Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

A virágének

Suavissimae coniugi:
„Suscipe flos florem...”

(XIII. századi vágáns virágversből)

Vágáns típusú szatíráink közül egy - Apáti Ferenc Cantilenája - legalább megmaradt mutatóba Mohács előttről. A valószínűleg hasonló típusba tartozott magyar nyelvű szerelmi énekköltészetünkből azonban ennyi sem. Csupán kétsornyi töredék, állítólag a XV. század kilencvenes éveiből, illetve egy strófányi táncszó, ezt 1505 táján jegyezték föl. A Mohács utáni negyedszázad leltára sem sokkal vigasztalóbb: egy össze-vissza csonkult táncdaltöredék meg egy teljes szerelmi ének. S hogy ez utóbbiban se lehessen sok örömünk: fordításban (átdolgozásban?), olasz nyelven maradt ránk.

Koldus örökség, épp hogy több a semminél. Pedig ha egy kósza verssor sem árulkodnék, akkor is biztosra kéne vennünk, hogy termett, bőven termett nálunk szerelmes ének jóval Balassi előtt is. Ha nem termett volna, ha ő előtte egy magyar versszerző sem szól a „szerelem dolgárul”, gazdag hazai előzmények nélkül, csupán külföldi példáktól ihletve, aligha nőhetett volna az első nagy magyar lírikussá, s nyelvünkön aligha énekelhette volna meg úgy, hogy máig zengjen, „a világbíró szerelemnek győzhetetlen nagy hatalmát”.

Már egy századdal előbb - Galeotto Marzio rá a tanúnk - a törökverő hősök tetteit, csatáit zengő énekek mellett szerelmi dalok is fölcsendültek a királyi udvarban, Hunyadi Mátyás fényes lakomáin. Az egyébként fecsegő olasz humanista a jelen esetben sajnos szűkszavú, csupán annyit mond: ritkán. De ez az odavetett ritkán is jelzi, hogy a magyar reneszánsz korszaknak még csak a hajnalán vagyunk. Ekkor még nem „merőlt el az magyar nemzet [azaz a nemesség] az szerelemben”, miként ez megtörtént a magyar reneszánsz virágkorában, a XVI. század második felében, mikor is - mint Balassi írja - „mind ott ben Erdélben s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették, és köz dologgá is tötték...”⁶¹⁶

Balassi szövegének összefüggéseiből világosan kiderül, hogy a „versszerzés” ez esetben a szerelmi költésre értendő. S ennek a Balassival virágba borult szerelmi poézisnek az előz­ményeiről, első nyomairól szeretnék itt számot adni, és amennyire lehetséges, meghatározni szerelmi költészetünk történetének első szakaszát.

1.

Elsőnek vessünk egy röpke pillantást a középkori Európa szerelmi költészetére.

Korai tavasza a XII. és XIII. század. Érthető, hisz - mint Engels megállapítja - „a szerelem, mint szenvedély, mint minden embert (legalábbis az uralkodó osztályokban) megillető szen­vedély, mint a nemi ösztön legmagasabbrendű kifejezése - éppen ebben van sajátos jellege - a történelemben először a középkori lovagi szerelem formájában jelent meg.”⁶¹⁷ A feudális házas­ságkötés alapja azonban nem a kölcsönös vonzalom alapján létrejött szabad pár­válasz­tás, hanem az érdek; azért e szerelem, melynek magas szintű művészi kifejezője a lovagi líra, „egyáltalán nem volt azonos a házastársi szerelemmel. Ellenkezőleg. Klasszikus alakjában a provençe-iaknál határozottan a házasságtörésre irányult és azt költőik dicsőítik. Provençe szerelmi-költészetének gyöngyei az »albák«. Ezek a dalok izzó színekkel festik, hogyan fekszik a lovag szeretője - a más felesége - ágyában, miközben künn az őr vigyáz és figyel­mezteti, mikor a hajnal (alba) közeledik, hogy észrevétlenül elillanhasson; a válás leírása a költe­mény csúcspontja. Az észak-franciáknál és a derék németek közt is elterjedt ez a költé­szet a lovagi szerelem megfelelő formáival együtt, s a mi öreg Wolfram von Eschenbachunk­nak is van három gyönyörű «albá«-ja, amelyeket jobban szeretek, mint három hosszú hőskölteményét.”⁶¹⁸

De nemcsak az albák, hanem a pastourelle-ek, ballata-k, vagyis a tavaszt köszöntő táncdalok és az inkább elbeszélő jellegű chansonok is erről a tőről fakadtak: a kedves szépségét vagy kegyetlenségét, a szerelem örömeit, keserveit dalolták.

A provençal trubadúr költészet iskolát teremtett és követésre talált Észak-Franciaországban, Portugáliában, valamint „a derék németek közt” és Itáliában. Amott a Minnesangban bontott virágerdőt, emitt a „dolce stil nuovo”-ban hozott édes, új gyümölcsöket. Legszebb példa Dante Vita nuovája. Az „édes, új stílus”-ból nőtt ki s vágott új ösvényt az első nagy rene­szánsz poéta, ki Canzonierejével az európai szerelmi költés kánonját századokra megszabta: Francesco Petrarca.

A lovagi lírában (és epikában) központi helyet elfoglalt szerelmi tematika az egykorú latin nyelvű poézisben is jelentős helyet és szerepet kapott. A XII. és XIII. század reprezentatív latin nyelvű világi költészete az ún. vágáns poézis. Afféle iskolai költészet volt, egyetemek, nevesebb iskolák árnyékában, konviktusokban tenyészett, papnak készülő fiatalok, kleriku­sok, félbemaradt, kóbor diákok (XV. századi híres utódjuk Villon!), világi értelmiségiek és elvilágiasodott egyháziak művelték.

Friss, mohó életvágy, alig titkolt szabadosság, játszi kajánság csap ki belőlük. Táncdalok, szerelmi versek, mulató nóták. Fel-feltűnnek bennük a lovagi líra motívumai, fordulatai, némelyike egy-egy pastourelle; hangjuk, irányuk mégis egészen más. Nem gazdag lovagok, vagy szolgálatukban álló énekesek írták, hanem olcsó városi csapszékekben mulató, könnyű nők után kajtató, lapos erszényű diákok. Diákok, kik egyházi iskolát jártak és járnak, maguk is többnyire papok akarnak lenni, műveltségük iskolás és egyházias. Verseik stíljére az egy­házi himnuszok, iskolás tudákosság, Ovidius és az Énekek éneke stb. nyomják rá bélyegük.

2.

Az európai szerelmi líra három főfajtája közül az elsőre, vagyis a trubadúr udvari líra hazai elterjedtségére, illetve művelésére nem maradt emlékünk. Történeti forrásaink ez esetben reménytelenül némák, még homályos célzás vagy utalás formájában sem adnak hírt. Hacsak a Galeotto említette, Mátyás király lakomáin énekelt szerelmes énekek mögött nem sejdítünk effélét. A sejdítéssel azonban - egyéb fogódzó híján - nem sokra megyünk. S hiába vannak adataink, hogy már az Árpád-korban (s később is) neves és névtelen trubadúrok és zenészek megfordultak nálunk; mit, milyen fajta világi énekeket adtak elő, nem tudjuk.⁶¹⁹

A reneszánsz szerelmi poézis latin, humanista változatával már több a szerencsénk. Először, mint ez várható is, Janus Pannoniusnál találkozunk vele. 1456 táján Padovában tanulva, a város podestájának, Giacomo Antonio Marcellónak olasz szonettjeit (?) fordítgatja latinra, miként erről egyik epigrammájából értesülünk:

Vágyainkat gyakran sírták el a régi poéták,
   S mind ékes szavú volt, ihlete, módja szerint.
Én, szerelemben-járatlan, fordítgatom, íme,
   Marcellónak olasz nyelven írott dalait.
Hogyha kívánságod művelt dal Itália nyelvén,
   Mint rég Petrarca, épp olyat ád neked ő.
Ám, ha latin mértékben vágyod hallani őket,
   S nincs más tennivalód: vedd, nosza, verseimet.⁶²⁰

Az antik latin és a humanista mellett jól ismerte az olasz nyelvű szerelmi költészetet, s ennek atyamesterét, Petrarcát tisztelte, nagyra becsülte. Erre bizonyság egyébként Arqua dicséretére szerzett epigrammája is: azért nagy és szent hírű e jelentéktelen, piciny falucska, „Mert Petrarca dicső hamvai nyugszanak itt”.⁶²¹ Petrarca Canzonierejéből - tudtunkkal - nem fordított, csupán a kései szerény tehetségű utód, Marcello dalaiból.

E fordítások erotikái közt lappanganak. Ide sorolható az Ágnes szépségét dicsérő bókvers (De Agnete), valamint a Justinához, címzett, dévaj hangú, hevesen udvarló költemény (Ad Justinam), s tán a Magdolnához című, melyben a nevezett kerítőnőhöz fordul, hogy az járjon közbe szép rokonánál, Priscánál:

És majd, hogyha elérnél nála többet,

Melyről szólani tilt a bölcs szemérem,
Meglásd, teljesítem, ha bármit óhajtsz.⁶²²

Míg Janus költeményei méltóan képviselik a humanista latin szerelmes lírát, addig a hazai latin nyelvű vágáns szerelmi versnek nincs képviselője. Azok a darabok, amelyek a Magyi-kódexben találhatók, nem magyar szerzők művei, a nemzetközi anyagból valók. Ám maga a tény, hogy ezeket olvasták és másolták, már a XV. század utolsó harmadában azt sugallja, tán hazai versszerzőink is megpróbálkoztak effélével.

3.

