
Hogy mi a puszta Chaos s a gigászok harca, hogyan kell
Érteni Pyrrha kövét, Phaetonnak lángjait, és mint
Öltött tollat Prokné, hogy lett szarva Iónak,
Mily szárnyon menekült Minostól Daedalus egykor,
Mily hatalom mozgatja a nap szekerét, hogy a roppant
Atlas mint hordozza az égboltot, mi a Gorgók
Mérge, az istenek arca, alakja mi titkokat őríz,
És ha a pompás Aeneisen van a sor, kideríted,
Rossz szeleit milyen okból zárta be Aeolus isten...”
(Csorba Győző ford.)
A ferrarai tanoncévek sorsdöntőek voltak életében. Új világba csöppent, hol szinte minden új volt és más, mint az isten háta mögötti Pannóniában. Szivacsként szívta magába a látni- és tudnivalókat, ernyedetlen szorgalommal, vasakarattal tanult, hogy gazdag zsákmánnyal térhessen majd hazájába vissza. Vergilius és Dante nyelve mellé Homéroszét is megtanulta. A legnagyobb zsákmány azonban a Múzsák kegyének elnyerése volt: gyerekfővel humanista poétává lett.
A latin verselés, a metrika elsajátítása és gyakorlása oly szerepet játszott az akkori iskola tananyagában, mint mondjuk manapság a magyar dolgozatírás. A diákok fogalmazási készségét volt hivatva fejleszteni. A tanulók - már fejlettebb fokon - antik poétákra függesztett szemmel, azok nagysága, tökélye tudatában szedték metrumba a mesterük kitűzte témákat. Verset írni akkoriban minden nagyobb iskolás tudott. S mivel a költőt is az alkalom szüli: e gyakorlat megteremtette a kedvező légkört, megadta az alkalmat, hogy a tehetség szikrája lángot vessen, a hivatalból verset faricskáló diák költővé nőjön. Szerencsés esetben nagy költővé.
Az a bizonyos szikra a kis Pannóniai Jánosban is lángot vetett. Tizenhat-tizenhét éves korára költővé érett, messze maga mögött hagyva verselgető társait. Agg mestere, már csak azért is, hogy iskolája jóhírét növelje, propagálta növendéke költői zsengéit. S a költemények nem álltak meg a konviktus kapujában, küszöbét átlépve a Pó völgyében szertefutottak, hírt-nevet szerezve ifjú költőjüknek.
A pannóniai kisnemes származék, mondhatni, átlényegült Ferrarában. Barbár vadócként, érkezett, és öt-hat esztendő alatt - mestere szavai szerint - „erkölcseiben olasz”-szá lett, s „tudományára nézve csodálatos, sőt bámulatos”-sá. Más szóval: polgári humanistává. Az új, polgári világ eszméit nem csak agyával fogta föl, - vérébe ivódtak. A jámbor, vallásos Vitéz Borbála papnak szánt fia levonta a tanulmányaiból következő elvi, világnézeti tanulságokat. Epigrammáinak egyike-másika még (az aggkorára megjámborult) Guarinót is meghökkentette.
Így szóltál, Guarino, míg olvasgattad a könyvem:
Nem tanítottam ilyet. - Íme bevallom, igaz.
Mesterem, erre te nem tanítottál, ám amiből ez
Sarjadt - kérdezem én - nem te vetetted-e azt?
(Ep. I. 127. - Takáts Gyula fordítása.)
1454 nyaráig tanult Guarinónál. Ez év őszén, tanulmányait megkoronázni, átment Padovába, Velence egyetemi városába, hol négy éven át kánon- és római jogot hallgatott. Tovább tágult szellemi látóhatára. Sokszor megfordult Velencében, s Hunyadi kancellárjának unokaöccsét szívesen látták a gazdag, művelt patrícius körökben.
