Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

A lator-ének

„Óvakodtunk attól - írja Eckhardt Sándor -, hogy Dézsi Lajos nyomán ismeretlen szerzőktől származó verseket Balassi Bálint számlájára írjunk, s így még Függelékünkben sem közlünk olyan darabokat, aminket ő [ti. Dézsi], minden alaposabb ok nélkül, II. kötetében [B. B.] neve alatt közölt.”⁵⁹³ A kiváló tudós, akitől annyit tanultunk és akinek a Balassi-kutatás a legtöbbet köszönhet, régi irodalmunk kedvelőit 1951-ben örvendeztette meg a nagy reneszánsz-költő műveinek kritikai kiadásával. Ennek Függelékében - mintegy ráadásként - még külön cse­me­gével is szolgált: „Ugyanitt adjuk ki újra, magyarázattal együtt az eddig Rimay János neve alatt szereplő Balassa János énekét, melyről kimutatom, hogy Balassi Bálint apja szerze­ménye vagy az ő számára készült, amivel érdekes bepillantást nyerünk a B. B. előtti magyar szerelmi költés rejtelmeibe”.⁵⁹⁴

Na végre! - kiáltottunk fel boldog örömmel - íme, itt az első fecske: az első valamire való, épen maradt szerelmes versünk Balassi Bálint előttről. Méghozzá a legilletékesebb helyről, a „szerelem költője” családjából. Analógia, persze, adódott: egyszeriben a cahorsi kalapos­mester-költő, Jean Marot meg a fia, Clément jutott eszünbe. Már az erővonalakat is láttuk, hisz ahol az apa ily telivér szerelmes verssel áll elő, (a „vagy az ő számára készült”-ről máris megfeledkeztünk, miként erről néhány sorral alább maga Eckhardt is megfeledkezett!) - nem csoda, ha ott a fiú már a csúcsra hág...

Kételkedni ki kételkedett volna, mikor a közismert aggályoskodók is bólogattak. Eckhardt súlyos érvei és finom, tetszetős érvelésmódja a Balassa János éneke hovatartozandóságát - akkor úgy látszott - egy és mindenkorra eldöntötték. Ezek után, mi sem természetesebb, iroda­lom­tudományunk az Eckhardtól bizonyítottakat készpénznek vette, és hitte mai napiglan. Sajnos, nem áll módomban letagadni, magam is. Könyvem „virágének”-fejezetében.⁵⁹⁵ Sze­ren­csémre: csak csínján és csupán egyhelyütt. Így mondandóm lényegén semminemű csorba nem esett. Egyébként a „solymocskárul” írt éneket Balassi János (1518-1577) szerzeménye­ként mutatja be az egyetemi oktatás céljaira készült Szöveggyűjtemény,⁵⁹⁶ és ugyanezt teszi A magyar irodalom története c. kézikönyv 1964-ben megjelent I. kötete.⁵⁹⁷

Balassi-könyvön dolgozva, az előmunkálatok során - szükségszerűen - az „apa éneke” is na­gyí­tó alá került, a verset Balassi Bálint apjának tulajdonító Eckhardt-tanulmánnyal egye­tem­ben. Vizsgálódásaim eredményét, a leglényegesebbekre szorítkozva, az alábbiakban összegezem.

1.

A szóban forgó vers a Rimay János verseskönyvének nevezett kézirat 2. kötetének 34. lapján található. Rimay szerzeményének tartották, s az ő neve alatt adták is ki.⁵⁹⁸ Eckhardt érdeme annak megállapítása, hogy az említett kézirat nem Rimay, hanem az unokaöccs Madách Gáspár autográfja, aki maga is versszerző volt. A kézirat, a jelek szerint, a XVII. század harmincas éveiből való.

Mi vezette Eckhardtot abban, hogy a vers, szerzőségét Rimaytól elvitassa? A fő fogódzót az ének címe (Balassa János éneke solymocskájárúl) adta, melyet még erősített a versben talál­ha­tó két konkrét utalás: „Az én solymocskám Palojtán vagyon”, illetve, „Kékkői kapun hoz­zám bejárhatnál...” Vagyis a három szilárd pont: Balassa János, a Hont megyei Palojta és e falutól egy mérföldre fekvő Kékkő, mely a Balassiak vára volt.