A magyar szerelmi ének, vagy ahogy kezdetben nevezték, virágének, már igen korán - 1541-ben - tudós méltatóra, bírálóra talált Sylvester János személyében. Az erazmista bibliafordító és grammatikaíró 1541-ben kinyomtatott Új testamentomát kísérő magyarázatainak egyik, Az olyan igíkről való tanuság, melyek nem tulajdon jegyzésben vitetnek című fejezetében a biblia példázatos beszédmódját fejtegetve az alábbi megállapításra jut: „Az ilyen beszídvel tele az szent írás, mellyhez hozzá kell szokni annak, azki azt olvassa. Könnyű kediglen hozzászokni az mü nípünknek, mert nem idegen ennek az illyen beszídnek neme. Íl illyen beszídvel napon­kíd való szólásában. Íl ínekekben, kiváltkíppen az virágínekekben, melylyekben csudálhatja minden níp az Magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem Magyar poesis. Mikoron illyen felsíges dologban illyen alávaló példával ílek, az ganéjban aranyt keresek, nem azon vagyok, hogy az hítságot dicsérjem. Nem dicsírem az mirül ez illyen ínekek vadnak, dicsírem az beszídnek nemessen való szerzísit”.⁶²³

Ez a tartalma miatt elítélt, formailag pedig nagyra értékelt költészet, amelyben „csudálhatja minden níp az Magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben”, aligha lehet más, mint a korabeli vágáns fajtájú költészetünk. A lelkesen üdvözölt, képes stíl az úgynevezett deák énekből teljességgel hiányzik. Az ezzel valóban élő egyházi és egyházias magyar énekeinkre pedig sehogy sem illenek a „hítság”, illetve „ganéj” díszítő jelzők. A virágének így kerül rokon­ságba a vágáns szatírával, amelynek egyetlen fentmaradt, kitűnő emlékét annak köszön­hetjük, hogy tartalma kivételesen elfogadható, sőt rokonszenves lehetett bizonyos egyházi körök előtt.

Apáti Cantilenája kétségtelenül tudós szerzemény, s az a tény eleve kételyt ébreszt ama dogmává merevített felfogást illetőleg, mely szerint a Sylvester megformulázta „Magyar poesis”-en népköltészetet kell értenünk.

E fölfogás szerint a virágének - Erdélyi Pál szavaival élve - „népköltészeti mű”, azaz népdal, tehát parasztságunk szerelmi költészete.⁶²⁴ S ezt vallja néprajz-, zene és irodalomtudo­mányunk a mai napig szinte egyhangúlag.

E fölfogás két alappillérre épült. Az egyik: a múlt században fölgyűjtött népdalaink szívesen használják a virágmetaforát. A másik pedig: Sylvester „az mü nípünk”’ virágénekeiről beszél. S - a „mü nípünk”-ön mi mást szabadna értenünk, mint a magyarság múlt század óta mitizált „gerincét”, a parasztságot?

S ezzel kész is a konklúzió: a virágének parasztságunk ősi idők óta művelt, sajátos költészete, mely már a XVI. század első felében oly magas szinten állt, hogy Sylvester János méltán nevezhette az igazi, reprezentatív „Magyar poesis”-nek, amely Európa bármelyik nemzetének költészetével fölveheti a versenyt.

A konklúzió formailag gáncstalannak látszó következtetés eredménye. Mégsem megnyugtató, mert az egyik premisszával bajok vannak. Hogy milyen volt parasztságunk XVI. századi költészete, sajnos nem tudjuk. Az azonban több mint valószínű, hogy Sylvester híres nyilat­kozata nem a népköltészetre értendő, hanem a korabeli magyar nyelvű „tudós” műköltészetre.

Különben is egy humanista szemében a „poesis” fogalma magától értetődően egyet jelentett a tudós költészettel. S ez alól épp a legtudósabb, legtudatosabb magyar erazmista, a pályáját bécsi egyetemi tanárként befejező Sylvester János kivétel? Nem tévedünk néhány századdal, ha neki tulajdonítjuk a magyar népköltészet fölfedezését, korát századokkal megelőző méltánylását és lelkes értékelését?

Messze van odáig, hogy egy Csokonai ezt leírhatja: „Magyarjaim! Literatorok! Ne csak a külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a rabotázó együgyű magyart az ő erdeiben és az ő scytha pusztáiban, hányjátok fel a gyarló énekes könyveket, a veszekedő predikációkat, a szűr bibliopoliumon kiterített szennyes románcokat, hallgassátok figyelemmel a danoló falusi lányt, és a jámbor puttonost; akkor találtok rá az Árpád szerencsi táborára, akkor lelitek fel a nemzetnek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradványit, amelyeket az olvasott és utazott uracskáknak társaságában haszontalan keresnétek.”⁶²⁵

Sylvester nyilatkozatából ugyanis - ha e kérdésben irodalomtörténészeink (Horváth János kivé­telével) szinte egyöntetűnek mondható állásfoglalása helyes - szükségszerűen és félre­érthe­tetlenül az olvasható ki, hogy ő az igazi, a magasabbrendű magyar poézist, a költői (formai) eszményképet már a XVI. század első felében, Európában mindenkit messze meg­előzve, programszerűen a népköltészetben látja, jelöli meg, s ezt a népköltészetet akarja „minden níp” közvéleménye, irodalmi ítélőszéke elé vinni annak bemutatására és igazolására, hogy kár lenézni a magyart, kár felhánytorgatni szellemi elmaradottságát, íme, nézzétek, csudálkozzatok, ilyen remek, magasszintű költészete van.

Mindez annyira fölemelő, annyira szép, hogy nem is lehet igaz. S valóban - nem is az.⁶²⁶

Érdemes idézni Sylvesternek egy másik, hasonló megnyilatkozását. 1541 januárjában értesíti Nádasdi Tamást, hogy Új testamentoma kész, kijött a nyomdaprés alól, majd így folytatja latin nyelvű levelét: „Néhány évvel ezelőtt még azzal csúfolódtak az idegen nemzetbeliek, hogy még az oroszoknak is van anyanyelvű bibliájuk, csupán a magyaroknak nincs. Pedig a keresztény nemzetek nemcsak hogy nem csúfolódhatnak emiatt rajtunk, sőt irigyelhetnek nyelvünk kiválósága miatt minket, s ebben föl sem érnek. Melyik idegen nemzetbeli nem csudálkozik azon, hogy valaki magyar nyelven görög és római mértékre mindenfajta verssort tud írni. Ki hiszi el, hogy nyelvünkre a szóalakzatokból, a súlyokból, a mértékekből bárki bármit is le tudjon fordítani. Valóban senki.”⁶²⁷

A tudós erazmistát versben és prózában egyaránt a tudós irodalom érdekli. S a „reliquae nationes”-, a „minden níp”-en, akikkel nemzeti öntudatában sértve pörbe száll, s nyilván nem a külföldi népeket érti, hanem egy szűk értelmiségi csoportot, a magyarság elmaradottságát lenézően hangoztató idegen nemzetbeli literátorokat.

Sylvesternek a magyarság szellemi elmaradottságát hánytorgató „reliquea” vagy „exterae nationes”-szel szemben cáfolatul hazai értékekre hivatkozó, azokat fennen lobogtató maga­tartása, állásfoglalása, sőt indítékai sem ismeretlenek korábbi irodalmunkban. Fölötte jellem­ző, hogy hol találhatók: a Jagelló-kori Janus Pannonius kiadások előszavaiban. E kiadások tulajdonképpeni létrehozója, rugója a sértett nemzeti öntudat. Külföldi egyetemeket járó magyar diákok s a hazai humanista értelmiségiek Janus verseit mutatják föl, idézik korona­tanú­ként, hogy nemzetük semmivel sem alábbvaló a többinél, hisz olyan költővel dicseked­hetik, aki még a csodált ókor költői nagyságaival is vetekszik.⁶²⁸

Az idők változtak, s a magyar erazmistának a magyar nyelv fejlettségét, anyanyelvű prózá­já­nak és költészetének európai színvonalát kell bizonygatnia. A magyar erazmista a nép nyelvén szól, de nem a „nép nevében”. Szinyérváralja mezővárosban született, jobbmódú nemesi családból származott, polgáriasodó értelmiségi pályát megfutott Sylvester elsődlegesen nem a mai értelemben vett népet értette a „mü nípünk”-ön, amelynek énekeire oly büszke. Ő a „níp” szót „gens”, „natio” értelemben használja.⁶²⁹

Új testamentomát is „Az magyar nipnek”, „Az magyar nipnek, azki olvassa” - ajánlja. Már az „azki olvassa” kitétel is elgondolkoztató, de keressük csak ki a föntebbi kifejezés értelmét megvilágosító passzust a Ferdinánd király fiaihoz intézett latin nyelvű ajánlóleveléből: „Fogadjátok el, mondom, s tekintélytekkel segítsétek elő, hogy a mi nemzetink keresztényei­nek vulgus-a kezébe eljusson. Hasonlóképpen fogadja el a mi magyar nemzetünk is, s vegye jó szívvel és tanuljon belőle jámborságot.”⁶³⁰

A királyfiak és a „gens nostra Hungarica” egyenrangú felek, ezért bibliafordítását nekik egyazon szívélyességgel, egyazon tiszteletadással ajánlja. Ők minden fönntartás nélkül olvashatják, épülhetnek belőle. Ez a „gens” alighanem a nemes magyar nemzet, hisz ebből származott a királyfiak anyja, Anna királynő is, aki - mint Sylvester írja - „linguae nostrae Hungaricae haud ignara. Quippe quae a nostra gente originem ducit.”⁶³¹

És a „vulgus?” Valamiképpen beletartozott a nemzetbe, de annak nem teljes jogú tagjaként, hisz a királyfiak közbenjárását, támogatását és gyámkodását kellett Sylvesternek kérnie, hogy bibliafordítása az ő kezébe is eljuthasson. Mit is jelent ez a „vulgus”? Az egyszerű, írás­tudatlan népet, köznépet. XVI. századi megfelelője: község.⁶³² Az adott esetben pontosan meg­határozhatjuk, hisz Sylvester itt Erazmus programját visszhangozza, és erazmusi termino­lógiát használ.

A rotterdami mester Paraclesisében fejti ki a bibliának az anyanyelvekre, a „vulgus” nyelvére fordításának szükségességét, hogy a „philosophia Christiana” a maga tisztaságában minden rangú és rendű keresztényhez eljusson, ne csak a kiváltságosok, a papok sajátítsák ki. Krisztus - úgymond - az evangéliumot mindenkinek hirdette, mindenkinek szánta, a „humile Christia­­no­rum vulgus”-nak is. Nem hagy kétségben afelől, hogy a vulguson kiket ért: „Vehementer enim ab istis dissentio, qui nolint ab idiotis legi divinas Literas, in vulgi linguam transfusas... Optarim ut mulierculae omnes legant Evangelium, legant Paulinas Epistolas... Ultinam hinc ad stivam aliquid decantet agricola, hinc nonnihil ad radios suos moduletur textor...”⁶³³ tehát a „tudatlanokat”: utcanőket (mulierculae), parasztokat, takácslegényeket, vagyis a köznépet.