Padovai jogász korára a „lázongó” kamasz férfivá komolyodott. A két nagy városban elébe tárult a polgárság minden vívmánya. Nagysága, tettereje, amellyel minden eszközt megragad a pénzszerzésre, vagyona, hatalma gyarapítására. Leigázza a tengert, hajói messzi keletről hozzák az árut, kiaknázza a föld mélyét, új ipart és technikát teremt. Pénzével és ízlésével föllendíti a tudomány és művészet minden ágát; kényelmessé, finommá, széppé teszi az ember életét. Az „erkölcseiben olasz”-szá lett ifjú most fogja föl teljes valójában, hogy nagy korban él, új világ született, szemben „Saturnus renyhe korával”, a középkorral, s ez az új a polgárság erőfeszítései, harcai, munkája nyomán támadt. Lelkes ámulatát, azért költő, metrumba zárva örökíti az utókorra:
Új tudomány sarjad, születik, föltámad a régi,
Nagy Sándor s a dicső Caesar kora tárul elébed,
S oly ragyogó a jelen, hogy bátran versenyez azzal:
Mert a tudós fényt áraszt, s alkot az emberi szellem.
A patríciusok közt forgolódó, nagy jövő előtt álló ifjú kanonok (nagybátyja révén 1451-ben lett azzá) természetesen mindent a vezető réteg szemszögéből lát és ítél meg, velük azonosul. Lelkesedik Velence államformájáért, a lehető legtökéletesebbnek tudja, egyedül ott valósul meg a „szabadság”:
Nincs város, hol jobb, békésebb lenne a polgár,
Nem marakodnak, tiszteli itt mindenki a törvényt,
Még a nemes sem nyúzza, zsarolja galádul a népet,
S fellázadva a nép se kívánja a zsarnok-uralmat,
Hajlik a szóra szelíden, amely bölcs és neki kedvez,
S enyhe igáját tűri derék s boldog megadással,
Már ezer éve, hogy itt még mindig szűz a Szabadság,
Kényuralom nem törte le durván zsenge erényét.
(Berczeli A. Károly ford.)
A velencei patrícius-uralom eszménye még otthon, a feudális Magyarországon is kísértette.
1458 tavaszán befejezte jogi tanulmányait, megszerezte a doktori kalapot. Búcsúzóul elzarándokolt Rómába, onnét visszajövet betért Narniba, iskolatársához és legjobb barátjához, Galeotto Marzióhoz, majd együtt mentek Padovába, hol közös képen megörökíttették magukat a kor legnagyobb festőjével, Andrea Mantegnával. És még ez év júliusában a 24 esztendős váradi kanonok - közel 12 itáliai tanulóév után - végleg hazatért Magyarországra. Annak biztos tudatában, hogy nagy jövő elé megy.
Reményei megalapozottak voltak. Alig öt hónapja Hunyadi János kisebbik fia került a magyar királyi székbe. Mátyás trónra juttatásában Vitéz Jánosnak komoly szerepe volt, s érdemei jutalmául ő lett az ifjú király mindenható kancellárja. Unokaöccse hazai pályafutását tehát a legjobb előjelek mellett indíthatta el. Nem telt bele háromnegyed év, Janus már pécsi püspök, feudális nagyúr. Jogi tudását királyi személynökként kamatoztatta, majd az ifjú királyné, Pobjedrád Katalin kancellárja, a király kegyence stb. Minden a rendjén, úgy, ahogy ezt várni lehetett.
És mégsem egészen úgy. Honvágy gyötörte - túl sokáig élt Itáliában - az olasz városi élet és kultúra után, melynek talaján korai költészete kivirágzott. Mátyás udvara ekkor még nem volt az a fejlett reneszánsz udvar, amilyenné a hetvenes években, Beatrix ideérkezése után vált. Alig akadt egy-két közel egyenrangú szellemi társ, hiányzott a művelt társaság és a megértő közönség, amely a humanista poézist értékelte, igényelte volna. Mint majdan XX. századi pannón költőtársa Fogarasban, úgy ő is - távol a „bátor, büszke, boldog költők” versenyétől, kik együtt, értőknek dalolnak - jobbára csak magának énekelgetett:
Nincs aki olvasná, mondod, Vid, hát minek írok?
Írok a Múzsáknak, Vid, s magamért dalolok.
(Ep. I. 312. - Lator László fordítása.)
Szellemi magányának, társtalanságának lépten-nyomon hangot is adott:
Küldd ide Vergiliust s bereked majd lantja e tájon.
Mit keres itt Cicero? Néma lesz itt Cicero.
(Ep. I. 35. - Vas István fordítása.)
