37
egyáltalán, minden isteni-emberi rendelés a kevesek kezében volt, ti pedig, a római nép, akiket
ellenség nem győzött le, minden nép urai, megelégedtetek a puszta életetekkel? Mert ugyan ki
merte közületek lerázni a szolgaságot? Bár azt hiszem, nincs nagyobb gyalázat egy férfi szá-
mára, mint ha bosszulatlanul tűri el a sértést, én mégis nyugodtan elviselném, hogy megbo-
csássatok a legnagyobb gonosztevőknek is, mivel ők is római polgárok, ha ez az irgalmasság
nem fordulhatna vesztetekre. Mert galádságukban nem érik be azzal, hogy garázdálkodásuk
büntetlen marad, ha nem veszitek el tőlük a további garázdálkodás lehetőségét; és titeket is
örökké nyugtalanítana annak a tudata, hogy szolgálnotok kell, vagy fegyverrel meg kell
védenetek szabadságotokat. Mert mit remélhetünk az adott szótól vagy a kibéküléstől? Ők
uralkodni akarnak, ti pedig szabadok lenni, ők elkövetni akarják a jogtalanságokat, ti pedig
meggátolni: végül is szövetségeseinkkel úgy bánnak, mint az ellenséggel, az ellenséggel úgy,
mintha szövetséges volna. Létezik két ilyen eltérő szándék között béke vagy barátság?
Ezért intelek, buzdítalak benneteket: ne hagyjatok ekkora gazságot büntetlenül. Nem az állam-
kincstárból sikkasztottak, s nem a szövetségesek pénzét rabolták el erővel - ezek is súlyos
bűnök, mégis úgy megszoktuk őket, hogy már csak legyintünk rájuk. De most a legádázabb
ellenségnek árulták el a senatus tekintélyét, elárulták a ti hatalmatokat; itthon és a háborúban
árucikk lett az állam java. Ha ezt nem vizsgáljuk ki, ha nem állunk bosszút a vétkeseken, mi
marad más hátra, mint hogy a tettesek alattvalóiként éljünk tovább? Mert büntetlenül önké-
nyesen cselekedni annyi, mint királyként uralkodni. Nem is arra buzdítalak titeket, polgárok,
hogy jobban örüljetek bármely polgártársatok jogtalan, mint igazságos tettének; hanem arra,
hogy ha a rosszaknak megbocsáttok, a jókat dönthetitek romlásba. Egyébként is sokkal elő-
nyösebb az államra, ha a jótett merül feledésbe, s nem a rossz: a jó csak ellustul, ha nem
törődsz vele, a rossz viszont gonoszabbá válik. S ha jogtalanság nem történik, nemigen
szorulunk orvoslásra.”
32. Ilyen és hasonló beszédeket tartva Memmius rávette a népet, hogy küldjék Jugurthához L.
Cassius akkori praetort, s ő bántatlanságát szavatolva hozza el Rómába: így a király vallomása
alapján könnyebben napvilágra derül Scaurus vétke és a többieké, akiket vesztegetési pénz
elfogadásának vádjával törvénybe idéztek.
Míg Rómában ez zajlott, Numidiában az ott hagyott, Bestia kinevezte alvezérek, parancsno-
kuk példáját követve, számtalan aljas gaztettet követtek el. Némelyek arannyal megveszte-
getve visszaadták az elefántokat Jugurthának, mások szökevényeket adtak el neki; volt, aki
békés földeket fosztogatott; akkora erővel szállta meg szívüket a kapzsiság, mint valami seny-
vesztő nyavalya. Cassius praetor pedig, miután C. Memmius az egész nemesség megdöbbené-
sére keresztülvitte törvényjavaslatát, Jugurthához utazott, és a megrettent, rossz lelkiismerete
miatt önbizalmát vesztett királyt rávette, hogy ha már meghódolt a római népnek, ne az erejét,
inkább a könyörületességet igyekezzék kipróbálni. Bántatlanságára személyesen is szavát
adta, s ezt Jugurtha nem tartotta kevesebbnek, mint az államét: ilyen jó hírben állt akkor
Cassius.
33. Jugurtha tehát királyi díszeit a lehető legszánalmasabb öltözetre cserélve, Cassiusszal
Rómába érkezett. Mindazonáltal lelki erejét megőrizte, s miután felbiztatták azok, akiknek
tekintélye vagy elvetemültsége segítette valamennyi fent említett gaztette végrehajtásában,
nagy pénzen megvásárolta C. Baebius néptribunust, hogy az ő arcátlansága védje meg minden
törvényes büntetés vagy másfajta bántalom ellen. C. Memmius népgyűlést hívott össze: a nép
ellenségesen állt szemben a királlyal, s egy részük bilincsbe akarta veretni, más részük pedig,
ha csak fel nem tárja cinkostársait, az ősi szokás szerint mint ellenséget halálra ítéltette volna.
