Erdészeti ökológia Vígh, Péter Varga, Zoltán Traser, György Szodfridt, István Standovár, Tibor Somogyi, Zoltán

Hegyvidéki bükkös (Aconito-Fagetum) csak az Északi-középhegység montán régiójában, a Bükk- és Sátor-hegységben, valamint kisebb területtel a Mátrában és a Börzsönyben fordul elő. Könnyen felújítható, produktív társulás. A domináns bükk mellett elegyfafajként előfordul a magas kőris, a hegyi juhar, a madárberkenye és a hegyi szil. Cserjeszintje nincs. A lágy szárú szintben dealpin-kárpáti elemek jelzik a magashegységek közelségét, így a karakterfajként sze-replő kárpáti sisakvirág, évelő holdviola, pávafarkú salamonpecsét és sugárkankalin. Ugyancsak montán jellegű társulás a jegenyefenyves bükkös (Abieti-Fagetum), amelynek előfordulása a Kőszegi- és Soproni-hegységnél érinti az ország területét.

5.3.1.2. Előhegységi (szubmontán) és zonális bükkösök

Délnyugat-Dunántúlon klímazonálisan, egyebütt a középhegységekben 400-700 m tszf. magasságban előforduló társulások. A magasabb átlaghőmérséklet lehetővé teszi a kocsánytalan tölgy és a gyertyán elegyedését, ez megkülönbözteti őket a montán bükkösöktől.

A középhegységi bükkös (Melitti-Fagetum) jellemző karakterfajjal nem rendelkezik. A nevében szereplő nagyvirágú méhfű (Melittis carpatica) differenciális fajként a montán, illetve nyugat-európai bükkösöktől (Melico-Fagetum) különíti el. Cserjeszintje a montán bükköshöz hasonlóan alig van, jellegzetes a fürtös bodza és a farkasboroszlán.

Florisztikai okokból több földrajzi változatát különítik el, amelyek azonban erdészet szempontból kevéssé térnek el. Az északi középhegységi bükkösök (M.-F. subcarpaticum) kárpáti flóraelemeket, a dunántúli középhegységi bükkösök (Laureolae-Fagetum, illetőleg M.-F. hungaricum néven is) illír és szubatlanti flóraelemeket nagyobb számban tartalmaznak, így pl. a névadó babérboroszlánt. A nyugat-dunántúli bükkösök (Cyclamini-Fagetum) a Soproni- és Kőszegi-hegységben valamint a Vendvidéken fordulnak elő, itt már a kelet-alpesi flóravidék (Noricum) lágy szárú fajai bukkannak fel.

5.3.1.3. Mészkerülő (acidofil, helyesebben acidofrekvens) bükkösök

A Nyugat-Dunántúl, a Mecsek nyugati része és az Északi-középhegység nem karbonátos alapkőzetű barna erdőtalajain és lejtőhordalék talajain a mészkerülő bükkösök (Luzulo-Fagetum vagy Deschampsio-Fagetum) tenyésznek. Nyugat-dunántúli és mecseki variánsait külön társulásként írták le (Galio rotundifolio-Fagetum, illetve Orno-Luzulo-Fagetum). A bükk mellett kocsánytalan tölgy, esetleg csertölgy elegyedik, a Mecsekben barkóca, gesztenye is. A lágy szárú szintben acidofil fajok találhatók: fürtös zanót, erdei sédbúza, valamint perjeszittyó- és hölgymálfajok stb.