Ehhez járult korán kezdődött betegeskedése, föl-föllobbanó tüdőbaja. Kezdetben az új élmények hatása alatt tovább írogatott, de ezek lankadtával egyre gyérültek versei. Buda szellemi szegényessége miatt nem nőhetett olyan fajtájú udvari költővé, mint amilyen az olasz fejedelmi udvarokban nem is egy akadt.
Polgári pályája töretlenül ívelt fölfelé, s úgy látszott, hogy még többet elérhet. Az ország legbefolyásosabb emberei közé számított, de szebbik énje - a költő - lassanként eltikkadt. Már csak fölvillanásai voltak. Fásultságából anyja halála (1463), majd meg az orvul rátörő betegség (1464) rázták föl egy-egy pillanatra. Szerencsére jött a követjárás: Mátyás király - 1465-ben - olasz honba küldte, s ahogyan a mondabeli Anteus, anyaföldet érintve, visszanyerte testi erejét, úgy nyerte ő vissza költői erejét, alkotó kedvét Itáliában.
Velencében s Rómában tárgyalt az ún. török segély ügyében, de bőven maradt ideje tudós, irodalmi eszmecserékre, szellemi töltekezésre, tájékozódásra. Fölújította régi kapcsolatait, újakat kötött, meglátogatva a leghíresebb humanistákat. II. Pál pápával jóváhagyatta a leendő pozsonyi főiskola tervezetét, könyveket, görög és latin kéziratokat vásárolt a Korvina meg maga számára Vespasiano da Bisticcinél Firenzében. A Mediciek városában is szívesen látták, és itt ismerkedett meg behatóbban a század új evangéliumával: Marsilio Ficino újplatonizmusával. Egyszóval: az egykori Guarino-tanítvány megtalálta régi önmagát, s a humanista „tudomány” műveléséhez új távlatokat, új kedvet, új ösztönzést kapott.
Galeottót is magával hozva, száz tervvel, friss munkakedvvel tért meg útjáról. „Nem hiszem - írta Pécsről, nem sokkal hazatérte után, budai barátainak -, hogy valamennyien együttvéve az egész hónap alatt annyit olvastatok volna, mint én csak a tegnapi napon... Most, most kellene tanulnom és írnom, mikor még az érzékeim koromnál fogva épek és a szellemem friss!”
S hogy igaza legyen a latin közmondásnak: semmit sem adnak ingyen az istenek, - itáliai útjának köszönhette - közvetve - azt is, hogy közéleti pályáján megtorpant, élete félresiklott.
A követjáráson, minden jel arra mutat, súlyos politikai hibát vétett, amivel a király haragját magára vonta. Az ügy a pápa személyét érinthette, mert követe, Lando krétai érsek mindent elkövetett, hogy a pécsi püspököt Budán eláztassa. A fő vádpontot valószínűleg az a remekbe sikerült vitriolos epigramma-ciklus szolgáltatta, melyben Mátyás Rómába küldött követe az újonnan megválasztott pápát, II. Pált teszi csúffá. Midőn a krétai érsek áskálódásáról tudomást szerzett, ingerülten - írta 1465 nyárutóján - Pécsről Galeottónak: „Hát le tud valaki taszítani arról a polcról, amelyen vagyok? Nem hogy egy jöttment [ti. a pápai követ], de még az összes hazaiak irigysége sem tudná elérni!”
Csakhogy a „jöttment” egy sértett pápának volt a képviselője! Ekkor még nem vált teljesen kegyvesztetté, de a pécsinél jóval gazdagabb és jelentősebb váradi püspökséget, amely Vitéz János esztergomi érsekké tételével új gazdára várt, már nem ő kapta meg, s korábbi befolyását, hatalmát többé nem is tudta visszaszerezni. Új emberek, „jöttmentek” kerültek elébe. Reneszánsz ember volt, a becsvágy és hatalom megszállottja: háttérbe szorítását nehezen, fogcsikorgatva tűrte, - ameddig tűrte.
Belső válságát elmélyítette súlyosbodó betegsége. Egyre gyakrabban vonult vissza Pécsre, hol irodalommal és bölcseleti kérdésekkel foglalkozott. „Élet: egészség” - mint egyik versében írta, s épp ez utóbbinak volt híján, és a meg-megújuló tüdővérzéseket a korai halál hírnökeiként fogadta.
