Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

A Mátyás-vers

A Filológiai Közlöny 1964. 3-4. összesített száma két egymással szomszéd kis cikket közöl. Az elsőt - A vitatott Mátyás-dal és a néphagyomány - Mészáros István írta, a másikat Hír 1527-ből I. János király választását dicsérő népénekről - a folyóirat szerkesztője, Kardos Tibor. Bár címük mást-mást ígér, tárgyuk és célkitűzéseik azonossága vérségi kötelékként kapcsolja őket egymáshoz. Csupán módszerben különböznek valamelyest. Mészáros cikke aggályosan pontosnak, aprólékosnak látszik, adathalmazzal is szolgál. Kardosé - ami a cikke lényegét illeti - egyetlen adatra épített, merész szerkesztmény.

Kardos a bevezető mondatokban körvonalazza cikke okát és indokát: „...olyan adatra találtam, mely lényegében eldönti, de úgy látszik, tovább is viszi, a „Pesti gyermekek utcai éneke 1458-ból” hitelességének kérdését. Bár szerintünk a hitelesség kétségbe vonására, mint Gerézdi Rabán könyvéről (A magyar világi líra kezdetei) az Irodalomtörténeti Közlemények 1964. I. számában írt bírálatomból is kiderül (116-118), komoly ok eddig sem volt...”⁵⁶³

Mivel a továbbiakban „lényegében” nem dőlt el semmi, idézett bírálatából pedig egészen más derül ki, komoly ok késztet arra, hogy vitába szálljak Kardossal, valamint a vele egy sorban küzdő Mészárossal. A félreértések elkerülése végett vagyok kénytelen fölhívni az esetleg gyanútlan vagy rosszul értesült olvasó figyelmét, hogy a jelen esetben nem holmi csirkeperről van szó, nem is gyermeteg mikrofilológusok kakaskodásáról egy ártatlan i betű miatt. Sokkal többről: egy szerény, önmagában nézve jelentéktelen „dal” keltezése ügyén és ürügyén egy­mással szembenálló tudományos nézetek, álláspontok és módszerek csapnak össze.

Az - önmagában - jelentéktelen versecske pedig korántsem jelentéktelen, ha valóban 1458-ból való. Ebben az esetben a legrégibb, szövegileg föntmaradt, magyar nyelvű világi versünket tisztelhetjük benne, hisz a rákövetkező, töredékes magyar éneket több mint 30 esztendővel megelőzi. S ebből a versből, ha a XV. század középi datálás kétségtelen, korai magyar világi költészetünkre stb. messzemenő következtetéseket lenne szabad, sőt kellene lehoznunk.

Kardos többek között ezt a verset is felhasználta egyéni elgondolása, az ún. „huszita koncep­ció” támasztékául, igazolására. Ő tehát akkor, midőn e „népének” 1458-ra való keltezése mel­lett kardoskodik, még ha nem is mondja ki, saját elképzelése mellett kardoskodik, ponto­sab­ban: annak rehabilitációját készíti elő. Egy kis cikk itt, egy másik ott, s ezekre aztán „amint már megírtuk”, „miként megmondottuk”, „mint X. Y. könyvéről írt bírálatomból ki­de­rül” stb. bevezetésekkel úgy lehet hivatkozni, miként a hívő hivatkozik a szentírásra. És észre sem vesszük, s az ajtón egyszer már kitessékelt „huszita koncepció” az egész szobát elfoglalta.

Egy tudományos vitakérdés vagy álláspont újrajelentkezését természetesen nem szabad eleve visszautasítani, ezért vesszük vizsgálat alá Kardosék új, illetve újból felsorakoztatott régi érveit.

1.

A magyar világi líra kezdetei (Bp. 1962.) című könyvemről írt bírálatában foglaltakra Kardos úgy hivatkozik, mintha az a Mátyás-vers datálása körül - szerinte - alaptalanul támadt kétsé­geknek még a bárányfelhőit is elfújta volna.⁵⁶⁴ Tehát kénytelen-kelletlen itt kell kezdenem.

A magyar világi líra kezdeteiről írván szükségszerűen szembe kellett néznem a több mint 50 esztendeje gyanúsnak tartott Mátyás-verssel is. Mint már előttem többen, például Riedl Frigyes, Turóczi-Trostler József és Horváth János, én is arra az eredményre jutottam, hogy e ver­sike nem lehet XV. századi. Ennek bizonyítására felsorakoztatott érveimről, melyek valójá­ban csak részben az én érveim, azt állapítja meg Kardos, hogy „nem szellemtelenek, ha na­gyon vitathatóak is”. S mindjárt neki is áll vitatásuknak, és lényegében hármat vesz össztűz alá.

Az első: (Gerézdi) „arra a megoldásra jut, hogy Benczédi hamisította az éneket Turóczi szövege alapján. Teljesen elhanyagolható momentumnak tartja, hogy Benczédinél egy sorral több van és e sornak semmi nyoma sincs Turóczi szövegében, de az sem jut eszébe [ti. Geréz­dinek], hogy hiszen Turóczi lépten-nyomon felold latin prózájában hősdalokat, mondákat, énekeket. Tehát nagyon elfogadható, hogy ugyanazt a dalt oldotta fel latin prózává, elhagyva az utolsó sor vallásos klauzuláját, amit Benczédi feljegyzett”.

Több ízben írtam a Mátyás-versről, s éppen ezért nem tudom, melyik írásomban lelte meg Kardos „azt a megoldást”, mely szerint én Benczédit hamisítónak minősítem. Egy „ügyes filológus”, aminek engem Kardos minősít, ily durva anakronizmusra nem vetemedik. Leg­fel­jebb az teheti meg, aki nem tudja, hogy a XV. és XVI. században pénzt, oklevelet hamisí­tottak ugyan, de verset soha. Mai szemléletet vetít vissza a XVI. századba, s ezt ráadásul még nekem tulajdonítja.