5.3.1.4. Illír bükkösök

A Zala völgyétől délre a nyugat-balkáni flóraelemek szaporodása jelzi az illír bükkösöket. A dél-dunántúli bükkösök (Vicio oroboidis-Fagetum) a Délnyugat-Dunántúl csapadékosabb nyarú területén, Zalában és a Zselicségben fordulnak elő. Elegy-fafajai a kocsánytalan tölgy és a gyertyán mellett a szelídgesztenye, a kis-, nagylevelű- és az ezüst hárs. A lágy szárú szintben a tarka lednek, pirítógyökér, csodabogyók, kakasmandikó, kisvirágú hunyor, ciklámen jellegzetes. A névadó karakterfaj, a zalai bükköny a lágy szárú szintben csak szórványosan található meg. Belső-Somogy homokvidéke kedvező termőhelyein már azonális jelleggel előforduló szórvány bükkösöket újabban homoki bükkösként (Leucojo verno-Fagetum) írták le.

A Mecsekben további illír kísérőfajok tűnnek fel a lágyszárúak között: olasz müge, mecseki zergevirág, majomkosbor, keleti kontyvirág. Ezt a társulást mecseki (ezüsthársas) bükkös (Helleboro odori-Fagetum) néven írták le.

5.3.1.5. Üde lomberdők azonális társulásai bükkös klímában

A bükkös klímájú hegyvidékek sziklás, meredek oldalain, görgeteges lejtőin és szurdokaiban a különleges talaj- és mikroklimatikus viszonyok miatt azonális jelleggel különleges társulások jelennek meg. Általában gyenge fatermő képességű, bolygatásra érzékeny, hiányosan záródott állományok. Természetvédelmi értékük nagy, számos ritka növény- és állatfaj élőhelyei. A koronaszintben a bükk mellett magas- és virágos kőris, hegyi szil, hegyi és korai juhar, gyertyán, kis- és nagylevelű hárs, berkenyefajok fordulhatnak elő. Míg a szurdokerdőkben az elegyedő juharok dominálnak, a kedvezőtlenebb mikroklímájú, sziklás fekvésekben vagy törmeleklejtőkön a hárs jut túlsúlyba, a bükk esetleg hiányozhat is a társulásból (törmeléklejtő-erdők). Az erdőtársulások megfelelő klímába sorolása a szélsőséges termőhelyi viszonyok miatt nem mindig egyértelmű, de ugyanígy bizonytalan esetenként társulás-rendszertani besorolásuk is. (A domb- és hegyvidéki száraz termőhelyek azonális társulásait a tölgyes klímában tárgyaljuk.)

A középhegységek mészkövön kialakult, üde, szivárgó vizes szurdokvölgyeiben a juhar-kőris szurdokerdő (Phyllittidi-Aceretum) jellegzetes. A bükk és magas kőris mellett tömeges a hegyi és korai juhar. A társulásnak cserjeszintje nincs, a gyepszintben a névadó gímpáfrány mellett jellegzetes az évelő holdviola, az Északi-középhegységben a sisakvirágfajok is. Az Északi-középhegység andezit alapkőzetű szurdokaiban az andezit-szurdokerdő (Parietario-Aceretum) foglalja el helyét, amely fajszegényebb, az előző társulás karakterfaja, a gímpáfrány hiányozhat. A Dél-Dunántúlon előforduló földrajzi variáns a mecseki szurdokerdő (Scutellario-Aceretum).

A Pilistől a Tornai-karsztig a mészkősziklák montán jellegű bükkös társulása a sziklai bükkös (Seslerio hungaricae-Fagetum). Nem záródott állományok, a bükk mellett a lisztes berkenye, nagylevelű hárs elegyedik. A lágy szárú szintben deal-pin fajok: a névadó nyúlfarkfű (Sesleria heufleriana) és tarka nádtippan.

A Bükkhegység meredek mész- és dolomitlejtőin a bükk nagylevelű hárssal, lisztes berkenyével (karakterfaj), juharokkal elegyedve sziklai hárserdőt (Tilio-Sorbetum) alkot. (Az ugyancsak itt előforduló hársas sztyeperdőket a tölgyes klímában tárgyaljuk).

