Erich fromm



Yüklə 38,81 Kb.
tarix14.05.2018
ölçüsü38,81 Kb.
#43816


ERICH FROMM:

A SZERETET MŰVÉSZETE C. MŰ ELEMZÉSE
(Ahogy én látom a szeretet kérdését társas világunkban)

írta: KOVÁCS KLAUDIA

A társas lény (szociálpszichológiai ismeretek)

Dr. Martin Endre


"Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.



És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.

És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.

A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.

Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik."
(Idézet a Szeretet Himnuszából, Biblia)

"Művészet-e a szeretet, vagy kellemes érzés"? - indít a könyv eme fontos és problémás gondolattal, amelynek megválaszolása az emberi élet szinte legjelentősebb akadályát jelenti az előrelépésben. A gyermeki szemmel oly egyszerűnek tűnő érzések a felnőtté válás során egyre jobban bonyolódnak, s ha az ember nem tudja kellőképpen kezelni őket, akár veszélyes és kínzó lelki gyötrelmekbe is fulladhatnak. A "miérteket" és "hogyanokat" azonban rendkívül nehéz feltérképezni. A megismerésre törekvés legjobb módja mégis az emberi élet, az emberi lét, a társas helyzetekben való alkalmazkodás, esetleg saját magunk, tetteink, egymáshoz való viszonyulásaink és reagálásaink nyomon követése.

A szeretetre, ill. az emberi érzésekre azonban nem lehet konkrét képletet adni. A környezeti hatásokat ugyanis mindenki másként éli át, azokra különbözőképpen reagálunk.

A könyv szerint a szeretet művészet, s mint minden művészet: tanulható. A probléma ezzel csak az, hogy a szeretet nem egy kézzel fogható tudományág, amelyet kellő idő alatt elsajátítunk, amelyet pár lecke után elméleti szinten magunkévá tehetünk. A szeretet a legszebb emberi érzés, amely belülről, a lelkünkből fakad, s amely mindenkiben él, csak különböző mértékben éljük át.

Művészet alatt az ember valami fontos, nehezen megtanulható tudományt ért, amelyet csak néhány szerencsés és tehetséges művész képes művelni. E tekintetben nevezhető néhányunk szemszögéből a szeretet is művészetnek, hiszen a szeretni nem tudó -későbbiekben látjuk, hogy tudó- emberek a számukra nehezen elsajátítható "tudományt" egy bonyolult, szerteágazó, tanulhatatlan tárgyként élik át. Lényegében nem is tévednek sokat, mert a szeretetet tényleg nem lehet tanítani, vagy megtanulni, de minden embert rá lehet vezetni, hogy megérezze legalább egy enyhe mértékben.

Azt, hogy hogyan kell szeretni, nem tudjuk elmagyarázni, csak a már lezajlott szituációkat tudjuk elemezni, hogy a következő hasonló helyzetet már könnyebben lereagálhassuk. Ennek az az oka, hogy bizonyos kérdéseket tetszőlegesen kiválasztott két ember teljesen másként értelmez, azokhoz másként viszonyul.

Pl.: "A" ember által kimondott mondat "B" és "C" ember számára éppen az ellenkezőjét jelentheti, még akkor is, ha egyikük sem ismeri a beszélő alanyt. A közlésfolyamat két vevője közül az egyik (B) egy szimpatikus, rokonszenves, kedves, okos és jó fellépésű, művelt egyént, míg a másik (C) egy gonosz, akaratos, buta, bábúként kiállított figurát lát.

Külső szemlélőként ezt gyakran nem érthetjük, de valószínű, hogy a magyarázatot nem a közlő személyiségében, hanem a két hallgató lelkében lelhetjük fel. Abban, hogy a vevőnek az adott pillanatban milyen a lelkiállapota, a közlésfolyamat előtt milyen ingerek érték, valamint nagymértékben befolyásoló tényező minden a múltban történt eset is. Ezekhez próbálunk ugyanis viszonyítani mindent, s a jelenleg történő dolgokat mind a múltban már lezajlott eseményekhez hasonlítjuk. Ha néha egy múltbeli, számunkra negatív élmény szimulánsa áll elő, hajlamosak vagyunk a gyáva visszalépésre, vagy a nem tetszésünk kifejezésére, hiszen ez mindig egyszerűbb, mint bátran szembeszállni dolgokkal, esetleg legyőzni az elénk gördült akadályokat.