Közhelyeket ismétlek: a korabeli írók, versszerzők és fordítók önkényesen bántak mások latin vagy nem-latin szövegeivel. Ez volt az általánosan bevett gyakorlat. Csupán egy példát a számtalan közül: mit „mívelt” Balassi Marullus tavaszénekével! Pedig meg is mondja: „Marulus poéta azt deákul írta, ím én penig magyarul”. Benczédi Székely a szokottnál ponto­sabban tette át magyar versbe a Thuróczy Chronica Hungarorumában talált „jelszavakat”. Ezért tartom „teljesen elhanyagolható momentumnak” a Kardostól felhánytorgatottakat.

Kardos tanáros pedantériával lépten-nyomon eszembe juttatja, ami éppen eszébe jutott, - ergo mi mindennek kellett és illett volna nekem is eszembe jutni. Válaszom: én nem szoktam mindazt, ami éppen eszembe jut, papírra vetni. Csak azt, amit bizonyítani vagy valószínű­sí­teni is tudok.

Kardos második bizonyítéka, „mi szerint valóban Mátyás megválasztását köszöntötték e dallal”: „Ilyen bizonyítékot szolgáltat a vers formája, az ősi tizenhatos, a legarchaikusabb magyar dallamok és ritmusképletek egyike. Először Kodály fedezte fel, és használta a Székely fonó­ban 1932-ben, majd Lajtha László publikálta e dallamforma egész bokrát a hozzá tartozó ver­sekkel 1943-ban. (Újra megtalált, magyar népdaltípus, Kodály Emlékkönyv, 1943. 219-34)...”

Az „ősi nyolcas”-ról volt és van tudomásunk, a körötte rajzó problémákkal egyetemben. Az „ősi tizenhatos”-ról azonban mindeddig nem tudtunk. Sőt arról sem, hogy ez: „a legarchaiku­sabb magyar dallamok és ritmusképletek egyike”. Állította ezt valaha is valaki? A tanúkul idézett Kodály és Lajtha ugyanis nem. Hát akkor ki?

Lajtha László a Kardos idézte kitűnő cikkében az 1940-41-ben végzett széki gyűjtéséből azo­kat a 16 szótagból álló dallamokat közli és dolgozza fel, „amelyek teljes és hiteles népi alak­ban először itt kerültek elő”.⁵⁶⁵ Eredményeit az igazi tudós mértéktartásával és lelkiismere­tességével így összegezi: „A széki 16-os dallamok megtalálása igen szerencsés lelet volt. Elég nagy számban kerültek elő, énekes és hangszeres alakban, megfigyelhettük használatukat, sőt bepillanthattunk variálódásuk titokzatos folyamatába is. Még sem, tudtunk határozottan erre az egyszerű kérdésre felelni hogy keletkeztek, honnan jöttek, hangszeres avagy énekes eredetűek-e? 16-osaink felvetik az énekelt és a hangszeres zene egymásra való hatásának sajnos még alig ismert problémáját. Sokat várhatunk az elkövetkezendő gyűjtésektől, hiszen biztosan előkerülnek még máshonnan is 16-osok. Adatokat fog hozni a hangszeres zene ala­posabb vizsgálata is. De akkorra se várjunk egyszerű, tőmondatokba összefogható megol­dást. Ma már tudjuk, hogy a néprajzi kérdésekre nem lehet egyszerű állítással vagy tagadással felelni...”.⁵⁶⁶

Abban, hogy Kardos elolvasta Lajtha László cikkét, az illendőség tiltja kételkednem, - hisz cím szerint idézi. Ha meg elolvasta, miért idézi kritikai megjegyzés nélkül? A Lajthánál olvasottak ugyanis nem igen kedveznek az ő igazának: állításait teszik valószínűtlenné. Bírálóm elhallgatja, hogy a 16-os ősi-vé ütése, valamint ennek a „legarchaikusabb magyar dalla­mok és ritmusképletek egyiké”-vé való kinevezése saját, egyéni leleményének a gyümöl­cse. E gesztus nem kifogásolható; gusztus dolga. A baj csak ott kezdődik, hogy mindezek elhallgatásával az igazolás, a bizonyítás kötelezettsége alól is felmentést ád önmagának, és a cáfolat ihletében fogant „rögtönzését” megvesztegető módon (nagy nevekre és művekre hivatkozva) úgy tálalja, mintha az rég elfogadott, közismert tudományos tény, igazság vagy axióma volna.

De ha netán - post festa - a bizonyítandókat bizonyítani is tudná, ami nem valószínű, második bizonyítéka akkor sem elfogadható. Érvelésének gondolatmenetét valahogy így lehetne rekon­struálni: a Mátyás-vers 16-osokban van írva; az ősi 16-os a „legarchaikusabb magyar dalla­mok és ritmusképletek egyike”; következésképp: a Mátyás-vers is ősi, azaz XV. századi, s hogy még pontosabbak legyünk, 1458-ból való. A Mátyás-vers ezen az alapon akár XI. századi is lehetne. Kardos érvelésmódjának szervi hibája, hogy circulus vitiosus-t alkalmaz. Ez pedig sohasem tartozott a helyes konklúzióra vezető szillogisztikai figurák közé.

Annak elfogadtatását, hogy e formailag meglepően fejlett technikájú: pontos metszetekkel és a kötött szótagszám szigorú megtartásával készült kitűnő ritmusú versike valóban a XV. század közepéről való, csak valóban megbízható érvekkel és gáncstalan érveléssel lehet elérni. Annál inkább, mert XV. századi keltezését, szármáztatását illetőleg Riedl Frigyes óta - közel 60 esztendeje - minden valamire való magyar irodalomtörténésznek, aki ezzel a kérdés­sel foglalkozott, kétségei voltak és vannak, - kivéve Geréb Lászlót, Mészáros Istvánt és Kardos Tibort.

Harmadik érve annak cáfolatára született, amit a Székelynél található „kiált”, illetve a Thuróczy latin szövegében ezzel testvér clamaret szavak kapcsán próbálok bizonyítani, hogy a versike nem ének, hanem szövegvers. „Ellene kell mondanunk a szerzőnek - írja Kardos -. Van ugyanis egy énekfajta, melyet e szóval jelzett a középkori egyház és a magyar régiség: a dallamos deklamáció, dallamos kiáltás.”⁵⁶⁷

Íme, a cáfolat hevében, s egy füst alatt cáfolatul is, egy - előttünk - eddig ismeretlen, új ma­gyar énekfajta született, gazdagítva régi magyar költészetünk szegényes műfaji kelléktárát. Persze, ennek az új magyar énekfajtának egyetlen, s egyben mintadarabja: A pesti gyermekek utcai éneke 1458-ból.