A római egyház pécsi püspöke ízig-vérig humanista volt: egyháza tanai még a halál árnyékában sem lelkesítették, nem tudott bennük szívvel-lélekkel hinni, megnyugodni. Testi-lelki elesettségében az újplatonista filozófiához folyamodott. Ez mind eredetileg, mind pedig XV. századi fölújításában válság-bölcselet volt, amolyan - pantheista - valláspótlék. A „világlelket” (anima universalis) hirdette, s az anyag (test) és a szellem (lélek) kibékíthetetlen kettősségét: a szellem a jó, örök, tökéletes, az anyag a rossz, tökéletlen, minden bajnak forrása. Az emberi lélek a világszellem része, abból szakadt ki, s kerül - vesztére - a test börtönébe, hogy aztán a fogságból kiszabadulva visszatérjen az ősforráshoz. A válságba került beteg testű, ragyogó szellemű pannón költő e tanban próbált vigaszra találni.
E nehéz esztendők voltak irodalmi munkásságának legjelentősebb évei. Sokat fordított görögből: Plotinoszt, Homéroszt és Plutarkhoszt. Sötét jelenéből a múltba, ifjúságának, egykori dicsőségének napsütötte tájaira menekült: megalkotta a Guarino-dicsének végső változatát. Háborgó ennenmaga elől mégsem tudott elmenekülni, s ekkor írt verseiben, amelyekben csődbe jutott életéről, testi-lelki elesettségéről, halálfélelméről, s az emberlét embertelen magányáról vallott, oly magaslatra emelkedett, ahová emelkedni csak nagy költőnek adatik meg.
Az 1465-1468 közti évek lírai termésének nem volt további folytatása, az 1468. évvel lezárult. Írt ugyan még néhány epigrammát, ezek azonban már csak alkalmi rutin-versek, aminőket egy Guarino-tanítvány - gombnyomásra - bármikor megírt. Újra - s most már véglegesen - lehúzta a XV. századi „magyar ugar”. Korán jött, és hasztalan kiáltott. „Phoebus papja” 1470 őszén el is hallgatott, átadva helyét a becsvágyában vérig sértett, ádáz feudális úrnak.
1471 tavaszán szövődtek első szálai annak a veszélyes összeesküvésnek, amelybe majd minden főpap és főúr be volt szervezve. „Az összeesküvés fejei - írja Bonfini - a két János voltak, a nagybáty és unokaöccse...” S még azt is megjegyzi, hogy Vitézt a pártütésre unokaöccse vette rá. A pécsi püspök volt az összeesküvés értelmi szerzője, lelke, mozgatója. A közvetlen kiváltó okot egyrészt Mátyás egyre húzódó, népszerűtlen cseh háborúja szolgáltatta, másrészt az, hogy súlyos hadiadót rótt a főpapokra, az esztergomi érseket pedig még külön is megsarcolta. A Csehországban hadakozó „zsarnok” helyébe a lengyel király, fiát, Kázmért hívták meg, aki 12 000 ember élén be is tört az országba. S Janus volt az összekötő közte és Vitéz között.
Mátyás szinte reménytelen helyzetbe került. De ebből is kivágta magát. Birtokadományokkal, ígéretekkel, fenyegetőzéssel szerelte le sorra az elégedetlenkedőket, még Vitézzel is kiegyezett. Csupán az „unokaöccsel” nem jutott dűlőre, az engesztelhetetlen maradt, mondván, hogy nem szabad hinni a királynak, mert úgysem tartja meg szavát; s tovább szervezkedett. Mátyás erre Vitézt elfogatta, s mivel a lengyelek is visszavonultak, a pártütők mind kegyelemért futottak hozzá, - Janust kivéve. Ő átallott fejet hajtani, nem volt hajlandó kegyelmet kérni a „zsarnok”-tól. Inkább az önkéntes száműzetést választotta: kincseit magához véve, lázasan, betegen Itáliába akart menekülni. De nem jutott tovább a Zágráb melletti Medvenicénél. Ott érte utol a halál 1472. március 27-én.
Bonfini szavaival szólva: „Ilyen véget adott tehát a sors a pannón költőnek”.
Dostları ilə paylaş: |