A Dunántúli-középhegység szárazabb dolomitlejtőinek bükkös társulásai átmenetet képeznek a bazifil tölgyesek felé. Az elegyes karszterdőből a virágos kőris, molyhos tölgy, nagylevelű hárs kiszorítja a bükköt, ezért ezt a társulást a tölgyes klíma karszt- és bokorerdőinél tárgyaljuk. A társulás Szentgál község határában tiszafával elegyes, reliktum változatát Majer A. tiszafás bükkös (Taxo-Fagetum bakonyicum) néven írta le. Jelenkori megjelenése a tiszafát segítő erdészeti beavatkozások hatására alakult ki.

A Dunántúli-középhegység rossz vízgazdálkodású, sekély talajú mészkőtörme-lék-lejtőin, a Bakonyban, a Vértesben és a Dunazug-hegységben a hársas törme-léklejtő-erdő (Mercuriali-Tilietum) tenyészik. A nagylevelű hárs és a magas kőris mellett további középhegységi elegyfajokat is találunk. Cserjeszintje jól fejlett, veresgyűrű és húsos som, mogyorós hólyagfa, fagyal stb. alkotja. A Mecsekben előforduló változatára jellemző az ezüst hárs és virágos kőris elegyedése: a mecseki sziklaerdőkben (Tilio tomentosae-Fraxinetum orni) az illír-balkáni flóraelemek nagyobb számban vannak jelen (pl. csodabogyó, pirítógyökér).

5.3.2. Gyertyános-tölgyes klímaöv

Magasabb évi átlaghőmérséklet, illetőleg alacsonyabb csapadékmennyiség mellett a bükk versengési készsége gyengül, és fokozatosan átadja helyét a szubmontán bükkösökben is már jelen lévő kocsánytalan tölgynek. A kocsánytalan tölgyesek koronaszintje kevésbé zárt, mint a bükkösöké, így a még mindig kielégítően üde viszonyok mellett erőteljes második koronaszint alakul ki árnyéktűrő fafajból, rendszerint gyertyánból, amelyet azonban a kislevelű hárs is helyettesíthet.

A társulásban fontos szerepet játszó gyertyán ebben a klímaövben találja meg optimumát. Árnyéktűrése, erőteljes fiatalkori növekedése és bőséges újulata következtében a gyertyános-tölgyes állományok labilisak, az erdőművelési hibákra érzékenyen reagálnak; helytelen beavatkozás esetén a gyertyán domináns szerephez jut, és elegyetlen gyertyános konszociáció alakul ki. A természetszerű gyertyános-tölgyes állományok területe a bükkösökhöz hasonlóan viszonylag mérsékelten csökkent, kiterjedésük jelenleg mintegy 200 ezer ha-ra tehető.

Szűkebb értelemben vett klímazonális jelleggel a gyertyános (kocsánytalan) tölgyesek csak Nyugat- és Dél-Dunántúlon fordulnak elő, a Bakonyig. Attól keletre a középhegységek vonulatában magassági övként jelennek meg (lásd a 28. ábrát), esetleg extrazonálisan (pl. Budai-hegység). Gyertyános-tölgyesek számára kedvező feltételeket találunk sík vidékeink legkedvezőbb adottságú peremterületein is, így a Szatmár-Beregi síkon, az Ormánságban és a Rába völgyében is. Itt a kedvező vízgazdálkodási feltételek létrejöttében a talajvíz, illetve folyóvíz közelsége jelentős szerepet játszik, ezért a kocsánytalan tölgy helyett a klímaközömbös, de talajnedvességre érzékeny kocsányos tölgy társul a gyertyánnal. A tulajdonképpen azonális karakterű gyertyános-kocsányos tölgyes társulásokat ezért külön csoportban tárgyaljuk.