Memmius azonban méltóságukkal törődött, nem pedig haragjukkal: lecsöndesítette a hábor-
gást, lecsillapította az indulatokat, végül is kimondta, hogy ő a maga részéről nem engedi
38
megszegni az állam adott szavát. Mihelyt csend lett, előállították Jugurthát; Memmius fel-
sorolta Rómában és Numidiában művelt gaztetteit, előszámlálta az atyja és testvérei ellen
elkövetett bűnöket. Tudja jól a római nép, kik voltak ezekben a támogatói és kik a bűnrésze-
sei; mégis most inkább tőle akar biztos adatokat hallani. Ha megmondja az igazat, remény-
kedhet a római nép szavában és kegyelmében; ha elhallgatja, szövetségeseit nem menti meg,
de reményeivel együtt magát is elveszejti.
34. Mikor Memmius befejezte beszédét és Jugurthát válaszra szólították fel, C. Baebius
néptribunus, akinek megvesztegetéséről már szóltunk, hallgatást parancsolt a királynak. S bár
a népgyűlésen részt vevő tömeg iszonyú haragra gerjedt, és ordítva, vicsorogva, sőt tettle-
gességgel is fenyegette, és minden más módon, amire csak az indulat ráveszi az embert, végül
mégis az arcátlanság győzött. A kijátszott nép szétszéledt a gyűlésről, Jugurtha, Bestia és
mindenki, akit a vizsgálat nyugtalanított, csak még magabiztosabb lett.
35. Volt abban az időben Rómában egy Massiva nevű numida, Gulussa fia, Masinissa uno-
kája. Mivel a királyok meghasonlásakor szembekerült Jugurthával, Cirta feladása és Adherbal
megölése után elmenekült hazájából. Ezt Sp. Albinus, aki Bestia után a következő évben Q.
Minucius Rufusszal együtt viselte a consuli hivatalt, rávette, hogy kérje magának a senatustól
Numidia királyságát, minthogy Masinissa törzséből való, Jugurtha pedig gaztettei miatt
rettegésben és a gyűlölet gyűrűjében él. A háborúra vágyó consul szította a parazsat, és nem
hagyta a tüzet elaludni. Neki jutott Numidia provincia, Minuciusnak pedig Macedonia.
Massiva sürögni kezdett. Jugurtha nem talált elég támogatásra barátainál, minthogy egyeseket
a lelkiismeret-furdalás, másokat a félelem gátolta, vagy az, hogy rossz hírbe kerültek. Így
Bomilcarnak, rokonának, leghívebb bizalmasának parancsolta meg, béreljen pénzen orgyilko-
sokat, ahogy már sokszor megtette, s a legnagyobb titokban, de ha ez nem menne, bármilyen
módon öljék meg Massivát. Bomilcar sietve teljesítette a király parancsát, s az ilyen mester-
ségben jártas emberekkel kifigyeltette Massiva útjait, járás-kelését; minden helyet, időt, ahol
és amikor megfordult, felderített. Ahol aztán a legjobb alkalom kínálkozott, lest vetett neki.
Egyik bérgyilkosa kissé óvatlanul támadta meg Massivát: lekaszabolta ugyan, de elfogták, s
többek, kivált Albinus consul bátorítására vallomást tett. Inkább a méltányosság és igazság
nevében, mint a nemzetközi jog alapján emeltek vádat Bomilcar ellen, minthogy azt kísérte,
aki Rómába az állam szavatosságára érkezett. De Jugurtha, noha ez a bűn is rábizonyult, nem
szűnt meg kapálózni az igazság ellen, csak mikor észrevette, hogy a tette okozta felháborodás
már olyan nagy, hogy nem elég hozzá pénze és befolyása. Így hát - bár a korábbi tárgyaláson
barátaiból ötven kezest állított - inkább trónjával törődött, és nem a kezesekkel, és Bomilcart
titkon Numidiába küldte; attól tartott, ha őt kivégzik, a többi hívét megszállja a félelem és
nem fog neki engedelmeskedni. Néhány nap múlva ő maga is hazautazott, mert a senatus
megparancsolta, hogy távozzék Itáliából. De mikor elhagyta Rómát, állítólag némán sokszor
hátratekintett, végül azt mondta: „Eladó város ez, s el is kel hamarosan, ha vevője akad.”
36. Közben kiújult a háború, s Albinus élelmet, zsoldot, s más hadi ellátmányt szállíttatott
sietve Afrikába, majd nyomban maga is útra kelt, hogy még a közelgő választógyűlés előtt
fegyverrel, vagy a királyt megadásra bírva, vagy bármilyen módon véget vessen a háborúnak.
Jugurtha viszont húzta az időt, és erre egyre újabb és újabb okokat talált; megadást ígért, s
aztán félelmet színlelt, visszavonult a nyomában járó consul elől s nem sokkal ezután, nehogy
az övéi elcsüggedjenek, ő nyomult előre; így hol a háború, hol a béke halogatásával játszotta
ki a consult. Egyesek úgy vélték, Albinusnak bizonyára van fogalma a király szándékairól, s
nem hitték, hogy a gyors kezdet után csak a tehetetlenség nyújtja így a háborút, nem pedig az
árulás. De miután eljárt az idő s elérkezett a népgyűlés napja, Albinus visszatért Rómába s
praetorként Aulus testvérét hagyta a táborban.