A régi Belső-Ázsia története


fejezet - Az iszlám térhódítása Belső-Ázsiában



Yüklə 0,67 Mb.
səhifə12/19
tarix22.07.2018
ölçüsü0,67 Mb.
#57721
1   ...   8   9   10   11   12   13   14   15   ...   19
4. fejezet - Az iszlám térhódítása Belső-Ázsiában

1. 1. Az első muszlim török dinasztia: a Karahanidák

A 751-es talaszi csata után, melyben az arabok karluk szövetségeseikkel győzelmet arattak a kínaiak felett, megszilárdult az arab uralom Transzoxianában, mely most már végleg az iszlám világ része lett. A bagdadi kalifa helytartói uralkodtak a két folyó közén, az egykori nyugati türk területeken, de a régi iráni, elsősorban szogd világ túlélte az iszlamizációt is, sőt az irániak fokozatosan vezető szerephez jutottak. A Számánidák dinasztiája például egy iráni eredetű uralkodóház volt, mely a Balh melletti Számán városáról kapta nevét, 875-től 999-ig volt Transzoxiana és Kelet-Irán, azaz Horászán ura. Ez a terület a bagdadi kalifátus részét alkotta, a bagdadi kalifát egy helytartó képviselte emíri rangban, s ennek székhelye először Szamarkandban, majd Buharában volt. A névleges függőség ellenére azonban a Számánida Emirátus gyakorlatilag önálló volt, s fennállásának rövid ideje alatt az iszlám mezbe bújtatott iráni nemzeti restauráció központja lett. A 10. század elején e Számánida Emirátus minisztere volt Buharában az a Dzsajhání, akinek elveszett, de más muszlim szerzők kivonataiból ismert és rekonstruálható földrajzi műve a kelet-európai népekre, így a magyarokra vonatkozó híradások gazdag tárháza. Az iszlamizált iráni világ Transzoxianában hamar szembe találta magát az ősi nomád ellenséggel, a törökkel, s a 10. század végén éppen két török eredetű dinasztia, a Karahanida és a Gaznevida vetett véget a Számánida Emirátusnak. Ez időtől kezdődött el intenzíven Transzoxiana eltörökösödése, mely folyamat egészen napjainkig tart, hiszen az iráni elem a városokban mostanáig fennmaradt.

A Karahanida-dinasztia nevét az uralkodóinak címében levő kara han ’fekete kán’ titulusról kapta. Csak a 19. század 70-es évei óta nevezik így ezt az uralkodóházat V.V. Grigorjev orosz orientalista nyomán, addig a J. Deguignes használta „turkesztáni ujgur kánok” elnevezés volt használatban. A káni címben levő kara ’fekete’ szó különben ilyen esetekben ’nagy, fő’ jelentésben értelmezendő.

Előfordult a tudományos irodalomban az ilek-hán elnevezés is a Karahanida uralkodók megjelölésére, de ez nem különösen volt találó, mert az ilek/ilik/ilig méltóságnév csak a kán utáni második méltóságot jelölte a Karahanidáknál, s csak egy esetben fordult elő, hogy a kán az ilek címet is viselte. Ezenkívül az ilig (il + lig ’népes’, ’akinek népe van’) titulus igen sok török népnél megvolt, s nem különösen jellemző a Karahanidákra. {108} Feltehetően ez a szó rejlik például Attila egyik fiának, Ellaknak a nevében, s az ujguroknál és szeldzsukoknál is előfordul e cím. (Meglepődve fedezhetjük fel, hogy a honfoglaló Árpád vezér egyik fiát szintén így nevezték: Bíborbanszületett Konstantin császár átírása szerint Ielekhnek. Ezt a török nevet őrzi a Budapesttől nem messze lévő Üllő község neve is.)

Végezetül a korabeli, 10–13. századi muzulmán források sem így, sem úgy, hanem al-Háqáníya, al-Háníya néven emlegetik ezt a dinasztiát, mely arabul egyszerűen a ’kagáni, káni’ dinasztiát jelenti. A turkológiai szakirodalomban az utóbbi időben a karahanida terminus mellett gyakran használják a hákáni szót is a 11–13. századi török irodalmi nyelvre, amely a Karahanida Birodalom területén alakult ki a 11. században