Eckhardt szerint: csak „két Balassa János volt, aki Kékkővel vonatkozásba hozható. Egyik Balassi Bálint apja, másik a fia.” Ez utóbbi - 1601-ben - 16 éves korában halt meg Borosz­lóban, „s így nem szolgálhatott e fejlett erotikájú vers alanyául”. Különben is Kékkő várába, melyet 1575-ben elfoglalt és 1593-ig kezében tartott, majd kivonulásakor felrobbantott a török, „az egyedül törvényes Balassa-ág az Andrásé ül be, a törvénytelennek mondott János­nak [B. B. fiának] ott nem volt keresni valója. Zsigmond [B. András fia] 1612-ben építi újjá”.⁵⁹⁹ És eme tények alapján a konklúzió: „Az ének, mely címe szerint is Balassa János éneke, tehát nem vonatkozhat másra, mint B. B. apjára, ki valóban Kékkő ura és lakója volt hosszú éveken át. Az a feudális jellegű főúri idill, ahol a solymár kifejezések szolgáltatják a költemény alapgondolatát, csak itt és akkor játszódhatott le Kékkő és a szomszédos Palojta között. Már pedig Rimay János 1573-ban született, tehát négyéves volt, mikor B. János meghalt és így bajosan ismerhette a várúr szerelmi ügyeit. S mivel semmi fogódzónk nincs arra, hogy B. B. írta volna apja használatára ezt az éneket, nincs okunk kételkedni abban, hogy Bálint apja is írt szerelmes énekeket...”⁶⁰⁰

Valóban nincs okunk kételkedni? Csak abban az egy esetben nincs, ha a Madách Gáspár által a XVII. század harmincas-negyvenes éveiben leírt vers minden kétséget kizáróan Balassi Bálint apjának tulajdonítható, illetve tulajdonítandó. Eckhardt az első, aki ezt bizonyítani próbálta, sőt, ragyogó elmeéllel és fölkészültséggel szemlátomást be is bizonyította.

Anélkül, hogy a fentebb vázolt érvelés rejtett buktatóin fennakadnánk, bonyolult vizsgálat helyett csupán kiindulópontját (alaptételét) vessük alá egy egyszerű teherpróbának. Tehát: csak „két Balassa János volt, aki Kékkővel vonatkozásba hozható”? Eckhardt érvelésének gáncstalan volta és igaza ezen áll vagy bukik.

Szerintem bukik, mert az ő figyelmét - saepe et magnus dormitat Homerus - egy Balassa János elkerülte. S ami még nagyobb súllyal esik a latba: ez a János a verset ránk örökítő Madách Gáspárnak (1590?-1647) úgy húsz évvel fiatalabb kortársa is volt.

A családfa kutatás XI. Jánosként tartja számon. Levéltári kutatás híján alig tudunk valamit róla.⁶⁰¹ Apja az a Zsigmond (1572-1623), aki Kékkőt 1612-ben újjáépíttette. A család ott is lakott, és - mint egy 1616-ban tett tanúvallomásból tudjuk - a kékkői predikátor volt az, „ki Balassy [Zsigmond] uramnak fiait tanította”.⁶⁰² A szülők - Balassa Zsigmond és Zborowski Erzsébet - 1595-ben házasodtak össze, három fiuk és egy lányuk született. A legidősebb fiú, András 1623-ban nősült. János és húga ekkor még kiskorú; s apjuk ez év februárjában be­követ­kezett halála után az anyának minden követ meg kellett mozgatnia „a két kis árva védel­mére”, nehogy testvéreik őket mindenükből kisemmizzék.⁶⁰³ Magnificus Joannes Balassa nevével (felesége Zay Erzsébet) legközelebb az 1649. évi országgyűlés decretumának 49. articulusában találkozunk.⁶⁰⁴

Hogy a félreértetésnek még az árnyékát is elkerüljem, sietek leszögezni: az így elárvult ének apaságát nincs szándékomban Balassa XI. János nyakába varrni. Sőt, egyik Balassiéba sem.

2.

