Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Irodalmi nyelvünk kialakulásáról

Az anyanyelv nálunk csak a XVI. század első felének „irodalmi” köztudatában válik problé­mává, azaz, ami ezzel egyet jelent, emelkedik - úgy ahogy - bevett, félhivatalos irodalmi nyelvvé. Ezzel korántsem állítom, hogy az előző századok, főként a XV. század, nem tudnak fölmutatni magyar nyelvű termékeket, csakhogy ezek - s itt van a döntő különbség! - minden irodalmi igény, tudatosság, „magasabb” célkitűzés nélkül, az időközben felmerült lelki szük­ségletek primitív kielégítését szolgálták. A fordítóknak eszébe sem jutott annak, a mai szem­mel nézve elvi kérdésnek - akár pozitíve, akár negatíve: mentegetőzés formájában való - föl­tevése, hogy magyar nyelven is irodalmi, vagyis a kor terminológiájával élve, tudós munkát végeznek. E termékek, anélkül, hogy tőlük a magyarnyelvűség megindulásában, kialakulásá­ban, további szabadságharcában a jelentőséget megtagadnók, éppen azt a különben kézen­fekvő tényt igazolják, hogy a XV. század magyar műveltjének fölfogásában a tudós munka lényegében a latin nyelvhez tapadt, és a kor szellemének megfelelően csak a deák nyelven írottak tarthattak számot irodalmi magasabb rendűségre.

E sajátosan kelet-európai jelenség, valamint a későbbi fejlődés megértéséhez a XV. és XVI. századi magyar társadalom belső szerkezete, fejlettsége, és ennek megfelelő műveltségi viszo­nyai, színvonala: a korabeli műveltségben való részesedése, vele szemben tanúsított maga­tar­tása adják meg a kulcsot. Ez utóbbinál az egyetemi végzettség a norma, mert egyedül ez adta meg bárminemű magasabb szellemi élet, igényesebb produktum alapfeltételét: a kor átlag-, vagy az itáliai egyetemeken véve figyelembe, vezető műveltségét, mely - mutatis mutandis - egyik feltétele lehet az anyanyelvű literatúra kialakulásának. Bátran állíthatjuk, hogy egészen ritka kivételektől eltekintve, nem akad a XV. századnak és a XVI. első felének a szellemi élet bármiféle viszonylatában előforduló olyan alakja, legyen az mecénás, író, fordító, másoló, sőt könyvtulajdonos, aki ne valamelyik külföldi egyetemen végzett volna. S a probléma ilyetén felvetése - hogy csak a XV. századdal kezdünk foglalkozni a magyar nyelvű literatúra lehetőségével - nem véletlen, mert Magyarországról épp e század elejével indul meg az intenzívebb és fokozatosan sűrűsödő egyetemjárás. Ez a XV. század végére lehetővé teszi egy egyre szélesedő értelmiségi középréteg kialakulását, mely egyedül lehet bázisa a lingua vulgaris irodalmi megszólaltatásának. Ha még figyelembe vesszük a XV. század művelt­ségének irodalmi megjelenési formáját, a kéziratosságot, mely természeténél fogva kisebb méretűséggel jár együtt, aligha csodálkozhatunk az alább mondandókon.

Mindjárt elöljáróban konstatálnunk kell, hogy polgárságunk, mely nyugaton az anyanyelvűség diadalra juttatója, mert a lingua vernacula a polgárság sajátos osztályműveltségének tolmácsa, - német és olasz analógiákat tekintve, a XV. században még nem alakult ki, csupán az első lépéseket tette meg a fejlődés útján. Különben is kilencven százalékban idegen. S ha egye­deiben szellemileg föl is emelkedett, ezt is osztályából kilépve, a papságon keresztül érte el.

A legszélesebb magyar társadalmi réteg, a jobbágyság fejletlen gazdasági, előnytelen közjogi helyzeténél fogva a műveltségből a maga egészében kimaradt. Hasonlóképpen a tőle életfor­má­ban nem sokban különböző, nagyszámú kisnemesség is. Csupán egyes, gazdagabb közne­me­si családok fiai végeztek külföldi, főként a csökkentettebb műveltséget adó bécsi és krakkói egyetemen s ennek megfelelően a királyi kiskancelláriában helyezkedtek el. Legjel­leg­ze­te­sebb és legkiválóbb képviselői: Drági Tamás, Thuróczy János, majd Werbőczi István. A világi vezetőosztály, a főnemesség pedig, bár anyagi alapja meg lett volna, vajmi keveset, mond­hatnók semmit sem törődött a műveltség, a literatúra ügyével. Legjobbjai közjogi méltó­ságokat töltöttek be, sokszor anélkül, hogy írni tudtak volna. Werbőczi mentegetőzése a Tripartitum ajánlólevelében, hogy „a nemességet egyedül a hadi szolgálatra alapították, ami­nek, következtében arra, hogy a törvényeket akár nagyobb gonddal megállapítsák, akár éret­tebb megvizsgálása után közzé tegyék, sem nyugtok, sem alkalmas idejük fönn nem maradt”, - a jogi irodalom elhanyagolására vonatkozik és humanista stílusfordulat, kimagyarázkodás csupán, mégis lényegében mutat rá az egész magyar nemességnek a magasabb műveltséggel szemben tanúsított XV. századi magatartására.

Így érthető, hogy a magyarországi literatúra sorsa a papság kezére került. Itt meg kell jegyez­nünk, hogy a középkorban a papság már nem annyira hivatást, hanem sokkal inkább hivatalt: a főnemesség másod-, harmadszülötteinek gazdag javadalmakat, ezzel érvényesülést, az alacsonyabb osztályok fiainak pedig biztos megélhetést és társadalmi fölemelkedést jelentett. Ennek az osztálynak a műveltség szinte a privilégiumává vált, hisz hivatásbeli és ezzel kap­cso­latos kötelezettségei megkívántak némi iskolázottságot, legalább is az olvasni (s az írni) tudást, mely az esetleges „irodalmi” fejlődésnek a legprimitívebb fokon is alapfeltétele. A papság eme helyzeti előnyéből, valamint abból a tényből, hogy a nagyobb egyházi javadal­masok közjogi méltóságokat töltöttek be, logikusan következett az is, hogy azokat a posztokat - ezek között legfontosabb a királyi kancellária -, hol írásbeli munkát és iskolázottságot meg­követelő feladatokat kellett elvégezni, elsősorban ők szállták meg. Jellemző e kor gondolko­dás­módjára, hogy céltalannak látott minden olyan tanultságot, melyet papság nem követ. S valóban egész középkori műveltségünk klerikus jellegű műveltség, kultúránk klerikus kultúra. Tehát az elkövetkezendő fejlődés magvát és lehetőségeit is bennük kell látnunk.

Azonban a klerikus osztály sem egyrétegű, hanem élesen tagolható alsó-, középső-, főpap­ságra és a szerzetesrendekre. Ezért sommásan megvizsgálandó, hogy egyes rétegek milyen szellemi poggyásszal rendelkeztek, s ennek alapján és keretén belül - közvetve vagy közvet­lenül - milyen szerepet játszhattak az irodalmi magyarnyelvűség kialakításában.

Az alsópapság csak a legelemibb ismereteket szedte föl, s ez zöménél nem jelentett többet a (latinul) olvasás és esetleg az írás elsajátításánál, mely párosítva némi egyházi tudással, éppen annyira futotta, hogy a felmerülő papi funkciókat elvégezhessék. Közülük elenyésző a száma azoknak - s ezek kilencven százaléka is a hazai német polgárság fiainak sorából kerül ki -, akik a közelben fekvő, az élvonalbeli olasz egyetemeknél a XV. században még sokkal egy­sze­rűbb műveltséget adó krakkói és bécsi universitásokat látogatták. Így a világi klérus leg­szélesebb, legszegényebb rétege, mely hivatásánál, a pasztorálásnál fogva a csak anyanyelvet beszélő és értő néppel foglalkozott, eleve képtelen volt egy anyanyelvű literatúra művelésére, mert egyrészt műveletlen lévén, nem volt telítve azzal a latin nyelvű (egyházi) kultúrával, mely szükségképpen követendő példaként, mintaként lebeghetett volna szeme előtt a magyar literatúra kialakításánál, másrészt, ha az alsó papságban meg is lettek volna erre az alap­felté­telek, nem volt kinek művelniök.

A világi papság kultúrát felvevő, azt ápoló keskeny rétege a középső- és felsőpapság soraiból került ki. Már csak ezért is, mert a gazdag stallumokat királyi szolgálat, kancelláriai munka jutalmául kapták, s e szolgálatok elvégzése európai szintű műveltség birtoklását tételezte fel. S valóban a XV. század középső-papságának legjobbjai - ragadjuk ki példának Garázda Péter esztergomi kanonokot - és a felsőpapság - itt a legjobb illusztráció, Janus Pannonius pécsi püspök - szinte kivétel nélkül Itália leghíresebb egyetemein, a kor legfelkapottabb mestereinél szívták magukba Európa vezető műveltségét, a humanista műveltséget. Őket fogta össze és egészítette ki professzionátus olasz humanistákkal Mátyás király budai udvara. Ennek a köz­vetlenül tizenöt-húsz „választottat” érintő, kéziratos jellegénél fogva is arisztokratikus latin mű­veltségnek beszédes szimbóluma a nagy humanista princeps legendás könyvtára: a Corvi­na, melynek túlnyomó részét a latin nyelvű szerzők és szentatyák művei tették ki, volt még benne több görög kódex, sőt akadt - valószínűleg kuriózumképpen - magyar könyv is. Tehát itt sem kereshetjük anyanyelvű irodalmunk istápját, bár Mátyás-kori humanizmusunk követ­kez­ményeiben, XVI. századeleji alakulásában közvetve e téren is komoly funkciót teljesített.

Mindezeknél a klerikus-rétegeknél sokkal fontosabb szerep jut azoknak a szerzetesrendeknek, amelyeknek belső konstitúciójuk és sajátos szellemiségüknél fogva tudatos művelődési prog­ramjuk volt: szerzeteseik egy részét egyetemeken vagy rendi stúdium generalékon taníttatták, így a középkorvégi latin egyházi, szerzetes műveltségben részeltették. De ugyanakkor a szer­ze­tesi közösségen belül, vagy azon kívül, de hozzájuk kapcsolva, rájuk bízva egy illiterátus rétegük is volt (laikustestvérek, harmadrend, apácák), akiket csökkentett fokon ugyanebben a szellemben, ugyanabban a lelki kultúrában kellett részeltetni, amely az illető rendnek a sajátja. Ezek közül a szerzetesrendek közül elsőnek a népszerű és elterjedt koldulórendeket: a ferenceseket és a dominikánusokat kell említenünk. A XV. század végére, illetve a XVI-nak elejére a belső és külső reformokkal, melyeknek velejárója a szerzetes-műveltség emelése is, eljutunk odáig, hogy a vezető művelt réteg kiválóbbjai a főként főnemesi, nemesi származású, latinul nem tudó apácák, harmadrendűek stb. számára, a rendi szellem emelésére, lelki igé­nyeik kielégítésére, mintegy házi használatra, lefordítják a középkorvég tipikus lelkiolvas­mányait.⁴⁵⁵

Itt a nyelvi tudatosságra még mellékhangsúly sem esik. Bár akadnak egészen kiváló alkotások (Alexandriai Katalin verse, legendája), a lingua volgarisra általában szerény, szürke ancilla szerep jut: az egyszerű közvetítés. A tartalom is a régi. Igaz, újdonság a nyelv, amelyen meg­szólal eleinte akadozva, félszegen, majd mind talpraesettebben, - már a jövőbe mutatva. A tudatosság hiányát részben a felvevő közönség primitívségével, részben a domonkosok és feren­cesek már túlhaladott, elavult, kevésbé modern műveltségével, szellemi felkészültsé­gével magyarázhatjuk.

Sokkal inkább bentállt az idők szellemi sodrában a magyar alapítású pálosrend, mely a karthauziak mellett a középkor végének legműveltebb társasága. Eleven, éltető erő volt náluk a devotio moderna és műveltségük is jobban átitatódott az európai kultúra frissebb, humanista elemeivel.

Külső és belső, szellemi megerősödésükkel párhuzamosan ők is a XVI. század elejére kerülnek szorosabb kapcsolatba a magyar nyelvű literatúrával. A pálos provenienciájú Peer-kódex kolostori irodalmunk egyik legértékesebb terméke. Pálos szerzetes munkája Kinizsiné Magyar Benigna imádságoskönyve is. Humanista költőjük, Csanádi Albert, 1515-ben többek között ezt írja a horvát származású Zalánkeméni János vicarius generálisnak, aki maga is költő: „Megírtam az Úr szenvedésének egész történetét versben, anyanyelven, olyan szótag­szám szerint, mint amilyenben van Atyaságod Filomela kezdetű éneke. De nem hiszem, hogy ez Önt gyönyörködtesse, mert a mi idiománkban van írva”.⁴⁵⁶ Hasonlóképpen jellemző, hogy e legműveltebb magyar rend krónikása, Gyöngyösi Gergely generális, az 1528 táján kompilált, illetve írt Vitae fratrum Heremitarumban a latin nyelven író, híres rendtársak mellé külön kiemeli Báthoryt és Csanádi Albertet; annyira részletesen, mint velük, csupán a Mátyás király előtt vitázó, majd Párizsba dezertált Michael de Hungariával foglalkozik. S ő hozza Csanádi idézett levelét is. - Ilyen elnagyolt vonásokból is látható, hogy a középkor alkonyán e rend keretén belül is megvolt az anyanyelvű literatúra kultusza, elismerése és értékelése.