A kocsánytalan, illetve kocsányos tölgy és a gyertyán mellett jellegzetes elegyfajok a madárcseresznye, a kislevelű hárs, a mezei szil, a mezei juhar, a barkóca, valamint a bükkös klímaöv fafajai. A társulások cserjeszintje gyenge, az üde viszonyokat a veresgyűrű som, fagyal és bibircses kecskerágó hasznosítja. A lágy szárú szintben a bükkös társulásokkal azonos Fagetalia fajokat találunk, gazdag tavaszi geofita flórával (hóvirág, tavaszi tőzike, keltike és szellőrózsafajok stb.).

5.3.2.1. Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek

A gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Querco petreae-Carpinetum) társulás dombvidékeinken nagyon elterjedt, elsősorban a Dunántúlon, továbbá a középhegységekben a bükkös régió alatt. A társulás kodomináns fajai a kocsánytalan tölgy és a gyertyán, a kislevelű hárs és a cseresznye jellegzetes elegyfajok. Cserjeszintje fajszegény (fagyal, kecskerágó, mogyoró). Lágy szárú szintjében közép-európai elemeket találunk. Soó R. három földrajzi változatát különítette el, a Tornai-karszt, a Magyar-középhegység és a Nyugat-Dunántúl területére. A dunántúli társulásokban, különösen a Zala vonalától északra Sopronig, szubatlanti flóraelemek jelennek meg, mint a magyar varfű, a szártalan kankalin és ciklámen. Szubatlanti-szubmediterrán variánsa a gesztenyés-gyertyános tölgyes (Castaneo-Querco-Carpinetum), szelídgesztenye elegyfafajjal. Nyugat- és Dél-Dunántúlon fordul elő.

A bükkös társulásokhoz hasonlóan, a gyertyános-kocsánytalan tölgyesekben is nagyobb számban jelennek meg az illír (szubmediterrán-balkáni) elemek a Dunántúl déli részén, a Zala völgyétől délre, Somogyban és a Mecsekben. Ezeket az illír gyertyános-tölgyeseket az illír bükkösöknél felsorolt lágyszárúak mellett a szelídgesztenye, az ezüst hárs és a magyar kőris elegyedése jellemzi. A dél-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Helleboro dumetorum-Carpinetum). Zalában és Dél-Somogyban, a Zselicségben fordul elő. Karakterfaja a kisvirágú hunyor; jellegzetes elegyfaja az ezüst hárs. A lágy szárú szintben illír és szub-mediterrán flóraelemek: kakasmandikó, pirítógyökér, csodabogyó, ciklámen. A mecseki gyertyános-kocsánytalan tölgyesekben (Asperulo taurinae-Carpinetum) a mecseki bükkösökhöz hasonló fajokat találunk, jellegzetes a májvirág, az illatos hunyor, az olasz müge (karakterfaj), a szegélyekben a bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis ssp. banatica).

5.3.2.2. Mészkerülő (acidofil, helyesebben acidofrekvens) gyertyános-kocsánytalan tölgyesek

A Nyugat-Dunántúl és az Északi-középhegység savanyú kémhatású talajain a mészkerülő gyertyános-tölgyeseket (Luzulo-Querco-Carpinetum) talájuk. Fajszegény társulások, amelyek átmenetet képeznek a mészkerülő tölgyesek felé.

5.3.2.3. Gyertyános-kocsányos tölgyesek

Kialakulásuk többletvízhatáshoz kötött, ezért a dombvidékek völgyeiben, valamint a sík vidékek öntés-, lejtőhordalék- és réti talajain jelennek meg. A gyertyános-kocsányos tölgyesek termőhelyei hidrológiailag közel állnak az ártéri termőhelyekhez; a társulások maguk is átmenetet képeznek az ártéri keményfaligetek, illetőleg az erdős puszta gyöngyvirágos-tölgyesei felé, és azokhoz hasonlóan szigorúan véve azonális jellegűek.