A „Balassa János éneke” - cím csak abban az esetben volna komoly (de ekkor sem perdöntő!) érv valamelyik Balassa János szerzősége mellett, ha nem címül szolgálna, hanem a versfőkbe volna rejtve. Régi énekköltésünk gyakorlata szerint - a kolofón mellett - a költő nevének a versfőkbe „kalapálása” szolgálta a „szerzői jogvédelmet”. Csupán néha fordul elő, de előfor­dul, hogy nem a valódi szerző neve van a versfőkben szerzőként föltüntetve, hanem a megren­delőé, aki aztán a verset sajátjaként továbbította szíve választottjának. Amennyiben tehát a versfőkben „X. Y. éneke” vagy ehhez hasonló találtatik, az - nyelvtani terminussal élve - genitivus subjectivus-nak minősítendő. Ugyanez a minősítés már korántsem állja meg a helyét, ha az „X. Y. éneke” verscímként jelentkezik! Ebben az esetben - a szabályt erősítő egy-két kivételtől eltekintve - genitivus obiectivus.

A legkorábbi példa: Cantio Petri Berizlo. Ez a latin című magyar propagandaének Boriszló Péter horvát bán és pécsi „pispek veszedelmét” énekli meg. Szerzője azonban nem Beriszló Péter, mint a cím után - mai szemmel nézve - várható volna, hanem Szabatkai Mihály, aki a versfőkben megadja - latinul - a nevét, a kolofónban pedig a nevén kívül a versszerzés körülményeit és idejét is: „...szerzé... ezerötszáz tizenöt esztendőben”.⁶⁰⁵ S hogy a Balassi-családból is hozzunk példát: Balassi Bálint az egyik versét „Az Toldi Miklós éneke nótájára” írta. Ő legalább úgy tudta, mint mi, hogy nem Toldi Miklós egy bizonyos versének dallamát használja fel sajátjának megírásakor, hanem Ilosvai Péter közismert énekéét, mely „az híres és nevezetes” Toldi Miklós jeles cselekedeteiről szól.⁶⁰⁶

Még csak egy példát a fölsorolható sok közül: Bendő Panna komáromi asszony éneke.⁶⁰⁷ Ez a „fajtalan életű” szép serfőzőnét „dúdolja” ki vaskos szabadszájúsággal. A versszerző meg­botránkozással elegy szívbéli örömmel teregeti ki a komáromi Kleopátra szennyesét, kinek még a „lovászkák is a hasadra hágtak”, és akinél, ami az ifjakat illeti, egy a fontos: „Ütője ha nagy, vele örömest hálsz”. Az idézettekből is látható, hogy sokban rokon Balassa János énekével.

Már lelőhelyük azonossága is az esetleges vérrokonság gyanúját kelti. Balassa János éneke - mint tudjuk - „Rimay János verses-könyve” 2. kötetének 34. lapján foglal helyet, Bendő Pannáé pedig az ezt megelőző 33-on díszeleg. Miként az egész füzetet, e két verset is Madách Gáspár vetette papírra. A szomszédság puszta ténye önmagában nem sokat mond, hisz az egykorú másoló szuverén módon, ízlése és lehetőségei szerint válogatja, illetve írja le a kezéhez került divatos énekeket. Valahogy úgy, mint manapság a kamaszlánykák a slágerek bárgyú szövegeit. Itt azonban az egymásmellettiségnél többről van szó: a két vers nemcsak műfajilag rokon, hanem stílbelileg is - olyannyira, hogy egyazon szerzőre kell gyanakodnunk.

A Bendő Panna éneke - aposztrófokkal - a férfifaló serfőzőnét teszi csúffá; emez pedig - magának Balassa Jánosnak szájába adván a szót - a palojtai „solymocska” után koslató hős­szerelmest neveti és nevetteti ki. Az elsőnek a szenvedő hőse nő, s ráadásul polgárasszony, ki a „pesténi hév vízben” kamoka ködmönben feszített, majd meg „egy ingben sétálván”, megjátszotta a főrendű hölgyet. A nemesi versszerző direkt módszerrel, jó vastagon számlálja elibénk Bendő Panna „fajtalan életét”.

Balassa János kifigurázása trágárnak legalább olyan trágár, mint a mindenki Pannájának ki­éneklése, sőt ocsmányabb, mert körmönfont, öncélú malackodás. Azonban nem megbélyeg­ző szándékú, nem közvetlen mocskolódás. Kebelbeliről, sőt a „nagyságosok” rendjébe tartozóról lévén szó, a versszerző közvetett eszközökkel él, játékos, pajtáskodó hangot üt meg, a nemesi udvarok borozó férfi társaságának dévajkodó hangját. E férfi társaságokban a trágár tréfa járta, s a legfőbb téma a nőügyek, meg a szeretkezés.

Álszent „együttérzés”, cinkos kajánság lappang e vers bokrának megette: tilosban jár a Jáno­sunk, s micsoda hévvel! Az „ész nélkül szűkös járó bolondként” való gyalog ballagások Paloj­tára - úgy látszik - nagy port vertek fel a környék kúriáiban, s bízvást teli szájjal csám­csog­tak rajta. Oly eseményszámba ment, hogy az udvarházak „Lövi Árpád”-ja e nagy szerelmet meg is örökíti.

Ahány strófa, annyi rejtett vagy nem rejtett obszcén utalás. Mekkora röhejt válthatott ki például már az indítás, az első versszak is abban a Kékkő környéki nemesi társaságban, ahol mindenki tudta, hogy a solymocska „szivin”, stb. mi értendő.

Az én solymocskám Palojtán lakik,
Sziviben szerelmem nő igen nagyon,
Belőle ikrája foly igen lágyon,
Kit drága kenetül magamnak tartom.

Éktelen malacság! Eckhardtot a kenetes hang úgyannyira félrevezette, hogy még el is andalo­dik rajta: „Merész, szinte précieux-kép ez a szívből folyó halikra! De Balassi János többször járt olasz földön és olaszokkal is levelezésben állott”.⁶⁰⁸ Nem figyelt fel ugyanis arra, hogy itt, miként az egész énekben, a korabeli szerelmes vers szó- és szólamkincsével történt „vissza­élés”; s nem szabad a travesztiát komolyra venni. Balassi Bálint apjának semmi köze sincs ugyan e „précieux-kép”-hez, de ha vele szemben vetemedett volna valamelyik versszerző idáig, nem kétséges, hogy ő karddal vagy buzogánnyal fizetett volna ezért a „szívből folyó halikrá”-ért.

„Occulárját mutatván szemem tisztíttatik....” - Eckhardt szerint: „az okulár itt bizonyára a sólyom nagy barna szemére céloz, amit egy karika övez”.⁶⁰⁹ Tagadhatatlan, arra is, s ennek alap­ján bizonyára a „solymocska” szemére is. Valójában azonban: másra. S ez a női „occulár” a férfi „szemét” gyógyítja, „tisztítja”... A versnek majd minden sora ide torkollik: trágár válto­zatok egy témára.

Noha nincs nagy kedvem az efféle variációk további exegéziséhez, mégis a záró strófa elemzését kár volna mellőzni:

Noha kezemen vagyon apertura,
Mely szemeimet gennyetbül tisztítja,
De ha solymocskámnak rám fordul az fara,
Mingyárt szememnek megjün szép világa.

E strófa nyitját az apertura értelme és értelmezése hivatott megadni. „Ez valami kenőcsnek a neve lehet - mondja Eckhardt -, mert a szó ‘nyitás’-t jelent (talán: szemet nyitó kenőcs)”.⁶¹⁰ Valószínű, hogy ezt is jelenti, de az még valószínűbb, hogy az apertura ebben a szöveg­összefüggésben nem ‘nyitás’-t, hanem eredeti latin értelmének megfelelően ‘nyílás’-t jelent. A csattanónak szánt záró strófa „mélyebb értelme” így már nyilvánvalóvá válik: „szembajára” Balassa Jánosnak otthon is vagyon orvossága, ám igazán tűzbe csak akkor jő, ha... Ugyanez még világosabban, tényszerűen megfogalmazva: a csélcsap úr neje mellől ballagdált át Palojtára - nőjéhez.

Hang, modor, nyers szókimondás és trágár sejtetések, az egész stil egy szerző kezére és tollára vall. Még egyezések is akadnak. Bendő Panna „megrovásban” részesül, mert az ura épphogy kiteszi a lábát hazulról, valamelyik ifjat máris „melléd fekteted”. Balassa János pedig imígy epekedik: „Az én kezembe tégedet vennélek, Szép nyoszolyámra mellém fektetnélek”. Ugyan­ebben a versben: „Sok jót is nálam gyakran találhatnál, Megtölteném begyedet, kit azután látnál”. A telhetetlen Panna jellemzésére ugyanezt a képet látjuk viszont kissé más, nyersebb változatban: „Csak telhessék nyers bőrrel hiveled”. A változat érthető: egy solymocskának mi mása lehet, mint „begye”, ugyanezt egy sokat próbált serfőzőnéről a szerző nem tartotta ildo­mosnak elmondani...

3.

A mondottak után csupán egy kérdés maradt nyitva: ki lehet ez az „ildomos” versszerző?

Kékkő környékén kellett laknia, Kékkőt, Palojtát, a Balassiakat és a nevezett Jánost, valamint „idilljét” nagyon jól kellett ismernie. Csak két versszerzőt tudnék gyanúba hozni. Az egyik Rimay János (1573-1631), a másik Madách Gáspár. Mindketten kapcsolatban álltak a Balassiakkal, és nem is messze Kékkőtől Alsósztregován laktak. Teljesen bizonyosat és meg­bízhatót nehéz mondani, de a verseket, bár nem hoznának szégyent Rimay fejére, mégis Madách Imre ősének a számlájára ajánlatosabb írni. Az ő általa másolt kézirat 2. kötetében - kimutathatólag - egyetlen Rimay-vers sincs, és hogy máséit, nem pedig a sajátjait másolta le ebbe a füzetbe, eddig még senkinek sem sikerült kimutatnia. Eckhardt is kihagyja ezeket a Rimay kritikai kiadásából.

Komolyabbnak tűnő filológiai érvet csupán egyet tudnék állításom igazolására felhozni. A Balassa János énekében a solymocska „ragiado szerelme szívemben ferkezik”. A kézirat ragiado szavát Madách helyesírásának ismeretében nyilvánvalóan ragyadó-nak kell átírni. Eckhardt e szóval nem tudott mit kezdeni, ezért elírásnak minősítette és ragadónak írta át és „contagiousus” értelemben magyarázta.⁶¹¹

Ha Madách gyakorlatában csupán ebben az egy esetben fordulna elő a ragyadó szó, akkor méltán lehetne elírásnak tekinteni. Ám egy kétségtelenül tőle származott versben is előfordul. Neve monogramjával és dátummal (1636. július 26.) ellátott, csehből fordított vallásos énekében olvasható:

Az napnak raggiado voltat
Kiterjeszti rank vilagat...⁶¹²

Tehát a ragyadó aligha lehet más, mint a ragyagó-nak egy sajátos formája. S ezt sehol másutt nem találjuk e két versen kívül. Amennyiben nem tévedek, akkor a Balassa János énekét eme egy szó alapján is Madáchnak kell tulajdonítanunk.

4.

Madách Gáspár szerzőségét nagyon valószínűnek tartom, bizonyítását azonban nem érzem százszázalékig kielégítőnek. A végső szót ez ügyben, nyugodt lelkiismerettel, kimondani csak a nálaménál behatóbb vizsgálat alapján lehet. Magam mentségére csak annyit, hogy a szerzőség ilyen fokú tisztázását eszem ágában sem volt kitűzni célul. Nem akartam sem többet, sem kevesebbet, mint annak bizonyítását, hogy nem szabad a Balassa János énekét Balassi Bálint apjának a számlájára írni, mert ez az ének nem a XVI. század harmadik negye­déből származik, hanem jóval későbbi: a következő század harmincas-negyvenes éveiből való. Különben is a legkevésbé alkalmas arra, hogy - Eckhardt szavaival élve - általa nyerjünk „érdekes bepillantást a B. B. előtti magyar szerelmi költés rejtelmeibe”.

Csupán egy tévedéssel és a vele járó hamis képzetekkel lettünk szegényebbek, kárpótlásul pedig egy több mint száz éve áhított „felfedezéssel” gazdagodtunk. Nem kétséges ugyanis, hogy a Balassa János éneke (Bendő Panna énekével együtt) régi irodalmunk ama hírhedt ágának (szerencsésen fentmaradt) jeles hajtása, amely ágat a XVI. és XVII. századi egyházak prédikátorai és papjai - Sylvester Jánostól Geleji Katona Istvánig - uni sono „hítság”-nak, „gané”-nak stb. pocskondiáztak, és mint közveszélyes mételyt üldöztek, irtottak elkesere­detten.⁶¹³ Nem is sikertelenül, mert Balassi Bálint „latricanus wers”-ét meg néhány, éppen az üldözők jóvoltából föntmaradt verscímet vagy incipit-et nem szántva, ebből a zömében „övön aluli” irodalomból nem maradt ránk semmi több, mint hítságuk hírhedt híre. Ez is talán csak azért, hogy irodalomtörténészeinknek izgassa képzeletét.

S íme, negatív jellegű vitacikkem pozitív mellékterméke gyanánt, van szerencsém két, hatvan éve ismert verset bemutatni - cégéres lator énekként.⁶¹⁴ Pótolni, persze, nem pótolhatják e hajdan népes familia díszes seregét, de a latorságból ízelítőt adva, némiképpen tisztázhatják fogalmainkat. Két vers nagy kincs; birtokukban már bepillantást nyerhetünk a lator költés rejtelmeibe, és biztosabb kézzel vázolhatjuk fel - ha nem is többet - a lator vers természet­rajzát. Becsüket még külön növeli, hogy a „lator” típuson belül mindegyikük más-más válfajt képvisel.

Az első - Bendő Panna komáromi asszony éneke rá a tanunk nem más, mint a debreceni „Péter pápa” kárhoztatta lator dúdolás, azaz trágár asszony-, még pontosabb műszóval: kurvacsúfoló.⁶¹⁵ Az Európa-szerte dívó középkori vágáns műfaj magyar származéka. Hangja méltó a tematikához. Tessék-lássék azt mímeli, hogy az erkölcs védelmében hallatja szavát, hivalkodva tükröt tart a delikvens elé; s ezzel kész is a menlevél a latorkodásra. Már a jámbor­kodó „bevezetés”-ben kezdődik az áldozat ocsmány szapulása, mely aztán versszakról vers­szakra borsosabbá válik. S a célbavett már csak ürügy, fő a trágárkodás. Minden, újra meg újra, a nemi közösülésre fut ki. Az egyes versszakok mintegy epigrammaszerűen, úgy vannak összeeszkabálva, hogy ez álljon csattanónak az utolsó sorban, a strófa végén. Szinte refrén­szerűen, de mindig más és más „választékos” kifejezéssel nevezvén nevén a gyereket. És mi sem természetesebb, hogy a vers végső sora, ut crescat oratio jeligére, e nemben is fölülmúlja önmagát...

A másik válfaj - ezt a Balassa János éneke solymocskájárul képviseli - szintén dúdolás, mégpedig a ‘kurvás férfi’ játékosan csúfondáros kiéneklése. A „lényegben” megegyezik az előzővel: disznólkodás. Az egyes strófák belső kiképzését is azéval egyazon „fő szempont” és technika vezérli, a csattanók is hasonlóak. Alaptónusát azonban már nem az „erkölcsvédelem” álszent pátosza színezi még frivolabbá, hanem a „nagy szerelem” megjátszott fellengzése. Amíg az első válfaj az egyháziak valláserkölcsi feddő-oktató predikációihoz és költészetéhez „kapcsolódik”, azok stíljét, hangját, fordulatait, stb. veszi kölcsön és parodizálja, addig emez a fenkölt rangú udvari szerelmi költészet színe alatt és művészi eszközeivel műveli ugyanazt a csúfságot. Az első a „feddő” nemnek megfelelően szónokias, aposztrófokkal dolgozik és mindig - még a trágárkodásban is - egyértelmű. Az utóbbi - stílszerűen - a szerelmi költés „képes beszéd”-ével él, és azt mondhatni, első sorától az utolsóig, a szónak mind szűkebb, mind pedig tágabb értelmében, kétértelmű. Förtelmes disznóság; de ha naiv vagy gyanútlan vagyok, rajongó szerelmes versnek is olvashatom...

A lator vers e két válfaja tehát régi költészetünk két fő ágához, a vallásoshoz, illetve a szerel­mihez igazodik: ezek parodisztikus, obszcén visszája! A két vers vágáns származása, bölcső- és lelőhelye, rokonsága stb. pedig azt is jelzik, hogy a lator poézis elsősorban a deákos műveltségű nemességnek (s valószínűleg még a polgárságnak) volt az „irodalom alatti” irodalma.

Mindezideig a semminél alig valamivel tudtunk többet róla, ideje volt vele szembenéznünk. S hogy erre sor került, és sor kerülhetett, tulajdonképpen Eckhardtnak köszönhető. Az ő esete is példázni látszik azt a filosz-berkekben szálló szólás-mondást, mely szerint: a tudomány egy-egy kiváló tudós melléfogásából is nemegyszer több hasznot húz, mint egynémely szorgos tudor problémátlan, szürke hibátlanságából.

(Irodalomtörténeti Közlemények 1965. 689-93.

„Balassa János éneke solymocskájárul” címen.)