Az erazmista Sylvester bibliafordítását (legalább elvben) a köznépnek szánja. Azt is tanítani akarja, de tanulni tőle nem. Legjobban kitűnik grammatikájából, ahol az „imperitum vulgus”, ahányszor a nyelvhelyesség kapcsán szóba kerül, mindig a rövidebbet húzza, mint aki a nyelvet rontja. Egy helyütt ki is mondja, hogy meg kell tanítani a nyelvhelyességre.⁶³⁴ Szeme előtt eszményként nem a nép nyelve, hanem a héber, görög, latin nyelvekhez mérhető kipallérozott, megregulázott tudós irodalmi magyar nyelv kialakítása lebeg.

Ha állításaim helyesek, megnyugtatóan bizonyítottak, akkor Sylvester ama nevezetes helyen nem a népköltészetről beszél, hanem műköltészetről, amelyet ő - általánosítva - az egész magyar nemzet reprezentatív költészetének, a „Magyar poesis”-nek tud.

4.

Sylvester János - 1541-ben - oly magától értetődő természetességgel hivatkozik a virág­énekekre, mint olvasóközönsége előtt jól ismert, tehát széltében énekelt, népszerű költői termékekre. Joggal gondolhatjuk, hogy e műfaj már az ő idejében is nagy múltra tekinthetett vissza. Nem beszél róluk sokat, csupán minősíti, valláserkölcsi szempontból elmarasztalja, formailag pedig fölmagasztalja őket. Miről szólnak, mi a tárgyuk? Válasza: hítság, azaz hitványság, gané. Többet nem mond, minek is mondana, nevén nevezi őket: virágénekek.

Ezeken pedig, mint a XVI. század második felétől kezdve egyre sűrűsödő és szinte kivétel nélkül elmarasztaló nyilatkozatokból kiviláglik, szerelmes verset és hasonló tárgyú táncdalt értettek.⁶³⁵ Nem minden fajta szerelmes verset, valószínűleg csak a lírai jellegűt.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy elég pontosan meg tudjuk határozni. A legilletékesebb „szakértő” jő segítségünkre, a magyar virágének legnagyobb mestere, Balassi. Mégpedig Campianus fordításában, ahol ezt a latin szöveget:

„Castalio, mysticum illud Salomonis canticum... nihilo pluris, quam cantilenam de amicula, et cum pedissegnia aulae eollo quium amatorium, venereus fulcifer aestivamit,”

imígy magyarítja:

„Castalio, a parázna lator, az Salomon titkos értelmű énekét (ti. az Énekek énekét)... semmivel nem becsülli feljebb egy virág éneknél, vagy valamely udvarbeli szolgáló leánnyal való beszélgetésnél.”⁶³⁶

A magyar szöveg összefüggéséből is nyilvánvaló: Balassi és kora szerelmes éneket, műfajt értett rajta. Latin műszava - cantilena de amicula - többet is elárul. A cantilena a szó szoros értelmében éneket jelent, mégpedig lírai jellegűt, dallam kísérte előadásra készültet. Az amicula meg szerető-t, barátnő-t.⁶³⁷

A virágénekben tehát nem „tisztességes szerelem vagyon benne, oly kedig, ki szabad, nem köteles személek között forog, sem egyéb végre, hanem házasságra” (Balassi); ó nem, sokkal inkább a házasságon kívüli, „megtiltott szerelem” vagyon benne.⁶³⁸ Nem is csoda, hogy fene­kedtek rá az egyháziak - felekezeti különbség nélkül, s ki akarták irtani tövestül. „Éneklettél-e virág éneket, mellyekbe testi szeretetrül és buja dolgokrul volt emlékezet?” - teszi fel a gyónónak az 1583-ban kiadott esztergomi Agendarius a kérdést.⁶³⁹ Az egészséges érzékiség kapott bennük költői kifejezést, a testi szerelem.

A cantio de amicula ma is poétikusan hangzó, szép magyar neve - virágének - onnan származik, hogy amint a latin cantio-nak egykorú magyar tükörszava az ének, ugyanúgy az amiculanak a szerető mellett a virág.

5.

Egyelőre még ne eresszük el Balassi kezét. Figyelmesen olvassuk el Bécsi Zsuzsannáról s Anna Máriáról szerzette virágénekét. Ezt, mint versének kolofonjában írja

Szerzém........................

Táncnótára egy kisded énekben,
Az másfél ezerben
És nyolcvankilencben,
Hogy bécsi virág juta eszemben.

Ki, mi volt ez a „bécsi virág”? Nem főnemes asszony vagy leány, sőt nem is tisztességes nőszemély, tehát a főúri származású költő miért volna diszkrét vagy szűkkeblű. Megadja a nevet és a pontos címet, hátha valamelyik Bécsbe felránduló magyar úrfi hasznát veheti, a házszámot csak azért nem, mert akkoriban még nem voltak házszámok. „Az Zsuzsanna egy szép német leány, Bécsben lakik Tiefengrab utcáján...” A „bécsi virág” bizony utcalány volt, „szép attyafiá”-val együtt, „kinek neve víg Anna-Mária”.

S hogy egy füst alatt e virágének „hítságos” voltát, jellemét, valamint stíljét is bemutassuk, beszéltetjük Balassit tovább:

Egy társommal midőn én ballagnék,

Szerencsére rájok találék,
Rájok nézve ottan felgerjedék,
Jó társom is szerelemben essék,
Ők ottan éleszték,
Kedveket jelenték,
Velek azért mi megesmerkedénk.

Kezet fogván egymással azontúl,

Házban lépénk mindnyájan utcárul,
S mint az méhek szekfü szép virágrul,
Mézet szedénk egymás ajakárul;
Minden bánatunktul
Ott mi esénk távul,
Hogy szerelmet nyerheténk egymástul.

Többet szólnom dolgunkról nem szükség,

Elég, hogy megvolt minden édesség,
Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,
Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,
Ki ugyan nem elég
Bús szívemnek, mert ég,
De versemben itt legyen immár vég.

Költőnk - jobb híján - nem vetette meg az efféle kiruccanásokat s a bécsi széplányokhoz ha­sonló „virágokat”. Egy kisebb csokorra való kitelik belőlük. Gondoljunk csak a „lengyel szép Zsuzsannára”: a krakkói citerás lányra, meg a másik krakkói kurtizánra: „porcogós Annókára”.

Két táncnótája frissen megőrizte e könnyű nőcskék, hamar hervadó esti virágok emlékezetét. Táncdalaiból hiányzik a finomkodás, a nő és a szerelem platonizáló felfogása, a petrarkisták sablonos nyavalygása. Hangjukkal szinte kirínak a módjával petrarkizáló Balassi-versek koszorújából. Anélkül, hogy szégyent hoznának fejére, költészetére.

A virágéneket általában mégsem merném e táncnótával jellemezni. Csupán egyik, ún. lator (latrikánus) válfaját. Tanácsadónk itt is Balassi. „Porcogós Annóká”-hoz írt táncszavát (ő vagy talán a Balassi-kódex írója) így határozza meg: „Latricanus Wers”. Mit jelent ez a sok­­szor idézett, de velejéig meg nem értett, fontos műszó? Hogy mit jelent a „vers”, - nyilván­való. A „latricanus” szó megfejtésére kísérlet történt, csekélyke eredménnyel: a középlatin „latricus” (latro) szabályos továbbképzése lehet, magyar megfelelője a lator.⁶⁴⁰

Az ezelőtt ötven esztendővel megállapítottakat elfogadva, lépjünk tovább. A latricus, illetve a latro utonállót, rablót, gazembert jelent. Ebbe a bokorba tartozik a „latrunculus” aránylag ritka nőnemű párja, a „latruncula” is, amely a hazai középlatinságban női útonálló, azaz kurva, szajha jelentésben volt használatos.⁶⁴¹ Valószínűleg a „latricus”-nak is volt ilyen érte­lemben használt nőnemű párja. Ezek szerint a latrikánus vers mai magyarsággal: kurva vers, azaz szajháról vagy szajháknak írt ének.

Egykorú magyar elnevezéseiben fölösen válogathatunk: lator, parázna, pajkos ének. Ezek a díszítő jelzők mind kurvát jelentettek. Elég lesz mindegyikre egy-egy közel egykorú példa. „... Lator társa volt Luternak az apácza, ha házasság nem lehetett közöttük, lator társának kellett lenni.”⁶⁴² „... Avagy az bordélba kell menned és parázna lész.”⁶⁴³ „Otsmány bordélyból költ pajkosok”.⁶⁴⁴

A virágének lator válfaja sem egyszintű. Egyik változata az ún. „lator dúdolás”. E magyar műszavát Melius Juhász Péter örökítette ránk. A debreceniek Péter pápája egyik - 1561-ben megjelentett - munkájában nem kis ingerültséggel kárhoztatta „a parázna, híságos, csúf és trágár beszédet, virágéneket, lator dúdolást...” S állítását, miként egy skolasztikus módszerrel dolgozó reformátorhoz illik, pontról-pontra igazolta is: „Úgy mint imezek: Péter férjem etc. Az zöldvári éneket. Az agnőnek s az agebnek, annak mind egy ára etc.”⁶⁴⁵

Az első - a Péter férjem - valószínűleg egy vaskos, szabadszájú trufa. A második, amelyet Zöldvári éneknek hív, minden valószínűség szerint virágének; divatos „sláger” lehetett Melius Debrecenjében. A lator dúdolásra fölhozott példája - kezdő sora alapján - a Körmöcbányai táncszóval rokon, de annál jóval borsosabb, obszcén, trágár hangú vénasszonycsúfoló.

A dúdolás gúnyos kiéneklést, csúfolódást jelent.⁶⁴⁶ A férfiaktól egykor körüldongott „szép fegy­verkovácsnéknak”, ha fiatalságuk elillant, szépségük virága lehervadt, nincs sok becsü­letük. Megvetés, gúny céltáblájául szolgálnak, hogy leskelődnek az ifjak után, és még mindig szívesen megnyalnák a sót... Öreg korukra lator dúdolás csúfolja azokat a nőket, akiknek hajdan lator virágvers járt ki.