Hasonló mentalitást árul el a kódexirodalmunk - Horváth János szavaival élve - első öntudatos írói egyénisége, a Karthausi Névtelen. Ezt annál inkább megértjük, ha tudjuk, hogy ő is előbb pálos volt, amire művének nehány részlete méltán enged következtetni. A Karthausi Névtelen, aki 1526 táján, a „pestifera luteriana heresis” magyarországi jelentkezésének idején írja, illetve fordítja a küzdő anyaszentegyház üdvös épülésére a különféle rendű szerzeteseknek, „pro simplicioribus utriusque sexus ac iunioribus minus in latinitate tritis”, nagy munkáját. Latin nyelvű Prologusában már tudatosan kiemeli: „... amint minden saját anyanyelvére - gondoljunk a csehre, németre és a franciára - fordítva bírja majdnem az egész Bibliát, így a mi közelünkben szláv nyelvre is, melyre Szent Jeromos nem csupán az egész Bibliát, hanem újonnan - héber, görög és latin textusok alapján - az egész papi officiumot is lefordította csodálatos és igen finom módon. Ez látható egyebekben is. Ez az annyira műveletlen és pa­raszti magyar népünk egyáltalán nincs beharmatozva ilyen kegyelemtől, hogy akár kom­men­tár formájában ehhez foghatót tudna felmutatni, és ezt - úgy gondolom - nem tudatlanságának, hanem sokkal inkább lustaságának és nemtörődömségének kell tulajdonítanunk.”⁴⁵⁷

Ez az elvi, a kor haladó szellemi igényeiben fogant megállapítás a legszigorúbb rend egyik délvidéki kolostorának cellájában nyert megfogalmazást, „ubi et tempus et facultas tale quod operandi denegatur prae exercitiorum spiritualium occupatione”. A Karthausi Névtelen mun­ká­jában a tartalom ugyan a régi, az anyanyelv használatában sem jár új utakon, de az intenció, a program meglátása, tudatos megfogalmazása már a fejlődés következő állomása felé mutat. Ez az állomás - mely más szempontból kezdetnek számít - nem érhető el azon keretek között, melyekben a Névtelen és más rendbéli szerzetestársai éltek. Az ő közönségük még a szűk szerzetesi közösség, melynek napjai meg vannak számlálva, irodalmi megjelenési formájuk kéziratos, tehát maradi és aránylag visszhangtalan, mikor már a nyomtatottság szinte elenged­hetetlen feltétele az irodalmi színvonalnak. Az első jelentős szintézisnek a szerzetesrendek előkészítői ugyan, de nem végrehajtói. Ez a szintézis új, modern szellemű embereket, és más, „szélesebb”, kevésbé konzervatív közönséget kíván, melyet a nyomtatás költségeit álló „elsőszámú” olvasó, a mecénás testesít meg legkézzelfoghatóbban.

Ennek az átalakulásnak - mely bizonyos mértékben és megszűrve a fentebb érintett rendeknél is éreztette üdvös hatását és elősegítette kódex-irodalmunk „kivirágzását” - gyökerei a század­fordulóra és a XVI. század első évtizedeibe nyúlnak vissza. Ekkor érnek be az előző század fokozatosan gyarapodó egyetemjárásának eredményei, aminek következtében szélesebb körben népszerűsödik a Mátyás-kor arisztokratikus latin műveltsége, melynek centrumában a Janus Pannonius-hagyomány áll. E „szélesebb kör” azért jöhetett létre, mert két társadalmi osztály - a Mátyás-korban eléggé favorizált, gazdaságilag megerősödő polgárság és a Jagellók gyengeségét a maga politikai és gazdasági előnyszerzésére kihasználni akaró köznemesség tört fel. Az egyetemjárás még jobban megsűrűsödik. A legdivatosabb műveltséget ugyan most is Itália egyetemei adják, mégis a szellemi súlypont lassanként a közelebb fekvő és szellemi színvonalat tekintve, már nem alsóbbrendű szerepet játszó bécsi és krakkói egyetemre tevő­dött át, melyeken az, „artes” humanista szellemmel telítődött meg, s az itt tanuló, fogéko­nyabb magyarországi diákokat kevés késéssel érte az új világot vajúdó Európa szellemi áramlatainak hullámverése.

Ezek a diákok elsősorban a hazai német polgárság fiai, de mind gyakoriabbak a tehetősebb köznemesi, sőt az eddig alig jelentkező főnemesi sarjak is. E két utóbbi rétegbeliek már általá­ban nem azzal az igénnyel tanulnak, hogy a papi pályára lépjenek, hanem csak a királyi szol­gá­latokhoz, hivatalokhoz szükséges képzettséget akarják megszerezni. Úgyannyira feltöltődik az értelmiség (ha szabad így neveznünk), hogy már a tanítók, városi írnokok, jegyzők stb. egyrésze is az artes-t végzettek közül kerülnek ki. Tehát gyarapodóban van az eddig elenyé­szően csekély világi értelmiségünk is, mely kis részében majd az új, magyar nyelvű „művelt­ségnek” is felvevője lesz.

A gazdag német polgárság fiai - Szatmári György, Thurzó Zsigmond, Pisó Jakab, Henkel János stb. - foglalják el a legfontosabb egyházi s ezen keresztül a kancelláriai pozíciókat, s a literatúra terén is részben ők folytatják a Mátyás-kor humanista hagyományait. A Jagelló-kor legjelentősebb szellemi produktumai - a köznemes Werbőczi Tripartituma mellett - Taurinus gyulafehérvári kanonok (morvaországi német, polgári nevén Stephanus Stierochsel) Stauromachiája, a nagyszombati német polgárfiúból lett bencés Martinus Thyrnavinus Opus­cu­lum ad regni Hungariae proceres című distichonos adhortatiója és a szintén gyulafehérvári kanonok, a nagyenyedi szász származású Hadrianus Volphardus Janus Pannonius-kiadásai. Érdekes, hogy ezekben a művekben kap irodalmi hangot a kezdődő magyar nacionalizmus.⁴⁵⁸

Janus Pannonius kultusza központi helyet foglal el a XVI. század eleji humanista kultú­ránkban. A köznemesség művelt vezetői nem maradnak ki ebből: Werbőczi is kiadatja Janus több elégiáját. S egy bécsi kiadása - 1512-ben - már világi főnemesnek, Perényi Gábornak ajánlva jelent meg.

Mindezek a művek már nyomtatásban látnak napvilágot. A kéziratosság mellett és vele szemben a nyomtatottság válik az irodalom elsődleges megjelenési formájává, mely termé­szetesen, szélesebb rétegeknek nyújt lehetőséget, a kimondottan könyvműveltség jellegű huma­nista kultúrában való részesedésre. Míg a század elején még a híres velencei könyv­nyomdászhoz, Aldus Manutiushoz fordulnak egy-egy nekik tetsző könyv kinyomtatása végett, a tízes évektől kezdve ezt a funkciót majdnem kizárólagosan a bécsi Syngrenius, illetve a krakkói Vietor végzi, az a két nyomdász, akiknek könyvsajtója alól később magyar nyelvű nyomtatványaink nagyrésze is kikerül.