A gyertyános-kocsányos tölgyes (Querco robori-Carpinetum) egykor nagyobb területeket foglalhatott el a folyók árterületeinek magasabb fekvéseiben. Az árvízszabályzási munkálatok következtében csak elszórt foltjai maradtak fenn a folyók mentén (Rábaköz, Felső-Tisza) és a dombvidékek völgyeiben. Elegyfajként a magas kőris és a mezei juhar, kisebb mértékben a fehér és rezgő nyár fordul elő. A cserjeszintben veresgyűrű somot, mogyorót, fekete bodzát találunk. A Göcsej és az Ôrség kavicson kialakult, pszeudoglejes, változó vízgazdálkodású barna erdőtalajain is megjelenhet. Itt a termőhelyi feltételek az erdeifenyőnek kedveznek, ezt az emberi tevékenység (alomszedés, felhagyott bakhátas szántók, mesterséges telepítések) még inkább elősegítette, így sokhelyütt fenyőelegyes tölgyesek (Pino-Quercetum) alakultak ki.

A Praeilliricum flóravidéken előforduló illír változata a dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes (Fraxino pannonicae-Carpinetum). Az előző társulásoktól az illír elemekben gazdag lágy szárú szintje különíti el. Somogy és Zala félnedves patakvölgyeiben, valamint az Ormánságban találjuk. Karakterfaja a magyar kőris, emellett a mezei szil, nyír és a mézgás éger elegyedik. A Dráva mentén a szlavón tölgy is előfordulhat (Zákány).

5.4. Tölgyesek

Ebben a fejezetrészben a cseres-kocsánytalan tölgyes és az erdős sztyep klímaövezetbe sorolható társulásokat tárgyaljuk. A társulás-rendszertanban ezeket a társulásokat a száraz tölgyesekhez (Quercetea pubescentis-petreae) sorolják, kivéve a sa-vanyú kémhatású talajok társulásait, amelyeket mészkerülő tű- és lomblevelű elegyes erdőkként (Pino-Quercetalia) különítenek el.

A tölgyesek a mérsékelt övi lombos erdők övének legszárazabb és legmelegebb részét folgalják el. A vegetációs időszakban – a helyi feltételektől függően – jelentékeny vízhiány korlátozza a domináns tölgyfajok növekedését. Ennek meg-felelően produkciójuk általában alatta marad a bükkös vagy gyertyános klíma állományaiénak. A vízhiány miatti gyengébb kompetíció viszont a társulások fajgazdagságára hat ki, amely különösen az erdészeti hasznosításra már alkalmatlan, kiritkult, gyakran gyepekkel elegyes xerofil társulásokat teszi különösen értékessé.

A zárt tölgyesek Közép-Európa mérsékelten kontinentális klímájában a dombvidékek társulásai, amelyek délkelet felé fokozatosan xerofil bokor- és karszterdőknek adják át helyüket. A Kárpát-medence, Havasalföld és Kelet-Európa síkságain az erdőspuszta nyílt, ligetes tölgyesei több száz kilométer szélességű átmeneti övezetet alkotnak a kelet-európai kontinentális füves puszták felé.

5.4.1. Cseres-kocsánytalan tölgyes klímaöv

A kontinentális xero- és mezofil tölgyesek társulásai zonális jelleggel körülölelik alföldjeinket és követik a középhegységek vonulatát. A középhegységek sekély, szélsőségesen száraz termőhelyein a zárt tölgyesek már nem képesek tenyészni, helyüket hiányosan záródott bokorerdők, majd sztyeprétek foglalják el. A klímaöv termőhelyeinek minimumfaktora a víz. Legelterjedtebb természetes erdőtársulásaink, összterületük mintegy 300 ezer ha-ra tehető.

A tölgyesek jellemző fafajai a kocsánytalan és csertölgy, valamint a molyhos tölgy, a mezei juhar, a vadkörte, a vadalma, a barkócafa. Az állományok egyszintesek, a cserjeszint sűrű, számos melegkedvelő fajjal: húsos som, ostormén bangita, egybibés galagonya, bibircses kecskerágó, kökény, varjútövis, fagyal.