Az említett példa alapján már nyilvánvaló, hogy a szeretetet nem fogom tudni egyetlen oldalról közelíteni, és fel kell majd sorolnom minden állításom mellé pro- és kontra érveket, hiszen a szeretet nem csak az "én" privilégiuma, hanem mindenkié.

Sokféle szeretet létezik, s ezeket sem lehet egyként tárgyalni. Be kell mutatni a lényeges különbségeket, eltéréseket és rá kell mutatni az egybeesésekre is.


Születésünk pillanatától kezdve különböző hatások különböző mértékben érnek minket, , s igaz, hogy sokszor beszélünk szeretetről, nem mindig ugyanazt a szeretetet értjük alatta.


A.) Szülői Szeretet:
Az újszülött kisgyermek a tiszta lélek, de csak a születés pillanatáig. Ahogy megszületik, azonnal ingereket kap a külvilágtól: Ahogy az orvos a kezébe veszi, a nővérek betakarják és a legfontosabb az édesanyja első mosolya és ölelése. Életének ez az első pillanata, amikor részesül szeretetben, és megismeri, bár fordított oldalról: azt, hogy szeretik, s azt, hogy azért, hogy szeretve legyen, semmi mást nem kell tenni, csak lenni. Neki a szeretet szó azt jelenti, hogy szeretve van, s nem azt, hogy ő szeret. Ennek egyértelmű jelei az első szülői pofonok, vagy szigorú tekintetek, amit a kisgyermek úgy fog fel, hogy a szülő megverte, vagyis nem szereti, ezért ő sem szeret. Megszűnt számára a szeretet. Ezt nevezzük gyermekkori nárcizmusnak, ami egy természetes folyamat, és mindenki átéli, aki szerető családi környezetben nő fel.

A megismerés alapja a tapasztalás. Nem tudhatjuk mi a szeretet addig, amíg valaki, vagy valami annak megismerésére nem késztet. A gyermek életében az első felismerés a fent említett példa, hiszen ez az a pillanat, amikor a gyermek rájön, hogy nem elég egyszerűen csak lenni, hanem viszonoznia is kell a kapott szeretetet. Az érzelmi fejlődés azonban nincs korhoz kötve, sőt minden emberről külön értekezést írhatnék, s még akkor sem derülne ki egyértelműen, hogy mi és hogyan keletkezik a szeretet.

Sok olyan ember él (általában az egykék, vagy a nagyon jómódú családok sarjai), akit szülei elkényeztetnek. Ők mindent azonnal megkapnak, amire csak szükségük van, vagy lehet, s ők azok, akik nagyon sokáig nem érzik: mi az, szeretni. Mindenük megvan, szeretik őket, számukra semmi sem hiányzik, viszont rengeteg emberi érzésből kimaradnak. Mivel a szülők biztosítják számukra a "teljes szeretetet", érzelmeik megrekednek egy gyermeki szinten, amiből csak évek múlva tudnak kilépni. Általában csak nagyon nehezen jutnak el arra a szintre, hogy legyőzzék a gyermekkori nárcizmusukat és önállóan szeretni tudjanak.

Azonban nem csak a gyerek szemszögéből vizsgálhatjuk a témát. A másik oldalon a szülői szeretet áll. Amint elemzésem kezdetén írtam, mindent legalább két oldalról közelíthetünk. Az elkényeztető szülő túlzott "adni vágyásának" is két oka lehet:




  1. A SZERETET PÓTLÁSA: A rettenetesen elfoglalt, a munkájának élő szülő gyakran hibásan feltételezheti, hogy a szeretetet pótolni lehet azáltal, hogy mindent megad a gyermekének, aki így érzi, hogy fontos, és hogy szeretik. Ezzel a logikával általában az a probléma, hogy a szeretet nem egy kézzel fogható tárgy, amit csokik, cukorkák, ruhák, vagy játékok helyettesíthetnek. Ha valakit szeretünk, az annyit jelent, hogy képesek vagyunk érte lemondani akár számunkra pozitív dolgokról is, legyen ez a munka, mint hobbi, vagy csak az idő. Ez az a szülő, aki azt állítja, hogy azért dolgozik, hogy a gyerekének jobb legyen, hogy mindene meglegyen és ne kelljen szenvednie, amikor önállóan szeretne megszerezni valamit. Számomra ez a viselkedésmód azonban nem tükröz mást, minthogy a szülő a gyermekét használva mentségként a munkába temetkezik, hiszen mindenkinek meg kell tanulni érvényesülni a világban és nem az a legjobb út, ha folyton a legegyszerűbb, kitaposott sétányokon járok, hanem ha önállóan is képes vagyok bizonyos dolgok véghezvitelére.