Az összefogó, a keret most is a budai királyi udvar és a kancellária, mely bár meg sem közelíti a Mátyás-kori udvar fényét - a legjobb hazai literátusokat fogja össze, és mintegy a fókuszba tudja gyűjteni a művelt Európából áramló szellemi sugarakat. A hazai szellemi elit, mely most is a legjobb mestereknél szerezte európai szintű műveltségét, azonnal felveszi a kapcsolatot az új szellemi divatokkal s érintkezést keres a humanizmus újonnan feltűnt „oraculum”-aival. Mint szerte Európából, úgy Budáról is felkeresik személyesen vagy leveleikkel Aldus Manutius világhírű officináját, s a respublica literaria plénuma előtt nem egy, magyarnak ajánlott aldina hirdeti a pannóniai humanisták humanitását. Ugyanígy jelentkezik már a tízes évek végén nálunk e korszak egyik legjelentősebb, legtermékenyebb szellemi áramlata: az erazmizmus. Pisó Jakab közvetítésével a királyi udvar magával Erazmussal is felveszi a kapcsolatot.

Döntő jelentősége miatt szükséges az erazmizmus lényegére röviden rámutatnunk. Erazmus az újkort előkészítő két legfontosabb szellemi áramlatot, a devotio modernát és a humaniz­must fogta össze egy szintézisbe, s ennek a szintézisnek a jegyében óhajtotta a keresztény Európa megújulását, megreformálását. A devotio modernától kapta, az egyszerű, belső - úgy is mondhatnók -, laikus vallásosság eszményét, mellyel eleve együtt jár az antidogmatikus magatartás. E vallásosság egyedüli forrása csak Krisztus testamentuma lehet, tehát vissza kell térni a forrásokhoz: az evangéliumokhoz és Szent Pál leveleihez, és ezeket - általános reformról van szó - mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni: mivel csak kevesen bírják a szent nyelveket, minden anyanyelvre le kell fordítani. Mielőtt az anyanyelvre való fordítás megkezdődne, szükséges még egy „hiteles”, megbízható latin szöveg is, mely a görög és az eddigi latin szövegek felülvizsgálata alapján jöhet létre. Itt kapcsolódik be a humanista filológiai szövegkritika, s vele együtt a humanista mentalitás, melynek egyik legnagyobb és legbátrabb mestere, Laurentius Valla, Erazmus mintaképe volt. Ebben a „rendszerezésben” az egész klasszikus kultúrkincs is a Philosophia Christi mellé kerül, s ez a két, egyenrangú elem alkotja a bonae literae-t, mely - szerinte - egyedül képes az igazi emberi élet kialakítására.

Ez a program hatotta át Erazmus egész életét, ez ösztönözte az emberi erőt szinte meghaladó töméntelen munkára: ezért fordította le a Novum Testamentumot, írta Parafrázisait stb. S ha ebből a szempontból nézzük, egyenes, megalkuvás nélküli pályát futott meg. S akarata ellenére szántott alá Luthernak, akinek „művéből” a humanizmus erazmusi értelemben vett lényege kimaradt. Erazmus „gondolatrendszere” nem dogmatikus, s szervező sem volt, igazi humanista lévén, nem a tömeghez szólt, hanem a szellemi elithez intézte szavait, így törté­nelemformáló erővé nem válhatott. Ezért „tanítványainak”, az erazmistáknak, csak átmene­tileg, az új dogmarendszer uralomra jutásáig, illetve a katolikus tanoknak a tridenti zsinattal való megmerevedéséig volt bizonyos létjogosultságuk.

Ami az anyanyelvűséget illeti, - ez Erazmus tanításából logikusan folyik. Szinte fölösleges arra hivatkoznunk, hogy Paraclesisében a szentírás nemzeti nyelvre fordítását program­szerűen követeli. Igaz, maga egy szót sem írt le anyanyelvén. De nem is akart, mert ő az eszméit nem egy nemzethez, hanem az egész, osztatlan, „keresztény” Európához intézte. A leg­fontosabbat, az alapot, az új, forradalmi Novum Testamentumával, Adnotationesével, Para­frá­zisaival stb. a keresztény Európa, a Respublica Christiana anyanyelvén, latinul megadta, a továbbiak, a „részletmunka” az egyes nemzetek erazmistáira vártak. Ebben is lényegében különbözik Luthertől, aki a germánság prófétája volt, s ezért magától értetődő, hogy saját maga fordította németre a Bibliát (az új-szövetséget nagyrészt az erazmusi textus alapján) s anyanyelvén, németül írta munkái nagy részét.

Hogy a művelt budai udvarban az erazmismust lényegében megértették, bizonyítja Kassai Antonin 1526. január 21-én Erazmushoz írt levelének az a passzusa, melyben Henkel János­ról, Mária királyné udvari papjáról többek között ezt írja: „Quidquid praedicat inculcatque populo, totum hoc spirat Erasmi paraphrasim”.⁴⁵⁹ Ebből következtetve, a biblia anyanyelvre való fordításának szükségszerűségével is tisztában lehettek, bár a német Mária királynő környezetéből aligha gondolt rá valaki, hogy erre magyar nyelven tegyen kísérletet. De ott volt a királyi udvarban Verner György, Peregi Albert, Nádasdi Tamás, akiknek a nevével még találkozni fogunk.

Az eddig elmondottakból szinte kibukik a konklúzió: 1526 táján már megvan egy modern magyar nyelvű szintézis lehetősége. Kódexirodalmunk - mely például egy Jordánszky-kódexet produkált - eredményei összeházasítva, megnemesítve az erazmusi szellemet, textust és módszert alapjában értő „interpres” munkájával, „irodalmi” opuszt, s ennek velejárójaként tudatos irodalmi, nyelvet eredményeztek volna. Ennek a lehetőségnek megvalósulását a mohácsi katasztrófa megakadályozni nem, csak néhány évvel késleltetni tudta.

Mohács következményeként ugyanis teljesen új helyzet adódott. Megszűnt a központ, a művelt budai udvar, mely a „tudós” Európával élénk, éltető kapcsolatban állt, elpusztult egy csomó mecénás, az új centrumok pedig - ha szabad őket centrumoknak neveznünk - periferi­kusan helyezkedtek el, így Pozsonyban, Ferdinánd kancelláriájában, János király udvarában és - mint Horváth János a „Mohács után” címen tartott egyetemi előadásaiban erre is rámutatott - a főúri nagybirtokokon, egyes kúriák körül. A régebbi, klasszikus értelemben vett latin humanizmusunk elvesztette anyagi és szellemi bázisait, s a megváltozott politikai és az eltolódott társadalmi viszonyok között összezsugorodott, jelentéktelenné vált. Reménytelen szürkeségéből a harmincas években a János király pártján álló, dalmata származású Veran­csics Antal és a brassói szász Honter János emelkedtek ki. A budai udvar erazmista hagyo­má­nyait a Ferdinánd magyar kancelláriájához tartozó Peregi Albert pécsi prépost és a lutheriz­mussal is erősen rokonszenvező, sziléziai Verner György képviselik. Ezért természetesnek tartjuk, hogy erazmista bibliafordításaink egyikénél-másikánál némi szerepet játszottak.

