A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.5. Karinthy és Illyés. A pszichoanalitikus mint céltábla

A pszichoanalízis irodalmi vetületében sajátos hely illeti meg a lélekgyógyásznak mint egy új foglalkozást végző szakembernek a megjelenítését. Mint Harmat rámutat, a pszichoanalitikusok megjelennek mint kissé tudálékos s inkább ironikusan ábrázolt szereplők Kaffka Margit és Babits Mihály munkáiban is (55, 171–172). Ennek a meglepett és ironikus megjelenítésének legjellegzetesebb formáját azonban Karinthy alkotja meg. Míg Kaffka és Babits mint kívülálló értelmiségiek elemzik az új szakmai identitást, addig Karinthyt közvetlenül is megérinti a pszichoanalízis vonzereje. Mint számos leírás összegzi ezt (Harmat 1986; Ádám 1992; Moreau-Ricaud 1992), Karinthy Frigyes egyszerre vonzódott a pszichoanalízishez, s gúnyolódott rajta. A Görbe tükör (Karinthy 1975) bemutatja a tízes években készült, az „idegorvoson” gúnyolódó írásait, melyek máig érvényesen karikírozzák a túlértelmezést. Egy későbbi írásán össze is szólalkoztak Ferenczivel, hogy azután a szabadkozó Karinthy, a humorista fogalmazza meg a pszichoanalízis egyik visszatérő dilemmáját: vajon amikor a páciens az esőről beszél, az érdekli-e az analitikust, hogy az ablakon kinézve valóban esik-e az eső, vagy mint modern szofisták, „nem néznek ki az ablakon, hanem rögtön azon kezdik, hogy miért mondtam én azt, hogy esik az eső” (Karinthy 1924, 155).

Irodalom és pszichoanalízis kapcsolatainak egészen más nemzedéke s más korban állítja majd újra pellengérre a pszichoanalitikust: Illyés Gyula Lélekbúvár című szatírájában. Ez a mű már az avantgárd, a baloldaliság és a népiesség között egyensúlyozó Illyés személyes vitairata. A falusi közegben mozgó pszichoanalitikus – akinek mintája kézenfekvően Kozmutza Flóra mestere, Szondi Lipót – helyzetkomikuma a népi-urbánus ellentét megjelenítése. Vajon valóban olyan általános ez a városi konfliktusokra kifejlesztett értelmező rendszer, vajon meg tudna-e egyáltalán kapaszkodni a nép életében? Illyés nem valami jóindulatú helyzetben állt elő a drámával, hanem éppen akkor, amikor a hatalom az úgynevezett urbánus kultúra egyik szárnyának vezetésével betiltotta a másikat, s amikor Szondi már emigrációba menekült a másik terror elől (Harmat 1986). Talán mi is megengedhetünk magunknak egy fricskát: fenntartásai a pszichoanalízis népi élhetetlenségével szemben ugyanakkor nem zavarták Illyést abban, hogy Lélek és kenyér című írásában Szondi-teszttel vizsgálgattassa a parasztgyerekeket (Illyés 1976, 379–652).

1.6. Álom és valóság: Az irodalom toposzai és a pszichológia

Harmat Pál az elkötelezett pszichoanalitikus szempontjából az áttekintés mellett rendszerezést is ad az irodalom és a pszichoanalízis közötti kapcsolat lehetséges és megvalósult magyarországi viszonyairól (Harmat 1986). A kapcsolatoknak viszonylag jól elkülönülő szakaszait írja le: elsőként a keletkezési kort, másodikként a két világháború közötti korszakot, harmadikként pedig az épülő szocializmus igencsak nehezített korát. Harmat rendező elvei nem az irodalom, hanem a pszichoanalízis mozgalmi sorsával kapcsolatosak. Ezt figyelembe véve is fontos, hogy a korszakoláson túl lényegében három típusban tárgyalja e kapcsolatokat. Az egyszerűség kedvéért vezetem be ezekre az alábbi kifejezéseket:

Illusztratív irodalomnak nevezem a pszichoanalízis téziseinek irodalmi művekben megjelenő iskolás illusztrálását. Harmat számos feledhető írót mutat be a középső korszakból, de néhol bizony Csáth Géza is közéjük sorolható.