  1. NEM ENGEDEK SZABAD UTAT TÍPUS: Néhány szülő annyira túlzásba viszi gyermeke iránti szeretetét, hogy a gyereknek is van, lesz saját élete, amit nem foghat vissza. Ez lehet szülői nárcizmus, hiszen minden áron azt akarom, hogy a gyerekem legyen a legjobb, a legkiválóbb, a legokosabb és a legszebb. Sajnos minden szülőben megvan az a téveszme, hogy ha a gyereke megfelel az elvárásainak, akkor jobban szereti, ha viszont kudarcot vall, az szeretetmegvonással jár. Az ilyen szülő nem tud a gyermeke hibáival élni, azokat nem képes meglátni. A logika hibás, hiszen a szeretet oszthatatlan, vagy van, vagy nincs! Csak emberi mivoltunk, beskatulyázott értelmünk nem képes átlátni azokat az érzelmi megnyilvánulásokat, amikre nem adható képzési képlet, vagy nem tudjuk legalább egy függvényként ábrázolni.

Összegezve a szülő és a gyermek szeretete inkább egy kölcsönös tiszteleten alapszik, hiszen mindkét fél tudja, hogy a másikat szeretni kell. A gyermek tisztelettel tartozik szülei iránt, mivel életet kapott, szereti őket, mert levegőhöz jutott. A szülő óvja gyermekét, mert saját része, és mivel mindenki szereti önmagát, a magához hasonlóban is meglátja a szeretnivalót.



B.) Önszeretet:

Valamennyiünk életében fontosak a társas kapcsolatok, a barátok, a rokonok, de a legfontosabb hely szívünkben mindig saját magunké. A gyermeki nárcizmus óta (még akkor is, ha már kinőtte az ember) létezik bennünk egy "önvédő" funkció, amely arra szolgál, hogy magunkat mindig szebbnek, okosabbnak, ügyesebbnek lássuk másoknál. A sikereinket sajátunknak, a kudarcainkat rajtunk nem múló cselekedetnek tekintjük. Fordított a helyzet viszont, ha egy másik ember sikereit, vagy kudarcait bíráljuk: A sikere pusztán a szerencséjén múlt, a kudarcaiért viszont ő a felelős. Szélsőségesebb esetekben olyat is tapasztalhatunk, hogy az éppen kudarcot vallott ember a másik embertársait, s azok tetteit szavaival a sárba tiporja, csakhogy elterelődjön a saját kudarcáról a figyelem, és maradjon mélyen, titokba.

Saját dicsőségeinket hatalmasra nagyítjuk, ez számomra még mindig azt jelenti, hogy az emberiség a nárcizmus állapotából teljesen soha nem tud kilépni, és különböző szereteteink csak másodrendűek lehetnek az önszeretet mögött.

A szeretet ezen típusáról és az eddig említettekről ismét lehetne vitatkozni, hiszen jó pár olyan ember él, akik azt vallják, hogy egy másik személyt sokkal fontosabbnak is tudnak tartani saját maguknál. Ez a fajta szeretet inkább bálványozás, amikor a másikat olyan jónak, szépnek, ügyesnek találjuk, hogy azonosulni szeretnénk vele. Ennek lehet oka az, hogy a másik könnyebben oldódik társaságban, hamarabb válik központi figurává, ami imponáló. Ha megtaláljuk valakiben azt, amilyenek mi szeretnénk lenni, könnyen követendő példává válik szemünkben az illető és azonosulni akarunk vele. Már-már annyira erős lesz ez a vágy, hogy saját magunk sem tudjuk eldönteni, hogy az "új" cselekedeteink bennünk is fellelhetők voltak-e, vagy túl jól sikerült az azonosulás. Az emberi létnek azonban éppen az a lényege, hogy mindenki különböző legyen, hiszen nincs olyan élőlény, aki vagy ami mindenben tökéletes.