A két közép-európai erazmista centrumból: a bécsi és a krakkói egyetemről nem sokkal Mohács után kikerült köznemesi, illetve polgári származású magyar értelmiségiek legjobbjai már nem egyházi, hanem világi pályát választottak élethivatásul, s mivel a friss, feltörekvő tehetségeket felszívó budai udvar megszűnt, s a megmaradt, gyérszámú, „intellektuális” kép­zettséget kívánó pozícióban a régiek ülnek, nevelőséget vagy iskolamesterséget kellett vállal­niok. Némiképp már ez is megmutatja eljövendő munkásságuk horizontját, meghatározza lehetőségeit és korlátait.

A nyomtatás költségét viselő mecénás nélkül e korban alig jelenik meg munka, nincs „irodalom”. Erazmista fordítóink közül Komjátinak és Sylvesternek a mecénásai - egyben kenyéradó gazdái - a gazdag földbirtokos osztály legjelentősebbjeihez tartoztak. A nyomta­tott­ság ténye azonban nagyobb közönséget jelez, s a mecénás egyéni igényén túl - de az ő intenciói szerint - szélesebb körre utal. Kik tartoztak ide? Elsősorban a mecénás családja, rokonsága, valamint baráti köre, aztán a birtokaihoz tartozó papok, szerzetesek, jószág­igazgatók, iskolamesterek némelyike. Ezek mind ingyen, ajándékba kapták a kinyomtatott könyvet. Néhány „tiszteletpéldány” jutott csak a „szerzőnek”, s ezeket ő is ajándékba küldte szét eruditus barátainak. Aránylag kevés exemplár maradt ily esetben a nyomdásznál, hogy eladásra kerüljön. Tehát az olvasóközönség főként a mecénás társadalmi osztályának, a földbirtokos rétegnek egy részére korlátozódott. Ez az osztály csupán kiválóbbjaiban volt mélyebben művelt, nagyrészük gyengén, vagy egyáltalán nem tudott latinul. Asszonyaik meg olvasni sem tudtak, a magyar nyelvű szöveget legfeljebb felolvastatták maguknak. S a reformáció (ezen nem kell szükségképpen a lutherizmust érteni!) szelétől és szellemétől megérintve - úgy látszik - igényük a szentírás olvasása.

Merészség volna azt állítani, hogy ennek az „olvasóközönségnek” a zöme, sőt Frangepán Katalin esetében, a mecénás erazmista ihletű fordítást igényelt. Dehogy. Kielégítette volna akármelyik frissebb kolostori bibliafordításunk is. Ezt a „modernséget” csupán a hazai műveltebbek és a közülük kikerült fordítók tartották lényegesnek, megindítván az új időknek prelúdiumaképpen az erazmista foganású újszövegség-fordításaink sorát. A kor vezető, humanista, erazmista műveltsége ezekben találkozik először a magyar nyelvvel, és ennek a találkozónak eredménye az utóbbinak elismertetése, befogadása: az irodalmi magyar nyelv tudatos fokon való jelentkezése, vagyis a „modern” magyar irodalom kezdete.

Még itt fel kell vetnünk a kérdést - anélkül, hogy más példák, más ösztönzések lehetőségét és tényét elutasítanók -, milyen alapot nyújthatott Erazmus, illetve újszövetségi textusa és a hozzája írt Adnotationes a tudatos magyar nyelv irodalmi kialakításához?

Erazmus maga is a szó legnemesebb értelmében interpres, fordító, sőt műfordító volt. Mint már említettük, reformprogramjának alapja az újszövetség szentkönyveiben lefektetett Philosophia Christi, s hogy ezt minél tisztábban és hitelesebben, a XVI. század irodalmi szín­vonalán nyújthassa át a Respublica Christiana eruditusainak (ezek közül pedig az arra hivatottak a lingua vulgarison közvetítsék a latint nem tudóknak), lefordította görögből latinra az egész Novum Testamentumot. Munkája nem egyszerű fordítás, hanem komoly filológiai munka. Végeredményében pedig a szentszövegeknek a pogány klasszikus stíluseszményekre tekintő, humanista latin nyelven való megszólaltatása. A fordításához készült Adnotationes­ben a humanista latinság legtudatosabb és legnagyobb stilisztája egy-egy eltérő fordítás kapcsán kifejti, miért fordított így, s miért interpretált barbár módon Jeromos. Állításainak iga­zolására a klasszikus auktorokból hozza a példák légióját, mozgósítja a grammatikát stb., sőt Szent Pál stílusát is kritizálja, megjegyezvén róla, hogy nem nagyon fűlött a foga a göröghöz. S az értelmileg nehéz vagy eddig - szerinte - rosszul fordított helyeknél az értelem adekvát stiláris visszaadását, az egyes szavak helyes megválasztását egész kis traktátu-sokkal bizonygatja, variánsok felhozásával és lehetőségek felvetésével és kritikájával igazolja.

Erazmus Adnotationese a humanista fordítói műhelybe enged bepillantást s a humanista stílust és stilisztát a legtudatosabb fokon mutatja be. Mint ahogyan elméleti műveivel s utolérhe­tet­len, elegáns latin stílusával a XVI. században iskolát teremtett, úgy az ő textusa fölé görnye­dő, azt fordító, sőt az Adnotationes egyes eredményeit a fordításba beledolgozó, és a régebbi, középkori magyar fordításokat is figyelembe vevő, felhasználó „tudós” magyar erazmista a latin analógiából, példából a magyar nyelvre lehozhatta, és le is hozta a felkínálkozó konklúziót, melyet kódex-irodalmunknak az egyes szavakba kapaszkodó, elavult, skolasztikus műveltségű, és ilyen nagy példa nélkül szűkölködő bibliafordítója lehozni még nem tudhatott.

Az első fecske Komjáti Benedeknek a krakkói Vietor Jeromos könyvsajtója alól 1533-ban kikerült Pál-fordítása volt.

Komjáti 1527-től 1529-ig a „katolikus” erazmizmus gócpontjában, a bécsi egyetemen végezte az artes-t. 1530 körül került Perényi Gábor (akinek 1512-ben Paulus Crosnensis Janus-kiadását ajánlotta) özvegyének, Frangepán Katalinnak nyalábvári udvarába a fiatal Perényi János mellé nevelőnek. Perényiné, aki nem tudott latinul (talán még magyarul olvasni sem), már „régtől fogva egyebeket is onszolt s kért reá bőséges adományval és fizetésekvel nem csak az szent Pál Apastal leveleinek, de még több szent írásnak magyar nyelvre való fordoj­tására is”, de nem talált, - Komjátiban végre emberére lelt. Volt egy régi, a Vulgata alapján készült, nehezen olvasható, kéziratos Szent Pál-fordítás Nyalábvárt, melynek „értelme” nem tetszett Komjátinak s ezért ennek felhasználásával ugyan, de az erazmusi textus alapján lefordítja Szent Pál leveleit magyarra, még pedig úgy, hogy fordításába az Adnotationest és a parafrázisokat is a maga módján beledolgozta. Gyakorlatban ez úgy történt, hogy fordítása folyamán a Perényi-féle régi szöveget többé-kevésbbé az erazmusi textushoz igazítja, s jegyzeteit és a parafrázisokból neki tetsző, a Vulgata szövegétől eltérő értelmezéseket zárójelek között vagy anélkül kiegészítőként hozza. Ezek az értelmezések ritkán simulnak bele a fordításba, azt belülről árnyalva.