De hogy ez valóban „dallamos kiáltás”-e, illetve, hogy egy rímekkel ellátott, a fő- és mellék­sor­metszeteket pontosan betartó, kötött szótagszámmal ékes versike miért és minemű érvek és ismérvek alapján minősíthető át „dallamos deklamáció”-vá, annak tényszerű bizonyítását a bírálatszerző - úgy látszik - feleslegesnek tartotta, mert szót sem ejt róla.

Másról annál többet. A magyar kiált szóról „önkéntelenül” eszébe jut az éjszaka csöndjét föl­verő kakas kiáltása, az éjjeliőr óránkénti éneke és a „dunántúli Kulcs-pusztát a Csepel-szigeti Makáddal összekötő révjárat” révészének ordibálása: „Gyerünk át, haj!” Mire az utasok: „Mögyünk má’, haj!” S nehogy bárkinek is kétségei támadjanak-e kiáltások „dallamos dekla­máció” voltát illetőleg, - be is bizonyítja: „Úgy mondják, mikor rákérdeznek: Tessék mon­dani, kajátott-e má’ a révész?”

S mivel „a dallamos deklamációnak, a »kiáltás«-nak középlatin hagyománya is van”, egy Sergius pápától eredő szöveg, illetve a Halotti beszéd, meg Du Cange Glossarium-a elvezet minket a Sanctgallen-i kaland »bortól áttüzesedett« magyarjai közé, mert „a clamabat-nak pontosan megfelel a horridissime diis suis vociferabat”. S mindjárt azt is megtudjuk, hogy a vociferare szót a klasszicitás „egy liviusi hely szerint” énekelni értelemben is használta. Ezzel már bent is vagyunk a magyar ősköltészet teljében, hisz a Sanctgalleni-i borzalmas kiáltások „a dallamos deklamációtól miben sem különböztek”. Táncról, birkózó versenyről is szó esik. Mindez megint oly közel esik az ókorhoz, hogy: „Meg kell említenünk, hogy e dallamos dek­la­máció mint ének a legszorosabb rokonságban van a görög-római acclamatióval, amelynek ugyancsak volt dallamos vonalvezetése...” A rosszmájú olvasó szeretne „közbekajátani”: Tessék mondani, a dallamos deklamációnak volt olyan válfaja is, amelynek nem volt „dalla­mos vonalvezetése”? De nincs rá ideje, mert Kardos már Eizenstein hatalmas filmjénél a Rettegett Ivánnál tart...⁵⁶⁸

Miután sokat és sok mindenről beszélt csapongva, de nem sokat mondva, semmit meg nem cáfolva; semmit be nem bizonyítva, - mint aki dolgát jól végezte, több „érve” nem lévén, kimondja a megfellebezhetetlen ítéletet: „Más szóval Turóczi és Benczédi Székely nemhogy az énektől elütő dolgot akartak volna kifejezni, hanem éppen azt: énekes deklamációt! Így hát a Pesti gyermekek utcai éneke eredeti mű, nem Benczédi Székely hamisítása, pontosabban énekes deklamáció és 1458-ból való!”⁵⁶⁹

2.

Mészáros István már korábban is mondott véleményt a Mátyás-versről, de csak mellékesen, alaposabb bizonyító anyag nélkül.⁵⁷⁰ Mostani dolgozata, mely Kardos perújító és a további meglepetéseket beharangzó cikke előtt töri az utat, már csak erre a kérdésre összpontosít, a „vers keletkezésével kapcsolatos néprajzi vonatkozásokat” állítva előtérbe.⁵⁷¹

Mészáros - amellett, hogy új szempontokat is alkalmaz és sok adatot hoz - világosan és közérthetően fogalmaz, alig van pongyola vagy félreérthető mondata. Nem akar többet adni, többet mutatni, mint amije van. És mindazt, amije van, takarosan elrendezve, az utolsó szegig kiteszi a kirakatba. Egyszóval: eszményi ellenfél, öröm vele vitatkozni. Nincs szükség tehát az apró részletekre is kiterjesztett, bonyolult vitára; a leglényegesebbekre szorítkozhatunk.

Abban egyetértünk, hogy a Székely István Világkrónikájában (Krakkó 1559) található Má­tyást mostan választotta... kezdetű versike és Thuróczy János latin Chronica Hungarorumá­ban (1488) Mátyás választása kapcsán közölt „jelszavak” közt belső, vérségi kapcsolat van. Ezen a ponton azonban szét is válnak véleményeink. A két „szöveg” közt valóban föntálló kapcsolat - szerintem - okozati: Thuróczy latinját szedte versbe Székely; s ennek szükségszerű folyománya, hogy a vers XVI. századi.

Nem így Mészáros: „Thuróczi emlékezetből idézte és rögzítette latin nyelvű krónikájában harminc év távlatából az egykor hallott, magyarul énekelt dal leglényegesebb mondanivalóját, Székely viszont a teljes szöveget őrző szájhagyományból merített”.⁵⁷² Vagyis Mészáros szerint: mind Thuróczy, mind pedig Székely ugyanazt a dalt „rögzítette”, ki-ki a maga idejé­ben és a maga módján.

Mészárosnak ezt az álláspontját, mely lényegében Kardos álláspontja is, - dato sed non concesso - elfogadom vitaalapnak. S ezután már föl is tehetjük azt a két szorosan összefüggő, lényegbevágó kérdést, melyet Mészáros így fogalmazott meg: „Gondolhatunk-e egyáltalán éneklésre, énekelt dalra Thuróczy szövegét („puerorumque coetus hincinde cursitans loquere­tur et alta voce clamaret...”) olvasva? Énekeltek-e pesti gyerekek Mátyás királlyá választá­sa­kor?”⁵⁷³

Egyelőre ne feleljünk se igennel, se nemmel, inkább idézzük a maga egészében Thuróczy idevágó teljes szövegét; nem úgy, mint Mészáros, ki a szövegösszefüggésből erőszakosan kiszakított részletet közöl, s ezt nevezi ki „Thuróczi szövegé”-nek, s mint majd látni fogjuk, nem véletlenül.

Thuróczy az adott helyen azt beszéli el, hogy a Hunyadi-házzal ellenséges főurak miként adták be derekukat, majd így folytatja: „...et quid facerent nisi ut annuant, dum omne Hungaricum vulgos latas civitatis per plateas deambulans puerorumque coetus hincinde cursitans loqueretur et alta voce clamaret: Mathiam volumus esse regem, hunt nostra pro tutela deus elegit, hunc quidem et nos eligemus”.⁵⁷⁴

Érdemes ezt a latin szöveget előbb Geréb László, majd pedig Mészáros István fordításában is adni. Geréb magyarítása a következő:

„De mit tehettek volna egyebet, mint hogy beleegyeznek? Magyarország egész népe a város széles utcáit járta, a gyerekek mindenfelé csapatostul futkostak és nagy hangon lármáztak: Mátyást akarjuk királynak, isten adta oltalmunkra, mi is őt választjuk!”⁵⁷⁵

Mészáros korábbi tanulmányában adja saját fordításában (a jegyzetben pedig latinul) a teljes szöveget, az alábbi körítés kíséretében „Az utcán vonuló mendikáló diákok Mátyást dicsőítő dalt énekelnek, de nemcsak bent a házakban, hanem az utcán csoportosuló néptömegek előtt is.” - S most jön a fordítás:

„(Pest) egész magyar népe a város utcáira özönlött, s a gyermekek csapatai: egyik helyről a másik helyre igyekezve szavalták és harsogó hangon énekelték: Mátyást akarjuk királynak, isten rendelte őt oltalmunkra, válasszuk meg őt mi is!”⁵⁷⁶

Bár Geréb fordítását a nyomdába adás előtt átnézte, s nevével fémjelezte Kardos Tibor; Mészáros István pedig - úgy tudom - középkori neveléstörténettel is foglalkozik, tehát hiva­talból kitűnően kell tudnia latinul, mégsem árt Thuróczy szövegét újólag lefordítani magyarra:

(A főurak) „mit tehettek volna mást, mint hogy igent mondanak, miközben a város utcáin föl-alá járkáló egész magyar lakosság és az ide-oda rohangáló gyereksereg [egyre] mondogatta és nagy felszóval kiáltozta: Mátyást akarjuk királynak, Isten választotta őt oltalmunkra, és mi is őt választjuk!”

Fordításom pontos, mind értelmileg, mind nyelvtanilag híven követi, visszaadja Thuróczy latinját, mely egy többszörösen összetett mondat: középlatin körmondat. Számunkra a jelen esetben csak az általam kiemelt rész a fontos, ez pedig körmondatnak csupán egy tagmondata. E fölsorolást tartalmazó tagmondatnak két alanya van, s az alanyoknak melléknévi igenévvel kifejezett jelzője (vulgus deambulans, illetve puerorum coetus cursitans), és mind e két jelzős alanyra egyaránt vonatkozó kettős állítmánya (loqueretur et alta voce clamaret).

A latin körmondatnak ebből az egy tagmondatából mind Geréb, mind Mészáros kettőt gyárt. Fönt sem akadnék rajta, ha a mondat értelmén nem esnék súlyos sérelem. Gerébnél a vulgos jelzőjéből (deambulans) lesz az első tagmondat állítmánya (járta), a coetus puerorum jelzőjéből (cursitans) pedig a másodiké (futkostak), s ehhez csatolja még az eredeti állítmányt (lármáztak), mégpedig olyan megfogalmazásban, hogy kizárólagosan csak a második tag­mondat alanyára vonatkozik. Ezáltal az eredeti latin mondat jelentése teljesen megváltozott. Gerébet - szubjektíve - még föl tudnám menteni: közismerten gyors munkás volt, s latinul sem tudott valami fényesen. A fordítást átnéző Kardosnak azonban ez az értelmezés saját elgondolását erősítette, alátámasztotta.

Geréb „hamisítását” egy kis jóakarattal ki lehet magyarázni. Mészárosét azonban még a leg­nagyobbal sem. Nem azért, mert a Kardos-i vélekedések szellemében fogant, hanem: mert tudatos és céltudatos „műalkotás”. Ennek érdekében az általa eszkábált második tagmondat­ban a latin szöveg melléknévvel kifejezett jelzőjét (cursitans) ő már nem is külön igei állítmánnyá, hanem a cselekvés módját kifejező határozói igenévvé (igyekezve) alakítja át. Ezáltal az eredetileg mindkét alanyra vonatkozó kettős állítmányt (logueretur et alta voce clamaret), melyet a prekoncepció szellemében szintén hamisan fordít (szavalták és harsogó hangon énekelték), még szorosabban, kizárólagos hatállyal köti az általa előállított második tagmondat alanyához (a gyermekek csapatai).

Mielőtt végső szót kimondanánk, tegyünk még egy utolsó próbát, mert mint Mészáros írja: „Érdemes azonban dalunkkal kapcsolatban Bonfini tudósítását jobban szemügyre ven­nünk”.⁵⁷⁷

Antonio Bonfini nagy humanista történeti munkájában (Hungarorum rerum decades IV et dimidia) jórészt Thuróezy Chronica Hungarorumát írja át, bővíti ki, s nagy szerencsénkre ezt teszi ama részletnél is, melyre Mészáros hivatkozik. Már ezért is érdemes továbbfolytatni Mészáros föntebb megkezdett mondókáját: „Szerinte [ti. Bonfini szerint] a királyválasztó tanács Mátyást uralkodóvá tevő határozatának meghozatala előtt »a pesti gyerekek már na­pokkal előbb kiáltozták ezt az utcán, tereken«. Ő tehát kétségtelenül a dalnak azt a változatát ismerte, amelyik Mátyás királlyá választásáról mint befejezett tényről beszélt. Tehát a kortárs is tud erről a szövegváltozatról, nemcsak Székely, száz esztendővel később. Másrészt Bonfini nagy nyomatékkal emeli ki, hogy a királlyá tett Mátyásról szóló éneket több nappal a megválasztás előtt énekelték a gyermekek...”⁵⁷⁸

Ha nem értettem félre Mészáros Bonfini értelmezését, akkor a magyar történetet megíró olasz kortárs-humanista szerint „ezt”, vagyis a mi „dalunk”-at, azaz a Székely István Világ­króniká­jában (1559) olvasható Mátyás-verset, illetve annak változatát a pesti gyerekek valóban énekelték. Így hát a Thuróczy latin szövegét humanista stílben átíró és kibővítő olasz Bonfini erről a tényről jobban volt értesülve, mint a kisebb kancellária magyar ítélőmestere?

Mészáros most is idéz, idézi Bonfinit, magyarul; nem jelzi, de megállapítható, hogy Geréb László (nem teljesen hív) fordításában. Szokásához híven az idézett részt most is kiszakítja a szövegösszefüggésből. Tehát ismét vissza kell mennünk az eredetihez, melyet különben Mészáros is közöl jegyzetben: „In sequenti deinde die in secreto conventu unico omnes assensu Mathiam regem declararunt, quem aliquot ante dies vulgus puerique Pestani per compita, vicos et fora passim exclamarunt”. Magyarra fordítva: „Aztán a következő napon a tit­kos tanácsban valamennyien egyhangúlag királlyá választották Mátyást, akit [már] néhány nappal előbb a nép ÉS a gyerekek szerte az utcasarkokon, utcán és tereken [királlyá] kiáltottak ki”.

Egy mondattal utóbb ezt is írja Bonfini „Infantium plebisque clamores ab adversariis nunquam reprimi potuere...” Ezt Mészáros már sehol sem idézi, pedig Geréb fordításában magyarul is olvasható.

Szárnyaló képzeletűnek kell annak lenni, aki - a tényekkel dacolva - Bonfini szövegéből mindazt ki tudja olvasni, amit abból Mészáros könnyűszerrel kiolvasott. Ő különben most is hű maradt eszményeihez és önmagához: Pest város egész magyar lakosságát - a már Thuróczy kapcsán tárgyalt módon és módszerességgel - most is „elsikkasztja”, úgyis mondhatnánk: kizárja az általa felállított dalárdából.

Mészárosnak ez a ténykedése több mint önkényes: akarva akaratlan közeljár a hamisításhoz. A közel egykorú latin nyelvű emlékek szerint, amelyekre mind ő, mind pedig Kardos hivatkozik, Pest város apraja-nagyja tüntetett Mátyás királlyá választása mellett: felnőtt és gyermek egyaránt, ugyanazon a módon és ugyanazt - kiáltozta... Vagy tán Pest város „egész magyar lakossága” is énekelt? Ha ugyanis Thuróczy és Bonfini textusai szerint a gyermekek énekeltek, akkor - Thuróczy és Bonfini textusai szerint - a felnőtteknek is énekelniök kellett! Ezt azonban Mészáros (sőt még Kardos) sem meri állítani. Ezért van szükség a plebs, a vulgus kiiktatására, és máris csupán csak az éneklő ifjúság, a „coetus puerorum” van talpon a vidéken.

A homokzsákok kirepültek a léghajó kosarából, egyre távolodunk a szegényes valóságtól; elkezdődhet az alkotó képzelet szabad szárnyalása: „Az utcán vonuló mendikáló diákok Mátyást dicsőítő dalt énekelnek, de nemcsak bent a házakban, hanem az utcán csoportosuló néptömegek előtt is”.⁵⁷⁹ Mészáros mondatán, ha Thuróczy netán ma is élne, bizonnyal el­tűnődnék: „Fránya garaboncás deákjai, milyen ördögi praktikával tudtátok megcsinálni, hogy az utcán vonulva is, meg a házakban is - egy időben énekeljetek? De mit kerestek ezek az ördögfiak az üres házakban, hisz a lakók - mint megírtam - mind az utcákon tolongtak?”

Ugyanígy el lehetne tűnődni „a néphagyományok törvényszerűségeinek ismeretében” talált megnyugtató megoldásán, „amely a vers keletkezésének idejére is rávilágít”.⁵⁸⁰ Mészáros azt is tudja, hogy a Mátyás-vers „a gyermekjátékdalok áthagyományozásának törvényei szerint élte életét még a XVI. században is”.⁵⁸¹ A „középkori diákszokások” ismeretében pedig ezt írja le: „A dalt, minden valószínűség szerint, énekes játék keretében is előadták, megfelelő helyen és alkalommal szereposztásos játék kísérője lehetett”.⁵⁸² Ezekután már az sem volna meglepő, ha Mészáros jóvoltából e „játékdal” - melynek családfáját I. Ulászlótól Ferenc Józsefig kimutatja - daljátékká rukkolna elő.

A néphagyományok törvényszerűségeinek ismeretén kívül filológiai érvei is vannak, még­pedig Thuróczy latin szövegével kapcsolatos megállapításaimat, értelmezésemet cáfolandó. Hogy a coetus és a puer mi mindent jelentett a középlatinságban, eddig is tudott volt. Thuróczynál a puer csak iskolásgyereket jelenthet? Bonfini aztán tudott latinul: Thuróczyt - átírva, a „pesti gyerekeket” hol „pueri Pestani”-nak, hol meg infantesnek (Infantium plebisque clamores) írta, pedig az infans nem az ‚iskolásgyermek’ műszava.

A loqueretur et alta voce clamaret „helyes” értelmezése kapcsán figyelmeztet: „Bele kell azonban néznünk a korabeli liturgikus szerkönyvekbe is”. Mielőtt beléjük nézne, előbb kifejti, hogy Thuróczy miért nem a cantare (=énekelni) igét használta az idézett igék helyett. Azért nem, mert a cantare csak a díszesebb dallamokkal kapcsolatban szerepel és „az bizonyos, hogy a gyermekek sebtében betanult, izgatottan, szétszórt figyelemmel énekelt, az utca zajától zavart dala előadás tekintetében igen távol állhatott a pest-budai templomok kórusainak szépen hangzó éneklésétől”.⁵⁸³

Majd közel egy lapnyi adatot közöl. Aztán az eredmény: „Mindezek ismeretében úgy tűnik, hogy az »alta voce dicere« nem esik messze a Chronica Hungarorum szóhasználatától, sőt egészen közelről rokon az „alta voce loqui”, „alta voce clamare” jelentésével. A krónika kife­jezése tehát nem zárja ki, hogy egyszerű melódiájú, recitáló, talán egymásnak felelgető - mai gyermekdalainkhoz sokban hasonló - éneket énekeltek 1458 januárjában a pesti gyerme­kek”.⁵⁸⁴

Oly sok adat közlése után az „úgy tűnik, hogy”-gyal való mesterkedés önmagában is fölér egy kisebb önbírálattal! Nem is szólva a „nem zárja ki”-ről. Az egykorú szerkönyvekből vett adatok egyetlen szépséghibája, hogy nem esnek egybe a Chronica Hungarorum szóhaszná­latával: a sok „dicit”, „dicat,”, „dicitur” közt egyetlenegy „loquitur” vagy „clamat” nem akad. A Missalék és Antiphonalék helyett nem lett volna érdemesebb (és érdekesebb) a Chronica Hungarorumba „belenézni”? Egy író „szóhasználatát” mégis csak a saját írásai alapján szokás meghatározni, és nem a liturgikus szerkönyvekből.

Thuróczy nemcsak a vitatott helyen, másutt is használja könyvében a loquitur igét, mégpedig a canit-tal (=énekel) szembeállítva, tehát az énekel jelentést mereven kizáró értelemben. A Kont-mondát megőrző híres fejezetében olvasható: Kont, „quem nostrum aevum, viribus et virtute non mimus praeelarum, nedum loquitur, verem et resonanti lyra canit”.⁵⁸⁵ Nem kevésbé ismert helyről hozok példát a másik vitatott szóra is. Szent László és a nőrabló kun viadalának leírásából: „clamavit itaque sanctus dux Ladislaus ad puellam et dixit...” Vagy tán e szó itt is „egyszerű melódiájú, recitáló éneklést” jelent?

Több cáfolandó nem lévén, jöjjön hát a zárszámadás. Mészáros első kérdésére - „Gondol­hatunk-e egyáltalán éneklésre, énekelt dalra Thuróczy szövegét olvasva?” - kénytelen vagyok igennel felelni, hisz - íme a bizonyság - mind Mészáros, mind Kardos „Thuróczy szövegét olvas­va” éneklésre, énekelt dalra - gondolnak. Ellenben ha ugyanezt a kérdést nem szabado­san, hanem szabatosan fogalmazzuk meg: „Következetesen gondolkodó ember gondolhat-é egyáltalán éneklésre, énekelt dalra Thuróczy latin szövegét olvasva és megértve? akkor határozott nemmel kell válaszolnom, ugyanúgy, mint a második, már félreérthetetlenül fogal­mazott kérdésre: Énekeltek-e a pesti gyermekek Mátyás királlyá választásakor?”

Ha ez így van, már pedig - mint fentebb be is bizonyítottam - így van, akkor bármily súlyos, nem lehet, sértő a végső következmény sem: Mészáros „dolgozatát” fölösleges volt megírni, de talán még fölöslegesebb volt - egy nagymúltú akadémiai folyóiratban - 1964-ben közölni.

3.

Thuróczy és Bonfini tehát kidőlt a sorból. Ez ügyben rájuk hivatkozni, az ő nevüket nagy felszóval kiáltva csatázni már aligha lehet. És a Pesti gyerekek utcai éneke 1458-ból? E cím és e címet létrehozó és fönntartó fikció, mint minden fikció előbb utóbb, - a lomtárba kerül. E cím alatt nyilvántartott versike, amely miatt eddig már annyi tinta folyt, természetesen marad, ha nem is lesz oly nagy becsülete, mint hogyha 1458-ban született volna. E vita kapcsán is annyi szó esett róla, hogy már illik személyesen bemutatni őt.

Székely István Krakkóban kinyomatott Világkrónikájában látott napvilágot 1559-ben. Székely az 1459. esztendő alatt (helyes dátum: 1458!) Mátyás királlyá választását tárgyalva, ezt írja:

„... Szilágyi Mihált ez ország gubernátorrá választotta vala, míg az Hunyadi Mátyás magát birhatná. Kin [ti. Mátyás királlyá, választásán] mind az egész ország lőn nagy örömben, kinek választása korán még az gyermekek is alá fel járván az uczán azt kiáltják vala:

Mátyást mostan választotta mind ez ország királságra,

Mert ezt atta isten nékönk menyorzágból ótalmunkra,
Azért mies választottuk mint istennek ajándékát,
Kiből isten dicsirtessék és örökre mondjuk: Amen.”

Székely Világkrónikája lényegében négy-öt latin nyelven megírt történeti műből kiszabdalt jegyzetek, kivonatok reformátori szempontok, elgondolás vezette évkönyvszerű (annalisz­tikus) összeállítása, azaz kompiláció. A nem egykorú magyar anyagát - kevés kivétellel - Thuróczy 1488-ban kinyomtatott Chronica Hungarorumából vette. Nem fejezeteket fordít, nem nagy részleteket vesz át; latin forrását - könyve műfajának megfelelően - nagyon erősen lerövidíti, mondhatni a lényeget adja. Persze, amit ő tart lényegnek. Az 1459. év alatt 20 sorban foglalja össze Thuróczynak a Mátyás megválasztásáról írt egész fejezetét (Caput LXIII. De electione domini comitis Mathiae in regem).

Ha kompiláló módszerét akarnám jellemezni, akkor sem tudnék jobb miniatűr példát a versikét bevezető és minket is közelről érdeklő mondatánál: „Kin mind az egész ország lőn nagy örömben, kinek választása korán még az gyermekek is alá fel járván az uczán azt kiált­ják vala...”

Már az első tagmondat is Thuróczy latinjára megy vissza. Ő ugyanis fejezetének második felében ecseteli a Mátyás megválasztásán támadt országos örömet: „Cum autem communis populi devenit ad notitiam: omne Hungaricum vulgus magno prae gaudio exultabat...” Tegyük csak mellé Székely magyarját: „Kin mind az egész ország lőn nagy örömben”. Pontos fordítás, még az „omne Hungaricum vulgus”-nak „mind az egész ország”-gal való vissza­adá­sán sem lehet találni kivetnivalót, főképp ha a „communis populus”-ra is gondolunk. A továb­biak miatt még csak azt kell itt megjegyeznünk, hogy Thuróczy az idézett szöveg folyta­tása­ként azt írja: a harangok mindenütt zúgtak, mindenütt fuvola és énekszó zengett „in laudem Dei.”

A második tagmondat latinja Thuróczy LXIII. caput-jának ama részében olvasható, ahol még a megválasztás előtt, illetve a választási huzavonák alatt történt események tárgyaltatnak: az utcákon tüntető tömeg, s köztük az efféle alkalmakról elmaradhatatlan gyerekhad is, Mátyás mellett teremt közhangulatot, hogy ezzel is nyomást gyakoroljon a Hunyadi-fiú megválasz­tását ellenző oligarchákra. („...dum omne Hungaricum vulgus latas civitatis per plateas deambulans puerorumque coetus cursitans loqueretur et alta voce clamaret...”)⁵⁸⁶

Székely - nem hiába kompilátor! - a latinban olvasottakat, csöppet sem törődve az időrenddel, a Mátyás megválasztásán támadt országos öröm pompás példázataként kamatoztatja: „kinek választása korán még az gyermekek is fel alá járván az uczán azt kiáltják vala...” („választás korán” = megválasztásakor).

Szinte elegendő a kiemelt (latin és magyar) szövegrészekre rátekinteni, s a vérrokonság már nyilvánvaló. Igaz, hogy az „omne Hungaricum vulgus”-t Székely nem fordítja le, mert egy­részt már az első tagmondatban lefordította más összefüggésben, másrészt a latin que-nek meg­felelő még... is kapcsolat szerint a mondat értelmébe úgyis bennefoglaltatik, hogy nem­csak a gyermekek, hanem „omne Hungarirum vulgus” is kiáltozta a jelszavakat. A „civitatis”-t meg minek fordítaná, hisz ő már nem Pest „egész magyar lakosságá”-ról óhajt beszélni, Thuróczy Pestjét ugyanis „mind az egész ország”-gá tágította ki.

Ennek értelmében tehát a továbbiakban nem is a pesti gyerekekről van szó, mint Thuróczynál, hanem „mind az egész ország” kiáltozó gyerekeiről! S ezek a gyerekek már nem a középkori Pest fegyelmezetlen, ide-oda rohangáló (cursitans) utcakölykei, hanem a szigorú protestáns iskola fegyelmezett, felnőtthöz illően alá-feljárkáló (deambulans) „gyermekei”, azaz iskolás­diákok, kiket a prédikátorok gyakran felhasználtak „Isten igéjének” hírverésére is, miként Szkhárosi Horvát András írja 1546-ban:

Nem mondhatjátok, hogy nem tudtátok isten akaratját,
Mert mind pap, deák, gyermek, hegedős nagy nyilván kiáltják.⁵⁸⁷

S a szakramentárius prédikátor nem tagadja meg volt iskolamester önmagát: a Thuróczynál talált választási jelszavakat a már megválasztott Mátyást ünneplő, vallásos kicsengésű magyar verssé alakítja át. Mégpedig úgy, hogy a versike indítását, azaz első sorát („Mátyást mostan választotta mind ez ország királyságra”) részben a verset megelőző magyar mondata sugallta: „Szilágyi Mihált ez ország gubernátorrá választotta vala”; részben pedig a felnőttek és gyere­kek szájába Thuróczy adta jelszó eleje: „Mathiam volumus esse regem”. A vers második és har­madik sora - kisebb betoldásoktól eltekintve - megfelel a Chronica Hungarorum latin­jának: „...hunc nostra pro tutela eligemus, hunc quidem et nos eligemus”,

Mert ezt atta isten nekönk menyországból ótalmunkra,
Azért mies választottuk mint istennek ajándékát...

A harmadik sor második felét, meg a negyediknek kegyes istendicséretét a protestáns pré­dikátor adta hozzá. A négy hosszú verssorra a jelszavakból amúgy se futotta. S a hozzáadás sem teljesen független - mint föntebb említettem - a Thuróczynál olvasottaktól.

E négy soros versike mint vers még a korabeli mércével mérve sem sokat érő. Csupán sza­bá­lyos, tiszta ritmusa, szigorúan kötött szótagszáma és pontos sormetszetei, azaz verselés­techni­kai fejlettsége érdemel figyelmet. A verseléstechnikai fejlettségnek ez a foka már a XVI. századi, Balassit megelőző magyar versköltés sajátja.

4.

Már csak Kardos cikke van hátra, melyben ő bejelenti: „...a Diarii XLIV. kötetében olyan adatra találtam, mely lényegében eldönti, de úgy látszik tovább is viszi a »Pesti gyermekek utcai éneke 1458-ból« hitelességének a kérdését.”⁵⁸⁸

Az adat nem érdektelen. Egy Magyarországon járt velencei hírszerző 1527. március 27-én kelt leveléből való, mely levelet az udinei kormányzó küldte meg hivatalból a Signoriának, s így került be Marino Sanudo Diarii-jába. A hírszerző Frangepán Kristóffal is beszélt: „Inter­rogando se la persona del re amato de la nobilita et popolo, response de si. Et che li hongari cantavano una canzon che Idio havea preservato la sua persona per deliberar il paese de aliena nation”.⁵⁸⁹ Kardos Tibor fordításában: „Megkérdezte őt, vajon a király személyét szereti-e a nemesség és a nép, azt felelte, hogy igen. És a magyarok egy éneket is énekeltek, hogy Isten megtartotta az Ő személyét, hogy megszabadítsa az ő országát az idegen nem­zetektől”. A fordítás talán még pontosabb lenne így: „...az országot az idegen nemzettől.” És ebben az esetben az „idegen nemzet” csak Habsburg Ferdinándra, illetve németjeire érthető és értendő.

Az említett király - mint Kardos megállapítja - Szapolyai János, akit a magyar rendek egy része 1526 novemberében a székesfehérvári országgyűlésen választott magyar királlyá. Kardos valószínűnek tartja, hogy a hírszerző által említett ének erre az alkalomra készült, de az I. János által 1527. március 17-re meghirdetett országgyűlésre felvonuló nemesség „befo­lyá­solására [is] énekelték a szóbanforgó éneket”.

Hogy ez utóbbi alkalommal énekelték - az bizonyos, hisz a hírszerzők mindig a legfrissebb „anyagot” szokták összeszedni. S nagyon valószínű, hogy erre az alkalomra is szerezték - 1527-ben. Ezt támogatja szövegértelmezésem is, melyet a Kardos-fordítás javításaként adtam. Ferdinánd, kit 1526. december 16-án a pozsonyi országgyűlés kiáltott ki magyar királlyá, 1527 első hónapjaiban már készült a Jánossal való leszámolásra. János meg országgyűlést hirdetett március 17-re, tehát nagy szüksége volt a Ferdinánd elleni hírverésre.

Miért van szüksége Kardosnak eme ének szereztetésének szükségtelen antedatálására? Azért, mert: „Szerepe olyan volt, mint az iskolásgyermekek 1458-i énekének és nagy a valószínű­sége annak, hogy nem is erre az alkalomra készült, hanem immár az 1526-i novemberi fehérvári királyválasztó országgyűlésre.” És mire alapozza ezt a nagy „valószínűséget”? „A szóban forgó adatot figyelmesen olvasva ugyanis megtaláljuk a szövegben a polémia nyomait...”⁵⁹⁰

A „szöveg” egy 13 szóból álló „énekkivonat” melyet ráadásul egy lényeges szónál még pontat­lanul is fordít. Ember legyen a talpán, aki ebben a „szövegben” Kardoson (és esetleg Mészároson) kívül megtalálja azt a polémiát, melyet - saját érdekében - nem is idézek.

Ő azonban idézi „a Mátyás király választására szerzett 1458-i éneket”, azaz Székely István Mátyás-versét. Sőt - a gyöngébbek kedvéért - a négy sort még kivonatban is adja: „A rövid versnek az a közlendője, hogy az egész ország választotta királyt isten adta a nemzet oltalmára. Mint isten ajándékát fogadták, és így is választották meg.”

S ezután következik egy olyan „elemzés”, amely Kardos ezirányú gazdag munkásságában is párját ritkítja: „Nos, Marino Sanudónak János királyt illető adata egybevág a Mátyást választó ének mondanivalójával: »Isten megtartotta az Ő személyét« az ország érdekében, hogy megszabadítsa azt az idegen nemzetektől, az ellenségektől. A föntebb említett választási harc érvelésébe beillő változatról van szó: János királyt ezúttal nem »adta isten nékönk meny­országból ótalmunkra«, hanem megtartotta »isten nékönk... ótalmunkra«. S ahogy Mátyást, mint isten ajándékát választották meg, nyilván ugyanúgy János királyt is, mint akit isten a nemzet számára tartott meg »ótalmunkra.«”⁵⁹¹

A Marino Sanudónál talált „adat” az ének teljes szövegét közli, illetve említi, hogy az ott közölt kivonatféle egyúttal a teljes szöveg is? És ugyanúgy egy strófányi mint a Mátyás-vers? Az olasz textus szerint is bizonyos, hogy az ének említése annak a kérdésnek köszönhető, melyet a velencei hírszerző Frangepán Kristófhoz intézett: „vajon a király személyét szereti-e a nemesség és a nép”? Ekkor hozta fel Frangepán példának, bizonyságnak ezt az éneket, a kérdésre mintegy válaszul tartalmát röviden, bizonyára nem idézve, hanem summázva. Elvégre akár húsz strófás is lehetett! S akkor mi minden egyéb lehetett benne, mely már nem adna ily „biztos” alapot egy - legalább is kétes provenienciájú - versikével való összevetés megejtése után messzemenő következtetések levonására.

„Mindennek alapján - vonja le Kardos a következményeket - az a benyomásunk támad, hogy a Mátyás választására mondott ének nem akkori szerzemény volt, hanem hozzátartozott a királyválasztások, vagy koronázások szertartásához, illetve azoknak hagyományos kísérő jelensége volt, és egy alapszöveget variáltak esetről esetre, uralkodóról uralkodóra, aszerint, hogy választották is, vagy csupán felkenték és megkoronázták, de minden esetben össze­füg­gésbe hozták a megpróbált magyar nép védelmével, s az isten kegyelméből uralkodó királyok mennyei támogatásával. Úgy véljük, a krónikában, a magyar királyszentek latin himnuszaiban és a magyar nyelvű Szent László-énekben is világos nyomait találjuk ennek, és a hagyomány alkalmasint még régebbre nyúlik vissza. De erre még visszatérünk.”⁵⁹²

Tehát - ezek szerint - a Mátyás-ének nem is 1458-ból való, hanem még korábbi „közkincs”, melyet talán már Szent Istvántól kezdve, ki tudja meddig, minden koronázáson kötelező volt elénekelni, mert a Mátyás-ének nélkül nem is koronázás a koronázás?! Tréfálkozik, vagy mindezt komolyan gondolja? Kardos - sajnos, nemcsak ebben az egy esetben - oly nagyszerű palotát húzott fel, amelynek mindene megvan, mindene fölösen ragyog, éppen csak az alapjai hiányoznak: levegőben lóg. Mit tartsunk tehát arról a páratlan képzelőerővel megalkotott „felépítmény”-ről, amely nem létező alapokra épült? S mit tartsunk arról a koncepcióról, amelynek ily megbízható támasztékai vannak?

Nem én, hanem Aragon írja: „Az ember önnön méltóságának [is] tartozik azzal, hogy el­képzeléseit rendelje alá a tényeknek, ne pedig a tényeket idomítsa, bűvészmutatványok árán, elképzeléseihez, legyenek ezek még oly tetszetősek is”.

(Irodalomtörténeti Közlemények 1965. 478-86.)