A lágy szárú szintben kevesebb geofitont találunk, mint az üde lomberdőkben. Számos kelet-európai, pusztai és szubmediterrán flóraelem jelenik meg, különösen erdőszegélyeken. Jellegzetes fajok: tornyos ikravirág, erdei pereszlény, egyenes iszalag, színeváltó kutyatej, borzas peremizs, fekete lednek, méreggyilok, soktérdű salamonpecsét, gumós nadálytő, tüdőfű- és herefajok, ösztörűs veronika, az enyhén savanyú talajú termőhelyeken a fürtös zanót, sátoros margitvirág stb.

5.4.1.1. Xero-mezofil tölgyesek

Domb- és hegyvidékeink alacsonyabb fekvéseiben, semleges vagy enyhén savanyú kémhatású talajokon, Zalától a Zemplénig elterjedt a cseres-kocsánytalan tölgyes (Quercetum petraeae-cerris). Jó fatermő képességű állományok, amelyek azonban aránylag mély termőréteget kívánnak. A cser ebben a társulásban éri el optimumát. Domináns fafaj a kocsánytalan tölgy (többnyire a Qu. dale-champii „kisfaj”) és a cser, jellegzetes kísérő faj a molyhos tölgy, a mezei juhar, a barkóca. A cserjeszint jól fejlett, fajgazdag. A lágy szárú szintben jellemző faj a fehér pimpó, a vitéz bükköny, a felemáslevelű csenkesz, a hegyi sás; a geofita fajok hiányoznak.

A cseres-tölgyesek illír flóraelemekben gazdag változata az ezüsthársas cseres-tölgyes (Tilio tomentosae-Quercetum petreae-cerris). Előfordul a Dél-Dunántúl dombságainak sekély, száraz termőhelyein (Somogy, Tolna, Baranya). A társulás a balkáni magyar tölgyes-cseresekkel van rokonságban, hazánk területén azonban sem a magyar tölgy, sem a keleti gyertyán nem fordul elő benne.

Cseres-tölgyesek fordulnak elő az alföldek peremvidékei változó vízellátású termőhelyein, így pl. az Ôsrába kavicsteraszain kialakult „cseri talajokon” is. Itt azonban a kocsánytalan tölgy helyett a kocsányos tölgyet találjuk: cseres-kocsányos tölgyesek (Quercetum robori-cerris) társulása.

Az alföldi lösztölgyessel, de másrészt a száraz gyertyános-tölgyesekkel rokonítható, átmeneti jellegű, ma már kipusztultnak tekintett társulás a Gödöllői dombvidékről leírt mezeijuharos-tölgyes (Aceri campestri-Quercetum), amelyben a mezei juhar, a kocsányos és a kocsánytalan tölgy mellett a gyertyán is megjelenik, valamint az ugyaninnen leírt kelet-európai maradványtársulás, a tölgyes-hárserdő (Dictamno-Tilietum cordatae), amelyben a kocsányos tölgy mellett ugyancsak jelen van a kocsánytalan tölgy, a mezei és a tatárjuhar, jellemző fafaja azonban a névadó kislevelű hárs (Fekete et al., 1961).

Az Északi-középhegység déli kitettségű, sekély talajú, száraz és meleg lejtőit szubkontinentális jellegű, xerotherm melegkedvelő tölgyesek (Corno-Quercetum), más néven molyhos-kocsánytalan tölgyesek borították egykor, helyüket részben a mátra- és bükkaljai szőlő- és gyümölcskultúrák foglalták el. Nem teljesen záródott, gazdag cserje- és gyepszinttel rendelkező állományok. A koronaszintben a kocsánytalan tölgy mellett a molyhos tölgy dominál, elegyfajok a mezei juhar, vadkörte és cser. A felsorolt cserjéken kívül előfordul a szirti gyöngyvessző (Spirea media) is. A lágy szárú szintben melegkedvelő, szubmediterrán, kontinentális és sztyepfajokat találunk: apró nőszirom, sárga gyűszűvirág, hasznos tisztesfű, szurokfű stb.