Tisztán látszik, hogy milyen eszmények lebegtek szeme előtt: a fordításon belül magyar nyelven azt akarta reprodukálni, amit Erazmus munkáival külön-külön tett. Műve furcsa, felemás alkotás, de igen érdekes és jellemző kísérlet: körültekintő, latolgató, tudákos filológiai munka, s ha eredményeiben nem is, de intencióiban tipikus erazmista „tudós” opus. Jelentősége is ebben rejlik: az egyszerű, szolgai szentírásmagyarításokkal szemben bizonyos filológiai igénnyel lép fel, mely még e században megtermi érettebb gyümölcseit az utána következő bibliafordításainkban.

Komjáti középhelyet foglal el a középkori szentírásmagyarító és az erazmusi értelemben vett interpres között. Csak az első, félszeg, tétova lépést teszi meg az úton, többre erejéből és tehetségéből nem telik, - sit venia verbo - a fától nem látja, meg az erdőt. Tehát jelentőset felvetett problémánk szempontjából sem hozhatott.⁴⁶⁰

A Philosophia Christi Erazmus lángján meggyújtott szövétnekét Komjáti bécsi iskolatársa, Pesti Gábor viszi tovább, lefordítván magyarra a négy evangéliumot. Vele a magyar patrícius-polgárság jelentkezik komoly, nagyobb koncepciójú alkotásokkal. Ezért kell életével is kissé bővebben foglalkoznunk.

Családja, bár úgy látszik, egyetlen fiú, taníttatja, mégpedig azzal a - korában természetes meg­fontolással, hogy pap legyen. Kisnemesi polgárcsalád sarja, akinek kevés volt egy ludi­magisterség vagy egy városi írnokság, tehát a papi pálya az egyetlen, melyen keresztül az osztálya adta szűk lehetőségeken túlléphet, magasba emelkedhetik. Anyja előtt biztosan valami gazdag kanonoki stallum, vagy pedig - hisz Szent Pál is azt írja: bonum desiderat, qui episcopatum desiderat - püspöki szék lebeghetett. Közvetlen példának ott állt a valószínűleg rokon Peregi Albert pécsi prépost, kancelláriai tisztviselő egyre emelkedő pályája.

Az alapelemeket még Pesten megszerezve, az „adolescens” Pesti bizonyos jelek szerint a bécsi egyetemre kerül 1527-ben. 1536-ban tűnik fel Bécsben újra, ekkor (II. egyetemi félévben) iratkozik be az universitasra a főanyakönyv tanúsága szerint, és ugyancsak ebben az évben nyomatja ki Syngreniusnál a magyar Novum Testamentumot és Esopusát. Nagyon fontos volna élete 1536 előtti szakaszának az ismerete, hisz éppen erre esik munkás, termékeny korszaka. A munkákból és néhány elejtett mondatából visszakövetkeztetve, feltétlenül tudós környezetben kellett tartózkodnia. Nem nagyon járunk messze az igazságtól, ha ezt Pozsonyban, esetleg az erazmista Peregi Albert környezetében jelöljük meg.

1538 júniusáig tartózkodott Bécsben. Szótárának kinyomtatása után hazatér övéihez, akik nagy örömmel fogadták. „Csupán az érintette kellemetlenül őket - írja egyik latin nyelvű levelében Peregi Albertnak -, hogy feltártam előttük régóta magamba fojtott elhatározásomat, ti. azt, hogy nem akarok pap lenni. Különösen anyámnak esett rosszul, mert ő azt hiszi, neve­lésének egész munkája, melyet - a bölcsőtől fogva engem táplálva, tanítva, tudományokra taníttatva végzett, most mind kútba esett. Ő ugyanis semmire sem becsüli azt a tanultságot, melyet nem papság követ. Én pedig, mivel egyrészt ebben az egyben velük szemben magamat hálátlannak érzem, másrészt pedig semmiféle biztos állásom nincs, szomorú életet élek. És ez már rég a keserűségbe fordult volna, ha csak Krisztusom szentséges és méznél édesebb igéi meg nem vigasztalnának...”⁴⁶¹

Tagadhatatlan, hogy itt - a nélkül, hogy az ellentétek mesterséges kiélesítésére törekednénk - két világ, két nemzedék áll egymással szemben: egyik az anyáé, aki még a középkor menta­litását őrizve híven, az egyetlen érdemes, magasba ívelő utat a papságban látja, másik a fiúé, aki már az erazmusi értelemben hisz a bonae literae ember- és életformáló erejében olyan tanultságért lelkesedve, melyet nem követ papság. Tehát már nem azok az eszmények fűtik, mint a XVI. sz. eleji kisnemesi, illetve polgári, konzervatív ideológiát tükröző családját, nem a papságon keresztül akar kiemelkedni osztályából, hanem az újkor emberének nagy jövő előtt álló útját, a „világi” utat választja.

Még Bécsben keresi az elhelyezkedési lehetőségeket: Peregi Alberten keresztül Ferdinánd „mindenható” titkárához, akinek e cél érdekében, captatio benevolentiae-ként ajánlhatta Négynyelvű szótárát. E jelekből azt gyanítjuk, hogy egyetemi tanár szeretett volna lenni a bécsi egyetemen, mint ezt később a másik bibliafordító, Sylvester János, Nádasdi Tamás segítségével el is érte, - vagy pedig a bécsi kancelláriához, illetve a pozsonyi magyar kamará­hoz szándékozott bejutni. Ezek a tervei - hogyan, hogy nem - dugába dőltek, s ezért érthető, hogy a Ferdinánd pártjától elfordulva, János király felé orientálódik, ahová sógora is tartozott. Talán éppen az ő segítségével kerül Izabella királyné környezetébe, ahol feltűnik 1542-ben mint „aulae Reginalis maiestatis familiaris”. Ezzel nyoma is vész.