Átélt irodalom névvel illetem azoknak a műveknek a sorát, melyekben a pszichoanalízis tematikája valódi irodalmat segít kibontakozni. Tézisek helyett az élmények és a hősök megjelenése mutatja meg a pszichoanalízis kulturális erejét. Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza műveinek legjava tartozik ide az első korszakból, a következőből pedig József Attila és Gelléri Andor Endre írásai.

Eszmetörténeti irodalomról beszélek abban az esetben, amikor a pszichoanalízis mint eszmerendszer is az író munkásságának részévé válik: legjelentősebb képviselője természetesen József Attila.

1.7. Átélt irodalom

Elsősorban az átélt irodalomról érdemes hosszmetszetileg, nem a műelemzést pótolva, hanem a folytonos jelenlétet értelmezve beszélni a magyar irodalomban. Nem szisztematikusan tekintem át, inkább arra próbálok rámutatni, milyen kérdésekben ihlette meg hosszú távon a mélylélektani szemlélet a magyar irodalmat.

A gyermekkor

A gyermekkor felfedezésének tágabb keretébe illeszkedik a pszichoanalízis különleges mondandója a gyermekkori szexualitásról s a gyermekkori megoldásmódok továbbéléséről. Az európai modern irodalomnak nem kellett külön biztatás erre nézve, nem kellett Freud ahhoz, hogy felfedezzék a gyermekkort. Amint arra éppen két pszichoanalitikus, Hermann Alice és Hermann Imre rámutatott, a magyar szépirodalom tele van a gyermekkor pszichoanalitikusan is értelmezhető megjelenítéseivel (Hermann– Hermann 1958). A pszichoanalitikus hatás kettős lesz. A gyermekkora nézve is megszűnnek a tabuk, a gyermekkorról való beszéd az általános szabadabb beszédmód keretében az irodalomban is sokkal kevésbé indul majd ki egy idealizált, ártatlan gyermek képéből a különböző művekben. Másrészt a saját gyermekkor is őszinte feltárások részévé válik, a gyermekkorról mint formáló időről s mint fontos ösztönkibontakozási terepről szól majd az önreflexió, Füst Milántól Gelléri Andor Endrén át Vas Istvánig. Természetesen ez a pszichoanalitikus gyermekkor-inspiráció legvilágosabban József Attila számos versében már szinte didaktikusan jelenik meg, mint ezt később még megemlítem.

Ábrándozás, álom, tudati határállapotok

A pszichoanalitikus szemlélet az élménymódok tekintetében három fontos mozzanatot állít újra előtérbe a karteziánus racionalitás nyűgében élt európai gondolkodás számára:

– élményvilágunk elsődlegesen értelmezetlen kavargás,

– a személyiség konstruált, labilis rendszer, a tudat a káoszban teremt másodlagos rendet, s ebben időnként botladozik,

– ebben a rendteremtésben különleges bizonyságértékei vannak az álmoknak, s minden jelképes cselekedetnek, a viccektől a tévcselekvésekig.

Ezek a felforgató eszmék a modern magyar irodalom élménymódját is befolyásolják. Jelen vannak abban a közegben is, mely a századelő közös kulturális világa. Az egyik sokat vitatott és forgatott könyv például Varjas Sándornak a Freud álomelméletét értelmező munkája (Varjas 1913). Megjelennek az álmodozás és az álmok írói, akik a Szindbád és az Álmoskönyv szerzőjével, Krúdy Gyulával az élen nem véletlenül tartoznak Ferenczi szemében is az átélt pszichoanalitikus mondanivalót közvetítő szerzőkhöz. Azért volt ilyen Krúdy írásmódja, mert Freudot olvasgatta? Kevéssé valószínű. Sokkal inkább arról van szó, hogy a bécsi mester a városi kozmopolita polgárvilágban, Krúdy pedig a magyar dzsentri érzésvilágában ragadja meg a századfordulós birodalom külső és belső válságát, melyet oly sokszor emlegetünk (Janik– Toulmin 1973; Nyíri 1980, Schorske 1998).