C.) Felebaráti Szeretet:
Az előző pontban már kitértem a bálványos szeretetre, amelynek tárgya lehet az egyik barátunk is. Törekedni kell arra, hogy elkerüljük az ilyen szereteteket, mert ez nem egy igazi érzés egy másik ember iránt, csak vágyaink kifejezése, s a külvilág nem feltétlenül úgy fog reagálni az átalakulásra, mintha a másik személy lennénk.

Sok ember dicsekedhet megértő, igaz barátokkal, ezt nap mint nap tapasztalhatjuk. Ha megvizsgáljuk ezen kapcsolatokat, újabb problémákat találhatunk. Egyszerű helyzeteket is lehet rettenetesen bonyolultan bemutatni. Különbségek vannak lány-lány, fiú-fiú, ill. fiú-lány barátságok között. A női nem érzékenyebb lelkületű. Két nő között kialakult barátság mindig szorosabb, mint a másik két eset közül bármelyik. Persze minden kapcsolatnak vannak mély- és csúcspontjai is. Ezeket túl kell élni és kellő nyugodtsággal higgadtan meg kell beszélni.


A baráti szeretetről nem lehet általánosan beszélni, hiszen minden kapcsolat más és más alapokra épül, mások a közösen átélt élmények, így mindenkinek saját és különböző elképzelése lehet a felebarátjával való viszonyáról.
Sajnos egy majdnem minden kapcsolatban előforduló konklúziót mégis levonhatunk az ilyen barátságokról: az ember csak és kizárólag önmagában bízhat, mert a barát csak addig barát, amíg nagyjából egyetértünk vele, amíg nem mondunk ellent az éppen aktuálisan kitalált, teljesen lehetetlen gondolataira. Sokszor találkozhatunk olyan helyzetekkel is, amikor egy "A" személy egyedül hagyja "B"-t, hogy "C"-vel lehessen. Ilyenkor "B"-nek mérlegelni kellene, hogy mennyire fontos ez a kapcsolat, és kinek mennyire fontos a másik ember.
Amit megállapíthatunk: Egy barátságnak csak akkor van jövője, ha a benne lévők egyenjogú félként tudják kezelni egymást, ha el tudják fogadni a másik véleményét is, és ha nem hagyják el egymást egy harmadik, külső személy kedvéért.

Ha ez működik, akkor egy boldogabb jövő felé közeledhetnénk. Sajnos a gyakorlat azt igazolja, hogy manapság csakis az "én" kerül előtérbe, s mindenki kapzsi módon a saját előrejutása érdekében félrelöki a másik embert. Az is nyilvánvaló, hogy a köztudatba ez egy olyan természetes jelenségként jelent meg, hogy már azon botránkozunk meg, ha valaki nem így, a sablon alapján cselekszik.



D.) Szerelem:
A szerelem egy megfoghatatlan, s ha lehet még bonyolultabb téma, mint a szeretet.

A szeretetről ha nem is sok, de van néhány gondolatunk, míg a szerelem az emberi élet azon "vesztőhelye", amit nem tudunk hol kezdődik, mi az, ami kiváltja, és főleg lehet-e szeretetből szerelem, vagy fordítva.

Manapság sajnos olyan világot élünk, ahol az érzések kinyilvánítása úgymond "bűnnek" számít, s ez még egy kicsit bonyolít a már amúgy is nehéz helyzeteken. A 20-as, 60-as években a romantikának hódolt a világ, ahol az érzelmek túláradása mellett a fülledt erotikában látták az élet értelmét és szabadon szárnyaltak az eszmék, nem voltak kötöttségek és senki nem akart megfelelni a társadalom elvárásainak. A lázadó, perzselő korszakot azonban leváltotta egy "kultúrált", törvényekkel teli, alkalmazkodó világ, amely megszüntette azt az idillt, ahol az érzelmeknek nem szabott gátat a félelem, vagy a kudarc esetleges lehetősége. A mai társadalmi elvárás nem túlzottan színes: érzelmektől tartózkodó, hideg, kifejezéstelen.
A szerelem egy olyan érzés, ami hirtelen, a semmiből keletkezik, hegyeket mozgat meg, mégis erőtlen, mert el van nyomva különböző társadalmi normák által. A régi kor szerelmes történeteihez ma kicsik vagyunk, a világirodalomnál szebben érzésekről nem beszélhetünk.