Míg Komjáti egy szóval sem utal munkájának tulajdonképpeni ihletőjére és eszményére, tollára sem veszi a nagy Erazmus nevét, addig Pesti már kifejezetten reá hivatkozik (Erasmus quoque ille, homo magni ingenii, maioris eruditionis, maximique iudicii, ac vir nostrae tempestatis sapientissimi cuiusque iudicio doctissimus) a bécsi Syngreniusnál 1536-ban megjelent Wy Testamentum magyar nyelven Lectori Christiano címzett ajánlólevelében, vele és Paraclesiséből vett idézetekkel bizonygatja a szentírás anyanyelvre - jelen esetben a magyar nyelvre való - fordításának jogosultságát és szükségét. Még latin stílusában is utánozza a rotterdami mestert, melynek egyik kézzelfogható tanúja az „exosculor” szónak tipikusan erazmusi használata. Nem is csodálkozunk azon, hogy az egész ajánlólevelet és a fordítást Erazmus szelleme lengi át, hisz Bécsben annak a Joannes Alexander Brassicanusnak volt a tanítványa, aki a humanisták fejedelmének leghívebb hódolója. A Novum Testamen­tumát kísérő latin versek írói: Brassicanus, Udalricus Fabri és Volphgangus Lazius a Johannes Faber köré tömörült, Luther ellenes, katolikus erazmista csoporthoz tartoztak. Ehhez tartozott Pesti Gábor is.

Az ő munkája nem egyszerű, szolgai magyarítás, hanem valóban a legjobb értelemben vett interpretatio. Nem is lehet más, mert ő már tudatában volt annak, hogy fordításával nem csupán a Philosophia Christi terjedését segíti elő, hanem ennek kapcsán a literatúrát is műveli. Állításunk igazolására szolgáljon az ajánlóleveléből kikapott részlet, melyben a szerénykedő, de munkájával annál inkább elégedett literátus beszél: „Porro interim (citra omnem invidiam) locum aliis melius transferendi semper reliquentes. Quod si quis nobis foelicior ingenio fecerit, nos hominis illius industriam et exosculabimus et publice gratulabimus utilitati”.

A fentebbieket csak megerősíti Novum Testamentumának analízise. Maga is bevallja: „Amit pedig saját tehetségünkkel [nostro marte] megvalósítani nem tudtunk, ott az ebben jártas embereknek tanácsához és segítségéhez folyamodtunk, így gondoskodtunk arról, hogy ami a mi erőnkből hiányzott, azt mások segedelméből pótoljuk”. Mit, honnan és hogyan pótolt?

Természetes, hogy fordításának alapszövegéül az erazmusi textus szolgált. De használt közép­kori (tehát, a Vulgata alapján készült) magyar fordítást vagy fordításokat is. Tüzetes szöveg­kritikai vizsgálatok azt mutatják, hogy ismerte mind a Müncheni-, mind pedig a Jordánszky-kódex szövegét, vagy ezeknek másolatát, esetleges átdolgozását. Ezeket eléggé gyakran használja, de általában csak ott, ahol az erazmusi szöveg nem tér el a Vulgátáétól. Ehhez járul még Erazmus jegyzeteinek és parafrázisainak kiaknázása és a fordításába való dolgozása. Ennyi különböző elem zsúfolódik a fordításba, mégsem lesz konfúz és alaktalan, mint Komjá­tinál, mert ezek az elemek nem lesznek állam az államban, s a tudatos interpres számára csak szempontokat és matériát adnak, melyeket az összegyúr, és ha néhány elemre rá is ismerünk, mégis új egész állott elő, s ez nem kommentár vagy parafrázis, hanem hiteles, helyenkint művészi fordítás, mert - itt a jegyzetekre és a parafrázisokra gondolunk - nem külsőleg vannak ráakasztva, nem mennyiségileg növelik a szöveget, hanem belsőleg árnyalják, új, Erazmus intenciója szerinti értelmet adnak.

Pesti fordítása - stílusát tekintve - egyike a XVI. század legjobb bibliafordításainak. Csupán ízelítőül egy finom kis részletet ragadunk ki: „A fügefáról vegyetek hasonlatosságot, kinek mikoron az ága gyenge és a levele most fakadott ki, tuggyátok, hogy közel vagyon a nyár”.

Ezekután nem csodálkozunk, hogy ő az első magyar író, aki - az ugyancsak 1536-ban kinyomtatott Esopus-fordításának latin nyelvű előszavában - a magyar nyelv művelését köte­lességének tartja és hirdeti:

„Mivel látom, hogy majdnem minden halandó és a földkerekség nemzetei a fordítások soka­ságával bővelkednek, és mindenütt azon törik magukat, hogy hazájuk dicsőségét vala­mics­kével gyarapítsák azáltal, hogy övéiknek mind nyelvét, mind szellemét finomítják és mind szélesebb, körben elterjesztik, miért ne szabadna nekem is - kérdem én - a mi nyelvünket és a mi szellemünket e régi bölcseknek tanításaival gyenge erőm szerint ékesíteni, és hazámnak, melynek mindnyájan adósai vagyunk, ezzel törleszteni?”

Tagadhatatlan, Pesti szavai nem Erazmus szavai - Pesti gondolatai nem Erazmus gondolatai! De vajon olyan egyszerű-e egy kor, vagy akár egy ember szellemi élete, hogy az egy eredőből megmagyarázható? Ezt nincs szándékunkban állítani. Mindamellett nem mond ellen Erazmus ismert anyanyelvi programjának, sőt azt a bécsi és magyar korai nacionalizmus szellemében kiegészíti. Lehet, hogy a fentebb idézett nyilatkozat - mint ezt Turóczi-Trostler József A magyar nyelv felfedezése c. könyvében feltételezi - közkeletű sablon és szorgos kutatással megtalálható a nagy német humanista fordítóknál.⁴⁶² Ez azonban a jelentőségén mit sem változ­tat, mert e sablon mögött ugyanaz a magatartás áll, mint az esetleges forrása mögött. Az számít, hogy sok más, kölcsönözhető sablon közül éppen ezt választotta, hogy közkeletű hu­ma­nista szokás szerint mások - szerinte - tökéletesen, véglegesen megfogalmazott frázisaival saját véleményét, saját felfogását fejezze ki. Mint ahogyan később, hasonló nemzeti és szelle­mi megújulásaink idején kísértetiesen mindig ezek a gondolatok tűnnek fel idegenből vett sablonba takarva, de magyar magatartást fejezve ki, magyar feladatok megoldását tűzve ki célul.

Pesti már tisztában volt - XVII. század eleji fordítóink kifejezésével élve - a „fordító tiszti”-vel, Erazmustól eltanulta, elsajátította a filológiai interpretatio lényegét és módszerét, s ennek, valamint egyéb ösztönzéseknek segítségével eljutott a magyar nyelvű literatúra tudatos műveléséig, de, mint ahogyan evangéliumfordítása sem minden ízében erazmista „opus”, úgy a nyelvi tudatosságnak sem jutott el arra a fokára, melyre Erazmus sokat emlegetett Novum Testamentumával és Adnotationesével eljutott. Ezt a következő lépést - az Erazmusszal való összevetés a magyar arányokra átértékelve értendő - az utolsó erazmista bibliafordítónk, Sylvester János tette meg. 1526-ban iratkozott be a krakkói egyetemre, hol magas művelt­ségre tesz szert: elsajátítja a legmagasabb humanista rangot megadó három szent nyelvet, így ő az első magyar, aki ezzel megvalósítja az erazmusi műveltségeszményt. Ő sem a papi pályán akart érvényesülni. Sorsa úgy alakult, hogy iskolamesterséget kellett vállalnia Sárvárt, Nádasdi Tamás birtokán. Itt, sőt talán még Krakkóban, áll neki az egész újszövetség lefor­dításának. Mielőtt ezt bevégezte volna, „non, otii abundantia, sed necessitate” űzve, megírja Grammatica Hungarolatináját, melyet a megírás közben a különböző nyelvekkel, főként a latinnal való összehasonlítás kapcsán jött rá a magyar nyelv szabályos voltára és gazdag­sá­gára: „Eddig el volt rejtve előlünk a haza nyelvének ez a kincse, s ezt a most először megtalált [kincset] kiástuk és napfényre hoztuk: s ha ezzel élni nem vonakodunk, rövidesen (amint remélem és óhajtom) dúsgazdagokká leszünk”.