5.

A lator válfaj mellett a virágéneknek volt egy másik, finomabb, kevésbé szabadszájú, ún. udvari típusa is. A XVI-XVII. század predikátorai e két válfaj közt nem tesznek különbséget, szerelmi tárgyuk miatt egy kalap alá veszik őket, egyaránt erkölcstelennek bélyegzik.

Az ún. udvari szerelmes költést nem a bécsi Zsuzsannák és Anna-Máriák ihletik. Nem e vadvirágok, hanem a partiképes „szüzek”, hajadonok, vagy férjük mellett unatkozó, kikapós szépasszonyok, vagyis a nemesi és főúri udvarokban kitenyésztett pompázó, kerti „virágok”. Egy világ választja el őket egymástól: amazok a társadalom kivetettjei, emezek a kiválasz­tottak. Összekötő kapocs csupán annyi, hogy - elég fölhozni Balassit példának - ugyanazok­hoz a férfiakhoz van mind a két körnek szerencséje.

Költőnk (korának úrfiaihoz hasonlóan) mind a két körben otthonosan mozgott: mind a szép­lányok, mind pedig a szép kisasszonyok és nagyasszonyok világában. Az előbbieket is vállalja, hisz például a bécsi Zsuzsannára szerzett táncdal sem hiányzik a „maga kezével írt könyvébül”. Ám a lecsúszott főnemes még a bordélyban sem tagadja meg úri mivoltát; „kemény húsú” Annókát így leckézteti:

Mit haragszol?

Hogy nem játszol
Velem, kivel egy fraj szól?

Prózára fordítva: Te nem akarsz, te...? Velem, akit egy „fraj”, azaz egy úrnő is szívesen elfogad? Érezteti, hogy nemesi közeledését egy utcalány tartsa megtiszteltetésnek.

Az a „fraj”, kire céloz, valóban főúri, előkelő hölgy volt: Wesselényi Ferencnek, a lengyel király kamarásának felesége. A hazájából kibujdosott Balassi első lengyelországi állomása, mielőtt Krakkóban tette volna tiszteletét, Dembno vára volt. Wesselényi-birtok, itt tartózko­dott a vár úrnője, Szárkándi Anna, míg ura a királyt kísérte. A régi ismerőst a szalmaözvegy szívesen fogadta. És a szívélyes vendégfogadásról mit sem sejtő férj a messzi Varsóban várta, hiába várta a szerető hitves híradását: „Én édes szüvem! Ugyan nem tudom minek vélni, hogy ennyi időtől fogva énnekem sem írál, sem izenél senkitől.”

Mi tudjuk. Balassi már a harmadik versben, melyet Wesselényi „édes szüvé”-hez írt, hálát ad Cupidónak, hogy „Coeliát szerelmére fölgerjesztette s keziben adta”.

Két vers - és a főrangú Coeliától megkapta mindazt a „sok jót”, amit a krakkói kurtizántól még egy tízénekes lovageposzért sem kapott volna meg. A lengyel Hannuska - hivatásához híven - a Balassi vers zengésénél többre becsülte a körmöci arany csengését. A bukott ember és bukott szerelmes mind a két nőnél ugyanazt a mákonyt kereste, „az nagy szerelem miatt búsult lelke” feledést akart inni a mámor Léthe-vizéből. Ha a feledést nem is, de mind a két nőtől végeredményében ugyanazt kapta, és a hozzájuk írt versek ezt meg is örökítik. A meg­örökítés módja elüt egymástól. Az utcalánynak - stílszerűen - lator vers dukál, meg­spékelve trágár célzásokkal; a dúsgazdag bárónénak, „ez föld szép virágjá”-nak meg tudós, bölcs ének, telehintve a petrarkista udvari poézis aranyporával.

Eme udvari típusú virágvers mintapéldánya tán a Kit egy bokrétáról szerzett lehetne. Ezt is főúri hölgyhöz írta, mégpedig a halhatatlan kedveshez, Ungnád Kristófnéhoz. Nem Juliához, a megözvegyült, „kegyetlen” nagyasszonyhoz, ki a tisztességében megfogyatkozott költőnk útját kiadta és kezét (és vagyonát) másnak nyújtotta, hanem Annához, a kegyes szívű szépasszonyhoz, ki - míg férje, Ungnád Kristóf bán Horvátországban bánkódott - méltóztatott meghallgatni az ifjú daliát.

A vers, amely íratott „Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben, Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben”, e meghallgattatás döntő, nagy pillanatát örökíti meg. A szó legszorosabb értel­mében virágének; virágornamentika és -szimbolika tobzódik benne „verágokat verágoz­ván”:

Most adá virágom nekem bokrétáját,

Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte rózsáját:
Úgy tetszik, hogy értem ebbül ő akaratját.

Viola szép színe mutatja hívségét,

Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét;
Nessze mint mutatja bölcs és eszes elméjét!

Mi mindent jelent egy virágbokréta, mi mindent tudnak jelenteni és megjeleníteni a virágok! Még azt is, amit Balassi diszkréten elhallgatni látszik, de épp ezáltal világgá kiált, hogy a bokrétával együtt Anna szép virág is besurrant a „rejtök” ajtaján, és

Az adá virágát akkor én kezemben,
Kit Istentől kérek gyakran könyörgésemben.

Önkéntelenül is a híres XIII. századi vágáns virágvers jut eszembe: Suscipe flos florem, flos autem designat amorem...⁶⁴⁷ Virág, fogadd e virágot, e virág szerelmem jelképe!

6.

„A virágénekről mind a mai napig keveset tudunk” - így fogalmazta meg tudósaink egyöntetű álláspontját - 1949-ben - hajdani mesterem, Horváth János.⁶⁴⁸ Pedig ha csak ez az egy cantile­na de amicula maradt volna meg és egyedül ez képviselné XVI. századi szerelmi költésze­tün­ket, akkor sem átallanám azt állítani, hogy a magyar virágénekről - ennek az egynek alapján is - igen sokat kéne tudnunk. Legalábbis jóval többet, mint amennyit tudományunk mind a mai napig tudni vél. Így többek között a virágvers jellemét, stíljét, hogy úgy mondjam, dióhéjban egész természetrajzát, ebbe értve társadalmi hovatartozandóságát is.

Korántsem vagyunk ennyire szegények. Ránk maradt XVI. századi nemesi költészetünk kertjének dísze, Balassi gazdagon termett, pompázó rózsafája. Ki hiszi ma már, hogy ez a magyar föld egyszeri csodája, előzménytelen, melegházi ritkaság, vagy valamiféle külföldről belopott remekmű, és nem hosszabb előzményekre, hasonló gyakorlatra visszatekintő, meg­izmosodott nemesi osztályköltészet kivirágzása? Szerelmi verseit a Balassi-kódex írója - bizonyára nem a költő szándéka ellenére - virágénekeknek nevezi. Vegyük ezt úgy, hogy ezzel hazai előzményeit és a rokon kortársi termést is megnevezi. Költészete amabból nőtt ki, azt folytatja, és emennek nőtt az idők folyamán fölébe. Ha vérbeli virágénekben vágyom gyönyörködni, övéit veszem elő; ha meg az előzményeket kutatom, szükségképpen hozzá kell fordulnom segítségért. Jobb helyre nem is lehet.

A szerelemnek és az udvarlásnak minden korszakban, minden társadalmi osztályon belül megvolt és -van a maga bevett, az illető osztály tagjaira kötelező etikettje, s ezt a szerelmi költészet, mint az udvarlás egyik fontos eszköze, általában híven, pontosan követi. S épp e „gyakorlati cél” következménye, hogy a szerelmi költészet (kiváltképp az énekköltészet!) még egy fél lépéssel sem szokta megelőzni a saját korát. Belső és külső formáját, hangját, szerelmi szótárát mindig az adott korszakban, az adott osztályon vagy rétegen belül uralkodó, divatozó kánon, illetve gyakorlat szabja meg, amely a férfi és nő közti társas érintkezés, közeledés, társalgás, azaz udvarlás formáit nyíltan vagy hallgatólagosan, de kötelező érvénnyel előírja.

A szerelmi széptevésnek az a finom formája, az az „etikett” amely a virágének fő-, udvari válfajában jelen van, nálunk - a XVI. század folyamán - elsősorban a fő- és a tehetősebb köz­nemesi körökben divatozott. Balassi is csak ebben a körben érzi magára kötelezőnek osztálya etikettjét. Másutt nem. Az utcalányoknak lefizeti a taksát, s kalandjait, ez különben vágáns hagyomány, a víg cimborák mulattatására meg is örökíti lator versekkel. De csak a férfiak mulattatására. Polgár és paraszt szoknyák körül is örömest forgolódott, ám ezekről hallgat, mélyen hallgat a virágének. S ami keveset mégis tudunk róluk, azt pöriratokból tudjuk...

Nem a véletlen műve, hogy a föntebb elemzett virágversek hősnői, múzsái főnemes asszo­nyok. A többi versé hasonlóképpen azok, illetve gazdag fiatal özvegyek, vagy „szép szüzek”, azaz hajadonok. Nekik csapni a szelet már nem rangon aluli, szórakoztatásuk a cortesia kö­rébe vág, megtisztelő, kedves kötelesség. Legföljebb a fölszarvazott férjek nem érzik annak.

Az asszonyokat udvarló versek célja, indítéka nyilvánvaló. Az özvegyekhez és hajadonokhoz írtaké már nem ily egyértelmű, gyakran „tisztességes szerelem vagyon benne, oly kedig, ki szabad, nem köteles személek között forog, sem egyéb végre, hanem házasságra”. S e tisz­tességes szerelem a feudális fogalmak szerint annál tisztességesebb, minél szebb hozomány, minél nagyobb vagyon az ihletője.

A megözvegyült Ungnádnét (s rajta keresztül a hatalmas Losonczy-birtoktesteket) Balassi finom petrarkista versekkel ostromolja, s ezzel egy időben egyik, nem a nyilvánosság elé szánt levelében titkos írással, durván, lator módon mondja ki a feudális házasság lényegét: „Ha Isten karácsonyig éltet, azt gondolom, nagy úr leszek, ha egyébképpen nem is, f...kam után.”⁶⁴⁹

7.

Mi a jellemzőjük (Balassi virágénekeiben) a főúri, nemesi nőknek? „Ékesség, édesség, eszes­ség, szelédség, udvari gyönyörőség”.⁶⁵⁰ „Illendő kedvesség, gyönyörő ékesség... ő módjában, szavában, dolgában.”⁶⁵¹ „Több szép közt létében mindenkor ékessen mindent jól és hellyén ejt [tesz] ő.”⁶⁵²

Baldassare Castiglione a XVI. század főúri, nemesi illemtanát összefoglaló, kanonizáló Il Cortegianójában többek között azt írja, hogy az udvari hölgynek, „aki udvarnál él, mindenek fölött szüksége van arra a kedves nyájasságra, mellyel mindenféle embert kellemesen tud mulattatni, tetszetős és tisztességes beszéddel, mely az időhöz és helyhez, valamint az illetőhöz alkalmazkodik, akivel éppen beszél, és hogy szerény és nyugodt modorával, mely minden cselekedetét kíséri, párosuljon az élénk ész, amelytől minden durvaság távol áll.”⁶⁵³

Csupán véletlen egyezésekről van itt szó? Folytassuk a Castiglione idézetet: „és ez annyi jósággal járjon, hogy éppoly szemérmesnek, óvatosnak és emberségesnek tartassék, mint amilyen mulatságos, szellemes és tapintatos.”⁶⁵⁴ S íme, Bebek Judit „erkölcse szelid, szemér­mes, emberséggel elegy... jeles tréfájú, édes beszédű szavában”⁶⁵⁵ A 15 esztendős Perényi Zsófinak pedig bölcs esze vagyon mindenre: „Tud fedni [titkolni] szerelmet, noha nagyon szeret, nincsen gonosz hírére”.⁶⁵⁶ Az Il Cortegianóban erre is van kádencia: „... az én Palota­hölgyem, amikor szerelemről van szó, úgy viselkedjék, mintha sohasem hinné, hogy aki vele szerelemről beszél, őt szereti”.⁶⁵⁷ Egyébként a szerelem eltitkolásának „művészete” több fejezet tárgya.

Az udvari hölgynek a táncban is tudnia kell, mi az udvarképes, mi az illendő, „ezért is a táncban nem szeretném - mondja Castiglione -, hogy túlságosan erőltetetten és virgoncul mozogjon...”⁶⁵⁸ Balassi Júliájának „udvari jó módját” már táncából is megismerheted: meg sem rezdül, „merőn áll dereka”, úgy járja a szaporát. De nem csak ő, Bebek Judit is.⁶⁵⁹

A virágének úrhölgyei tehát az „udvari jó mód” szerint viselkednek: öltözködnek, társa­log­nak, tréfálkoznak, flörtölnek, táncolnak és énekelnek.

És mit, miféle dalokat énekelnek? A „nevendéken szép szűz” Margaréta, ki virágoskertje harmatos pázsitján „csak mulatságában” mezítláb sétálgat és a bokrok mögül leskelődő Balassiéknak megvillogtatja hónál fejérb lábikráit, - „bölcs versekre gyengén ereszti ki szó­zat­ját...”⁶⁶⁰ Bölcs, tudós verseket énekelnek: „docte”, „pingui” vagy „tenui Minerva” írt virág­éneket, - mifélét az ő udvarlásukra írnak a magyar cortegianók.

Az udvari embernek ugyanis - az Il Cortegiano szerint - a versíráshoz is jól kell értenie: „... a tudományokban a középszerűnél képzettebb legyen, legalább is azokban, melyeket humanisz­­tikusoknak nevezünk... Otthonos legyen a költők írásaiban, nem kevésbé a szónokok és történetírók műveiben, gyakorlott legyen a versek és próza írásában, főképp ezen a mi olasz nyelvünkön; ami által nemcsak magának szerez örömet, de módot nyújt hölgyekkel való sok kellemes társalgásra, kik rendesen szeretik az ilyen dolgokat.”⁶⁶¹ Mert „könnyedén táncolni nem azért tanul-e meg a lovag, hogy a hölgyek tetszését elnyerje? Ki tanulja meg a zene édes harmóniáit egyébért? Ki írna verseket, legalább is olasz nyelven, hacsak nem azért, hogy kifejezze azokat az érzelmeket, melyet a nők benne ébresztenek?... De eltekintve a többiektől, nem volna-e óriási veszteségünk, ha messer Francesco Petrarca, ki nyelvünkön oly isteni módon énekelte meg szerelmét, csakis a latinra fordította volna elméjét, ami megtörtént volna abban az esetben, ha Madonna Laura attól el nem térítette volna? Nem akarom felsorolni azokat a ragyogó elméket, kik a jelenben élnek és részben itt vannak és naponta világra hoz­zák szellemük valamely nemes gyümölcsét, és mégis csupán a nők szépségéből és erényeiből merítik tárgyukat.”⁶⁶²

Méltán sorolhatjuk a „ragyogó elmék” közé a magyar udvari szerelem nagy költőjét Balassi Bálintot is.

A főúri származására sokat tartó mágnás valószínűleg ismerte az Il Cortegianót, így a nemesi osztálygőgöt árasztó ama részletét is, mely szerint az udvari embernek „ne legyen a modora darabos, csiszolatlan, úgy hogy már mérföldnyi távolságból is leríjon róla a paraszt, mert aki ilyen, sohasem remélheti, hogy jó Udvari Ember válik belőle és nem lehet egyéb teendőt rábízni, mint legföljebb a birkák legeltetését.”⁶⁶³

Volt ugyanis egy kis nézeteltérése a selmecbányai fürdőházban a városbíró szolgájával, ki „dudorászva bejött és közvetlen mellém leült; mikor is udvariatlanságát elviseltem és nem sokat törődtem avval, hogy velem egyenrangúvá tette föl magát és velem együtt fürdik”. Betelt azonban a főnemesi pohár, mikor a német polgárfi szóval is megsértette: „E dolog méltatlanságától felingerültem és úgy találva, hogy nem tisztességes a dolog, ha büntetlenül hagyom a sértést, mellyel ez az elvetemült ember, ez a bohóc engem megbántott, megvallom, jelesül elpáholtam őt...”

Eddig még hagyján, mert egy cortegianónak ezt kellett tennie. Ám a legény a városi tanácshoz futott, s ott azt állította, hogy Balassi nemcsak őt hagyta helybe, hanem a tanácsot is „illetlen szóval, szitokkal” mocskolta. Költőnk temperamentumát ismerve nem tartjuk kizártnak, sőt. Ő azonban csak ez ellen a vád ellen védekezik, ily megokolással utasítva vissza a tanácshoz írt, s már fentebb idézett latin nyelvű levelében: „Megkövetem tehát efelől Tekintetességteket, kik, habár tudjátok, hogy nem holmi alávaló nemzetségből származom, gyermek sem vagyok, s némi tanultságom is van, - hozzáteszem (ha ugyan ez a dologhoz tartozik), hogy sok ország­ban és udvarnál megfordultam, - mégis azonnal elhittétek, hogy én olyasmit mondottam, amit kimondhatatlan vétek és szájbeli féktelenség nélkül ki sem lehet mondani. Mintha bizony őseim nyomdokai (akik az ilyen dolgoktól mindig a legtávolabb állottak) nem indítanának utánzásukra? Vagy ha volna is némi vadság és keménység természetemben, nem enyhült volna a múzsák nyájasságának, a tudomány ékességének, vagy a hosszú vándorlásnak és a huzamos udvari életnek hatása alatt? Tudniillik, én ne tudnám, hogy a veszekedés vágya, a versenyt szitkozódás a gyerekek és asszonyok, nem pedig nemes férfiak gyönyörűsége?”⁶⁶⁴

A múzsák nyájassága, a tudomány ékessége, a „hosszú vándorlás”, azaz külföldi egyetemek és országok látogatása, és nem utolsósorban a „huzamos udvari élet” nemesítik a korabeli nemes ifjakat udvari emberré. Fiaikat a főurak királyi és fejedelmi udvarokba, a kevésbé elkelő nemesek pedig főúri udvarokba küldik tanulni, nevelődni. Például Batthyány Boldizsár udvarába, ki maga a francia királyi udvarban tanulta meg az „udvari jó módot”, imígy kom­mendálnak egy ifjat Váradról: „Értvén nagyságod jó hírét-nevét és nagyságod udvarának jó rendtartása felől való dicséretét tudván... udvarában való szép rendtartásokat...” Azért megy a korabeli ifjú effajta udvarba, hogy „lásson, halljon és tanuljon”. Balassi is ezt tette Báthori István erdélyi fejedelmi, majd pedig lengyel királyi udvarában, hol az etikettet Il Cortegiano szabta meg, melyet Górnicki már 1566-ban átdolgozott, és A lengyel udvari ember (Dworzanin Polski) címen ki is adott.⁶⁶⁵

Hazai főúri udvarainkban természetesen nem beszélhetünk valami ragyogó udvari életről. Ezek a királyi udvar szegényes, „vidéki” utánzatai voltak, de arra jók, hogy a nemes ifjak és lányok - itt nevelkedve - valamelyest megismerjék a finomabb, udvari életformát, a legújabb módit viselkedésben, ruhában, táncban, zenében. A kisasszonyok zenét is tanultak, tudtak ját­sza­ni lanton, virginálon. És tanultak énekelni: táncnótát, zsoltárt, virágéneket. Ezekről az ifjak gondoskodtak, egyrészt saját kútfejükből, másrészt idegen forrásokból merítve: magyarít­gatták a Bécsben, Prágában és Krakkóban divatos énekeket és dalokat. Az énekszerzés e körökben „közdologgá” lett, hozzátartozott az „udvari jó mód”-hoz. Verssel illett puhítgatni a „kegyetlen” kisasszonyok s asszonyok szívét.

8.

A főúri és nemesi udvarok asszonyai és kisasszonyai a virágének szép virágai. A dúsgazdag Krusith János lánya, Ilona „egy igen szép virág”; Coelia „ez föld szép virágja”; Margaréta „ez az a virág, ki miatt barátság társok között felbomol”; Júlia pedig „fényes fejér rózsám”, illetve „jóillatú piros rózsám, gyönyerő szép kis violám”. S a Szép magyar komédiában a kegyesét kereső Credulus-Balassi így szólítja meg Dienest: „Mondd meg, ha láttad-e az én virágomat?” Mire az: „Hogy tudom, micsoda az te virágod, ha meg nem nevezed? Látod, hogy rakva az mező az sok szép virágszállal s nevezd meg, mellik az?”⁶⁶⁶

S a virágének tükre e „nemös virágokat” milyennek mutatja? Termetük „igyenes, magas, mint szép liliomszál” vagy „igyenessen felnőtt szép nyers ciprusvessző”; derekuk vékony, jól ter­mett vállukon „térengetik szét” hajuk, s ez fényes, „arany színő”, nyakuk „gömbölő”, karjuk „liliom szín”, kezük, lábuk, „melylyük” hónál fejérb, édes ajkuk piros, kis szájuk kaláris, apró foguk gyöngyszín, szemük kegyes, vidám, gyenge szép orcájuk pedig mint a rózsa, vagy mint „fejér liliommal ha rózsát fogsz össze”. A bánatos, fejét lehorgasztó Coelia „mint szép liliom­szál, ha félbe metszve áll”; mikor pedig könnyezik, „mint tavasz harmatja reggel ha áztatja szépen jól nem nyílt rózsát”.

A kert, a virágok, a virágbokréták, a hölgyek, a szerelmi idill és a virágénekek egy csokorba tartoznak, elszakíthatatlanok egymástól. A már többször említett „nevendéken szép szűz” Margaréta

Hónál fejérb lábát, zöld pázsiton harmat ha néha nedvesíti,
Hogy mezitláb járván csak mulatságában szép virágit csipkedi
Akkor bokrok mögül nézvén szerelmétül élek örülvén neki;

Mert hogy bölcs versekre gyengén énekelve ereszti ki szózatját

S hol gömbölő nyakán s hol jól-termett vállán terengeti szét haját
Midőn gondolkodván, kertében ballagván köti szép koszorúját.

A harmatos füvön mezitláb sétáló szép szűz idilli képe korabeli irodalmunkban nem egye­dül­álló. Viszontlátjuk Gergei Albert „olasz krónikákból” fordított és az olvasóknak mulatságul „magyar versek szerint énekbe foglalt” História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról című remekében. A „szép fényes tündöklő aranyszálú hajú” tündérleánynak

Fejér gyenge lába, mint hattyunak tolla,
Saru az ő lábán akkoron nem vala,
Csak a lába feje, mint hó látszik vala,
Zöld harmatos pázsit nedvesíti vala.

„A kiemelt részek világosan szemléltetik az azonosságot. Felvetődik ezért a kérdés, vajon nem egy korábbi elveszett magyar virágénekre mennek-e vissza az azonos kifejezések és az egyező kép? Balassi költeményeinek és az Árgirus-históriájának az egymásra hatására ugyanis aligha gondolhatunk” - írja Klaniczay Tibor.⁶⁶⁷

Ellenkezőleg, másra gondolnunk nem is szabad! E két kivételes tehetségű költő poézise - Balassi lírája és Gergei Albert epikája - egy tőről fakad. Egyelőre maradjunk e képnél: „Csak a lába feje, mint hó látszik vala”. Az udvari illendőség a nőnek mennyit engedélyez szép lábából megmutatnia?. „Megfigyelték-e már Kegyelmetek, - írja Castiglione - olykor akár az utcán, templomban vagy máshol, játék közben vagy más oknál fogva, hogy egy asszony annyit emel fel szoknyájából, hogy lába és néha lábaszárának kis része is látható, anélkül, hogy ő észrevenné? Ugy-e nagy báj rejlik abban, ha ilyenkor bizonyos nőies könnyedséggel, feszülő bársonyharisnya látszik ki a szépen fényesített cipőből?”⁶⁶⁸

Úgy gondolom, ennél többnek elővillannia még akkor sem volt szabad, ha a hölgy csupán mulatságában, mezítláb hancúrozott kertje zöld gyepén. Bár ez utóbbinak illendő voltáról szólani még az Il Cortegiano is elfeledkezett, ám ha ezt a szép tündérleány és Margaréta egyaránt megcselekedte, aligha sérthette az udvari illemet. Ők ugyanis „udvari hölgyek”, megéneklőik pedig a magyar udvari szerelem legnagyobb poétái.

Ismerték egymást? Igenlő adatunk egyelőre nincs, mégsem mernék rá nemet mondani. Az azonban tényszerűen bizonyítható, hogy Gergei Argirusát Balassi forgatta, gyümölcsözően. A Klaniczay észlelte szövegegyezés olyatén magyarázata, hogy az egyező kép és az azonos kifejezések egy korábbi, elveszett virágénekre mennek vissza, nehezen fogadható el. Főképp akkor, ha úgy sejtjük, hogy az idézett Balassi-vers „mezitlábas” Margarétája a szepesi alispán tizenötéves leánya: Gergei Margit. Egy tanú, nem tanú - mondhatná valaki, s nem jogtalanul. Jelen esetben más a helyzet, nemcsak egy tanúnk van.

A másik tanú Balassi ama verse, melyben a reménytelenül reménykedő szerelmes azt énekli meg, hogy egy kapu közibe jutván „megsaldítja Juliát, az felé megyen”:

Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak,
Azért ő utába úgy szólék utána mint Isten Asszonyának.⁶⁶⁹

Árgirus pedig, ki kegyetlen kősziklák, iszonyú havasok közt bujdosik, hogy elvesztett szeretője nyomára leljen, kétségbeesésében öngyilkosságra készül; ekkor „azonban énekszót az erdőben halla”:

Hirtelen tekinte, egy szép leányt láta,
Úgy megretten, viszontag felálla,
Mert istenasszonynak őtet véli vala.⁶⁷⁰

Ezek az egyezések is egy korábbi, elveszett virágénekre mennek vissza? Kissé sok volna a jóból. Idézett versét Balassi 1588 áprilisában írta a megözvegyült Júliához, s ebben tűnik föl először Gergei Árgirusának ihlető hatása. A föntebbiek mellett a tündér díszítő jelző is: „ez [Júlia] bizony inkább tündér”. S e hatás az egész Júlia-cikluson végigvonul.

„Balassi Júlia-ciklusa és az ismeretlen Gergei Albert Árgirusa között - írja Klaniczay Tibor egy másik tanulmányában - meglepő hasonlatosságokat figyelhetünk meg...”⁶⁷¹ Miként tanul­mánya, úgy e megfigyelései is kitűnőek. Ám a helyesen fölállított premisszákat, meglepő módon, nem a várt, kézenfekvő konklúzió követi: „Mivel semmi okunk sincs e két mű között bármiféle kapcsolatot feltételezni, a koncepciók szembetűnő rokonságát nem magyarázhatjuk mással, mint a kor közös élményével: az adott rossz, meggyűlölt valóság és az emberiség legszebb vágyai ellentétének egyidejű megsejtésével...”⁶⁷²

A kor közös élményének elfogadásával egyidejűleg, azt hiszem, minden okunk megvan rá, hogy a „koncepciók” szembetűnő rokonságát Balassi Árgirus-élményével magyarázzuk.

Gergei Árgirusa, korabeli szerelmi költészetünkhöz híven, az udvari jómódot tükrözi. A királyfi atyjának ékes tartománya és szép fénylő kővára van, s ebben „régi rakott kerte”. S anyjának „bezzeg ékes vala udvara ővele”. Udvari ember; bujdosni is inasával indul. A szép tündérleány meg udvari hölgy. Finom, szép, kedves, szolgálólányait azonban fölpofozza. A vers szerelmi szókincse a szó szoros értelmében virágos. Árgirus „szép virágom”, „szerelmes rózsám”, „én édes szép rózsám”. S a szerelmi légyott színtere: a kert. Nemcsak Árgirus atyjának van „régi rakott kerte”, a tündérleány mulatni szolgálóleányaival szintén szép virágos kertbe jár, sőt tündérországban is:

Drága szép ékes kert ott a várban vala,

Szép ékes folyóvíz ott a kertben folya,
Fénylik a közepin a Vénus temploma,
Szép aranyból csinált Bellóna oltára.

Sűrű szép virágok, árnyékos fák között

Az Ammon istennek, kedves szép éneket
Hangos szóval monda Vénusnak serege,
Mint angyali szép szó hallatik zengése.

Ebben szép Árgirust egyedül bevivé,

Mint a szép Diána, úgy megyen előtte,
Virágos fák alatt vannak leülésbe,
Holott szép Árgirus gyakran dől ölébe.

Szép vetett nyoszolyák várják itt a szerelmeseket. Majd andalognak, a szép tündérleány „csipdes szép violát”, mátkájának „külömb-külömbféle rózsákat mutogat”.

9.

Az udvari élet, a kert- és virágkultusz és a virágének valóban elszakíthatatlanok egymástól. Ezért szükségszerű az európai és hazai kert- és virágkultuszra röviden kitérnünk.

A rómaiak fejlett virágkultusza közismert; kedvelt viráguk volt a rózsa. A kereszténység első századaiban a virágot mint a pogány hívságnak és világias fényűzésnek külső jelét a keresz­tények „száműzték”. Csak később, a kolostori kertekkel nyert újra polgárjogot. A keresztény virágkultuszban a rózsa mellé társul a liliom, az Énekek éneke virága, mely már a IX. szá­zad­ban a legfőbb erénynek tartott szüzességnek válik jelképévé. A piros rózsa pedig, színe miatt, a vértanúk virága, s első sorban a főmártírt, Krisztust jelképezve. Ő a rózsa, a flos florum, miként az Ómagyar Mária siralomban olvashatjuk: „virág virága”. Korán kivirágzik a keresz­tény virágszimbolika is, s a gótikával szinte elönti a misztikusok írásait, az egyházi képző­művészeti, valamint költői alkotásokat. A menny ékes virágoskerté lesz, legszebb virágai a szent szüzek. Kiváltképp a Mária-himnuszokban tobzódik.

Középkori elvilágiasodása a lovagkorral veszi kezdetét: királyok és lovagok váraiból indul modern hódító útjára. A virág ismét visszakapja régi hivatását: a földi szépségnek, élet­öröm­nek lesz társa, jelképe, hirdetője. A várkert egyúttal mulatókert is. E paradicsom - így hívják az egykorú költők - a mesterséges rét (XVI. századi magyar műszóval: mező) képét mutatja: szép zöld pázsit, teletűzdelve virágokkal. Fák, pázsitpadok, deszkákkal körülfogott növény­­ágyak és a forrás vízét elosztó kút díszítik. Ez a kerttípus még a XVI. században is ural­ko­dó.⁶⁷³ A lovagi kert fő virága a viola, a lovagi szerelmet jelképezi. A rózsa és a liliom azelőtt az amor sanctus jelképe volt. A lovagköltők ugyanazokkal a virágnevekkel tisztelik meg a várúrnőket és szerelmeseiket, amelyekkel a kegyes himnuszok szerzői Máriát udvarolják körül...

A magyar kert- és virágkultuszról már jóval kevesebbet mondhatunk. Latin nyelvű legen­dáinkban a keresztény virágkultusznak és szimbolikának már nyoma van. A lovagi virág­kultuszt az Anjou-korban felbukkanó Lilium és a még gyakoribb Viola női nevek jelzik. Viselői mindig dominák: úrasszonyok és abbatissák, nagyúri származású apátnők.

Kertről a Mátyás-korból vannak első értesüléseink Mátyás budai, illetve Vitéz János eszter­gomi várkertjéről. A Jagellók korából már több az adatunk. Ulászló öccse, a Budán tartóz­kodó Zsigmond herceg gyakorta hozat a várkertből virágokat és virágfüzéreket lakomáira. A királyi udvar ünnepségein a hölgyek virágfüzért, a férfiak bokrétát viselnek. Ez a szokás mindvégig megmaradt a XVI. század főnemesi udvaraiban. Ekkoriban a főuraknak is vannak virágkertjeik. Legnevezetesebb Batthyány Boldizsáré. E kertekben főként rózsa, liliom és viola virít, majd a század közepétől szegfű is.⁶⁷⁴ Csupa drága, ritka, szép, úri virág.

A virág ugyanis ekkor még csak a kiváltságosoké! Hogy mennyire az, mutatja: a főurak és asszonyok nagyra becsült ajándékként küldözgetik egymásnak. Az ország leggazdagabb asszonya, Nádasdi Tamásné, a nádor felesége Sárvárról Bécsbe küldözget virágbokrétát a fiának. A mondottakból, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a rózsa, liliom, viola és a szegfű, e drága, ritka virágok a XVI. században még aligha lehettek díszei a parasztság kertjeinek, mert ekkor a parasztságnak kertjei nem voltak.

S az sem lehet kétséges, hogy a virágének elsődlegesen annak a kiváltságos társadalmi osztály­nak, illetve rétegnek költői műfaja, amelyik megengedhette magának a kert és a virág­ápolás fényűzését.

10.

Virágénekeink virágos stíljének párját, egy kis túlzással azt is mondhatnám, magyar nyelvű stíluselőzményeit megtaláljuk a nagyrészt nemesi származású apácák számára írt, illetve fordított kolostori irodalmunkban.

Egyes kódexeinkbe elég belelapozni, szinte minden lapján a „virág” ötlik az ember szemébe. Az „erek életnek földe” természetesen kert, mégpedig olyan - mondja az író -, melyhez hason­latost ember soha nem látott: „ott vannak hát mindenféle szép illatú fivek, kilemb-kilemb színő virágok, rósa, liliom, viola az szép mezőn széll(y)el. Felöl az ég tiszta, ahol a föld nagy ékes­séggel felőtöztetött. Az fák, ki virágos, ki kedég tellyes kilemb-kilémb ért gyimel­csök­kel...”⁶⁷⁵ A lélek a Nagyszombati-kódex apáca olvasóit így szólongatja: „Oh tündöklő szép piros rózsák, oh gyenyerűségös illatozó fejér liliomok és szeplő nekil való violák, azaz szent­ségős és szeplő nekil való lelkök, lássátok, mert nem az estveli virágok, akiket én mondok nektök...”⁶⁷⁶ Vagy: „Ó tü mind isteni nemös virágok, lássátok és hallgassatok meg engemet és tü mind kegyességös szeretők, velem egyetömben keserögjetek...”⁶⁷⁷ Az Érdy-kódex Cecilia-legendájában a szüzek „szép virágok”, az Érsekújvári-kódex Katerinája „nemös virág”.⁶⁷⁸

A misztika lelki nászának fordítója a földi szerelem régi magyar szókincsét közli velünk: „ő engömet jegyösévé választott vala, és önnön gyűröjével önmagának gyűrezött vala, és engö­met nagy sokképpen megékesítött vala, mézet és tejet gyakorlatoson [gyakran] az ő mézes szájából vöttem, és ottan ottan gyakorlatoson az ő szájának édességös csókolgatásával gyenyerköttem és éltem, és gyakorlatoson lelki ölelésökkel engemet hozzája ölelt az én lelki jegyösöm, ki liliomoknak szeretője...”⁶⁷⁹

Csupán a „lelki” jelzőt kell az apácák épülésére szánt kegyes ömlengésből kiiktatnunk!

11.

E szükségszerű, hosszas kitérő után vegyük szemügyre azt a néhány törmeléket, mely 1550 előtti virágének költésünkből reánk maradt. Mohács előttről csupán kettő: a Soproni virágének és a Körmöcbányai táncszó.

Mindkettőről édeskeveset tudunk, talán még fönnmaradásuk körülményei vallanak róluk legtöbbet. Mindkettő városban, városi jegyzőkönyvre firkantva, városi jegyző kezétől szár­mazó másolatban maradt az utókorra. A városi jegyzőség jelentős, magas képzettséget igénylő bizalmi állás volt, s kiváltképpen a nagyobb, német lakosú városaink jegyzői szinte kivétel nélkül egyetemet végeztek, és a patrícius polgárok közé tartoztak.

A Soproni virágéneket Gugelweit János firkantotta 1490 táján Sopron városi könyvének hártyaborítékjára. Tőle még egy hasonló jellegű följegyzést bírunk; a város úgynevezett feljegyzési könyve hátsó borító levelének belső lapjára ezt írta: „amor vincit omnia”.⁶⁸⁰ Ez is csak tollpróba, de jellemző, hogy Gugelweit János soproni jegyző úrnak a hivatalos okmá­nyok írását előkészítő tollpróbálgatásokkor milyen szerelmes énekek kezdő sorai jutottak eszébe. E latin nyelvű utóbbi ugyanis szintén az. Mollay Károly, a följegyzés közlője ezt az idézetet közvetlenül Vergiliustól citáltnak gondolja, s ennek megfelelően értékeli. Igaz, hogy végső fokon a 10. Ecloga híres 69. sorára megy vissza (omnia vincit Amor: et nos cedamus Amori), de ha jobban megnézzük a Gugelweit-féle változatot, mindjárt szemünkbe ötlik, hogy a szórend fölforgatása nem a pontatlan idézés következménye, hanem éppen ezáltal jött létre a klasszikus metrumtól elütő új ritmus. S ez az új ritmus a 4/3-as osztású vágáns hetes. Gugelweit tehát nem Vergiliust, hanem egy vágáns szerelmi ének kezdő sorát idézi. Hogy melyiket - pontosan nem tudjuk, de hasonló kezdetű például a Carmina Buranában is található: „Amor tenet omnia.”⁶⁸¹

A Soproni virágének csupán kétsornyi töredék:

Wyrag tu(u)dyad theuled el kel mennem

Es the yrethed kel gyazba ewlteznem

Mai átírással:

Virág, tudjad, tűled el kell mennem,
És te íretted kell gyászba ölteznem.⁶⁸²

Valami biztosat nehéz volna róla mondani. A jelek szerint egy eredetileg hosszabb költemény első két sora. Kardos Tibor táncdalnak gondolja, Kodály pedig ének-refrénnek. Egyik föltevés sem látszik valószínűnek. Sokkal inkább albaszerű szerelmi búcsúzó, a lovagi albák kései magyar hajtása. Népdal már ezért sem lehet.

S hogy társadalmi forrásvidékét merre keressük, a gyászba ölteznem elárulja. Eregy édes győröm kezdetű Balassi-versben látjuk viszont. Nem mehet kedveséhez, gyűrűjét küldi el:

Mint te burítva vagy fekete zománcban,

Így szívem is érte öltezett most gyászban,
Búskodik magában,
Hogy nem részesülhet ő nyájasságában.⁶⁸³

Balassi verse nem alba, nem szerelmi búcsúzó, de érzelmileg hasonló helyzetet fejez ki, és jellemző módon ugyanazzal a közhellyel él. Ezzel nincs szándékomban azt állítani, hogy Balassi ismerte a Soproni virágéneket. Csupán annyit: már készen kapja, átveszi az őt meg­előző virágének költők és költészet szó- és kifejezéskincsét. S a Soproni virágének ránk maradt két sora eme gazdagnak föltételezett előzmény szerény tanúja.

A másik vers, a Körmöcbányai táncszó műfajilag némiképp rokon a „porcogós Annókához” írt Balassi-verssel. Körmöcbánya 1505. évi számadáskönyvének címlapja őrizte meg. Ide állítólag Kreusl János körmöcbányai jegyző jóvoltából került; fölfedezője, Križko Pál az ő kezevonását véli fölismerni a táncszó névtelen lejegyzőjének írásában.⁶⁸⁴

Supra agno ſock fel kabla

Haza yxth ſyryedt tombi catho
a te zyp palaſchtodban
gomboſch ſcharudban
haya haya wiragom⁶⁸⁵

Mai átírásban:

Supra agnő, szökk fel kabla,
haza jött fírjed, tombj Kató,
a te szíp palástodban,
gombos sarudban.
Haja, haja virágom!

Fölfedezője szerint „valamely magyar népdal töredéke”, pedig jellege, valamint a versindító supra szava vágáns, műköltői eredet. Tréfás táncszó, mégpedig vénasszony csúfoló. Rajta (supra) aggnő (ma így mondanák: öreglány), most táncolj teljes cicomában, hogy hazajött a férjed, - biztatja az ének az egyszeri Katót, ki jobbféle nőszemély lehetett, mire a kabola (kanca = szajha) is utal. Az öregedő némber ura távollétében szívesen táncolgatott... S most, hogy az megjött, másképp lesz megtáncoltatva.⁶⁸⁶

De nemcsak táncszó maradt fenn Balassi előttről, hanem egy táncének is, melyet jelen halmazállapotában inkább táncének törmeléknek nevezhetnénk. Borsa Gedeon fedezte föl - 1955-ben - a budapesti Orsz. Orvostörténeti Könyvtár egyik ősnyomtatványának bekötési táblájában.⁶⁸⁷ S ő bizonyítja meggyőzően, hogy lejegyzése 1510-1542 között történhetett. Olyannyira törmelékes, hogy nem is érdemes eredeti alakjában leközölni; elég, ha Mezey László olvasatában mutatjuk be:

... öltöznek be az erdők

zöldbe...
   he, hea, hó!
zöld erdőbe neki...
   he, hea, hó!
az piros hajnalon
az ifjak kegyeseket
szaggatják (?)...
   he, hea, hó!
virági, hog(y) a (föl)dbe (?)
mert virágzik az harmattól
  a vagy ek... (?)
   he, hea, hó!⁶⁸⁸

Bár e vers a közölt formában úgy fest, mint egy antik váza, melynek csupán néhány cserepét hozta az ásó fölszínre, de még így, ebben a formájában sem mondható érdektelen kurió­zum­nak. Sokat, nagyon sokat elárul a megvolt egészről, s egyben korai táncének költészetünkről is. Ha a megmaradt „cserépdarabokat” nézegetjük, minden túlzás és elfogultság nélkül arra a megállapításra kell jutnunk, hogy eredeti valójában szép ének lehetett. Megmaradt elemei ezt sugallják. S már itt készen, kiforrottan találjuk azokat az elemeket, azt a kifinomult szólam­kincset (zöld erdő, piros hajnal, virágzik a harmattól stb.), amely későbbi szerelmi költészetünknek, így például Balassi énekköltészetének is közkincse.

Vágáns típusú tavasz-ének, refrénes (he, hea, hó!) táncdal. Latin nyelvű ősei visszamennek a XI. századig. A Carmina Cantabrigiensia egyik tavasz-éneke például így kezdődik: „Vestiunt silve tenera ramorum virgulta...”⁶⁸⁹ S e töredék: „...öltöznek be az erdők zöldbe...” S hogy a magyar távlatot se veszítsük el szemünk elől, idézzük csak Balassi egyik tavasz-énekét, a Borivóknak valót: „Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.”

Táncdal töredékünk kétségtelenül a XVI. század első feléből való. Roncsolt voltában is az elveszett hasonló termékek milyenségéről vall és korai fejlettségét, színvonalát dicséri.

A tánc, mint szerte Európában, nálunk is fölötte divatozott. „Serényen futamnak táncban az leányok” - írja megbotránkozva Cantilenájában Apáti Ferenc, s a tánchoz rögtön a pártahullás képzetét társítja. A királyi és nemesi udvarokban egyre „tombolnak”, azaz ropják a táncot, hiába hirdeti az egyház az ördög praktikájának, emeli föl ellene szavát. S a talpalávalót nemcsak a zene szolgáltatta. „Tudod jól, hogy énököt is mondnak az táncban” olvashatjuk az 1520 táján másolt Sándor-kódexben.⁶⁹⁰ A néhány évvel később készült Székelyudvarhelyi-kódex egyik elmélkedésében pedig: „holott (vannak) a tánc énekök, és a te táncod, holott vannak a hítságnak öltözeti, hol vannak a te tagjaid, lábaid a táncolásra?”⁶⁹¹

Hol vannak hát e táncénekek? „Hogy a refrén vissza ne kérdje: No de hol a tavalyi hó?” Pusztulásuk oka: egyrészt gyakorlati célt szolgáltak, s az újabb „slágerek”, divatosabb táncdalok elfelejtették a meguntakat, a divatból kimenteket. Másrészt az egyházak is üldözték, irtották őket, hisz a friss, pogány életöröm hirdetői voltak, a „megtiltott szerelmet”, a „testi szeretetet” prófétálták.

A tárgyaltakon kívül még egy szerelmes verset ismerünk „szövegszerűen” 1550 előttről. Ez ugyan nem csonk, nem törmelék, még sincs sok köszönet benne: olasz fordításban maradt ránk. Bernardo Tomitano olasz egyetemi tanár egyik munkája őrizte meg, melynek első kiadása 1545-ben Ragionamenti della lingua Toscana, dove si parla del perfetto oratore e poeta volgare címen jelent meg, és amely már 1543-ban készen állt.

Tomitano e dialógusban Paolo Manuziót beszélteti, aki a képes beszéd és az ötletes túlzás példái közt idéz egy magyar szerelmes verset is, az alábbi bevezetéssel: „Akkoriban, amikor Padovában tartózkodtam, egyik este fölfigyeltem egy magyar diákra, aki magában dudorászva valamit halkan énekelt. Mivel valamelyest a háznépem közé számított, megkértem őt, legyen szíves és tolmácsolja nekem latinul azt az éneket, amit ő készségesen meg is tett; meghallva egészen elámultam ama nyelv tökélyén; s toszkánai nyelven előadva valahogy imígy fest, mint mindjárt hallani fogjátok.”⁶⁹² Halljuk tehát!

Donna, ch’havete nel bell petto santo
Mille cor’, mille palme
Di mille sventurate, amoros’ alme,
Che fa la mia? Ben so, che ‘l sdegno, e ‘l pianto
De l’altre tutte in se medesma tolle;
Perche d’ogni altra e piu tenera e molle.
Et via piu so, di vostra crudeltade;
Ch’ ha preso qualitade.
Quest’ una doglia il cor ben dee patire,
Ma le pene daltrui non puo soffrire.⁶⁹³

Ez a latin közvetítéssel olaszra fordított magyar ének újra visszafordítva magyarra:

Oh asszonyom, aki szép, szent kebeledben
Ezer szívet s ezer boldogtalan szerelmes lélek
Ezer hódolatát őrzöd;
Hát az én szívem mitévő legyen?
Tudom, magába fogadta
A többiek keservét s panaszát mind:
Mert gyengédebb és lágyabb mindenkiénél.
Ismerem jól te kegyetlenséged,
Mert jutott belőle részem elegendő.
Ezt az egy fájdalmat el kell tűrnie szívemnek,
De a többiek kínját már nem tudja elviselni.

Tehát imígy fest prózában az a magyar szerelmes dal, amely a padovai professzort, aki a beszéd ékítményeivel foglalkozva figyelt fel a poesia volgare példázataira, olyannyira meg­ragadta, hogy olaszra fordítja, s tudós művében idézi. Vele körülbelül egy időben a magyar lingua volgare ékítményeit fölfedező sárvári iskolamester is „az bészídnek nemesen való szerzísít” dicséri „az mű nípüek” virágénekeiben, „melyekben csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíínek éles voltát az lelísben, mely nem egyéb hanem magyar poézis”.

Az éneket egy Padovában tanuló magyar diák dudorászta az olasz estbe. Ki tudja, mire, kire gondolt elmélázva? Hazulról hozta e dalt, ott termett, s terem ott több is ehhez hasonló. Hogy ki volt ez a „scolaro Ongaro”, név szerint meghatározni nem tudjuk. Valószínűleg gazdag családból való nemes ifjú, hisz - a jelek szerint - Tomitanónál lakott. A vékonyerszényű talján tanárok jól megnézték, kit vesznek házukba; főként a „hegyentúli” gazdag főnemesek gyerekeire vadásztak. Tomitano 1539-től tartózkodott Padovában a logika tanáraként. Tehát az 1545-ben közzétett magyar dalt 1539 és 1543 között hallhatta.

S miképp illik e dal eddig tárgyalt virágénekeink sorába? Ez is vágáns fajtájú szerelmi vers vagy táncnóta? „Bármely csiszolt és kristályos az olasz vers formája - írja fölfedezője, Szabolcsi Bence - a magyar eredetire kétségkívül nem következtethetünk belőle többet, hogy az is rímes formában készült”.⁶⁹⁴ Ez igaz, Tomitano a latin „nyersfordításban” kapott éneket a divatos canzone formába öltöztette, elolaszosította. Intonációja - mint Waldapfel József meg­állapította - feltűnően emlékeztet Guidiccione egyik szonettjének kezdősorára: „Donna, c’havete nei begli occhi santi...”⁶⁹⁵ Az is valószínű, hogy Tomitano a magyar verset szabadosan, saját ízlésének megfelelően költötte át. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy a dal épp azért ragadta meg, mert belső formája, képes stílje „korszerű” volt, egybevágott az olasz canzonék és szonettek stíljével, s így az ő ízlésével, verstani kívánalmaival. Ugyanez mondható tematikájáról. Éppen ezért föltételezhetjük, hogy a fordító az eredeti magyar vers belső állagát aligha másította meg.

Tárgya a provençe-i dalköltészet óta kamaratémája az európai szerelmi lírának: az elérhetetlen kedves keser-édes kegyetlensége. Az érte epedő férfiak ezrének szívét tartja rabláncon, rejti kebelébe, s hódolatukat meghallgatatlan fogadja stb. Ám a bókolásnak ez a keresett, finom­ko­dó formája nem található meg a vágáns fajtájú virágének tartományában. A „scolaro Ongaro” dúdolta dal virágének ugyan, de már az újabb, olasz módi szerint készült, a XVI. századi petrarkizmus gyümölcse; Horváth János meghatározását elfogadva: humanista gyökerű műdal. Rokona és boldog őse Balassi bókoló, udvarló énekeinek.

12.

Ennyi az egész, amit sikerült összekaparni. Néhány csonk, néhány törmelék, de e csonkok, törmelékek egy elveszett, gazdag, többrétű szerelmi költészetről vallanak. Arról, amely a magyar késő középkor és a XVI. század első felének szívéből fakadt, és a mélyből már a század második felében nagy költészet bomlik virágba: Balassi Bálint lírája.

(Fejezet „A magyar világi líra kezdetei” című monográfiából. Bp. 1962. 266-303.)