Ez a hagyomány folytatódik is. Csak egy példát említve, Gelléri Andor Endre különleges, szinte onirikus tudatállapotokat tükröző prózája, mind novellái, mind posztumusz, 1966-ban kiadott önéletrajzi regénye (Egy önérzet története) két mozzanatban is mutatják a feldolgozott pszichoanalízis világának hatását a magyar irodalmi öntudatra. Az egyik éppen a tudatállapotok varázslatos bemutatása: a művész mint az ingadozó kontroll, a homály és megérzés közvetítője. A másik az erotika megjelenítése. Gelléri számára a vágyak nem szégyellni s elhallgatni való, hanem kibeszélendő dolgok.

Kicsit bizonytalanabb annak a megítélése, vajon Babits Gólyakalifája a megosztott személyiség témájával mennyiben mutatja Freud hatását. Az igazat megvallva, maga a többszörös személyiség az anglomán Babits (Éder 1966) számára nem újdonság, hiszen az a klasszikus bűnügyi fantázia közhelye Hasfelmetsző Jack óta, s a lehetséges ihletők körébe a Janet képviselte francia pszichopatológia is beletartozik, mely az egész mentális szabályozásban a tudatosság fokozataihoz kapcsolódó feszültségi szinteket állítja előtérbe, együtt a hisztériás disszociáció jelenségtanával. Babits regénye inkább az általános disszociációs érdeklődés s a vele összekapcsolódó századfordulós identitásválság kifejeződése, mintsem közvetlen pszichoanalitikus inspirációjú munka.

1.8. Tudatállapotok és az írástechnika

Izgalmas s az egész 20. századon átívelő kérdés az, amit a tudatszintek problémájához kapcsolódva Szegedy-Maszák A kánonok hiábavalósága című dolgozatában bemutat: az tudniillik, hogy milyen is a kapcsolat a modern írásmód, a klasszikus elbeszélés és a pszichoanalízis között (Szegedy-Maszák 1998). Kosztolányit idézi: „Freud után a lélektani regényírók sejtése is többnyire tárgytalan. Ami akkor új volt, az ma tiszteletreméltó ósdiság” (333). Kosztolányi ezzel az állítással – nem tanulságok híján – alábecsüli a modern írásművészetet, melynek legfontosabb oldala a dekompozíció, az én, a tudatosság megrendülése vagy szétesése. A dekompozíciót illetően Kunderával érthetünk egyet: a modern prózairodalom az elbeszélő és a történet közötti viszonyokkal kísérletezve valójában ennek a dekompozíciós kérdéskörnek az úttörője (Kundera 1992). Azt a témát, mellyel Freud is küszködik, a társadalmi viszonyok külső szétesésének és a belső szétesésnek az összekapcsolását a modern lélektan és az elbeszélési kísérletezés együtt közelíti meg (Pléh 1998). Az irodalom e megközelítésben fölénybe is kerül, s nemcsak azért, mert könnyedebb, mert nem úgy bizonyít, mint a tudomány, hanem azért is, mert – mint Kosztolányi arra klasszikus példa – egyszerre jeleníti meg a szétesést a belső mezőben és a társas világban.

A tudat és az álom teljes kérdéskörének másik kulcsmozzanata a jelképi elem. Itt valójában a freudi gondolatmenet az írók számára nem valamiféle biztatást ad, hanem megnyugtatást: a romantika óta élő jelképi mozzanat a műalkotásban pszichés valóságot fejez ki. Hauser Arnold az ötvenes években tisztázza ezt a kérdést, s mutat rá arra, hogy ez mindössze a művészetnek egyik válfajára igaz, de nem a klasszicizáló változatra (Hauser 1978).

1.9. Az emberi ösztönélet. Agresszió, kiszámíthatatlanság

Az irodalomban megjelenő pszichoanalitikus emberkép hatott arra az elgondolásra, hogy az ember nem racionális meghatározó tényezőinek, az ösztönöknek szembenézésre kell késztetniük a modern embert. A domináns témák ugyanis Magyarországon is – gondoljunk csak a kötelező olvasmánnyá vált Legyek urára – a negatív ösztönjelenségekkel kapcsolatosak.

Csáth Géza legjobb irodalmi művei, mint például az1908-as Anyagyilkosság az együgyű, szinte érzelmi fogyatékos Wittman fiúk belső történéseit csak a tettekben, az eseményben mutatja be, nem pszichologizál, s éppen ezért a novella nem az ösztönén kiszámíthatatlan erőinek illusztrációja, nem valamiféle lecke az Ödipusz-komplexusról, hanem ennek drámai megjelenítése: a realista próza szenvtelen látlelete egy életmódról, az objektív emberi nyomorúságról is.

Kosztolányi Dezső Esti Kornél-ciklusa is kínálkozik a pszichológiai értelmezésre. Már a hazai irodalomban sokat vitatott doppelgänger-jelenség – ki is Esti, milyen viszonyban van az íróval, amit egyébként részletesen bemutat jelen kötetben Szegedy-Maszák Mihály fejezete – izgalmas kiindulópont a pszichológusok számára is. A felütés, az első fejezet világában Esti az örömökre vezető kalauz, az örömöket képviseli, a vágyak rejtett világába vezet be – mintha a freudi metapszichológia Idje volna, ám kosztolányis, megszelídített Ősvalami. Nem annyira a pusztító erőkön, mint a játékosságon van a hangsúly. Sokkal ludikusabb ösztönvilág ez, melynek lényege a későbbi fejezetek polgárpukkasztó jelenetei szerint a felnőtt élet – az Én – világával szembeni lázadás, a gyermeki mozzanat képviselete.

Az Édes Anna klasszikusan is pszichológiailag értelmezhető és értelmezett mű. Ez mutatja legjobban Kosztolányi nagyságát a tekintetben, hogy nem analitikus tételek illusztrálására használja pszichológiai műveltségét. A lélektani történés nem illusztratív belső monológokban zajlik. Édes Anna a cselekedetével válik a rejtett, nem tudatos világ s erők drámai felmutatásává s nem illusztrációjává, akinek tettét értetlenül próbálja interpretálni a köznapok racionális polgári környezete. Ugyanakkor, miként a mű értelmezésével kapcsolatos számos vita tanulságai is mutatják (Veres 1998; Barabás 1998), a regény egyszerre társadalmi és lélektani dráma. A belső erők különös drámája, az emberi megalázottság, társadalmi megalázottságból fakad. Kosztolányi műve nem tesz engedményt a didaktikának egyik irányban sem, s mégis egyszerre mutatja fel a modern magyar irodalom kettős inspirációját, a belső ember s a társadalmi igazságtalanság felfedezését. Éppen a kettő egymásra vetítésével lesz sokkal különb irodalom, mint akár a pszichoanalitikus tézisregények, akár a pártos munkásmozgalmi tematika.

Az ösztönvilág természetesen a lírának is szerves része. Nemcsak József Attila, de Szabó Lőrinc vagy Weöres Sándor költészete is nehezen képzelhető el a beszédmódnak anélkül a felszabadítása nélkül, amit a pszichoanalízis jelentett, s amely közvetlenül jelenik meg József Attilánál.

1.10. A betegségtől a típusig

A mentális betegség mint irodalmi téma régi jellegzetessége az irodalomnak. A 20. századi irodalom újdonsága ezen a téren, hogy egyrészt megjelenik a mentális betegségre vonatkozó pszichológiai elméleteknek a tematikája, másrészt újra előtérbe kerül a betegség és a tehetség viszonyának kérdése, az élettörténeti magyarázatoknak mintegy felújított változataként (Szegedy-Maszák 2004).

1.11. A betegség mint téma új módon

A mentális betegség új módon való megjelenése az irodalomban határműfajokat teremt. A magyar analitikusok, mint Ignotus óta tudjuk, nem olyan jó írók, mint Freud, vagyis magyar közegben a pszichoanalitikus esszé nemigen válhatott a szépirodalom részévé. Fordítva viszont igen, a szépíró foglalkozásszerűen kirándult a pszichológiába. Ennek az egész századot átfogó képviselője Csáth Géza, akinek 1912-ben megjelent Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusa című munkája egyszerre analitikus ismeretterjesztés s irodalmi esettanulmány. 1978-as újrakiadása (Egy elmebeteg nő naplója címmel) a Magvető Kiadó gondozásában a pszichoanalitikus irodalmi beszédmód újbóli legitimálásának számított. Új világot tárt föl egy új nemzedék számára, amely korábban Csáthot nem ismerte. Nem véletlen, hogy ugyanez a sajátos közvetítő szerepet vállaló kiadó adta ki Ferenczi Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében című munkáját is 1982-ben.

1.12. A művész mint beteg

Csáth Géza betegként is előtérbe került, mind saját korában, mind a 20. század végén. Utóbbi években kiadott munkái azonban már nem irodalmiságuk miatt, hanem patológiai dokumentumként érdekesek. Az irodalom és a pszichopatológia nagy kérdései azonban a magyar irodalomban nem a drogok kapcsán merülnek fel, hanem a lángész és őrület időről időre visszatérő kérdésében (Halász 1973). Noha az írók nem feltétlenül fogadják el betegség s tehetség összekapcsolását, Weöres például kifejezetten tiltakozik ellene (Weöres 1981), az irodalmi közvélemény számára mégis központi ez a kérdés, s nem is csak a kitüntetett, igen súlyos pszichopatológiai problémákat felmutató életművekre nézve érvényes. A művész mint beteg a Sipos Lajos szerkesztette kötetben például Babits életművére vonatkoztatva is megjelenik. Németh Attila, Rihmer Zoltán és Harmati Lídia kiváló pszichiáterek Babits pszichopatológiájában a depresszív alkatot s a perfekcionizmust emelik ki. Ugyanakkor az alkotás átfogó befolyásolóiról, a szezonalitásról és az életciklusról is tanulságos anyagot mutatnak be (Sipos 2004).

Az igazi izgalmas téma azonban az alkotót, beteget, pszichoanalízist és marxizmust egybefoglaló József Attila. Kétségtelenül központi szerepet tölt be egyszerűen azért, mert a baloldali kultúra új korszakában is kiállt a pszichoanalízis mellett, s ugyanakkor témává tette, lírai énje részeként mutatta be a pszichoanalitikus tematikát. Az élettörténetből ismert első pszichoanalitikus beszámolók óta az irodalmi élet meghatározó kettős alapkérdése az, tényleg beteg volt-e, illetve valóban a betegsége-e a legfontosabb kérdés költészete értékelésében.

József Attila patográfiája több okból paradigmatikus kérdés a magyar irodalomértelmezésben:

A félreismert és elhanyagolt költő mítoszát élteti. Élete a társadalmi, szociális és emberi felelősségérzet vélt drámája. Ha valóban beteg volt, felmenthető a környezete, ha nem, akkor folytatódik az önvád, s az a mítosz, amely a költőből példát képez az egykori gonosz társadalom ellenében, de mintát arra is, hogy a társadalom a zsenihez viszonyulva mindig is gonosz.

Az alkotás és a megszállottság összefüggéséhez szolgál mintával, az „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” elvéhez, mely szerint a nagy alkotás mindig patológiában fogan. Valóban így volna, s minden költészetben így van-e?

A társadalmi mondanivaló és az egyéni sors közötti versengés kérdéskörét is fenntartja. A proletárköltő mitológiájában a személyes dráma elterelő mozzanatként jelenik meg. Vajon mindig így van-e azonban? Vajon az egyéni élet az elhivatottsághoz képest valami lényegtelen dolog-e, amit legjobb lenne zárójelbe tenni, vagy fegyelmezetten leépíteni?

Számos klasszikus pszichoanalitikus értelmezés lényegében pszichotikusnak állította be József Attilát, s még a modern értelmezések is (Bókay–Jádi–Stark 1982; Szőke 1992) fenntartják ezt, noha kiegészítik a betegségek társadalmi stigmatizációs értelmezésével. Magán a pszichopatológián belül is megjelent azonban alternatív értelmezés. A mai pszichiátria eszköztárát felhasználva a nem érintett, két nemzedékkel fiatalabb Németh Attila József Attila műveit s a patográfiákban használt dokumentumokat elemezve arra a következtetésre jut, hogy a költő nem volt sem szkizofrén, sem depressziós pszichotikus, hanem úgynevezett borderline személyiségzavarban szenvedett, s ezt színezték depressziós hangulatzavarai (Németh 2000). Ezt a személyiségzavart az identitás labilitása mellett a képzelt és a valós elhagyatással való megküzdés jellemzi, ehhez kapcsolódó ürességérzésekkel és impulzivitással, beleértve az öngyilkossági próbálkozásokat is. Fölösleges volna részleteznünk, hogyan kapcsolódik mindez József Attila élettörténetéhez vagy lírai témáihoz.

1.13. A tipológia megjelenése

A 20. századi magyar irodalom pszichológiai affinitásai között különleges hely illeti meg Németh Lászlót. Béládi Miklós bemutatásában például értékfilozófiai áthallásokkal teli kultúrantropológusként jelenik meg (Béládi 1985). Tipológiai vonzalmai, barátsága Kerényivel, s személyes vallomásai (Szegedy-Maszák 1985, 232) azt támasztják alá, hogy pszichológia iránti érdeklődése nem több eszmetörténeti érdeklődésnél. „Elmeorvosnak készültem, az alkattan volt a bogaram”, írja Áprily Lajoshoz intézett önbemutató levelében vélhetően 1928-ban (Németh 1992, II: 325).

Az 1928-ban megfogalmazott koncepció az Emberi változatok és a tudomány kapcsolatáról (Németh 1992) Németh László számára az írói program része is. Legjobb regényei, elsősorban az Iszony az emberi inkompatibilitás drámájaként mutatják be a jellem tipológiáját. Az orvosi tipológiában meggyőződéssel megkapaszkodó Németh László nem egyszerűen az ösztönvilág, hanem az emberi változatok drámájának új megjelenítésében látja a pszichológiai ihletést. „A klasszikus irodalom nemcsak az emberi szabadságban hitt, hanem saját koherens emberismeretében is. A pszichológia pontosan ezt a kompetenciát kérdőjelezte meg. Ezt nehéz volt az irodalomnak visszavágnia. Sok keserű tudományellenesség lényegében ebből a megkérdőjelezett illetékességből fakadt. Ritka a Németh László típusú író, aki a tudományt teszi az írói emberismeret szolgálójává. (…) Lehet, hogy az író nem ismeri jobban az embereket, mint a pszichológus, de azáltal, hogy lehetséges világokkal játszik, egy autonóm megismerési módot képvisel. Maga az írás, a fikció a tudománytól eltérő, de középponti megismerési mód” (Pléh 2000, 312). A tipológiában igen olvasott Németh László számára éppen a pszichológiai kidolgozottság, s az elkötelezett orvos tipológiai olvasottsága miatt lesz Kárász Nelli és Takaró Sándor drámája irodalmi csúcs, szemben például a másik Nellinek éppen a hús-vér részletekben kidolgozatlan drámájával Babits Halálfiai című regényében.

1.14. Irodalomértelmezés és lélektan: Fónagy, Mérei, Halász

„Nyelvészek, esztéták, filozófusok, pszichológusok műveiben azért olyan gyakoriak a versidézetek, mert a még töretlen úton haladó kutatók is azt tapasztalják, hogy egy-egy költő már járt előttük, már megfogalmazta a maga nyelvén az új tudást” (Fónagy 1974, 210). A modern lélektan, elsősorban annak mélylélektani változata három módon kínálja magát az irodalomértelmezés számára. Vizsgálhatja az alkotót, kreativitását, feszültségeit, mentális zavarait vagy az olvasót, abból a szempontból, hogy milyen feldolgozási mechanizmusok segítségével jut el a jelentéshez, milyen közvetítő s akadályozó folyamatok vannak ebben, s végül elemezheti magát a jelet, a művet. Azt, hogy milyen mentális szerveződések, például milyen rejtett konfliktusok vagy elfojtások munkálnak a mű felszíni rétegei alatt. Halász László olvasókönyvei jól bemutatják a három lehetséges megközelítés nemzetközi változatait (Halász 1973). Modern nemzetközi összefoglalásra pedig Hened De Berg kis kötete jó példa, mely a pszichoanalízis egészét kulturális elméletként mutatja be, együtt a klasszikus témák – Hamlet, totemelmélet – irodalmi elemzésének hosszú történetével (De Berg 2003).

Mindez azonban nemcsak a pszichológusok számára érdekes ujjgyakorlat, hiszen az irodalompszichológiai munkálkodás az irodalmi élet részévé válik. Az irodalmi élet felől nézve a legérdekesebb az irodalompszichológia harmadik változata, amikor a mű „objektív” tartalma válik pszichológiai értelmezés tárgyává. Az olvasóból kiinduló elemzések ugyanis egyre inkább a modern kísérleti pszichológiai eszköztárat használják, s arra kíváncsiak, milyen folyamatokban érhető tetten a jelentés megragadása. Számos kutatási program indult ezen a téren, s ezek magyar anyagokat is használnak (Halász 1987; Halász–László–Pléh 1988; Martindale 1988).

Magyarországon az irodalmi életbe is bekapcsolódó pszichológiai műértelmezést egy nyelvésznek és egy pszichológusnak köszönhetjük. Fónagy Iván (1959, 1978, 1999, 2001) nyelvfelfogásában a jakobsoni strukturális poétika és a hagyományos l’art pour l’art elvek merész szintézisét kapcsolta össze a pszichoanalitikus értelmezéssel. Felfogásában a nyelvi közlés propozicionális kódolása mellett végbemegy egy másik kódolás is, melynek során a jelentésviszony a testi mozdulatok, a közlemény hangzása és a nem tudatos érzelmi világ közt jön létre. Ez mindig megvan, ezért nevezi elméletét a beszéd kettős kódolásának. Mindig végbemegy érzelmi közlés, csak a művészetben ez különleges saját szférává válik. A műelemzés – s erre Fónagy számos példát is mutat – kulcskérdése ennek a nem tudatos érzelmi kommunikációnak a feltárása volna.

A hazai közegben a pszichológusok közül Mérei Ferenc próbálta meg először azt a típusú irodalompszichológiát bemutatni, melyben nem csupán az alkotó valamiféle mélylélektani elemzéséről, hanem a műről is szó esik. Mérei koncepciójában az irodalmi mű a különböző elemi emberi társas lélektani jelenségek tárháza. Balzac ambiciózus hősei, Vronszkij és Anna feszültségei, Mészöly Miklós Paulusának konfliktusai mind emberi drámák mintái. Mérei számára az irodalom a jó megfigyelő – az író – adta lélektani nyersanyag. Az irodalmat elsősorban interperszonális iskolának tekinti, mely sokszor társadalmi példát mutat, például amikor hősöket és helytállást elemez, másrészt klinikai mintával szolgál a helyes életről. Mérei azt is kifejti, milyen módszertani alapon vizsgálódik egy pszichológus a novellák világában: szerepeket, az események felszólító jellegét befolyásoló együttes élményeket és társas attitűdöket keres. Vagyis az irodalom a leképezett emberi viszonyok miatt kitüntetett terep a pszichológus számára. Ami pedig a belső térképet, a hősök belső világát illeti, Mérei a klinikus hozzáállásával közelít Franz Kafka, Krúdy vagy Örkény novelláihoz, melyek az ő számára úgy jelennek meg, akár egy projektív teszt, melyben a klinikus érzékeny elemző munkájával feltárhatóak az értékrendek, a konfliktusok, s az eszmei mondanivaló lélektani értelmezést kap. Az értelmező klinikus kedvence – nem véletlenül – a szürrealizmus: „Alkotásaikkal [a szürrealisták] hitelesítették a mélylélektan igazát… A szürrealizmus megerősíti azt a gondolatot, hogy a kreativitás az ember felemelkedése: felvilágosodás a társadalomban, öngyógyítás a lelki életben” (Mérei 1986, 32). Mérei átfogó klinikai koncepciójában erre az elaborációra Kassák a példa, akinél az alkotás az életmód feszültségeit oldotta fel.

Mérei a műelemzést az utalás igen fontos fogalmával gazdagította, melyben a közös (csoportos) élményekre való célzás az alapvető mozzanat (Mérei 1975). Részben e fogalom is magyarázná a fejezetünk elején felidézett szoros társas életi csoporthatásokat az irodalomban, hiszen funkciója a hagyományteremtés megélt csoportokban, illetve visszatérés a gyermeki érzelmi gazdagsághoz. Ugyanakkor a műértelmezést is segítheti ez a fogalom. Az utalás Mérei felfogásában az a többlet, melynek révén az irodalmi műben a jelek különleges értéküket elnyerik, s a műelemző ezt az utalási világot szeretné rekonstruálni.