Az itt szerzett tapasztalatait a Novum Testamentum fordításánál is kamatoztatta. E fordításánál ő is felhasználta elődeit: egy középkori fordítást, továbbá Pesti és Komjáti munkáit, s az erazmusi jegyzeteket és parafrázisokat hasonlóképpen beledolgozta szövegébe. A nagy mes­ter­nek méltó magyar tanítványa. Igaz, annak csak szellemét, körültekintő, minden szót, ki­fe­jezést az egyetlen helyes értelem szolgálatába állító tudatosságát sajátította el, nyelvi elegan­ciáját azonban - magyar arányokat véve figyelembe - nem, mert annyira pontosan, teljes értelemmel akarja a gondolatokat tolmácsolni, hogy gyakran körülményessé válik.

Mind tudatosságára, mind körülményességére, mind pedig az erazmusi filológia döntő hatására egy csomóban kapunk illusztrációt 1547-ben Nádasdi Tamáshoz írt levelében. Nádasdi ugyanis Bécsben ki akarja nyomatni egy bizonyos Szegedi (vagy Thegezi) Lajos né­hány zsoltárfordítását, de előbb elküldi bírálatra az akkor már bécsi egyetemi tanár Sylvester­nek. Ez válaszában általában is kitér a fordítói munkára, melyet nem lehet amúgy vaktában űzni, megvannak a maga szabályai, s azok tudása és figyelembevétele nélkül, nem lehet „e századhoz méltót” alkotni: „Collegi enim ex variis auctoribus, tum sacris, tum prophanis praecepta bene vertendi et generalia et specialia, et ea, meo more, in locos digessi communes, ut mihi dicenti, scribentique sint in premptu et in numerato. Sine quibus praeceptis nemo est, qui in hoc studio feliciter versari, nemo qui huic seculo dignum quid edere possit. Atque utinam id domestico exemplo verum non esset, videmus enim multos patriae nostrae studiosos (ut illorum venia actum est) sine ullo fruge in hoc scribendi genere versatos esse et olim et nunc versari...”⁴⁶³ Majd a bírálatra küldött munka gyarlóságát csupán sommásan, az előszó megszólításán mutatja be úgy, hogy minden szavát külön veszi s szavanként exegetizálva, bizonyítja, hogy a fordítás miért nem jó. A kritizált szöveg így hangzik: „Az tholmách istennek esmeretibe valo nevekedeset kevanna az olvasonak”. Sylvester tudákos körülmé­nyes­ségére jellemző az általa nyújtott helyes fordítás: „Az ki ez konuet Magar nelvre fordytotta Kivanna az Istentul azoknak kik ezt olvassak hog az u esmereteben neuekeggenek”.

Mi jellemzésül csak az olvasonak kifejezéséről szóló tractatust ragadjuk ki, melyben a Lectori szónak ilyetén fordítását azért veti el és ajánlja helyette az „iras olvaso embert”-t, mert az olvasó kettős értelmű, jelenthet még rózsafüzért is. „Tudós” megokolása pedig a következő: „et hoc ridicule vertitur ad hunc modum, quod hac regula demonstro, primum quam tradit Erasmus ille magnus in annotationibus suis super Novum Testamentum I. Petr I. Amphi­biologia vitanda interpreti, ubi non fert, quod vulgatus interpres vertit in revelatione Jesu Christi, sed censet nomen verbale per verbum commocius interdum verti debere, cum revelabitur Jesus Christus.”

Ilyen megfontolás után „az olvasonak” helyett ezt a megoldást ajánlja: „azoknak, kik ezt olvas­sak”. Érdemes melléje venni az analógiául használt szentírási hely erazmusi latinját, melyet Sylvester már nem idéz: „Quibus et illud revelatum est”. Tehát szerkezetileg teljesen az ő fordításával egyezik meg. Ezen a példán keresztül szinte érzékelni lehet, milyen hatása volt az „interpres” Erasmusnak a tudatos irodalmi magyar nyelvűség kialakításában, milyen példamutató volt Novum Testamentuma, s milyen - a magyar fordításban alkalmazható és alkalmazott - döntő „elvi” szempontokat, szabályokat adtak az Adnotationes. Állításunk bővebb igazolására a példák légióját hozhatnók fel Sylvester újszövetség-fordításából, de ez már egy külön tanulmány tárgyát képezi.

Sylvester, nyelvi tudatosságának kialakulásában fontos szerepet játszottak még az eddigi magyar előzmények, és nem tagadjuk, a „praeceptor noster”, a nyelvtaníró (erazmista) Melanchton némi, közvetett hatását, de nem fogadhatjuk el Turóczi-Trostler József ennek alapján tett megállapítását: „Komjáti Benedek, Pesti Gábor alaktalan kísérletei után Sylvester János teszi meg az első döntő lépést a germán humanizmus formai eredményeinek nemzeti recepciója felé.”⁴⁶⁴ A súlypontot ugyanis Grammaticájáról át kell tolnunk élete főművére: az erazmusi foganású Új Testamentumára, s ebben Sylvesterrel el is jutottunk a magyarországi filológiai interpretatio legmagasabb fokára, mely természeténél, lényegénél fogva magával hozza a teljes nyelvi tudatosságot, annál is inkább, mert az erazmusi értelemben vett szent­írásfordítás a legnagyobb nyelvi, stiláris erőpróba, hisz finom árnyalatokon múlik a „helyes” értelem, s az ebből adódó „purior sinceriorque Theologia”.

Sylvesterrel be is zárul a kör, bevégződnek az erazmista bibliafordítások, sőt ő már arra is rájön, hogy lehet „in lingua Hungarica versus omnis generis scribere post Graecam et Ro­manam”.⁴⁶⁵ Itt van, készen áll a jövő, nagy feladatokra a tudatos, irodalmi magyar nyelv, nem szégyenlendő „alkotásokkal” mutatkozik be „modern” magyar nyelvű irodalmunk, „kinek mikoron az ága gyenge, és a levele inast fakadott ki, tuggyátok, hogy közel vagyon a nyár”.

(Magyar Századok. Bp. 1948. 52-68.)