Hova nyúlik vissza a Karahanidák eredete? Több vélemény is napvilágot látott erről, régebbi kutatók, mint J. Deguignes, Vámbéry Á., W. Radloff és J. Marquart ujgur eredetűnek gondolták őket. Valóban, időben száz év sem választja el őket az Ujgur Birodalom 840-es bukásától, s a kelet-turkesztáni ujgurok számításba is jöhetnek a Karahanida Birodalom népelemei között. W. Barthold a Karahanidák tokuz-oguz eredetére gondolt, azon az alapon, hogy a muszlim írók tokuzguznak nevezték a Tarim-medencei ujgurokat. Mindezen elméletek ellenére ma már többé-kevésbé bizonyítottnak látszik, hogy a Karahanidák a karlukok utódai. A karlukok többször szerepeltek az eddigiek során mint a keleti és nyugati türkök között élő török törzsszövetség, amelynek ősi központja valahol a Tarbagataj-hegység táján volt, s amely ügyes hintapolitikát folytatott a két Türk Birodalom között. A türk feliratok ücs karluk ’három karluk’ népének vezetője ajabgu címet viselte, s feltehetőleg rokoni szálak fűzték a türk kagáni dinasztiához, az Asina nemzetséghez. Későbbi forrásokból tudjuk, hogy a karlukok két legfontosabb törzse a csigil és jagma volt. Az ujgurokkal és baszmilokkal szövetségben tevékenyen részt vettek a Második Türk Kaganátus megdöntésében, majd 744 és 840 között az Ujgur Birodalom alattvalói voltak. 744 után azonban a karlukok nagy nyugatra tolódása következett be. Leverték a nyugati türkök utódait, a türgeseket, akiknek szállásterülete a Balhas-tótól délre, a Hétfolyam (Szemirecsje) vidékén volt. A két legfontosabb nyugati türk város, a Csu folyó melletti Szujáb (a későbbi Balaszagun) és a Talasz folyó menti Taraz is az ő birtokuk lett. 840-ben az Ujgur Birodalom felbomlása mérföldkő jelentőségű esemény volt Belső-Ázsia történetében. A hiungnu–zsuanzsuan–türk–ujgur birodalmi hagyomány ekkor megszűnt. E birodalmak mindegyike a mai Mongóliában helyezkedett el, központjuk az Orhon és Szelenga folyók vidéke volt, rituális központjuk pedig a Hangáj hegységbe lokalizálható Ötüken-hegység. Egész Belső-Ázsiát innen lehetett kézben tartani, a nagy nomád világbirodalmakat innen indulva szervezték meg. Az Ujgur Birodalom bukását követően mintegy 350 évre, az 1200-as évekig, Dzsingisz és mongoljainak felléptéig nagy belső-ázsiai világbirodalom nem születik Mongólia központtal. Ez azzal magyarázható, hogy az új hódítók, a kirgizek nem a türk hagyományú nomád népek sorába tartoztak (eredetileg nem is voltak törökök), s a kitajok megjelenése után, 920-ban vissza is tértek Felső-Jenyiszej vidéki hazájukba. A kelet-belső-ázsiai kitajok és dzsürcsik szintén nem a türk hagyomány folytatói, nem is hagytak mély nyomot Mongóliában. Az ujgurok pedig Kelet-Turkesztánba és Kanszuba vonultak, {109} gyakorlatilag teljesen kiürítették a birodalmi területet. Mongólia tehát háttérbe szorult ekkor a történelem színpadán, mintegy a csendben készülve Dzsingisz világtörténeti felléptére. A történelem ezen évszázadaiban (840–1200) a Mongóliától nyugatra levő területek, elsősorban Kelet- és Nyugat-Turkesztán léptek előtérbe, s éppen ezen évszázadok hatása alatt lett „Turkesztán”-ná, azaz a török népek hazájává.

Az ujgurok széttelepedése után tehát egyedül a karlukok maradtak a türk birodalmi hagyomány folytatói. Ez lehetett az az idő, amikor a karluk jabgu felvette a kagáni címet, azaz a később szereplő kara hákán/kara hán titulust. Székhelye a Balaszagunnál levő Kara-ordu vagy Kuz-ordu lett. A türk hagyománynak megfelelően a birodalom két részre oszlott, melyet két kagán kormányozott. A keleti félen volt a főkagán, Kara-ordu székhellyel, hivatalos címe Arszlan Kara-hákán volt, a nyugati rész uralkodója a Bugra Kara-hákán, Tarazban, majd Kásgárban székelt. Az e címekben szereplő két állatnév, az arszlan ’oroszlán’ (a magyar oroszlán szó honfoglalás előtti török jövevényszavunk) és a bugra ’hímteve’ totemisztikus eredetűek; feltehetően a két legfontosabb karluk törzs, a csigil (arszlan) és a jagma (bugra) totemállatai voltak.

A keleti főkánokról alig tudunk valamit a 10. század végéig, a nyugatiakról több értesüléssel rendelkezünk. A Karahanidák már a 9. században szembe találták magukat aTranszoxianában székelő Számánidákkal. A Számánida Iszmail emír 893-ban elfoglalta Tarazt a karahanida Ogulcsak Kadir Hántól, aki Kásgárba menekült, s attól kezdve Kásgár lett a nyugati Karahanidák székhelye. A 10. század elején Ogulcsak unokaöccse, Szatuk fölvette az iszlámot, majd nagybátyját harcban legyőzvén kánná választása után hivatalos vallássá tette az iszlámot a Karahanidák nyugati területein. Ez a nagy fontosságú esemény a muszlim Karahanida-dinasztia megszületésének az ideje. Az iszlám a 9. század végétől kezdve volt jelen Kásgáriában, nyugatról a Számánida Emirátusból érkezett ide muszlim kereskedők és hittérítők révén. A később legendás hírre szert tett Szatuk Bugra-hán, az első muszlim török uralkodó 955-ben halt meg. Fia és utóda, Bajtas legyőzte a keleti kagánt, s felvette az Arszlan-hán címet. Az ő uralkodása alatt, a 10. század második felében valósult meg a Karahanida Birodalom teljes iszlamizációja. Az iszlám hatalmas erőt adott a karahanida államnak, amely így megkezdhette nyugati hódításait.

992-ben elfoglalták Buharát, a számánida emír székhelyét, Transzoxiana központját. A Számánida Birodalmon való osztozkodásban egy másik török eredetű iráni dinasztia, a Gaznevidák is részt vettek. A 10. század közepén az afganisztáni Gazni városába törökök települtek be. A nomád jövevények fokozatosan maguk alá hajtották egész Afganisztánt. Hatalmuk különösen 977-től kezdve emelkedett, Szebük-tigin nevű vezetőjük alatt. A Számánida Emirátusban levő belső anarchia következménye volt, hogy az elégedetlenkedők egy része behívta 992-ben a karahanida uralkodót Balaszagunból Buharába. Ekkor a számánida uralkodó viszont Szebük-tigin Gaznevidáihoz fordult segítségért, akik gyorsan be is vonultak Horászánba. Pár évnek kellett csak elmúlnia, hogy 999-ben a Számánida Emirátus megszűnjék létezni a két török dinasztia nyomása alatt. Szebük-tigin fia és utóda, Mahmúd, a legnagyobb Gaznevida uralkodó legyőzte az utolsó számánida emírt, elűzte Horászánból, s még abban az évben a Karahanidák teljesen {110} megszállták Transzoxianát. A Számánida Emirátus megszűnt, s a Karahanidák és Gaznevidák az Amu-darjánál találkoztak. A Karahanidák állama döntően török népességre támaszkodott, a Gaznevidáknak csak dinasztiája török eredetű, s teljes eliranizálódásuk valószínűleg nagyon hamar megtörtént. Iráni és indiai területen játszódó későbbi történetük már kívül esik Belső-Ázsia történetének keretén. De ez időben, az ezredforduló táján, amikor Magyarországon István fejére teszik a királyi koronát, az Amu-darjánál két török dinasztia, a Karahanida és a Gaznevida néz farkasszemet egymással. Mi lesz a további terjeszkedés sorsa?

Először természetesen, ősi szokás szerint, barátkozott a két dinasztia, 1001-ben Mahmúd Gazneví feleségül vette Naszr ibn-Ali karahanida uralkodó lányát. De a békesség nem tartott sokáig. Naszr az egész egykori számánida területet akarta, s míg Mahmúd Indiában volt hadjáraton, betört Horászánba, de ezúttal vereséget szenvedett. Ekkor kagántársával szövetkezett, akinek közben Hotán iszlamizálása is sikerült, de 1008-ban a balhi csatában az egyesített karahanida seregeket legyőzték Mahmúd csapatai. A csata leírói megemlékeznek arról, hogy a Gaznevidák győzelmében nem kis szerepet játszottak az indiai elefántok. A balhi csata után a Karahanidák feladták reményüket Horászán meghódítására, s így az Amu-darja továbbra is az iráni és a török világ közti válaszvonal maradt.

1026-ban Ali-tigin kagán Transzoxiana ura, s a Karahanida–Gaznevida ellenségeskedések folytatódtak. Mahmúd Gazneví utóda, Maszúd megtámadtatta vazallusával, ahvárezmi sahhal, Altun-tassal Alit. 1032-ben azonban Ali hatalmas győzelmet aratott Dábúszijánál, a hvárezmiek pedig alig tudták a saját irhájukat megmenteni. E harcban egy oguz törzs, a szeldzsukok aktívan támogatták Ali-tigint. Ali-tigin fia nem bánt jól szeldzsuk szövetségeseivel, megölette Inancs Pajgut, a szeldzsuk vezért, mire a szeldzsukok lázadásba törtek ki. Hvárezmbe menekültek, majd innen Horászánba, ahol 1041-ben a dandanakáni csatában a gaznevida Maszúd csapatain arattak nagy győzelmet. Ezzel vette kezdetét az új nomád nép, a szeldzsukok diadalmas hódítása, melynek során egész Perzsiát, a Közel-Keletet és Anatóliát is elfoglalták. De mielőtt a szeldzsukoknak a történetét nyomon követnénk, nézzük meg röviden a Karahanidák sorsának alakulását a mongol korig.

1041-ben az állandó belső dinasztikus harcok a Karahanida Birodalom végleges kettéválásához vezettek. A keleti rész Szemirecsjét, a Talasz folyó és Kásgár vidékét, valamint Fergana környékének nagy részét foglalta magába. Fővárosa Balaszagun volt, míg a másik kagán Kásgárban vagy Tarazban székelt. Kásgár volt már kezdettől fogva a vallási központ, innen indult az iszlám térítés, ide temetkeztek a karahanida uralkodók. A nyugati részt Transzoxiana és Fergana kisebbik fele alkotta. A keleti és a nyugati fél között nagyjából Hodzsendnél volt a határ, de a Szir-darja vidékének pontos hovatartozása állandóan vitás kérdés volt. A főkagán Özkendben, majd Szamarkandban székelt, míg a másik kagán Buharában trónolt.

A nyugati Karahanidák, a sok transzoxianai városállammal együtt a 11. század közepétől fogva a szeldzsukoktól függő viszonyba kerültek, bonyolult történetük, harcaik bemutatása túlnőne ezen ismertetés keretein. A keleti Karahanidáknak a három legfontosabb {111} várost, Kásgárt, Hotánt és Balaszagunt többször sikerült a 11. század folyamán egy kézben egyesíteni, utoljára Bugra hán Hárún alatt (megh. 1102). A 11. században alakult ki a sajátos karahanida török kultúra, elsősorban a birodalom keleti felében, Kásgárban és Balaszagunban. A karahanida az első muszlim török irodalmi nyelv, amelyen két alapvető munka maradt fenn e korból. Az egyik Mahmúd Kásgárínak, az első „turkológus”-nak hatalmas szótári műve, a Kitáb lugat at-türk ’A török nyelv könyve’, mely mindmáig az egyik legnagyobb török lexikográfiai munka, kimeríthetetlen forrása a török szókincsnek. A másik mű az első iszlám szellemű, török irodalmi alkotás. Címe Kutadgu Bilig ’A boldogságra vezető tudás’, nagy terjedelmű moralizáló tanköltemény. Szerzője, Júszuf Hássz Hádzsib Balaszagúní, a fent említett Bugra Hán Hárúnnak dedikálta művét. A karahanida török írásbeliség két alfabétumot használt. Egyrészt a kelet-turkesztáni ujgurok révén az ujgur írást vette át, másrészt az iszlám révén, először a török nyelvek történetében, az arab ábécét kezdte felhasználni török szövegek lejegyzésére. Kásgárí műve az első arab betűs török nyelvemlék.

A 12. század első felében új keleti ellenség jelent meg a Karahanidák határain: akarakitajok, azaz azok a kitajok, akik Kínában való leveretésük után nyugati vándorútra keltek. Az 1130-as években már az Emil folyónál voltak. II. Ibráhim Karahanida uralkodó behívta az új keleti szomszédokat, a karakitajokat, hogy a karlukok és kanglik elleni harcában segítségére legyenek. Meg is kapta a már ismert nomád segítséget: a karakitajok elfoglalták Balaszagunt, s a karakitaj uralkodó, a gürkán a Karahanida uralkodóból ilek-i türkmen-t csinált, azaz ’a türkmenek ilek’-jeként vazallusává degradálta. Karakitaj fennhatóság alatt éltek tovább a keleti Karahanidák egészen a mongol korig. A karakitajokról hamarosan részletesen fogunk beszélni. Most csak annyit, hogy mikor a najmanok, egy 12. században feltűnt mongol törzsszövetség uralkodója, Kücsülüg az utolsó karakitaj gürkánt elfogta, a Karahanida-vazallust Kásgárba küldte, hogy foglalja el trónját. De Kásgárban megölték, s rövidesen Kásgár is najman uralom alá került.

Miután nagy vonalakban végigkísértük a mongol korig az ágas-bogas karahanida história alakulását, visszatérhetünk a 11. század közepén Kelet-Iránban bekövetkezett világtörténeti jelentőségű eseményhez, a szeldzsukok megjelenéséhez. Honnan jött ez az addig ismeretlen török nép, mely nagy betűkkel írta be nevét a világtörténelembe?

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 286–287.

Máig alapvető munka, a történeti Turkesztán 11–13. századi történetére nélkülözhetetlen: W.BARTHOLD, Turkestan down to the Mongol invasion. London, 19282. (E. J. W. Gibb Memorial Series, N.S.V.) Ehhez P. Pelliot értékes megjegyzései: P. PELLIOT, Notes sur le „Turkestan” de M. W. Barthold. T’oung Pao 27(1930), 12–56.

A legjobb modern összefoglalások: O. PRITSAK, Die Karachaniden. Der Islam 31/1(1953), 17–68; O. PRITSAK, Karachanidische Streitfragen. Oriens 3(1950), 209–228. – A Karahanidák eredetéről Pritsaktól eltérő módon: CZEGLÉDY K., Kasgari földrajzi neveihez. In: Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből. Szerk. BENKŐ L. Budapest, 1963. 60–65 (Nyelvtudományi értekezések 40).

{112} A Gaznevidákról: C. E. BOSWORTH, The Ghaznavids, their empire in Afghanistan and eastern Iran 994–1040. Edinburgh, 1963; C. E. BOSWORTH, The Turks in the Islamic lands up to the mid-11th century. In: Philologiae Turcicae Fundamenta III. Second Part. Wiesbaden, 1970. 1–20.

Kásgárí művének legjobb új kiadása és fordítása: Mahmud al- Kasgari, Compendium of the Turkic dialects (Diwan lugat at-Turk) I–III. Ed. and transl. by R. DANKOFF–J. KELLY. Duxbury, Massachusetts, 1982–1985. – A Kutadgu Bilig kiadása, török fordítása, szótára: R. R. ARAT, Kutadgu Bilig I–III. Ankara, 19792. Modern angol fordítása: Wisdom of royal glory (Kutadgu Bilig). A Turco-Islamic mirror of princes. Transl., with an introduction and notes, by R. DANKOFF. Chicago–London, 1983.

2. 2. Oguzok és szeldzsukok

A szeldzsukok az oguzok egy törzse volt. Az oguz névvel a türk és az ujgur történet során már sokszor találkoztunk. A Türk Birodalom északi részén élő hatalmas tokuz-oguz törzsszövetséggel a türkök nagy küzdelmet folytattak. Ebbe a törzsszövetségbe tartoztak az ujgurok is, akiket a 9–10. századi muszlim források joggal nevezhettek ezért tokuzguznak. A 10. századra az Aral-tótól északra levő területen egy erős oguz törzsszövetség alakult ki. Nyugati határánál, az Emba folyónál érintkeztek a későbbiekben bemutatásra kerülő kazárokkal. Délen Hvárezm (ekkor a Számánidák vazallus állama) és a számánida állam transzoxianai része határolta. Keleten a karlukokkal, északon a kimekekkel voltak határosak. Fővárosuk a Szir-darja felső folyása és az Aral-tó között levő Jangikent (’új város’, perzsa forrásokban Díh-i nau, arab forrásokban Madína al-dzsadída) volt, amelynek romjait a mai Dzsankentnél az S. P. Tolsztov vezette hvárezmi expedíció során ásták ki. De a fővároson kívül sok más oguz városról is tudunk, elég itt közülük a szeldzsuk történelem kezdetén nagy szerepet játszott Dzsandot megemlíteni. Az archeológiai leleteken kívül az írott források is megerősítik, hogy a nomád oguzok nagy tömegein kívül letelepedett, városlakó oguzok is voltak. A jabgu címet viselő uralkodó oguz törzsszövetsége honnan és mikor kerülhetett ide, az Aral vidékére?

A kérdésre a választ Ibn al-Athír arab történetíró adja a kezünkbe egy megjegyzésével, miszerint az oguzok a tokuz-oguzok közül váltak ki, és al-Mahdí kalifa idejében (775–785) települtek le Transzoxianába, ahol hamarosan áttértek az iszlámra. Hogyan tudjuk ezt a híradást egyéb ismereteinkkel összhangba hozni? Az oguz uralkodó jabgu címét feltehetőleg valamikor 744 táján, az Ujgur Birodalom születésekor kaphatta, akárcsak a karluk jabgu. Amikor a 760-as években a karlukok elfoglalták az egykori türges területeket, Balaszagunt és Tarazt, az idő tájt indulhattak az oguzok is nyugatra, a Szir-darja vidékére. Ez az időpont jól egybevág Ibn al-Athír fentebbi adatával. A 820-as évektől kezdve forrásaink már megbízható módon a Szir-darja felső folyásánál és az Aral-tónak a vidékén jelzik az oguzokat. A muszlim források egyszerűen guzznak nevezik őket, a tokuzguznak nevezett ujguroktól való megkülönböztetés végett. A 10. századtól az oguzok türkmen néven is szerepelnek forrásainkban, mely név nem más, mint a türk népnévnek a -man/-men kollektívumképzővel ellátott török alakja.

{113} Ezek azok az oguzok tehát, amelyek közül a szeldzsukok kiváltak. A szeldzsuk hagyomány szerint a szeldzsukok ősapja Tutak, s annak fia Szeldzsuk volt. A szeldzsuk népnév tehát éppolyan dinasztikus eredetű elnevezés, mint az oszmánok neve Oszmán nevű uralkodójukról. Szeldzsuk összeütközésbe került feljebbvalójával, az oguz jabguval, és ekkor már mint szübasi, azaz a hadsereg feje, felvette az iszlámot, elfoglalta Dzsand városát, ott letelepedett törzsével, s rögtön barátságos kapcsolatba lépett a környező muszlim hatalmakkal, a Számánidákkal, majd a Karahanidákkal. Szeldzsuk fia, Arszlan már ott harcolt a karahanida seregben 992-ben Buhara elfoglalásánál. 1025-ben Arszlan és unokaöccsei, Csagri és Togril a nyugati karahanida uralkodó, Ali-tigin szolgálatába állottak. Mikor Mahmúd Gazneví legyőzte Ali-tigint, az Arszlan vezetése alatt álló szeldzsukokat Mahmúd Horászánba telepítette le, Csagri és Togril viszont Hvárezmbe menekült, ahol a hvárezmi sah a Gaznevidáknak volt vazallusa. A horászáni oguzok avagy türkmenek sok bajt okoztak a civilizált gaznevida államnak rablásaikkal, így 1029-ben kitették szűrüket Horászánból. Az oguzok ekkor Azerbajdzsánba mentek, ahol a helyi fejedelmek használták fel őket egymás elleni harcaikban. Ezek az azerbajdzsáni oguzok a mai azeri törökök ősei. Ekkor a hvárezmi szeldzsukok vonultak Horászánba, az onnan Azerbajdzsánba távozott első oguz hullám helyére. Miután nem kaptak hivatalos bebocsátást és engedélyt a letelepedésre, Csagri és Togril erőszakkal szerzett érvényt akaratának. 1028–29-ben már Merv és Nisápúr, a két nagyváros hevert lábaiknál, majd Merv közelében, Dandanakánnál 1041-ben nagy csapást mértek Maszúd gaznevida seregére. Ezzel Horászán sorsa megpecsételődött: területe szeldzsuk kézre került, így a Gaznevidák visszaszorultak régi afganisztáni szállásterületeikre, illetve birtokaikra.

Ez időben Nyugat-Perzsiában a helyi perzsa eredetű Bujida-dinasztia volt uralmon (932–1055), akik bár siita muszlimok voltak, protektorátust gyakoroltak az ortodox szunnita bagdadi kalifátus fölött. Togril, a szeldzsuk uralkodó 1055-ben bevonult vér nélkül Bagdadba, s az egész kalifátus így ölébe hullott. Szinte hihetetlen, ahogy pár évtized alatt a hatalmas szeldzsuk impérium megszületett. A nomád hódítók mindig a legkedvezőbb történeti pillanatban léptek fel, s ez segítette őket a tüneményes történelmi sikerek útján. A 11. század közepén a bujida protektorátus már kellemetlenné vált a kalifátus számára, mivel nem tudta biztosítani a belső anarchia és az állandó nomád betörések felszámolását. Ily módon, ha vonakodva is, de beletörődtek, hogy valamilyen hatalom protektorátust gyakorol felettük, s most a nomád, de buzgó ortodox muszlim szeldzsukoktól a rend helyreállítását várták. 1058-ban a bagdadi kalifa a „Kelet és Nyugat Királya” címet ajándékozta Togrilnak, amely feljogosította őt, hogy az összes muszlim nép uralkodójának tekintse magát. Ezenkívül hivatalosan megkapta a szultán címet, melyet már eddig is viselt. Ez a pillanat volt tehát a Szeldzsuk Szultanátus hivatalos születése.

A Bujidák hadvezére, al-Baszászirí azonban nem nyugodott bele, hogy a kalifátusnak új urai vannak, s kapóra jött neki az ősi nomád széthúzás. Szövetkezett Togril unokatestvérével, Ibráhim ibn-Inallal, aki fellázadt Togril ellen. Visszafoglalták Bagdadot, letették a kalifát, s maga Ibráhim is siita lett, a bujida szövetség intencióinak megfelelően. {114} Ekkor Togril nagy uralkodóhoz méltó megfontoltsággal cselekedett. Megosztotta ellenfeleit, először Ibráhimot verte le, majd al-Baszászirít. 1060-ban diadalmasan vonult be Bagdadba, s visszahelyezte jogaiba a száműzött kalifát. Méltán tűnhetett Togril kortársai szemében a kalifátus megmentőjének, az ortodox iszlám, a szunna igaz bajnokának. Ezzel a történeti fordulóval tényleg a Szeldzsuk Szultanátus lépett a perzsa emirátus helyébe, ettől kezdve a perzsák helyett mindig muszlim török népek, a szeldzsukok, majd később az oszmán-törökök voltak a muszlim arab területeknek, és egyben az iszlám szent helyeinek őrei, egészen az első világháborúig.

A nagy birodalomalapító Togril (akinek neve a madárnév togrilból ered, amely szót a magyarok is átvették turul formában: e madár volt az Árpád-nemzetség totemállata) 1063-ban halt meg, utóda Csagri fia, Alp-Arszlan lett (1063–1072). Uralkodása alatt tovább növekedtek a szeldzsukok által meghódított területek. Miután Irak és Irán már a kezükben volt, Kis-Ázsia és Arménia irányában támadtak. Az Araxesz folyó és a Felső-Eufrátesz vidékét rabolták, pusztították támadásaikkal. E betöréseknél kétféle türkmen csoporttal kell számolnunk, bár szétválasztásuk nem mindig könnyű a források alapján. Egyik részük „legálisan”, azaz a szultán engedélyével rabol, pusztít, a másik részük azonban törzsi vezetőikkel az élen saját szakállára portyázik. A nomád türkmenek hódításainak egyedüli célja a rablás volt, s a szeldzsuk uralkodónak sem sikerült a nagyfokú önállósággal rendelkező nomád törzseket csak a „legális” rablások keretei közé szorítani. Vigyáznia is kellett jóindulatukra, hiszen a szeldzsuk hódítási sikerek egyedüli biztosítéka a nomád hadsereg volt.

1064-ben Ani, a régi örmény főváros került a szeldzsukok kezére, jóllehet már nem az örményektől, hanem a bizánciaktól, mivel nem sokkal azelőtt a bizánciak elfoglalták. Ily módon most már a nyugati nagyhatalom, Bizánc közvetlen közelébe került a terjeszkedő szeldzsuk állam. 1068-ban a grúzok ellen harcoltak, 1071-ben Szíria urát, az aleppói herceget kényszerítették behódolásra, aki siita s az egyiptomi Fátimida-dinasztia alattvalója volt.

Amikor Alp-Arszlan Egyiptomban volt, Rómanosz Diogenész bizánci császár elérkezettnek látta az időt, hogy Arménián át megtámadja a szeldzsukokat. A támadás hírére Alp-Arszlan gyorsan a helyszínre vonult, s 1071 augusztusában a bizánciak és a szeldzsukok megütköztek Manzikert vagy más néven Malazgird városánál. A kortárs szerzők leírásából érződik a parázs légkör, mintha ők is érezték volna, hogy itt valami nagy jelentőségű történeti csata folyik. A bizánci császár, a dicsőséges vaszilevsz abarbárok foglya lett. De Alp-Arszlan igazán nagylelkűen bánt fejedelmi foglyával, némi váltságdíj fejében szabadon engedte, de a határerődöket, melyeket a bizánciak az elmúlt ötven esztendő alatt foglaltak el, vissza kellett szolgáltatniuk a szeldzsukoknak. Alp-Arszlan előtt hevert Anatólia kulcsa. Ebben a történeti helyzetben megszállhatta volna Kis-Ázsia nagy részét, mely védtelenül lett volna kiszolgáltatva a nomád hódítóknak. De Alp-Arszlan nyilván mást akart, Egyiptomra és birodalma védelmére gondolt, az ölébe hullott lehetőséget nem használta ki. De később, mint majd látni fogjuk, úgyis egész Kis-Ázsia a szeldzsukok birtoka lett. A manzikerti csata történelmi jelentősége így is óriási. Bebizonyította a nomádok fölényét a területeit már összetartani {115} nem képes Bizánci Birodalom fölött, s ettől kezdve a türkmen rablócsapatok bármikor nyugodtan beléphettek Kis-Ázsia területére. Ezek után Alp-Arszlan keletre vonult, hadjáratot vezetett a Karahanidák ellen, de a manzikerti győző, az iszlám országok ura orgyilkos tőr által 1072-ben meghalt.

Alp-Arszlan utóda fia, Malik-sáh lett, aki trónra léptekor még kiskorú volt, s a tényleges hatalom bölcs minisztere, a perzsa Nizám al-Mulk kezében nyugodott. Neve, mely az arab malik ’király’ és a perzsa sáh ’uralkodó’ összetétele, mintegy szimbolizálja, hogy a nomád türkmenek hogyan váltak fokozatosan az arab–perzsa iszlám civilizáció részévé. Malik-sáh hosszú uralkodása (1072–1092) a belső konszolidáció ideje. Jelentős új hódítások már csak Szíriában és Arábiában történtek, s uralkodása idejére esett a szeldzsuk uralom kezdete Kis-Ázsiában. Malik-sáh unokatestvére, Szulejmán ibn-Kutulmis 1081-ben Iznikben (Nikaia, Nicaea) telepedett meg, s ez a város lett az anatóliai szeldzsukok központja. Bizánci hívásra jöttek be a szeldzsukok, s nomád szokás szerint a meghívást túl szívélyesen értelmezve ott is maradtak. 1097-től székhelyüket Konyába, az ókori és bizánci Ikónion (Iconium) városába tették át, s ettől fogva egészen 1302-ig urai voltak az ún. Iconiumi Szultanátusnak. 11. századi beköltözésük után, hosszú évszázadok alatt Anatólia teljesen eltörökösödött. A szeldzsukok után atöbb mint 600 esztendeig uralkodó Oszmán-dinasztia szervezte meg a török államot. A kis-ázsiai szeldzsuk és oszmán-török történelem azonban már külön tanulmány tárgya, ezen államok csak eredetükben kapcsolódnak Belső-Ázsiához.

A Szeldzsuk Szultanátus csúcspontját az 1090-es évekre érte el. Ekkor gyakorlatilag Ázsia összes muszlim területe, Indiától egészen Arábiáig az uralmuk alatt egy birodalomban egyesült. Ennél a pontnál álljunk meg egy percre, s nézzük meg, milyen volt ez a szeldzsuk állam, melyet nomád hódítók hoztak létre ősi kultúrterületeken, rátelepülve az elsősorban arab és perzsa népességre.

A nomád türkmenek nyájaikkal, törzsi társadalmukkal és szokásaikkal együtt jelentek meg az arab–perzsa világban. Felmerül először is, hogy mennyien lehettek. Erre nézve nincsenek pontos adataink, de az biztos, hogy nagy számban jöhettek, több hullámban, s nemcsak a katonasággal kell számolnunk, hanem a család és az állatállomány is velük jött, tehát tényleges, nagy népmozgásról volt szó. Ennek ellenére nagy tömegben mindössze egy helyen, Azerbajdzsán területén telepedtek meg az oguz-türkmen törzsek. Ez az a hely, ahol mind a mai napig jelentős török népességet találunk. Itt kell megjegyeznünk, hogy a történelmi Azerbajdzsán a mai Azerbajdzsán Köztársaságot és az iráni Azerbajdzsánt egyaránt magában foglalta. Máshol csak türkmen töredékek telepedtek meg, Irán és Mezopotámia száraz és meleg klímája nem túlságosan kedvezett az állattartásnak, s a nomádokat nem nagyon vonzotta. Mindössze Khuzisztán, Farsz, a kurd hegyek és Szíria vidékére vonultak türkmen csoportok, ezek közül több mind a mai napig létezik és beszéli oguz-török nyelvét. Ezen kívül természetesen a városokban mindenütt török katonaság állomásozott.

A török elemet elsősorban a dinasztia és a katonaság képviselte. Ez a török csoport telepedett rá a hagyományos arab és iráni helyi adminisztrációra, anélkül hogy lényegében megváltoztatta volna. Mindössze a szokások egy felszíni rétegében hatottak {116} a törökök, anélkül hogy a struktúra lényegét érintették volna. Sőt, ősi nomád szokáshoz híven, a civilizáció vonzerejébe került neofita nomád, minél hamarabb és teljesebben akart asszimilálódni az új közeghez. Akárcsak Kínában a nomád eredetű dinasztiák, úgy Iránban a szeldzsukok is mindenben a letelepedett civilizációhoz akartak hasonulni. Buzgó muszlimok voltak és a perzsa kultúra bajnokai. Hivatalos nyelvük természetesen a perzsa lett, még a kis-ázsiai szeldzsukoknak is. Mi az a pár dolog, amelyet mégis őriztek nomád hagyományaikból? Elsősorban nyelvüket, melyet csak fokozatosan veszítettek el, a török–perzsa kétnyelvűség még sokáig fennmaradt. Öltözködésükben és hajviseletükben is hosszabb ideig éltek a török hagyományok. Bizonyos ősi nomád szokások is érvényben maradtak, így például az, hogy az íj és anyíl a hitelesség, a hitelesítés jele maradt. Ezt fedezhetjük fel a szeldzsuk pecséteken, az ún. tugrákon, melyeket az oklevelekre tettek. A tugra szó eredete ismeretlen a szeldzsukoknál, de megfelel a többi török népnél közismert tamgának. A tamga eredetileg tulajdonjegy volt, mely felismerhetően utalt annak tulajdonosára. Később ezeket a tulajdonjegyeket, tamgákat az okiratokra írták vagy rajzolták rá, s ez szolgált a kibocsátó hitelességének megállapítására, függetlenül az aláírástól. A szeldzsuk tugrákon világosan felismerhető a nyíl és az íj. Ezekből a szeldzsuk tugrákból alakultak ki később az oszmán szultánok díszes, lepke alakú tugrái, melyek minden szultáni oklevelet ékesítettek.

A kezdetben egységes türkmen hadsereg, a nomád hagyományok legfőbb őre fokozatosan felhígult, újabb és újabb török hullámok révén török, de más nemzetiségű, iráni, örmény elemekkel is. A közigazgatás alapjául a gaznevida Horászán példája szolgált, a szeldzsuk közigazgatás nagy megszervezője Malik-sáh minisztere, Nizám al-Mulk volt. Végül is Irán és Mezopotámia területén a törökség mély gyökereket nem tudott ereszteni, csak töredék csoportokban maradt fenn a mai napig, Kis-Ázsiában azonban sikerült nekik az egész terület fokozatos eltörökösítése.

A Malik-sáh 1092-ben bekövetkezett halála utáni száz év az egyre növekvő anarchia és belső bomlás jegyében folyt le. A halálát követő trónvillongások után végül is a Szeldzsuk Szultanátus több területre esett szét. A tulajdonképpeni Perzsia Malik-sáh legidősebb fiának, Barkijaruknak a kezére jutott, de Horászánban legkisebb fia, Szandzsár lett a helytartó. A szíriai részeken Aleppó és Damaszkusz Barkijaruk unokatestvéreié, Tutus fiaié lettek, Kis-Ázsia pedig Szulejmán ibn-Kutulmis fiának, Kizil-Arszlannak az uralma alá került. Lényegében tehát az eredeti kulturális egységek, az arab, a perzsa és a kis-ázsiai görög különváltak a hódító Szeldzsuk-dinasztia képviselőinek a kezében. A 11. század végére a kalifátus újra megerősödött, és a számára terhessé vált szeldzsuk protektorátust le akarta rázni magáról. Barkijaruk halála után (1105) abelső anarchia és a külső támadások következtében az iráni szeldzsuk birtokok egyre szűkebb területre szorultak össze. Lényegében csak az ún. Irak Adzsamí, azaz Perzsa Irak (Irán nyugati része) maradt meg nekik, míg Irak Arabí, azaz Arab Irak (Mezopotámia) végleg a bagdadi kalifátusé lett. Azerbajdzsán, Moszul, Farsz és más peremterületek különböző nagyurak, az ún. atabekek uralma alá kerültek. A legyengült iráni szeldzsukoknak végül a Hvárezmi Birodalom adta meg a kegyelemdöfést: 1194-ben III. Togril {117} szeldzsuk uralkodót legyőzték, és országát a Hvárezmi Birodalomhoz csatolták. De nem sokáig örülhettek a hvárezmiek diadaluknak, mert már akkortájt születőben volt a félelmetes új belső-ázsiai nagyhatalom, a mongoloké, amely pár évtized alatt azután minden országot lesepert a Csendes-óceántól egészen a Kárpát-medencéig.

De mielőtt végleg búcsút mondanánk az iráni szeldzsukoknak, meg kell emlékeznünk Malik-sáh legkisebb fiának, Szandzsárnak az országáról, ahol a 12. század első felében sikerült valamit, ha csak rövid időre is, a régi szeldzsuk nagyságból helyreállítani. Országának, Horászánnak székhelye Merv városa volt. Ebből a központból indult hódításaira, amelyek pár évtizedre kitágították birodalma határait. 1102-ben sikerült atranszoxianai Karahanidákat hódolásra bírnia, majd 1117-ben az afganisztáni Gaznevidák is erre a sorsra jutottak. Hvárezm annektálása sem váratott magára sokáig. Hvárezm azonban nem sok örömet okozott Szandzsárnak, mert sahja minden alkalmat megragadott, hogy a szeldzsuk fennhatóságot lerázza magáról. 1141-ben az új keleti hódítók, a karakitajok foglalták el fegyverrel Transzoxianát, s ezt használta ki Atsziz hvárezmi sah, hogy fellázadjon Szandzsár ellen, betörjön Horászánba, és elfoglalja a védtelen Mervet és Nisápúrt. Szandzsár azonban visszatért, kiverte Horászánból a hívatlan vendéget, és újra maga alá gyűrte Atszizt. De nem sokáig pihenhetett babérjain Szandzsár. 1153-ban a nomád oguzok Balh környékén fellázadtak, s Horászánt fosztogatták. Mikor 1154-ben Szandzsár meghalt, birodalma lényegében a teljes felbomlás állapotában volt, a nomád türkmenek újabb inváziójának esett áldozatul, végül egész Horászánt Hvárezm kebelezte be. A szeldzsukok mindössze Kis-Ázsiában érték meg az eljövendő 13. századot, s csak 1302-ben váltotta fel őket az új, szintén oguz eredetű dinasztia, az Oszmán-ház uralma.

A szeldzsukok tehát nem tudták igazán tartós politikai egységgé szervezni a közel-keleti arab–perzsa világot. Mintegy 150 éves uralmuk (kb. 1050–1200) után e terület újra a teljes politikai anarchiába süllyedt vissza, s csak a mongol hódítás hozott majd újra vérrel szerzett rendet a Földnek ezen a táján. Ha meg kellene vonnunk a szeldzsuk uralom mérlegét, megállapíthatjuk, hogy sok-sok kultúrterület vált földművelésre alkalmatlan steppévé a gyakori nomád betörések miatt. Ugyanakkor a Közel-Kelet etnikai képe nagymértékben átformálódott. Azerbajdzsán és Kis-Ázsia eltörökösödésének folyamata elkezdődött, s az arab–iráni világ más helyein is kisebb-nagyobb török töredékek telepedtek meg. De ezen túlmenően jelentős oguz-türkmen elem olvadhatott bele a helyi arab, illetve perzsa lakosságba is. A szeldzsukok történeti útja a nomád hódítás tipikus példája a Közel-Keleten. A nomád meghódít egy ősi kultúrterületet, letelepszik, a régi közigazgatásra épülve megszervezi államát, beolvad, majd a letelepült nomádot saját sorsosai, az újabb nomádok döntik meg. A szeldzsukok uralmát is saját testvéreik, az oguzok döntötték meg. 1153 után nagy, masszív türkmen betelepülés történt az Amu-darjától délre, a mai Türkmenisztánba. Horászán rövidesen Hvárezm része lett, Turkesztán pedig a karakitajoké. A Dzsingisz felléptéig lévő mintegy fél évszázad alatt, a 12. század második felében e két hatalom osztozott Belső-Ázsia középső, hatalmas területén, s Dzsingisz kán mongoljai e két birodalommal találták magukat szemben nyugati terjeszkedésük során.

{118}

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 287–290.

Az oguzokról a legfontosabb monográfia török nyelven: F. SÜMER, Oguzlar (Türkmenler). Ankara, 19722. – Hasznos bevezetések: O. PRITSAK, Der Untergang des Reiches des Oguzischen yabgu. In: Mélanges Fuad Köprülü. Istanbul 1953. 397–410; P. B. GOLDEN, The migrations of the Oguz. Archivum Ottomanicum 4(1972), 45–84.

A szeldzsukok előtti Iránra: B. SPULER, Iran in frühislamischer Zeit. Politik, Kultur, Verwaltung und öffentliches Leben zwischen der arabischen und der seldschukischen Eroberung 633 bis 1055. Mainz, 1952. – A szeldzsuk kori Iránra a legjobb összefoglaló munka: The Cambridge History of Iran. 5. The Saljuk and Mongol periods. Ed. by J. A. BOYLE. Cambridge, 1968.

A kis-ázsiai szeldzsukokra: V. GORDLEVSKIJ, Gosudarstvo sel’dzukidov Maloj Azii. Moskva–Leningrad, 1941; C. CAHEN, Pre-Ottoman Turkey. A general survey of the material and spiritual culture and history c. 1071–1330. London, 1968.

I. KAFESOGLU, Seljuks. In: A History of the Seljuks. Ibrahim Kafesoglu’s Interpretation and the Resulting Controversy. Ed. G. LEISER. Carbondale–Edwarsville, 1988. 21–136; S. G. AGADZANOV, Gosudarstvo sel’dzukidov i Srednaja Azii v 11–12 vv. Moskva, 1991.



The Art of the Seljuqs in Iran and Anatolia. Ed. R. HILLENBRAND. Costa Mesa, 1994.

O. PRITSAK, The Turcophone Peoples in the Area of the Caucasus from the Sixth to the Eleventh Century. In: Il Caucaso. Cerniera fra culture dal Mediterraneo alla Persia (Secoli 4–11) I. Spoleto, 1996. 223–245 (Settimane di studio del Centro Italiano di Studi sull’Alto Medioevo 43).

A. G. C. SAVVIDES, Byzantines and the Oghuzz (Ghuzz). In: Byzantinum and its Neighbours from the mid-9th till the 12th Centuries. Ed. VAVRINEK. Praga, 1993. 147–155 (Byzantinoslavica 54, 1).


Yüklə 0,67 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   8   9   10   11   12   13   14   15   ...   19




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə