Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Balassi Bálint

(Rövid élet- és jellemrajz)

„...mint sas az több apró madarak előtt...”

Rimay János

A XVI. század közepe táján megerősödött magyar reneszánsz líra a hetvenes évekre oly­annyira népszerűvé vált, főként a reneszánsz-humanista kultúrát mindinkább magáévá tevő főnemesi körökben, s olyannyira kialakította e műfaj magyar nyelvű költői ágait, tematikáját, szólamkincsét és sablontárát, hogy már csak egy nagy költőegyéniségre várt, ki az addigi kezdeményezéseket és eredményeket összefogja, továbbépíti és a hagyományos énekköltészet szintjéről a műköltészet magasába emeli. Ez a nagy költőegyéniség, magyar nyelvű műköltészetünk tulajdonképpeni megteremtője és első óriása, Balassi Bálint személyében meg is érkezett.

Balassi Bálint (nevét Balassinak és Balassának egyaránt írta) 1554. október 20-án Zólyom várában látott napvilágot Balassi János (1518-1577) és Sulyok Anna elsőszülött gyerme­keként. Később egy öccse, Ferenc (1563-1594) és két húga, Anna (1568) és Mária (1565) született még. Apja, János felső bányavidéki főkapitány, vitéz katona, dúsgazdag báró, sok nyelvet tudó, művelt udvari ember volt. Az „elsőszülött fiú” tehát az előjelek szerint gondtalan, napsütötte jövőnek nézhetett elébe. S hogy mégsem így történt, részben apjának, apja későbbi balcsillagának köszönhette. Tőle nemcsak szertelen, zabolátlan természetét kapta örökül, de politikai kegyvesztettségét, összekuszált pöreit, ellenségeit, rokon - és ellenszenveit is. Az apa árnyéka a fiút viharos élete pályáján végigkísérte.

Kitűnő nevelést kapott, s mint maga írta szerénykedve, „némi tanulságot”, azaz korszerű reneszánsz műveltséget. Kisgyermekként - a korabeli főúri csemetékhez hasonlóan - anyja nevelte és udvari papjuk tanította betűvetésre, s a vallás, valamint az egykorú műveltség kulcsát megadó latin nyelv és kultúra elemeire. Tanítója 1564-től Bornemisza Péter volt, aki zólyomi udvari prédikátorként 1570-ig állt Balassi János szolgálatában.

Egyik tankönyvük fönt is maradt: Volateranus népszerű encikiopedikus munkája (Commen­ta­riorum urbanorum octo et triginta libri. Basileae 1530), melynek hátsó fedőlapja Bornemisza monogramja és bejegyzései mellett a gyermekifjú keze írását, tollpróbáit is megőrizte. Így két, nagynehezen odakapart latin adagia [közmondás] között magyar nyelvű autográfját is: „Az Kigyelmed tanítványa Balassi Bálint”. Péter pap keze alól a tizenegy éves fiút apja 1565 októberében Nürnbergbe küldte továbbtanulni, hol 10 évvel később öccse, Ferenc is tanult.

Életének első, mondhatni sorsdöntő dátuma: 1569. Ez év október 12-én a pozsonyi ország­gyűlésen Balassi Jánost és sógorát, Dobó Istvánt Miksa király - hamis rágalmak alapján - összeesküvés gyanúja miatt elfogatta és a pozsonyi várba záratta. A család Lengyelországba menekült, hol birtokaik is voltak, s őket hamarosan a fogságából megszökött Balassi János is kö­vette, kinek ügyei lassan tisztázódtak, s aki 1572-ben a királyi kegyelmet formálisan el­nyer­­te, de a bécsi udvar bizalmát mind ő, mind pedig családja visszaszerezni már többé nem tudta.

E sötét évek „irodalmi” terméke az ifjú Balassi első ismert zsengéje: a „németből magyarra az ő szerelmes szüleinek háborúságokban való vigasztalására” fordított vallásos elmélkedés, a Beteg lelkeknek való füves kertecske, mely 1572-ben - Krakkóban - nyomtatásban is meg­jelent.

E korai „tudós” fordítás stiláris szintje „oroszlánkörmökről” vall, ténye pedig az ifjú szerző magasabb külföldi iskoláztatását tételezi föl. Még akkor is, ha létrejöttébe Bornemisza Péter sugalmazásait, esetleges közreműködését is beleszámítjuk. Nürnbergben csupán alsóbb fokú iskolát végezhetett. Hol, melyik külföldi egyetemet látogatta, - nem tudjuk. Arról tudunk, apja még 1569-ben tárgyalt egy Pozsonyban működő holland származású nevelővel, hogy fiát kísérje el valamelyik híres németországi főiskolára. S valószínűleg nemcsak német egyete­men, hanem Itáliában, Padovában is megfordult.

Nem tudósnak készült, nem is éhenkórász udvari költőnek. Balassi úrfinak magasabb művelt­ségre azért volt szüksége, hogy udvarképes legyen: sokoldalú, művelt udvari ember, aki a reá váró közéleti pozíciókban és a finomabb társaságban helyét egyaránt megállja, s ezáltal családja érdekeit és saját előmenetelét méltó módon képviselje.

A szellemileg és testileg egyaránt korán fejlett ifjú mint udvari ember a figyelmet magára könyve megjelenésének évében, a pozsonyi királykoronázási ünnepségeken hívta föl. Oly­annyira, hogy a szemtanú Istvánfi Miklós még a Historia Regni Hungariae (Magyarország története 1620) c. nagy történeti művében is érdemesnek tartotta megörökíteni. A koronázást követő lakomán Miksa császár és Rudolf király előtt a vitézlő ifjúság és az előkelők fiai táncokat mutattak be, „s ezek között - mint Istvánfi írja - Balassi Bálint, a kegyelembe minap visszafogadott Jánosnak 22 [valójában 18!] éves fia nyerte el a pálmát, abban a táncnemben, melyet mi juhászaink sajátos és külön táncának ismerünk, a külföldi nép pedig valamennyi magyar közös táncának tart...” Ez volt az első ünnepi alkalom, egyben az utolsó is, hogy a Habsburg udvar napfényében sütkérezhetett, ország-világ szemeláttára sikert aratva.

A „kegyelembe minap visszafogadott” Balassi János korábbi pozíciói megtartására és az őt továbbra is körüllengő gyanakvás, bizalmatlanság eloszlatására mindent megpróbált. Így például 1575-ben - a bécsi udvar szándéka szerint - ő is támogatta Bekes Gáspár hadivállal­ko­zását Báthori István erdélyi fejedelem ellen: fia, Bálint vezetésével csapatot küldött Erdélybe. A maroknyi csapat azonban csak Erdély határáig jutott el épségben. Ott Kornis Gáspár huszti kapitány szétverte, a menekülő s magát megadni átalló Balassi-fiút pedig Hagymási Kristóf (kővári kapitány, Báthori fővezére) vitézei ütötték le buzogánnyal és ejtették fogságba.

Balassi János ellenségként érkezett fiát buzogánnyal fogadták, de mint foglyot barátként kezelték Erdélyben, hol rokonsága is volt. Hiába követelte a török, Báthori nem volt hajlandó a portának kiadni. Fölépülése után az olaszos műveltségű fejedelmi udvarban otthon érezte magát, s tárva-nyitva álltak előtte a főúri udvarházak kapui. Ő még - aki egész életében annyira szerette a zajos, vidám életet, a vadászatot, a víg cimborákat, a végtelen baráti „conversatio”-t (társalgást), a jó bort és a szép asszonyokat - 21 évével a főnemes ifjak gondtalan életét élte.

A nagyszerű táncos, daliás legényt az erdélyi asszonyok és lányok is szívükbe zárták, kegye­sen fogadva udvarlását, melynek etikettjéhez a fülbe sugdosott szép szavak mellett az ékesen megírt episztola és az új módi szerint - Eurialus és Lucretia modorában - szerzett esdő, bókoló szerelmes vers is hozzátartozott. Az effajta divatos udvarló versek írásának Balassi már ekkor gyakorlott mestere lehetett.

Az erdélyi szerelmek emlékét vers nem őrzi, az eddig erdélyi fogságára datált énekek (Morghai Kata, Csák Borbála és Bebek Judit nevére) minden bizonnyal későbbiek, a nyolc­vanas évek elejéről valók. Egyik későbbi leveléből tudjuk, hogy Kerecsényi Judit nem idegen­kedett tőle. Juditka az erdélyi tartózkodás idején járt jegyben Balassi fogságba ejtőjével, a már meglettebb korú Hagymási Kristóffal, s rövid, alig egy évi házasság után meg is özvegyült. És - miként a korabeli szólásmondás mondja - még az ura „tetve sem holt meg”, legelső dolga az volt, hogy a Lengyelországban mulató ifjú daliát levéllel megkeresse. Az özvegyi illem külszínét megtartva, a levelet nem ő írta, hanem „vénasszonya”, „kiben erősen panaszolkodik, hogy sohasem írok, sem üzenek, és asszonya is csudálkozik, úgymond...”

E levél Dancka (Danzig) alatt találta, ahol a poroszok ellen Báthori seregében katonáskodott: Báthori Istvánt a lengyelek 1576-ban királyukká választották, s új hazájába sok erdélyi úrral és katonával együtt a „fogoly” is követte, szolgálatába állt. Lengyelországban még az erdé­lyinél is jobban ment sora, és - mint maga írja - „nyugodalmas és gyönyörűséges életben és az sok deliciákban” volt része. A „költségtelenség”-et, azaz a pénzszűkét nem ismerte, s ifjú ember alig találhat „olyan mansuetus [kegyes] fejedelmet és jó urat”, mint amilyen neki a szegről-végről rokona, Báthori István volt. És „az jó társaság, ki énnekem ott az udvarnál volt, mind királ és királné udvara népe közt”.

A lengyel királyi udvarban már Báthori egyik elődjének, Zsigmond Ágostnak idején kifinomult udvari élet folyt. Kánonját Baldassare Castiglione Il Cortegianója szabta meg; ezt hazai használatra átdolgozva Zsigmond Ágost könyvtárosa, Lukasz Górnicki fordította lengyelre, és jelentette meg - 1566-ban - A lengyel udvari ember (Dworzanin Polski) címen. A pezsgő, olaszos ihletésű udvari kultúra talaján a lengyel reneszánsz udvari költészet is kivirágzott. Legnagyobb alakja, az első nagy lengyel költő, Jan Kochanowski (1530-1584) volt. Báthori udvarában, hol a lengyel és az erdélyi nemesség színe-java adott egymásnak találkozót, a korábbi olaszos hagyományok éltek tovább.

Az életerőtől duzzadó magyar mágnás fiú belevetette magát a színes, kulturált udvari élet for­ga­tagába, önfeledten habzsolta a testi és a szellemi „deliciá”-kat. Egyelőre nem is szándé­kozott Lengyelből kijönni: négy évre leszerződött Báthorihoz katonának. Elhatározását azon­ban az itthoni bajok megvétózták: a család feje fölött új viharfelhők gomolyogtak, apja elfo­ga­tása a küszöbön állt. Részben a fia viselt dolgai miatt, hisz Báthori szolgálata a Habsburg udvar szemében egyet jelentett a felségárulással. S „hogy az én szegény uram atyámon való hamis suspitiot [gyanút] elvegyem”, és hogy familiáján segítsen, a nyugodalmas és gyönyö­rűséges életet odahagyva, 1577 tavaszán Dancka alól elindult Magyarországra. Jól tudva, hogy „magát ide gondra, suspitiora és oly életre, ki timoris et periculis plena est” [félelemmel és veszélyekkel van tele] - hozza. S ráadásul, mire hazaérkezett, apja már nem volt az élők sorában. Meghalt 1577. május 6-án.

Nyakába szakadtak a gondok: a felelőtlen, könnyű életnek befellegzett, saját lábára kellett állnia. Huszonharmadik évét taposta, s mint maga írja, „már nem vagyok gyermek s némi tanulságom is van, hozzáteszem (ha ugyan ez a dologhoz tartozik) hogy sok országban és udvarban megfordultam.” És „a múzsák nyájasságának, a tudomány ékességének, a hosszú vándorlásnak és a huzamos udvari életnek hatása alatt” művelt udvari ember vált belőle.

A magyar mellett még nyolc nyelven tudott: latinul, szlovákul, horvátul, lengyelül, románul, törökül, németül és olaszul. S a vitézi mesterségben is rég kijárta az inaséveket. Anyagi ügyek­hez, jogi praktikákhoz azonban nem sokat értett, pedig erre lett volna legnagyobb szük­sége, mert apja eléggé zilált anyagi ügyeket és bonyolult pöröket hagyott maga után. A tőle megszokott lendülettel azon nyomban nekiállt fogyatékos jogi ismeretei pótlásának, meg­vásárolva Werbőczi Tripartitumát („Ime egy decretum-könyvet szerzék”), s a szükségből erényt csinálva, a tudós humanista műveltségű ifjút - a gyakorlati célon túlmenően - elragadta egy újabb tudományág megismerésének lehetősége-varázsa: „nem kevesebb diligentiával olvasom által mint Cicerót”.

Kezdetben unokabátyjára, a csavaros eszű, ravasz Balassi András nógrádi főispánra támasz­kodott, akit apja végrendeletileg rendelt a Balassi-árvák gyámjául, s aki - miként a korabeli nemesek általában - „a haszonért nemcsak szóban és írásban, de tetteiben sem szégyenlette a tisztesség korlátait általhágni”. Unokaöccse tapasztalatlanságát, könnyelműségét alaposan kihasználta.

Az önállósult ifjú anyagi gondjain, „vékony füstő konyháján” leggyorsabban egy jó házasság segített volna, „a Balassiak régi szokása szerint, kik csak jó hozományos lányokat szoktak elfogadni”. Nem sok kedvet érzett a házasodásra, - még a tőle „nem idegen” gazdag özvegyet, Kerecsényi Juditot is futni hagyta, - Balassi András rábeszélésére mégis kötélnek állt, hogy a Felvidék egyik legjobb hozományos lányánál; Krusith Ilonánál szerencsét próbáljon.

Balassi András plánumával, amennyiben a házasságot sikerült nyélbe ütni, az anyagiakon túl politikai helyzete is megszilárdult volna, s nagyhatalmú apósa révén közéleti előmenetele is biztosítva lett volna. Attól is félve, hogy „kidőlnék a kosárból”, húzta-halasztotta a háztűz­nézőt, s Krusithék bazini udvara előtt a végeken próbálta ki szerencséjét: Zólyomból - 1577 novemberében - az érsekújvári, korporai, csábrági és bozóki végbeliekkel vitézi próbára, zsákmányolásra indult.

Miképp, milyen eredménnyel végződött a vitézi próba, - nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy a bazini zsákmányolási kísérletről kudarccal tért meg. A leány apja, Krusith János főkapitány Balassi apjának egykori kapitánytársa és legádázabb ellensége volt. Látogatását hiába készítette elő vers kísérte ajándékkal, s hiába vett búcsút „olasz nótára” írt szerelmes énekkel, - az „aranyszínő” hajú „igen szép virág” - vagy inkább a szülei - „fél kedvvel” voltak hozzá. Amitől félt, bekövetkezett: szégyenszemre kosarat kapott.

Vénusz „fogadott fiá”-nak házasodási terveit és kísérleteit (nem is szólva szerencsétlen házasságáról) később sem pártfogolta Fortuna istenasszony. Annál nagyobb sikerei voltak a „megtiltott szerelemben”. Ifjonti lángolások, könnyű kalandok és futó viszonyok után, melyekben meg sem perzselődött, 1578-ban végzete összehozta a „halhatatlan kedvessel”: Losonczy Annával. S e végzetes szerelem tűzében formálódott az eladdig csak verselgető úrfi a szó legjobb értelmében költővé, s az első nagy magyar lírikussá.

Ez a szerelem is, bár a lángja magasra csapott, gáláns kalandnak, rövid lejáratú idillnek indult. Temesvárnál elesett Losonczi István fiúsított leánya, s e révén a hatalmas Losonczy-vagyon birtokosnője, Anna „német asszony” volt: 1567-től az Ausztriából ideszármazott Ungnád Kristóf egri kapitány, majd horvát bán felesége. 4-5 évvel lehetett idősebb hősünknél. Korább­ról ismerték egymást, szegről-végről rokonok is voltak. Anna nem sokkal egymásra találásuk előtt vetette le gyászruháját, az 1577. évi nagy pestis ugyanis három kisleánya közül kettőt elragadott. (Érdekes véletlen: a semptei predikátornak, Bornemisza Péternek a bánatos anya vigasztalására - ez év augusztusában - megküldött Négy könyvecskéjében Balassi ifjúkori fordításának, a Füves kertecskének új lenyomatát is megtaláljuk!)

A pestis szorongással teli napjait, az akkor tett kegyes fogadkozásokat és gyászát hamar elmosta az idő, s Anna újra a régi életvidám, „víg tekintetű”, és - férje gyakori távolléte miatt is - szerelemre éhes szépasszony lett. Érett, kívánatos, fekete szemöldökű, rózsa orcájú szép­ség, aki „fejér ruhájában mint szép fejér páva”, és „szebb minden szép szüzeknél”. Az urak és úrfiak körül is dongták a többi szép közül udvari jó módjával is kitűnő kacér Ungnádnét. „Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz, kit meg nem bír s tömlöcöz”, - írta róla még tíz év múltán is az akkor már reménytelenül epekedő, „megnyomorodott rabja”.

S nem a mi ifjú Alkibiadészünk volt az első jeles (főrangú) vitéz, akit ő betömlöcözött. Közvetlen elődje is volt: Anna már „egyebet”, azaz más vitézt hagyott el miatta. Az új sze­re­tő, akiről a Balassa-kódex bevezetőjének írója - mint jellemzőt - fontosnak tartja följegyezni: „de nem mindent [mindenkit] hövít úgy az szerelem tüze, talám mint őtet”, Ungnádnéban méltó szerelmi partnerra talált. És nemcsak a szíve, költészete is kivirágzott: szép versek sorát szerezte, hogy ezekkel magának szeretőjénél kedvet lelhessen (Anna-versek).

Szerelmük közel hat évig tartott, felhőtlen azonban csak az első két-három hónapban volt. Anna 1578 kora őszén „adá virágát” Balassi kézébe, „egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben”; s ugyanezen esztendő „végében” költőnk már panaszkodik, „hogy volna szeretőm én hozzám kétségben”, és „szüntelen kínozza bűntelen fejemet”; úgy tüntetve föl, mintha Ungnádnénak semmi alapja sem lett volna a féltékenykedésre. Szerette Annát, és férfiúi hiú­ságát is legyezgette a szép bánné szerelme, de ha nem volt közelében, minden szép szoknya tűzbe hozta, s nem is nagyon válogatott. Nyeregben érezte magát, mert a nála idősebb asszony bomlott érte, s kisebb-nagyobb zivatarok után végül is mindig megbocsátott „bűntelen” fejének.

Pedig egészen kétes nőügyek is voltak a rovásán. Például 1580-ban, ekkor már Egerben szolgált, neve az egri házában örömtanyát fönntartó Rédey Bonaventura infámia perében is szerepel. Az első tanú, Soós Gergely szerint Rédey három szépleányt tartott, és magától a vád­lottól hallotta, „hogy nagyságos Gyarmati Balassi Bálint egy jó járású lovat ígért neki, ha e nyilvános nőszemélyeket hozzá elviszi, s amely nőszemélyeket... Balassi Bálintnak el is vitt”.

Csapodár szeretőjét, ha megszorult, Anna még pénzzel is kisegítette. Így 1582-ben, mikor Balassi húgait készült kiházasítani, 1400 forintot kölcsönzött neki. Írás készült róla, ily nagy összeget nem lehetett a férj előtt eltitkolni, de a szerelmes asszony nem azzal a szándékkal adta, hogy valaha is visszakapja.

Hűtlenkedéseiben közrejátszott, hogy 1579 tavaszától egyre többet voltak távol egymástól. S nincs az a nagy szerelem, mely egy fölös erőktől duzzadó, magáról sokat tartó és érvényesülni vágyó tehetséges férfi életét tartósan kitöltse. Fűtötte az érvényesülés vágya, de apjától örökölt politikai priuszával, melyet még maga is megtetézett, a Habsburg-Magyarországon nagyobb karrierre aligha lehetett reménye. Ezt fölismerve már-már 1579 tavaszán vissza akart menni Lengyelországba. S mivel a hűségesküt a bécsi királynak már letette, engedélyt kellett erre kérnie. Visszautasították, s ekkor - 1579 nyarán - 50 lóval járó hadnagyságot vállalt Egerben. Négy esztendőt szolgált itt, jelesen vitézkedve a törökkel kötött békemegálla­podások ellenére is mindig fölcsapó végvári harcokban, csetepatékban.

Nagy kedvvel vett részt a hódoltsági területeken való „nyargalásakon”, lesvetéseken, vásár­ütése­ken, s ehhez hasonló zsákmányolásokon. A hadnagyságot azonban kevesellte. Szinte min­den évben instanciázott a bécsi haditanácsnál valamelyik jelentősebb végvár kapitány­ságáért. Kérte ő Zólyomot, Érsekújvárt, Palotát, Veszprémet, s végül megelégedett volna még Korponával is, de a bécsiek egyiket sem adták a Balassi-fiú kezére. 1581-ben a liptói fő­ispánságot sem kapta meg, pedig ez neki, mint az egyetlen liptói mágnásnak, kijárt volna.

Eme - jogos - sérelmek miatt kérte - szintén minden évben - fölmentését egri tisztsége alól, hogy egykori „mansvetus fejedelménél”, Báthori Istvánnál vállalhasson szolgálatot, minden hazai jót-rosszat maga mögött hagyva, mert - mint, a selmecbányaiak tanúsága szerint, mond­ta - „nem sokra becsüli apai birtokait, sokkal nagyobbakat és kiválóbbakat kaphatna másutt és elköltözését is semmibe veszi, mivel neki sokkal nagyobb tekintélye és méltósága lenne, ha máshova vándorolna...” Tervét nem tudta nyélbe ütni, Egerből azonban - 1582-ben - állítólag összeférhetetlensége miatt távoznia kellett, s fölszabadult energiái jó részét állandó pöreire, s a zólyomi, selmecbányai stb. polgárokkal való feudális viaskodásokra fordította, duhajko­dásokra pocsékolta.

Ekkoriban viselt dolgai közül az egyik legnagyobb port fölvert méltán foglalhatna helyet volt nevelőjének, Péter papnak Ördögi kísértetekjében! Jó borral teli pohár mellett átvirrasztott éjszaka után, 1583 pünkösdjének hétfőjén, Zólyomból Besztercebánya felé lovagolt, s az országúton szembetalálkozott egy ünneplőbe öltözött selmeci polgárasszonnyal, Sommer János hodrusbányai mészáros özvegyével, akit fegyveres szolgája kísért. Nem hiába jár Ámor mindig Bacchusnak nyomában: a kapatos hadnagy végvári harcmodort alkalmazva, menten lecsapott a szép ellenségre, s megadásra szólította föl... Mire a tisztes özvegy - nem volt egye­dül s az úton mások is jártak - futásban keresett menedéket. A tűzbe jött lovag sem volt rest, lováról leugrott, utána eredt, s a vetések közt utolérve leteperte és erőszakoskodni kezdett. A nagy haddelhaddra az útonjárók összecsődültek, és az özvegy mészárosnét nagy üggyel-bajjal, még idejében kiszedték kezei közül.

Ezt a maga korában, a végvárak tájékán nem is oly szokatlan ügyet a Balassival hadilábon álló zólyomi és selmeci polgárok infámia-perré akarták földagasztani, még Bécsben is följe­lentették. Azonban barátai - Ungnád Dávid, Losonczy Anna részeges sógora, ki a haditanács elnöke volt és Dobó Ferenc - kihúzták a csávából. E botrány híre minden bizonnyal eljutott Losonczy Anna fülébe is, s ő előtte már nem lehetett valami könnyű magát tisztáznia.

Végleges szakításuk fő oka mégsem ez volt, s nem is egyéb alkalmi nőügyek - Csák Krisztinák és Morgai Katák -, hanem egy újabb fiatal özvegy, a későbbi feleség föltűnése a látóhatáron. Dobó István 24 éves lánya, Krisztina alig temette el férjét, a gazdag, koros Várday Mihályt (1583 decemberében), az elsőfokú unokatestvér máris elkezdett legyeskedni körülötte. Anna, a régi szerető, bár a szerelem elvakította, Balassi kártyái mögé látott. És az utolsó, ki tudja, hányadik számonkérés szakítással végződött.

A válás keserves volt, mégis mintha mázsás malomkő gördült volna le hősünk melléről! „Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek...” és most már „szabadon örölek minden mu­lat­ságoknak” - írta ujjongva, „víg és szabad elmével. Gyűlésben indulván jó ruhás legé­nyekkel”. Ez a „gyűlés”, azaz a zólyomi, korponai és véglesi végvári hadak egybegyűlése, 1584 májusában történt, mikor is - mint Szinán basa panaszolta - Horváth György zólyomi, Fáncsy György korponai és Balassi Bálint véglesi kapitányok „egy nehány ezer magokval jöttenek volt” Szécsény alá.

A „búszerző szerelem”-től való szabadulás mámoros öröme szárnyakat adott ihletének, és költészetét új színekkel gazdagította. Ekkor szerezte a végvári tavasz feledhetetlen himnuszát és ekkor költé át deákból - „jó lovam mellett való füven létemben” - Marullus poéta tavasz-énekét.

Bár a Marullus-átköltés versfői - Zsuzsanna (SUSANAM) nevet rejtve magukba - egy újabb futó kaland, valószínűleg Serédi Zsuzsanna emlékét őrzik, Balassi már döntött jövője felől: elveszi özvegyen maradt, gazdag unokahúgát, s ezzel megszilárdítja ingatag anyagi és társadalmi helyzetét. Az ellenállhatatlan vitéz szokásához híven hamar dűlőre vitte a dolgát: Krisztina nemcsak igent mondott, hanem előleget is, adott, „bévett szerelmiben”. A hozzá és nevére írt heroidában Balassi már nyugtázza egyességüket: „Fejemet, lelkemet, teljes életemet ajánlottam s vallottam, Melyet szerelmesen és igen jó neven tülem rabjától elvett...”

A „régi betegség” ténye, híre és emléke azonban még túl friss volt, ezért kellett oly hevesen magyarázkodnia (részben Krisztina megnyugtatására!), hogy a búszerző szerelem már nem árthat neki, mert Krisztina, ki amannak „inségibül” őt kivette, oltalma lesz majd szegény fejének. „Távol vagyon immár nagy keserűségem, gyönyörű én életem!” - énekelte önfeled­ten, nem is sejtve, hogy ez a házasság, melytől talpra állását remélte, a keserűségek özönét szabadítja reá, elrontja egész életét.

A nehézségekkel tisztában volt: egyrészt az unokatestvérek közti házasságot a törvény tiltotta, másrészt a leendő feleség móringjának java, így Sárospatak Krisztina bátyjának, Dobó Ferencnek, Zombor pedig az elhalt férj családjának a kezén volt. Hozományért házasodott, tehát azt föltétlen meg kellett kaparintania, mégpedig rövid úton, nem hosszadalmas és nagyon is bizonytalan kimenetelű pörösködéssel. Ha már birtokon belül lesz - úgy vélte -, jöhetnek a pörök: eresz alatt várja a vihart. Az unokatestvérek házasságát tiltó törvényt pedig, azért törvény, ki lehet játszani, csak meg kell találni a hátsó kapukat. Erre különben is volt több precedens. Miután a házasságjogi szakirodalmat tudós alapossággal áttanulmányozta, és mind a saját eklézsiájabéli jogban jártas „főpapok”, mind a katolikus „püspökök”, valamint a „főprókátorok” szakvéleményét kikérte, a végvári hadnagy - Dobó Krisztinával egyetértésben - fortélyos haditervet eszelt ki.

A terv végrehajtása előtt lelkileg is fölkészült a házasságra, mely a korabeli fölfogás szerint végleges búcsú a felelőtlen, vidám ifjúságtól és a komoly, felelős új élet kezdete. Szép bűnbánóénekkel (Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét) búcsúztatta viharos legényéletét, „várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével”.

Bűnbánatának őszinteségéhez nem férhet kétség, hazug szívből ily indulatos, önkínzó ének nem fakad. Létrejöttének belső indítékai közt mégis ott sunyít az önigazolás, Krisztina esetleges aggályai eloszlatásának és a nemesi közvélemény megváltoztatásának, maga mellé hangolásának igénye: a tékozló fiú megtért, a hírhedett botrányhős szolid férj, szelíd, szorgos családapa lesz. És ifjúsága legszebb „vétkét”, Losonczy Annához fűződött, még el sem ham­vadt nagy szerelmét - Isten és a világ előtt - mellét verdesve, „tusakodván ördöggel”, meg­tagadta!

Hogy Krisztina özvegyi tisztességén még halvány folt se essék, bevárták a gyászév leteltét. 1584 karácsonyán, mikor a Dobók - Ferenc és unokaöccse, Jakab - az özvegy kivételével távol voltak otthonuktól, vitézei élén Sárospatakon termett. Szokatlanul nagy kíséretét azzal magyarázta, hogy Erdélybe szándékoznak átrándulni. Megjelentek az ünnepi istentiszteleten, s mikor az befejeződött, a nép nagyrésze már kitódult a templomból, megragadta Krisztina kezét, és Balassi András prédikátora, kit szintén magával hozott, annak rendje-módja szerint összeadta őket.

Ezután a „násznéppel” a várba vonultak, a gyanútlan őrséget lefegyverezték, s az újdonsült férj Sárospatak várát, mint felesége hozományát, birtokba vette. Nem sok időre, mert a meglepetésből felocsúdott katonaság a várnéppel összefogva visszafoglalta, s a honfoglalókat kiebrudalta. A nagy sietségben még saját, - magával hozott értéktárgyait és felesége ékszereit, iratait és egyéb ingóságait sem tudta kimenteni. S a lakodalmi ebédet, a vár helyett, az egyik pataki polgár házánál költötték el.

A komédiába fulladt várfoglalásnak szomorú folytatása lett. Dobó Ferenc nyomban fölszaladt Bécsbe, s a királyi vár elidegenítése miatt hatalmaskodásért bevádolta, s a felségsértés számba menő bűnért várható fej- és jószágvesztés reményében Balassi birtokaira is bejelentette igényét. Másrészt - vérfertőzés címén - a nagyszombati szentszéknél húga házasságát megtá­madta, egyben infámia pert akasztott a nem kívánatos sógor nyakába.

Az elméletileg-stratégiailag „kiválóan” előkészített házassághoz fűzött remények füstbe mentek, s maradt a „kár, sok gond, szégyen, rút hír, szitok”. A hullámok összecsaptak feje fölött, élete zátonyra futott: „melyen három hosszú éven át, ügyeim teljes hajótörésével meg­rekedtem”.

„Mostan csak én vagyok az község csudája házasságom miatt Magyarországba” - írta Batthyány Boldizsárnak 1585 februárjában. Évekkel később - 1591-ben - egyik harmadik személyben írt latin nyelvű emlékiratában így jellemezte, néhány mondatba sűrítve, élete legsötétebb három esztendejének elesettségét: „Mindenkinél gyűlöletben és megvetésben állott házassága miatt, s a pataki igaztalan szégyen és az elszenvedett sérelem miatt tekin­télyének és becsületének nagy részét elvesztette. Hiába kedveskedett, megvetés, gyűlölség tárgya lőn és hatalmas zsarnoki ellensége oly légkört teremtett, mely örökös rágalmazásával a fejedelemnél szegény Bálintot gyűlöletes és bűnös színbe keverte. Szegénység gyötörte s ezen bajoktól és lelkének szorongattatásaitól nyomva ennyi gond és nehéz teher súlya alatt csak önmagára utalva szinte összeroskadt”.

A község (köznép) csudájává züllött szegény Bálint nem adta meg magát, minden lehetőt megpróbált, hogy e hajótörést ép bőrrel megússza. Még az apai hitet is odahagyta, amelyben született és nevelkedett, és „Isten különös kegyelmétől megvilágosíttatva” a Habsburgok vallására tért át - 1586-ban.

A baj nem jár egyedül: 1585 őszén oly súlyos betegség szakadt rá, hogy már testamentumot is csinált. Végrendeletét a Dobó Krisztináról való gondoskodás szelleme hatja át, s főgyámul „ez szegín árvának, az én szerelmes atyámfiának, feleségemnek” - Báthori István lengyel királyt kérte föl. Két év sem telt bele, - közben fiacskájuk, János is megszületett - a „szegin árva” másfajta főgyámot szerzett magának. 1587 augusztusában „nemcsak jószágunkban, hanem egész famíliánknak tisztességében járó dolog” miatt tárgyal Balassi Egerben. Ő, aki annyi más familia tisztességébe gázolt, felesége „idegenségét és hamisságát” nem tudta eltűr­ni. S mivel egy, Krisztinát súlyosan kompromittáló levél is kezébe került, (melyet valószí­nűleg felesége írt szeretőjének, ki aligha lehetett más, mint a későbbi férj, Pető Gáspár!) az egri szentszéknél megindította a válópört. Ez már a Dobó-familia tisztességében járó dolog is volt, mi által az őt eltiporni akaró Dobó Ferencre nyomást lehetett gyakorolni.

E sötét évek legválságosabb, végső szakaszában - 1587 őszén - élete mélypontján, titkos vágyainak kivetített szivárványaként újra föltűnt a szerelem, mégpedig a régi szerelem, melyet egykor nyilvánosan, vers-szóval is megtagadott.

Ő csak annyit vall be, hogy Krisztina hűtlenségén „elkeseredvén, jutván annak az szerelme­sinek igazsága eszibe, akit ok nélkül bolondul elhagyott volt felesígiért”. Arról hallgat, hogy az emlékezés parazsát és a régi szerelem „nagy tűzét” Ungnád Kristóf betegeskedésének híre szította föl: Losonczy Anna „kit soká szolgáltam híven szerelmiért”, nagy vagyonával együtt hamarosan szabad lesz. Biztos volt abban, hogy nem feledhette őt el régi szeretője, hisz „keservesen válék el éntülem” és hogy „mint szolgáltam, tudja ő maga is...” S ő is hamarosan szabad: „álnok” feleségétől, ki miatt vétkezett: Annát cserben hagyta, válik.

Mi lenne akkor, ha...? Vigasztalan helyzetében elérhetetlennek tűnő vágyálom, mely köré a szép emlékek fontak glóriát: „Méznél édesb szép szók, örvendetes csókok! Most emlékez­tetnek elmúlt régi sok jók, Melyekbe ezután már soha nem jutok”.

Hogy is juthatna: vészesen közeleg az országgyűlés nyitó napja, november 9-e, melyen pöré­ben ítéletet hoznak (nov. 15-én), bizonyosan elmarasztalót, és akkor megbélyegzett földön­futó, sehonnai lesz...

Eltökélte, hogy be sem várja az ítéletet, búcsút mond hazájának, és Erdélybe megy. Az utolsó pillanatban (1587. okt. 28-nov. 3.) minden ingatlanát pénzzé tette, eladva illetve elzálogosítva birtokait unokabátyjának, Andrásnak, aki unokaöccse szorultságából tőkét kovácsolt. Bálint - „kalapács és üllő” közé kerülve - azt gondolta, birtokait „előnyösebb lesz kevésért eladni, mint mindent ingyen elveszteni”. S miután pénzét, értékeit és fontos iratait előre küldte Erdélybe, egyik barátjánál húzódott meg, mert - mint írta - „eszembe jutott az a gondolat, hogy addig nem hagyom el hazám határait, amíg meg nem tudom, mi véget ért házasságom dolga Pozsonyban”. Ez annál is inkább izgathatta mert november 6-án Ungnád Kristóf el­halálozott.

Ekkor, mint a mesében, váratlanul fordult a kocka. Barátaitól biztató leveleket kapott, „hogy egy csöppet sem féljek, s még kevésbé menjek száműzetésbe”, a király nem vesz részt az országgyűlésen, s így a döntés elmarad. E hírre Pozsonyba rohant, hol barátai közbenjárására elnyerte Mátyás főherceg kegyét, és „nyilvánvaló lett előttem, hogy a Király ő Felségének kegyelmét is megnyerhetem”. A lidércnyomásnak vége, a fej - és jószágvesztéstől megmene­kült. Akkor, mikor már majd minden jószágát elkótyavetyélte: „Fenségeitek kegyelméből megszabadultam, és nincs hol lakjam, hol magamat és fiacskámat táplálhassam...”

Bár lelkileg, testileg és anyagilag megtépázva került ki e hajótörésből, szívós makacssággal mindent újrakezdett, nem hiába volt a kemény harcok helye tanuló iskolája. Ügyei 1588 tavaszára - úgy-ahogy - rendeződtek. A főbenjáró pöröket megszüntették ellene, feleségétől elválasztották, birtokait pedig - köztük a legfontosabbat, Liptóújvárt - erőszakkal szerezte vissza. Miután visszaváltásuk ügyében Balassi Andrásnál hiába kopogtatott, „a dolog mél­tány­talanságától és elkeseredéstől indíttatva, előbb pénzét a liptói alispánnál lefizetve, javaimat visszavettem és visszaszereztem”, - írja egyik emlékiratában tömör egyszerűséggel. Katonai szolgálatot is kapott, kérése szerint száz lovas hadnagyságot Érsekújváron, s boldog, „hogy esmét katonává lehetnék”.

Egykor, megpróbáltatásai előestéjén ujjongott, hogy megszabadult a búszerző szerelemtől, most Kapy Sándorhoz (1588. március 7-én) írt levelében szomorkás, csöndes örömmel jelenti: „Ládd-é ki csuda az Isten dolga? Én az én Istenemnek nem győzök elég hálát adni róla, mert immár lelkem csendes. Szabadságot is adtak mindkettőnknek az házasságra”. S hogy hama­ro­san élni is szándékozik ezzel a szabadsággal, levele végén, részben titkos írással s nem éppen az istenes énekek modorában adja barátja tudtára „Ha az Isten karácsonyig éltet, azt gondo­lom, hogy nagy úr leszek, ha egyébképpen nem is, f...kam után...”

Az 1587 októberében fölvillant vágyálom, melyet akkor letörten - joggal - elhessegetett, föl­mentése és válása után az ábrándok tündérhonából földközelbe ért, nem látszott megvalósít­hatatlannak. Meg is indította az ostromot özvegy Ungnádné kezéért és a vele járó Losonczy-vagyonért. Az idézett levél írásakor már biztató kezdeti sikerekkel is dicsekedhetett.

Hogy a beharangzott újabb karácsonyi esküvő mégis elmaradt, a hozzákötött nagyuraság pedig kútba esett, abban a jelek szerint nem kis szerepet játszott a nőügyekben javíthatatlan kérőjelölt legfrissebb botránya, melynek híre a végváraktól Bécsig az egész Habsburg-Magyarországot bejárta.

A botránykő, melyen az Érsekújvárra 1588 - áprilisában érkezett hadnagy már májusban elbotlott, kapitányának, Samaria della Speciacasa Ferdinándnak volt a felesége. Az érsekúj­vári főkapitány, „az ő kitűnő feleségét a ráfogott bűn gyanúja miatt elűzte magától”, Balassit pedig, kinek a „Ferdinánddal való viszály” miatt távoznia kellett Érsekújvárról, becsület­sértési pörrel támadta meg. S ennek a legrosszabb pillanatban támadt botránynak és pörnek disszonáns zöngéi szolgáltatták az Ungnádnét ostromló Júlia-versekhez a kísérő zenét.

A kincstári megállapítás szerint „már ugyancsak élemedett korban” levő, a bajba került udvar­ló szerint pedig „nem rútult, hanem szépült, de azért ugyancsak megváltozott és megtölt” özvegynek, ha netán kezdetben gondolt is e házasságra, be kellett látnia, hogy régi csapodár szeretője, aki őt az első jó partiért (pedig hogy könyörgött!) faképnél hagyta, mit sem változott. Legföljebb a híre lett rosszabb és tisztessége is megfogyatkozott. Vele a Losonczy-vagyont nehéz lenne együtt tartani, s a bécsi udvar sem nézné jószemmel a rosszhírű rebelissel kötött házasságát.

Hiába volt minden erőfeszítés, „az jó tudomán s bölcseség”, hiába „forr, gerjed elmémre, mint hangya fészkére, sok új vers mint sok hangya”, Ungnádnétól „a versszerző találmányokra... sem izenetben, sem levélben semmi választ nem vehetne”, sok könyörgésre, szép verses leveleire még elutasító választ sem kapott. Ráadásul, mint ez lenni szokott, a józan, számító, sikerében biztos kérőt tűzbe hozta a közöny. Nemcsak eszét, hanem szívét is lángra lob­bantotta, és saját bőrén tapasztalhatta az újra föllángolt „világbíró szerelemnek véghetetlen nagy hatalmát”.

Az, aki mindig nyert „menyeken és szűzeken”, most - öt éve elhagyott - régi szeretőjénél, „az kiben minden reménységemet Isten után vetettem vala”, megcsalatkozott, vesztett.

Nyerni az ő költészetével újat szülő és újjászülető magyar irodalom nyert: egy ragyogó petrarkista versfüzért (Júlia-versek), „új forma gyanánt” egy pásztordrámát (Szép magyar komédia) és annak utána még a nagy versek sorát. Végül pedig egy nagy lírai önéletrajz, a magyar Canzoniere gondolatát és megvalósítását (A maga kezével írt könyve).

Az 1588 februárjában megindított ostrom teljes kudarca novemberre-decemberre már nyilván­való volt. Mi mást tehetett, fölhagyott a reménytelen próbálkozásokkal, lezárta a hangyákként rajzó Júlia-versek sorát egy utolsóval: „Jó hamar lovakért járván Erdél földét... ezt öszve­rendelém, többé nem említvén Júliát immár versül.” Kétségbeesés és düh fojtogatta, melybe a szíve is belesajdult; talpra állásának, szebb jövendőjének utolsó reménysugarától búcsúzott.

A nagyságos Gyarmati Balassi Bálint most már csak a csodában reménykedhetett. A katona­ságból érsekújvári „viszálya” miatt kicsöppent, pedig életeleme volt a katonáskodás. A mindig zilált anyagi ügyei egyre válságosabbra fordultak: Liptóújvár kicsúszóban talpa alól, mert a királyi zálogba adás ideje lejárt, s a kincstár vissza akarja váltani a birtoklásáért késhegyre menő, garázda Balassiaktól. Magyar mágnás és jeles vitéz a végek közelében vár nélkül, - ez már teljes lecsúszás!

S a gazdag véglesi örökségből ráeső részét sem tudja kikaparni Balassi András markából. Ezt az 1585-ben elhalt Balassi László testamentumában Andrásra hagyta; a Balassi-fiúk szerint jogtalanul, mert a törvény szerint az egész famíliát illeti, osztozni kell rajta. Liptóújvár önkényes elfoglalása és a Végles miatt kiélesedett pörösködés és perpatvarok még jobban elmérgesítették a rossz viszonyt András és Bálint között; ahol csak tudtak, ütöttek egymáson.

A fölbőszült „fösvény agg ember” jussa védelmében az udvarnál politikailag és erkölcsileg eláztatta unokaöccsét, akinek egyre fogyott a reménye, hogy Liptóújvárt megtarthassa és véglesi örökrészét megszerezhesse. Pedig e kettő lett volna az a bizonyos szalmaszál, amelybe úgy-ahogy kapaszkodhatott, a „nagyságos” titulusnak legalább a látszatát ideig-óráig fenn­tarthatta volna.

Lázas kapkodás, menteni a menthetetlent, kilincselések Bécsben, Pozsonyban, elkeseredett pörösködések, beadványok, csodavárás és lázas irodalmi tevékenység: versek, egyre mélyeb­ben fogant, sodró örvényű versek, majd pedig előkészületek az országból való távozásra, - jellemzik az 1589. esztendő első hét hónapját.

A reménytelenségbe elsüllyedőt fantomként űzi a „háládatlan” Júlia emléke. A nagy bújában feledést keresőt még a bécsi széplányokhoz is elkíséri, a pénzen vásárolt szerelem mákonyát is megkeserítve: „ki ugyan nem elég Bús szívemnek, mert ég...” Most, mikor már végleg elvesztette, most szereti Annát igazán. Lelke legmélyén még az utolsó pillanatban is csodát remél, pedig jól tudja, hogy csodák nincsenek: „Ha hozzád hajlana még sem volna csuda. De az lehetetlen bár maga kívánna; De magad jól tudod, hogy nem is kivánja, Azért felejts[d] el, mert nincs több orvossága...” Reménytelen szerelmében bosszúért liheg, hogy „az hálá­dat­lan­ság szörnyű vétké”-t „szerelmes ellenségem”-en megtorolja. De, mint szerelméhez méltatlant, „ez rút bosszúállást” akkor még elhessegeti magától.

Ekkor állt neki, hogy addig írt verseiből végzetes szerelmük regényét megalkossa, és ekkor kezdte el fordítani Buchanan tragédiáját, a Jephtét, melynek mondanivalója: Jephte, a bibliai jeles vitéz oktalanul, saját meggondolatlan hibájából azt vesztette el, akit a világon legjobban szeretett...

Mikor mindenki elhagyta, mikor a lelkét roskadozva vitte életének „sűrű veszélyiben” az „emberi segítségtől mindentől megfosztott” Balassi, mint verselő kor- és sorstársai hasonló helyzetekben, elsősorban istenes énekeket írt, „kiket a psalmusokból is, magátul is szerzett”, ezekbe sűrítve nagyon is evilági, időszerű mondanivalóját: szíve nagy keservét, lelke háborúit, megvertségét, tajtékzó dühét kiszolgáltatottsága miatt, parázsló gyűlöletét a „kevély ellenség”, Balassi András iránt, „aki jár életem vesztére, kárára, szégyenvallására”. És re­mény­kedését, hogy ebből az újabb vízözönből a bibliai Noé példájára valamiképpen mégis megmenekül.

Itthon már nincs sok keresnivalója, nagy útra készült. A tatárok betörtek Lengyelországba, s az ellenük indítandó hadjáratra Báthori András bíboros és a lublini vajda őt is meghívta, hogy négy évre szerződjék le katonának. „Sok jó szerencsék” és „vitézlő sok szép jók” mellett lelke nyugalmának, megfogyatkozott tisztességének helyreállítását is várta a pogány elleni hada­kozástól. Azt, hogy „orcámról töröld el szép vitézségekkel szégyent, kit mégis vallok”. Már csak a csodavárás tartja itthon ideig-óráig és - az emlékek. Az emlékek mindent meg tudnak szépíteni, a távozni készülőt menten megrohanják, két kézzel húzzák vissza.

A haza mindezideig hiányzott költői szótárából, szülőhazája csak most, hogy nemsokára hazátlanná válik, most szépült „Ó én édes hazám, te jó Magyarország”-gá. Az édes haza, a dulcis patria fogalma a vitézlő magyar úr tudatában a végekkel szervesen összeforrott.

Az egri szép napok ím visszajárnak: az áldott kikelet, a harmattól csillogó mezők, a hajdani gyűlésbe indulások, lesvetések, vitézi próbák.... Katonamúltja, mint a táj villámfényben, szikrázik-ragyog. Eszményi-tisztán, az emlékezés kiszitált belőle mindent, ami szenny volt, bűn vagy szégyellni való. A múltja szép! Jelene annál szomorúbb: a legszebb dolgot e széles föld felett, a végeket is - miként Júliát - visszavonhatatlanul, örökre elvesztette. E késő fölis­merés nosztalgikus, mély szomorúsága őszi borúval felhőzi az emlékek tavaszi egét, és a múlt e felhőkön át még szebben ragyog (Vitézek, mi lehet...).

Lelke zűrzavarára, fejvesztett kapkodására jellemző, hogy maga mentésére egy újabb, váratlan házassági tervvel állt elő, 1588 júniusában, „ajánlván lelkemet akkor egy szép szűznek áldozatul kezében”. Ez a gazdag főnemes hajadon rokon lány volt, Perényi Zsófia, aki épp ekkoriban vesztette el özvegy édesanyját. A - két verssel is kísért - hiú próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve. Márcsak azért is, mert a 15 éves „árva szép szűz” gyámja Dobó Ferenc volt.

Ez év - 1589 - augusztusában és szeptemberének elején megtette a végső előkészületeket a „világ határira való bujdosásra”: hazai ügyeit lezárta. Végváriakkal paktált, hogy maga után csábítsa őket, hagyatkozott és jóakaróitól, barátaitól búcsúzkodott versben, levélben, szemé­lye­sen. De még ekkor is várta a csodát, hátha Ungnádné Forgács Zsigmonddal kötendő házas­sága valamiképpen meghiúsul. A már kitűzött, közeli menyegző hírére (szept. 20. és okt. 15. között volt az esküvő) ez a délibáb is szertefoszlott: „az nyerhetetlen másnak adta magát...”

„Ezen a vidéken az az újság - írta Illésházy István liptói főispán Rózsahegyről 1588. szeptember 29-én -, hogy Balassi Bálint átadta összes jószágait öccsének, Balassi Ferencnek, ő maga pedig egészen egyedül, lóra ülvén éjnek idején eltávozott ebből az országból Krakkó felé. Írt nekem is, hogyha addig meg nem hal, négy évig nem jön Magyarországba. Bujdosása okául felhozza Balassi Andrást, aki jószágaira tör s akit nagyon fenyeget és Ungnád Kristóf özvegyét, aki nem akart hozzá menni feleségül.” A költő ugyanezt így összegezte egyik versében: „Kit a nagy hamisság és háládatlanság föld szélére kergettek”.

A „szegény szarándok” a lengyelországi Dembnoban várta meg 1590 tavaszát, Wesselényi Ferenc vendégeként, ki a néhai lengyel királynak, Báthori Istvánnak volt a kamarása, és szolgálatai fejében kapott itt birtokokat. Balassi innét levelezett a lengyel kancellárral mind a maga, mind pedig katonái szerződése és zsoldja ügyében, „akik a magyar várakból majd hozzám jönnek”.

A csalódott, bukott szerelmes hiába erősködött, hogy mindörökre odahagyta Vénusz zászlaját, s „immár uram is más, Pallas és vitéz Márs”. Az istenasszony nem engedte dezertálni fogadott fiát: „szerelmére fölgerjesztette s keziben adta” a királyhoz Varsóba távozott házigazdája szép feleségét, Szárkándi Annát. A mit sem sejtő férj meg a Visztula mellől írta Dembnóra aggódó leveleit: „Én édes szüvem! Ugyan nem tudom minek vélni, hogy ennyi időtől fogva énnekem sem írál, sem izenél senkitől”.

Wesselényi májusra hazatért s a szép idillnek (emlékét a Célia versciklus őrzi) vége szakadt. Balassi - saját szavai szerint - szerelmesen, vígan vett búcsút. Krakkóba ment, s ott a citerás­lányokkal vigasztalódott.

A lengyel úthoz fűzött reményekben is csalódnia kellett, mert a hadjárat elmaradt. A tervezett katonáskodás helyett nagyuraknál vendégeskedett, a duhaj lengyel nemesek életét élte, közben olvasgatott, így például Macchiavellit is, meg néhány verset írt. Ezeket meg is küldte hazai versértő és -író barátainak.

Viselt dolgainak híre hazáig eljutott, öccse levélben szemére hányta és hívta haza. Erre ő, jellemző módon, így válaszolt: „Ne véljen uram senki oly bolondnak, hogy ha ott kinn [Magyarországon] tisztességesen szolgáltatnának velem, hogy örömesben az szolgálatban mint az versfaragásban nem foglalnám az elmémet. De ha nem szolgáltatnak velem, meggyek [mit tegyek]? Az hibei bíróságot vegyem-é fel? Nem illik. Megházasodjam-é? Annak ellent mondtam. Azért uram, így lévén az dolog, hogy meg sem házasodhatom, s az szolgálatra sem lévén hivatalom, nem jobb-e, itt kisebb bosszúsággal s elmémnek vékony törődésével urakkal s hercegekkel való nyájasságban az időmöt elmulatnom, mint otthon csak az szamorságban [szomorúságban] és morgolódásban? Bezzeg ha valamely szorgos gondot bíznának reám, mint Tatát vagy Palotát, ahol kin-kintelen distrahálnom kellene az elmémet az Virtus gyakorlásra, elhadnám Krakkót érette, s úgy el is távoztathatnám az emberek rágalmazását, mert az mindennapi munka és fáradság az testet is megszelidítené, az gondviselés penig az elmémet is megenyhítené az hivalkodásban...”

A „kevély ellenség”, Balassi András halála (1591. okt. 21.) után mégis hazatért, s ott folytatta, ahol kibujdosásakor abbahagyta: körömszakadtáig harcolt Liptóújvár megtartásáért, elkese­redetten pörösködött András fiával, Zsigmonddal Véglesért, és szörnyű bosszút akart állni az „édes ellenségen”.

1592. január 23-án beadvánnyal kereste meg a nagyszombati szentszéket, infámiapört indítva Forgács Zsigmondné Losonczy Anna ellen. E beadvány, mely valószínűleg Anna jóvoltából elveszett, Ungnádné vele történt házasságtörésének históriáját tartalmazhatta, az asszonytól egykor kapott szerelmes levelekkel dokumentálva. E kényes és sötét ügy érdemi tárgyalására azonban nem került sor, mert Forgácsné ügyvédjének ama érvelését, hogy infámiába esett ember más ellen infámiapert nem indíthat, elfogadták. Anna ugyanis Balassi házassági ügyének szentszéki végzését előkerestette, és ezt használta föl becsületének támadója ellen. S hogy még üssön rajta, az 1582-ben „kölcsönzött” 1400 forintot is visszakövetelte. Így tiporták sárba mindketten egykori nagy szerelmüket.

Liptóujváron húzta meg magát, borral és lovakkal kereskedett, egy-egy jó hamar lóért Erdélybe is elment. Katonai szolgálataira, hiába próbálkozott, Bécs nem tartott igényt, ezért „az vén cigányként csak cseréléssel élek ezután, mert látom, hogy a jó királnak nem kellek”. Legközelebbi rokonai is - háta mögött - „gonosz ember”-nek titulálták, s öccsével is - mint sógora, Paczoth András írta feleségének 1593. május 31-én „csak vadnak, az mint vadnak: nem hihetnek egymásnak”.

Víg cimborák közt és szépasszonyok közelében azonban nem tagadta meg régi önmagát. Ügyei, pörei miatt Pozsonyba vagy Bécsbe fölrándulva szívesen látott vendég volt az ott mulató aranyifjúság, a főnemesi úrfiak körében. A viharvert magyar Ovidius szerelmi taná­csokkal is szolgált, verseiből ajánlva, kölcsönözve sorokat, strófákat az úrfiak szerelmes leve­leihez. S újakat is szerzett: „Nagyságod elmente után jutottak vala valami új versek elmémre, Poszedarszkynak adtam, Nagyságod kérje el tőle. Nem rosszak bizony, az mint én gondolom. Ha Nagyságod az gyűrőt Fulviának megküldené, bizony oly verseket küldhetnék, hogy a Stalmester leányának (ha értené ám) megímelyednék az gyomra belé miatta!” E sorokat (1593. márc. 21-én) Pozsonyból Batthyány Ferencnek írta, aki ekkor tette a szépet leendő feleségének, Lobkowitz Poppel Évának.

Miként e levélből kitűnik, maga is udvarolt. A Fulviaként emlegetett szépasszony kilétét nem ismerjük. A Stalmaster lányának „gyomrát” megémelyítendő versek, sajnos, elvesztek, a Fulviához írottakból pedig csupán három sornyi strófa maradt ránk.

Júlia és Célia után „most Fulvia éget”! Utolsó nagy szerelme fölé a gond és a reménytelen kétségbeesés felhői borultak, aggódás Liptóujvár miatt: „Engem penig az jó királ az nemze­temnek [családomnak] s magamnak is szolgálatjáért, sok költségéért ím csigává teszen, mert sehonnai vagyok és ez egy lakóhelyem is elkelvén tőlem, csigává kell lennem, hátamon leszen házam...”

Végső mentségnek épp kapóra jött az 1593 őszén megindított török elleni „hosszú háború”. Ebben való hősi részvétellel vagy visszafordítja sorsa kerekét, vagy pedig viadalhely lészen koporsója vitézül holt testének. 1593 novemberében ő foglalta el apja egykori várát, Divinyt, részt vett Kékkő elfoglalásában, s a következő év tavaszán pedig ott volt az Esztergom alá gyűlt ostromló hadseregben.

A Viziváros ostromakor, május 19-én - mint Istvánfi Miklós írja, aki egykori juhásztáncát is megörökítette - „egy lelkes úrfinak, Balassi Bálintnak, aki Mársot és Pallast egyaránt művelte, mindkét combját ólomgolyó járta át, mely sebtől, bár a golyó nem ért csontot, néhány nap múlva meghalt”, - 1594. május 30-án.

Mikor a felcser sebéhez nyúlt, az alvilágra leszállni készülő Vergilius-i hős szavait idézte: „Most van szükség bátorságra, Aeneas, most erős szívre!” Az őt vigasztalni akaró jezsuitának, Dobokai Sándornak, pedig ezt mondotta: „Hiszen ezt akartuk, Atyám, hogy így legyen!” Csupán árván maradó fiának sorsa izgatta.

Halálos ágyán is kemény katona és Vergiliust idéző reneszánsz költő maradt. „Az szép hírét-nevét” verses elógiummal kívánta megörökíttetni, kérvén a tanítvány költő-barátot, Rimay Jánost „hogy az ő halálát verseivel ékesítse meg”. „Az rút hírt” pedig „bűneim kínjával, testem fájdalmával” együtt Istenétől kérte eltávoztatni ekkor szerzett, megrendítő verses zsoltá­rában. Tarsolyában holta után egy befejezetlen művet is találtak, Edmund Campion jezsuita (megh. 1581) népszerű hitvitázó művének, a Rationes decemnek háromnegyed részig kész fordítását.

Roncsolt testét - kívánsága szerint - a hibbei templomba tették örök nyugovóra, szülei mellé, hová néhány hónap múlva öccse, a szintén hősi halált halt Ferenc is követte.

A hibbei sírbolt a korabeli magyar nemesi és polgári közvélemény szerint egy rosszéletű és -hírű, elvetemült „gonosz ember”, javait és tisztességét elherdált, garázda főnemes hamvait fogadta magába. Csupán néhány kortárs és barát volt annak tudatában, hogy aki örökre eltávozott, az a mi nyelvünket a „retorika mézével itatta át és az ékesszólás csúcsára emelte”, és sas volt „az több apró madarak előtt”.

Alig negyven esztendőt élt, s e negyven év alatt az emberi lét teljességét sűrítve átélte: egét, purgatóriumát, poklát megjárta. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni... ez Dantétól József Attiláig a legnagyobbak előjoga. Balassi - bár az lett - nem akart „dudás” lenni. Mágnás­nak született, főnemesi tudatát és öntudatát utolsó pillanatáig megőrizte. Életének minden hiú, elkeseredett erőfeszítése arra irányult, hogy gazdag főúr legyen és maradjon, le ne csússzék.

Egyetlen fönnmaradt portréja is büszke mágnásnak mutatja. Nem elsőrendű festő munkája, mégis a lényeget adja. Alája ezt lehetne írni: XVI. századi magyar főúr díszruhában. A költőre csupán a tollas föveg alatt egy asztalkán fekvő könyv utal. Pompás nemes férfipéldány: a középtermetűnél valamivel magasabb, hollófekete hajú, tiszta nyílt homlokkal, szépen ívelt szemöldökkel, apjáéhoz hasonló hosszú, hajlott orral. Fekete, törökös bajusz alatt az alsó ajak kissé duzzadt, érzéki. A 33 éves főúr arcát még nem szántotta föl a szenvedély és a szenvedés, csak épp megsuhintotta, nőiesen érzéki jelleget kölcsönző mélabúval hintette be. A szép nagy fekete szemek ezt az összbenyomást még csak fokozzák. Mintha Ady Endre szemei néznének reánk. Sugárzik belőlük a test és a lélek szomorúsága. Kezei is beszélnek: finom kezek, hosszú, érzékeny művész ujjakkal. Balja a kard markolatán, úgy, mintha szép, kívánatos nő karját szorítaná; jobbjának ujjai pedig, a kapitányi pálcát tartva, erőszakosak, miként a zsákmányát fogva tartó, ragadozó karvaly karmai.

Nagy becsvágyak fűtötték, ritka tehetségű, európai műveltségű udvari ember, aki egy magyar királyi udvarnak Janus Pannoniusa, Kochanowskija lehetett volna. A bécsi udvarnak azonban - politikai priusza miatt, meg hogy magyar volt - nem kellett, „szorgos gondot” még a provinciák provinciájában, a magyar végeken sem bíztak rá.

Habsburg-Magyarország az ő idején már eliszaposodott, állott tó volt. A törökkel is „örök frigy” köttetett, a végvárak nyomortanyákká züllöttek, csupán zsákmányszerző csetepaték folytak, s ezeknek nem is annyira a török, mint a hódoltsági magyar mezővárosi polgárság és a jobbágyság itta meg keserű levét. Föltörni alig, legföljebb egy gazdag házassággal lehetett. Aki pedig félrelépett vagy elcsúszott, azt lehúzta a hínár.

Ő is minél elkeseredettebben rugdalózott sorsa ellen és kapkodott, hibát hibára halmozva, annál mélyebbre, „öreg cigán”-ná süllyedt. Ezzel párhuzamosan, s ennek mintegy okozata­ként: annyi bűn, szenny, s ábrándok dühétől megtisztulva a vihar hevében, az egykori nagyon tehetséges, műkedvelő főúri verselő százada egyik legnagyobb lírikusává emelkedett.

Mondhatni, született lírikus egyéniség volt, akit sorsa még végletesebbé formált. Önköréből nem tudott kitörni, az én volt számára az omega s az alfa. S ezt az ént örvénylő szenvedélyek fűtötték. Legjobb kortárs ismerője, a barát s tanítvány Rimay szerint: „benne a paráznaság és harag bűnén kívül aligha találunk bűnt vagy más tűrhetetlen vonást”. (E két „bűnét” még a legbarátibb helyről jött apológia sem merte elsikkasztani.)

Ő aztán tudta, „mit eszik s mi állat az szerelem”! Érosznak oly olthatatlan tüze hevítette, mint ke­veseket. Azok seregében hadnagykodott, akik - mint írja pásztordrámája előszavában - „sem az Istent, sem gyermekeket, sem életeket, sem tiszteségeket, sem nemzeteket [famíliá­ju­kat], sem hírt, sem embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben, hanem mindezeket hátra­hagyván az ő szeretőjüket kell szeretniek”.

Érosz féktelen lobogásával együtt járt kedély- és érzelemvilágának állandó, viharos hullám­zása, azonnali harcos reagálás mindenre, ami személyével bármi módon kapcsolatban állt. Ahogy örömében, mulatozásaiban nem ismert határt, úgy minden vélt vagy valódi sértésre, sérelemre, igazságtalanságra százszorosan fölfokozott dühvel reagált. Fejébe futott a vér: ütött, tört-zúzott, nagy botrányt csinált, mit sem törődve a következményekkel.

Már azt is sértésnek vette, hogy a selmeci fürdőházban ő mellé a főnemes mellé le mert ülni a bányabíró szolgája. Ezt szóvá is tette, s mikor az visszafeleselt, nekiesett, és iszonyatosan elpáholta. Közben a városi tanácsra is szórta válogatott szitkait, mint például: szeretné vala­mennyiüket lerondítani. Mátyás főherceget, akitől pedig fontos ügyének sorsa függött, levelében sértette meg. Minden szolgálati helyén összetűzött tiszttársaival, s rokonságával is majd mindig rosszban volt. S nem felejtett. Szkhárossy György tiszttartónak évekkel később adta vissza gyerekkori tartozását: „Bestia lélek, kurafi, vagy meghalsz ma, vagy megszegik ezentől egynehány oldalad csontja, hogy soha, ha megélsz is, emberré nem lészesz belé: mert jutott eszedbe, bestye lélek kurafi, te éretted mint vert volt atyám Divénben!” Losonczy Anna ellen tervezett bosszúját is több mint két évig melengette.

A jó modorra, az „udvari jó módra” sokat adó, ragyogó eszű főúr a külső benyomások és indulatok rabszolgája volt, nem tudta zabolátlan természetét kordában tartani. Pedig ügyeit, dolgait többnyire józanul, valós szemmértékkel mérte föl, tudós alapossággal, részletekbe menő körültekintéssel tervezte meg. S ekkor jött egy szoknya vagy egy „sérelem”, - és minden, amit addig épített, kártyavárként omlott össze.

Egy-egy kudarc újabb nagy dühöknek meg szánom-bánomoknak, illetve nekigyürkőzéseknek lett a szülőanyja. Szinte állandóan az egymást kergető és keresztező indulatok, feszültségek, lángolások, letörések, szerelmek és izzó dühök viharában élt. S ezek a folyvást lobogó tüzek életét ugyan fölégették, ihletének, költészetének azonban legbensőbb, elsődleges ösztönzői, táplálói voltak.

Nincs egy írása, mely ne a lírikust idézné, lett légyen az latin vagy magyar; műgond nélkül firkantott magánlevél vagy a királyi kamarához küldött beadvány. A legszárazabb jogi okfejtésbe is belopta mesterjegyeként - legalább egy fordulat vagy mondat erejéig - lírikus önmagát. Mi sem állt távolabb tőle, mint a tárgyilagos, higgadt epika. „Historiát nem írhat­tam, - adja okát a Szép magyar komédia prológusában - mert... talám énnekem arra nem volna annyi mivoltom is”. Egész mivolta a lírára predesztinálta, s az őt feszítő mondanivalók szinte kizárólagos, egyenértékű irodalmi kifejező eszközéül, műfajul a lírát és részben a lírai foganású drámát választotta.

S a mindig robbanni kész és robbanó, csupa ideg Balassi mint író a legtudatosabbak és -tudó­sabbak közé tartozik, ízig-vérig reneszánsz poeta doctus. A retorikában fogant reneszánsz-humanista verstan egykorú normái szabták meg költői elveit és gyakorlatát. Ez a verstan, amely a költészetet antik példára a retorika körébe utalta, az írói eredetiségnek a (romantika óta elfogadott és fetisizált) fogalmát nem ismerte. Az irodalmi alkotás módszerévé az után­zást, az imitatiót magasztalta fel. A versszerzés is „bölcs tudomány”-nyá minősíttetett, s amennyiben a költő igényt tartott a tudós poétai rangra, műve pedig a magasabb rendű irodal­mi fémjelzésre, egyéni érzéseit és gondolatait, szerelmét vagy bánatát a latin klasszikusok vagy a klasszikusokként tisztelt reneszánsz poéták hasonló tárgyú, illetve hasonló érzelmi helyzetet sugalló műveire függesztett szemmel, a tőlük kölcsönzött versszerző találmányok­kal, toposzokkal, retorikai figurákkal, szó- és szólamkinccsel tartozott kifejezni. A reneszánsz szerelmi költés minden poétára kötelező kánonja a petrarkizmus volt, a vívódó, bajba jutott ember érzelmeinek költői kifejezéséhez pedig a zsoltárokat vették mintául, pontosabban, ezek humanista latin verses földolgozásait.

Balassi abban is sajátosan reneszánsz tudós költő, hogy verseinek elég nagy hányada - nem is szólva drámájáról - fordítás. „Igéről igére” csak nagyritkán fordított, mégpedig - az imitatio szellemének megfelelően - csak akkor, ha a „mintául” kiválasztott mű mind érzelmileg, mind értelmileg mindenben födte, s így művészileg hitelesen, híven tudta visszaadni saját személyes mondanivalóját. Ennek értelmében az effajta fordítás is eredeti műnek számított.

Egy alkalommal még mentegetődzik is, hogy a török eredetit nem tudta szóról-szóra meg­magyarítani, ezért kényszerűségből „jobbítá”, azaz meggyarapította a török vers szöveg­állagát. (A jobbít szónak a régi magyarságban a mai mellett gyarapít jelentése is volt!) Az „utánzott” versek túlnyomó többségénél azonban nem a külső, technikai kényszer, hanem a hiteles önkifejezés emberi-művészi benső igénye követelte meg a már gyökeres átdolgozás­számba menő „jobbításokat”, mert a követett minta nem födte mindenben Balassi szándékát. S ezek a szó mai értelmében is jobbítások: másod-, harmadrangú, vérszegény petrarkista szenvelgésekből vagy bágyadt humanista tudóskodásokból nem egyszer elemi erejű, szikrázó magyar versek születtek.

„Ugyanis milyen szépség volt az irodalom mezején elrejtve előtte - írja róla Rimay -, melynek virágocskáiból ez a méh az ő fullánkjával serényen ki ne szítta volna a nedveket és ízes lépes mézzé átalakítva a tudósoknak használatára át ne fordította volna, hogy elméjét bámulják és dicsérjék?” No meg azért, s erről a tudós Rimay elfelejtett szólani, hogy a bensejét feszítő mondandókat minél tökéletesebben, korának legmagasabb művészi szintjén tudja kifejezni.

Írói életműve a zabolátlan, mindig háborgó emberi szív és a reneszánsz műveltségen ki­pallérozott „bölcs elme” szerencsés frigyének volt a gyümölcse. Ez a titka halhatatlanságának, s a lecsúszott, garázda főúr versei javát ezért nem tudta a századok pora máig belepni.

(Kritika 1967. 13-26.)