Az Északi-középhegység magasabb fekvésű, meredek lejtőin, száraz gerincein a bükkös társulások helyét hársas sziklai erdők foglalják el. Talajuk sekély, gyakran váztalaj. Véderdő jellegű állományok. A hárs-kőris sziklaerdő (Tilio-Fraxinetum [excelsioris]) vagy sziklai sztyeperdő mészkő alapkőzeten, sekély rendzinatalajon alakul ki. Elegyfaj a nagylevelű hárs, a magas kőris és a sziklai gyöngyvessző (Spirea media).

5.4.1.2. Mészkerülő (acidofil, illetve acidofrekvens) tölgyesek

A mezofil tölgyes tásulásokhoz képest a mészkerülő tölgyesek társulásai fajszegényebbek. Előfordulásuk nem zonális jellegű, hanem a domb- és hegyvidékek savanyú kémhatású, gyakorta erodált talajaira korlátozódik. A koronaszintben a kocsánytalan tölgy mellett az alacsonyabb pH-t toleráló nyírt, rezgő nyárat, csert és erdeifenyőt találjuk. A cserjeszint szegényes, jellemző a kutyabenge, a boróka. Jellemző lágy szárú fajok: siskanád, erdei nádtippan, erdei sédbúza, erdei deréce, réti csormolya, kereklevelű körtike, csarab, áfonya, kapcsos korpafű, perjeszittyó és rekettyefajok. A gyengén lebomlott felszíni humuszrétegen moha- és zuzmópárnák gyakoriak (Cladonia, Dicranum, Leucobryum sp.).

A rekettyés mészkerülő tölgyes (Genisto pilosae-Quercetum petreae) palás vagy egyéb, bázisszegény kőzeten, elszórtan fordul elő Sukoró, Mórágy, Visegrád, Felsőtárkány környékén és a Zempléni-hegységben. Az állományalkotó kocsánytalan tölgy mellett nyír fordul elő. A cserjeszint hiányzik. A lágy szárú szintben jellegzetes a fehér perjeszittyó és a névadó selymes rekettye. A Dunazug-hegységben leírt szubkontinentális jellegű acidofil társulás a magyarperjés-andezittölgyes (Poo pannonicae-Quercetum). A Nyugat-Dunántúlon majdnem elegyetlen kocsánytalan tölgyeseket találunk a tölgyes klímájú savanyú talajokon, szálanként szelídgesztenyével elegyedve; a gesztenyés-tölgyesek (Castaneo-Quercetum) a gesztenyés-gyertyános-tölgyesekhez állnak közel.

5.4.2. Azonális xerofil társulások tölgyes klímában

A szélsőségesen száraz, sekély talajú termőhelyek zárt erdővegetáció fenntartására a tölgyes klímában sem alkalmasak. A gyenge növekedésű, sziklagyep- vagy lejtő sztyepfoltokkal elegyes bokorerdők elsősorban a bázikus alapkőzetű középhegységek, dombvidékek kedvezőtlen termőhelyein jelennek meg. A dunántuli társulásokban jobbára szubmediterrán flóraelemek jellemzők. A Magyar-középhegység középső és keleti részén már a kontinentális elemek kerülnek túlsúlyba. A társulásrendszertan a szubmediterrán karszt- és bokorerdőket külön csoportba sorolja (Orno-Cotinion), míg a kontinentális jellegűeket a pusztai tölgyeseknél tárgyalja.

5.4.2.1. Szubmediterrán jellegű társulások

Mészkő, dolomit, lösz vagy – ritkábban – andezit alapkőzetű, sekély talajú termőhelyek xerofil, nem záródó társulása a mészkedvelő tölgyes (Orno-Quercetum pubescenti-cerris), illetve más néven: molyhos-cseres tölgyes. Gyenge fatermő képességű állományok, előfordulnak a Dunántúli-középhegységben, a Lajta- és Mecsek-hegységben, valamint a Balatontól délre, Szántód környékén, a Somogyi-dombvidéken; itt kontinentálisabb környezetben, mélyebb talajon zonális jelleget vesz fel. A kocsánytalan tölgy mellett a társulásban a molyhos tölgy és a cser alkotja a koronaszintet. Elegyfafaj a mezei juhar, a virágos kőris (karakterfaj), a barkóca, a mezei szil és az ezüst hárs (Somogyban). A sűrű cserjeszintben ostormén bangita, húsos som, egybibés galagonya, fagyal és kökény gyakori. Jellemző lágyszárúak: méreggyilok, erdei és kőmagvú gyöngyköles, tollas szálkaperje.

A Dunántúli-középhegység dolomitlejtőin, a bükkös zóna határán fordul elő az elegyes karszterdő (Fago-Ornetum), amelyben a virágos kőris, a molyhos tölgy, a nagylevelű hárs dominál, a bükk csak szórványosan jelenik meg. A gyepszintben dealpin-kárpáti lágyszárúak, így füles kankalin, havasi hagyma fordulnak elő.

A karsztbokorerdő (Cotino-Quercetum pubescentis) mészkő- és dolomitlejtők szélsőségesen száraz termőhelyeit borítja. Sziklagyepekkel elegyes előfordulásai a Dunántúli-középhegységben, a Lajta-hegységben és a Mecsekben vannak. Az embermagasságúnál alig nagyobb méretű molyhos tölgyek és virágos kőrisek mellett nagy fajváltozatosságot mutató berkenyepopulációk fordulnak elő, főleg a Vértesben. A cserjeszintben más, melegkedvelő cserjék mellett dominál a karakterfajként szereplő cserszömörce, amely az állományfoltok szegélyein jellegzetes sarjtelepeket (polikormon) képez. A lágy szárú szintben sok az erdőspusztai elem, jellemző fajok a pusztai szélfű, a nagyezerjófű, a lappangó sás. Szélsőségesen sekély talajon, főleg a Vértesben, fanyarka-madárbirses sziklai cserjés (Cotoneastro tomentosae-Amelanchieretum) helyettesíti.

5.4.2.2. Szubkontinentális jellegű bokorerdők

A sajmeggyes-molyhostölgyes bokorerdő (Ceraso-Quercetum pubescentis) mészkő, esetleg bazalt alapkőzeten, a középhegységek középső és keleti részén, elszórt foltokban fordul elő, egészen a Tornai-karsztig. Molyhos tölgy, virágos kőris és a szubkontinentális-mediterrán jellegű sajmeggy képezi a fás szintet. A cserjeszintben húsos somot, egybibés galagonyát és bibircses kecskerágót találunk. A lágyszárúak nagyobbrészt melegkedvelő és szárazságtűrő sziklagyepfajok. Andezit alapkőzeten, a Dunakanyarban és az Északi-középhegységben előforduló változatát külön társulásként írták le (Fesuco pseudodalmaticae Ceraso-Quercetum).

5.4.2.3. Cserjések

A középhegységi, dombvidéki, sekély talajú, erodált lejtőkön, száraz kitettségekben megjelenő társulások. Tarvágásokban, erdőszegélyekben, legelőkön másodlagosan is megjelennek. A társulásrendszertan az ártéri cserjésekkel együtt tárgyalja (Prunetalia).

A töviskes (Pruno spinosae-Crataegetum) Nyugat-Dunántúlon és a középhegységekben gyakori. Főleg tövises-tüskés cserjék alkotják; a névadó kökény és egybibés galagonya mellett a varjútövis-, vadrózsa- és szederfajok.