Ez egy furcsa játék, amit a sors űz velünk, emberekkel, s aminek titkát szeretnénk felfedezni, de addig, amíg nem tudjuk honnan keletkezik, nem láthatjuk, nem oldhatjuk meg a kérdést egy egyszerű egyenlettel.


A környezetünkben lévő alakuló, vagy már létrejött kapcsolatokat szemlélve elgondolkozhatunk a "miérteken". Miért bolondul meg egy ember egy másik láttán? Miért nem tudja ésszerűen kezelni, vagy megoldani a felmerülő problémákat?

A válasz elméleti megválaszolása nem is olyan nehéz:

Ismét visszanyúlok a nárcizmushoz, amely életünk minden területén velünk van, amit enyhíteni tudunk, de véglegesen nem űzhetjük ki magunkból. A feltett kérdésekre vonatkozó válasz is lehet ez az egyetlen szó: Nárcizmus! Ha egy ember szimpatikus, el akarjuk érni, hogy ez kölcsönös legyen, vagyis, hogy ő is hasonlóan vélekedjen rólunk. Ekkor elkezdünk figyelni a mozdulatainkra, a beszédünkre, s ahelyett, hogy a megszokott stílusunkat adjuk elő, egy megdermedt szoborrá válunk, mert figyelmünket lekötötte, hogy jól csináljuk azt, amit csinálunk. Néhány ember azt hiszi, hogy a szeretett személy a tökéletes, amit tesz az úgy van jól, s bálvánnyá kezdi formálni. Azonosulni szeretne vele, ezért minden cselekedetével egyetért, mindenben a szeretett személy nagyszerűségét látja.
Természetesen léteznek olyan saját állításuk szerint "önzetlen" emberek, akik azt hiszik, hogy képesek mindenkit egyformán szeretni, s elvárják másoktól is, hogy viszonozzák ezt a szeretetet, vagyis az a céljuk, hogy szeretve legyenek mindenki által. Ez a gondolat azonban teljesen halott. Olyan nem létezik, hogy valakit mindenki egyformán elfogadjon és szeressen, nincs is szükség az életben az ilyen helyzetre. Az élet, azon belül a szeretet ugyanis egy adok- kapok játék, amelynek egyik oldal irányába sem szabadna nagymértékben kilengni.
Abban az esetben, ha mindenki felé azzal a szándékkal fordulunk, hogy szeretetet adjunk, azaz szeretetet várunk, lehet, hogy súlyosan összetörjük a lelkét, mert a kimutatott jeleket mindenki másként értelmezi. A legnagyobb fájdalmat az olyan ember tudja szerezni, aki érzi, hogy szeretik, és olyan megnyilvánulást tesz a másik ember felé, amit az lehetőségként, szeretetének, vagy szerelmének viszonzásaként él meg.
Az élet rövid ahhoz, hogy mindent megismerjünk, de törekedni kell arra, hogy abból a kevésből, amit megszerezhetünk, minél többet magunkénak tudhassunk!

A szeretetet nem lehet tanulni, de kellő hittel mindent elérhetünk!



SZÍVEMBŐL AZ OLVASÓHOZ:
Kívánom mindenkinek, hogy találja meg azt a valakit, aki megtanítja igazán szeretni, mert ez az érzés az élet egyik legszebb élménye.

Gondoljuk át a barátainkkal, ismerőseinkkel, szeretteinkkel való kapcsolatainkat, s egy tavaszias napon álljunk meg egy percre, nézzünk szét a világban, lehet, hogy meglátunk valami különös, szép képet, amilyenné a jövőnket szeretnénk tenni. Rohanó világunkban látunk egy, nyugodt, békés képet, a lelkünket.


Tegyük fel a kérdést magunknak, hogy ki az, aki igazán fontos nekünk, lépjünk oda hozzá, és küldjünk felé egy kedves mosolyt. Lehet, hogy jólesik neki...
Yüklə 38,81 Kb.

Dostları ilə paylaş:




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə