A régens lánya

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Bretagne-ban

Olvasóink engedelmével vessünk most egy pillantást Bretagne-ba, ahol sorsára hagytunk egynéhány, figyelemre méltó személyiséget, hogy történetünk főszereplőit nyomon követ­hes­sük. Bár e személyeknek csekélyebb szerep jutott történetünkben, hogysem e réven tarthatná­nak érdeklődésünkre számot, emléküket idézi a történelem kérlelhetetlen szava; engedelmes­kedjünk hát egy pillanatra a történelem kívánalmainak.

Bretagne már az első összeesküvés idején is tevékenyen kivette részét a törvényesített királyi fattyak mozgalmából. E tartomány, mely a történelem során ismételten tanúbizonyságát adta királyhűségének, a túlságig, sőt, az esztelenségig fokozott hűséggel ragaszkodott a király véréből származó fattyakhoz, s azok érdekét az ország érdekei fölébe helyezte, úgyannyira, hogy ragaszkodása bűnné fajult, hiszen nem átallotta segítségül hívni az ország legádázabb ellenségeit, akik ellen XIV. Lajos hatvan esztendőn át viselt irtóhadjáratot, s Franciaország több mint két évszázadon át, s mindezt csupán azért, hogy trónra emelje a hercegeket, ahogy ő hitte: a korona jogos várományosait.

Egy téli estén találkoztunk már - mint emlékszünk - ama férfiakkal, akikben mintegy testet öltött a lázadás. „Markunkban a kígyó feje és a farka” - mondta volt a régens szellemesen e lázadásról, de tévedett, valójában csak a kígyó fejét és törzsét markolta. A fej: a törvényesített fattyak, a spanyol király és ostoba ágense, a Cellamare-i herceg volt, a test: néhány bátor és elmés ember, jelenleg a Bastille lakói. De nem került még kézre a kígyó farka, mely ott tekergeti Bretagne rideg földjén, s Bretagne akkor is éppoly rebellis volt, mint ma, s akkor is éppoly idegen az udvar szövevényes világától. Az igazi, egyedüli veszély hordozója pedig a farok volt, amelyen mérges fullánkok meredeztek, mint a skorpió farkán.

A breton vezetők azt az utat választották, amelyet valaha Rohan lovag, XIV. Lajos alatt; s ha azt mondjuk, Rohan lovag, azért tesszük, mert az összeesküvéseket általában egyik vezető­jükről szoktuk elnevezni. A jelentéktelen és hiú Rohan herceggel egy sorban, sőt, előtte két másik feje is volt pedig az összeesküvésnek: az egyik a végrehajtás, a másik az eszmék em­be­re. Az előbbi normann köznemes volt, s úgy hívták, Lautréamont, az utóbbi holland filozófus, s úgy hívták: Affinius Vanden-Enden. Lautréamont pénzt akart, ő csak a kar volt, Affinius köztársaságot, ő volt a lélek. Köztársaságot, éspedig XIV. Lajos országába beékelve, hogy vérig bosszantsa a nagy királyt, mert Lajos féktelenül gyűlölte s üldözte a republikánusokat háromszáz mérföldes körzetben maga körül; ő ölette meg Hollandia főminiszterét, Jan de Wittet is, bizonyítva, hogy kegyetlenebb az orániai hercegnél, Hollandia helytartójánál, aki ugyan szintén ellensége volt a miniszternek, de legalább személyes sérelmei miatt akart elégtételt venni rajta, míg XIV. Lajosnak mindig hű barátja és szövetségese volt e nagy ember. Nos tehát, Affinius köztársasággá akarta tenni Normandiát, s e célból kikiáltotta Rohan lova­got protektorává, a breton összeesküvők elégtételt akartak venni bizonyos sérelmekért, amelyek a régens uralma alatt érték a tartományt, s e végből kikiáltották a köztársaságot, addig is, míg alkalmas protektort találnak, ha kell, akár spanyolt. Du Maine hercegnek mindenesetre nagy szerencséje volt. Bretagge-ban ezek történtek:

A bretonokat fellovalták a spanyol ajánlatok. Nem volt több okuk az elégedetlenségre, mint más tartományoknak, de az idő szerint a bretonok még nem tekintették magukat igazán, szív­ből franciának. Kívánatosnak tartották a háborút Franciaország ellen, ez volt tulajdonképpeni céljuk. Richelieu kegyetlenül elnyomta őket; most, hogy felszabadultak e vaskéz szorítása alól, azt remélték, Dubois alatt visszaszerezhetik régi függetlenségüket. Kezdetnek szembefor­dul­tak a régens által kiküldött adminisztrátorokkal: a forradalom mindig forrongással kezdő­dött, mióta a világ világ.

A tartományi gyűlés megbízott elnöke Montesquiou volt; e tisztség az alkirályságnak felelt meg. Meghallgatta a nép panaszait, kívánságait, és beszedte az adót. A rendek sok mindent sé­rel­meztek, de pénzt nem akartak adni, mondván, hogy kifogásuk van az intendáns személye ellen. Montesquiou, a régi rezsim embere XIV. Lajos módszereihez szokott, s a felhozott indokokat nem tartotta kielégítőnek.

- Uraim, nem terjeszthetik gravamenjeiket így őfelsége elé, ez kimerítené a lázadás fogalmát - mondta. - Előbb fizessék meg az adót, azután panaszkodjanak, a király meg fogja hallgatni sérelmeiket, de nem, tűrheti, hogy kifogást emeljenek olyan ember személye ellen, akit ő bizalmával tüntetett ki.

Montaran úrnak, aki ellen Bretagne felzúdult, valójában nemigen hányhattak egyebet a sze­mé­re, mint hogy ő volt ez idő szerint a tartomány intendánsa. Akárki más lett volna a helyé­ben, ugyanez az ellenszenv sújtotta volna. Montesquiou tehát nem fogadta el a rendek kikötését, s makacsul kitartott amellett, hogy az első lépés csakis a megajánlott adó befizetése lehet. A rendek ugyancsak megmakacsolták magukat, és nemet mondtak.

Az egyik követ így vágott vissza Montesquiou-nak:

- Marsall úr, feledni látszik, hogy ily modorban legfeljebb egy hadvezér tárgyalhat a leigá­zottakkal, de szabad és ősi előjogokkal bíró férfiak e hangot nem tűrhetik el; mi nem ellenség vagyunk, s nem katonaság, hanem szabad nemesek és urak saját hazánkban. Örömmel meg­szavaznók a kért adót, cserébe azért a csekély szívességért, melyre a királyt kérjük, hogy tudniillik váltsa le Montaran urat, akinek a személye visszatetsző népünk szemében; de ha azt kell látnunk, hogy az udvar csak követelődzik és hiteget, megtartjuk a pénzünket, s elviseljük, ameddig elviselhetjük az intendánst, akit nem szívelünk.

Montesquiou úr megvetően elbiggyesztette az ajkát, és hátat fordított a követeknek, azok ugyanúgy tettek, s ki-ki visszavonult méltósága sáncai mögé.

A marsall elhatározta; hogy türelmes lesz. Azt képzelte ugyanis, hogy nagy diplomata, s remél­te, hogy magánösszejöveteleken sikerül rendbe hoznia azt, amit a testületi szellem oly szerencsétlenül összekuszált. De a breton nemesek büszkék. Úgy érezték, a marsall megalázta őket, tehát ki sem mozdultak otthonról, s konokul távol tartották magukat ezen uraság foga­dásairól. A marsall magára maradt, csalódott, lenézése dühhé változott, s a harag eszeveszett elhatározásokat szül. A spanyolok csak erre vártak.

Montesquiou sűrű levelezésben állt a nantes-i, quimperi, vannes-i, rennes-i hatóságokkal, s azt írta nekik, hogy már látja: ezek a bretonok mind egy szálig lázadó bitangok, de az utolsó szó igenis az övé lesz, tizenkétezer katonája majd illemre tanítja a bretonokat, s megmutatja nekik, mi az igazi virtus.

Összeültek a rendek; e tartományban a népet a nemességtől csak egy lépés választja el. A szikra belekapott a lőporba, a breton nép apraja-nagyja összefogott. Félreérthetetlenül Montesquiou úr értésére adták, hogy neki tizenkétezer katonája van, Bretagne-nak százezer embere, s azok majd megtanítják kővel, vasvillával, sőt muskétával a katonákat arra, hogy máskor ne ártsák bele magukat abba, amihez nincs közük.

A marsall meggyőződött róla, hogy a tartományban csakugyan százezer szövetséges van, s az mind követ vagy fegyvert szorongat. Gondolkodóba esett, s egyelőre ennyiben maradt a dolog, a kormány szerencséjére. A nemesség megenyhült, győzelme tudatában, s panaszát fölöttébb ildo­mos formában terjesztette elő. De Dubois és a régens kormányzótanácsa nem akart meg­hátrálni, a folyamodványt ellenséges megnyilatkozásnak minősítették, s ennek ürügyén vizs­gálatot indítottak. A tábornoki kar után a csapattisztek következnek. Montaran, Montesquiou, Pontcalec és Talhouet sorompóba lépett egyik és másik oldalon, és vitézül küzdöttek. A bátor és erélyes Pontcalec csatlakozott a tartománybeli békétlenekhez, s az addig alaktalan indula­tokból kisarjasztotta annak a harcnak magvát, amellyel már megismerkedtünk.

Meghátrálni nem volt többé mód, elkerülhetetlenné vált a nyílt összecsapás. Az udvar mit sem tudott a spanyol ügyről, azt hitte, a lázadás egyedüli oka az adó. A bretonok - bár titokban a régens uralmának aláaknázására törtek - nagy hangon kiáltozták: „Le az adóval! Vesszen Montaran!” - hogy elleplezzék az aknaásás zaját, hazafiatlan összeesküvésüket. De a szeren­cse ellenük fordult. A régens - századának egyik legügyeseb politikusa - nem láthatta, de megsejtette a rejtett csapdát. Gyanította, hogy e kísértet, e helyi lepel mögött valami más búvik meg, s hogy ezt a valamit lássa, lehullatta, helyesebben szólva, lerántotta róla a leplet. Leváltotta Montarant. Bretagne diadalmaskodott. Rögtön lelepleződtek az összeesküvők; mindenki más beérte ennyivel, csak ők ágáltak tovább a porondon, a többiek meghátráltak, beadták a derekukat.

Ekkor fogadták el Pontcalec és barátai a haditervet, amelyet már ismerünk; úgy határoztak, hogy erőszakos eszközökhöz folyamodnak céljuk elérése érdekében, mely felé nem közelít­hettek többé suttyomban a lelepleztetés veszélye nélkül. A lázadás kiváltó oka megszűnt, de üszke még nem hamvadt ki. S nem elég-e egyetlen szikra, tűzvészt támasztani, ha a még parázsló hamuba hull?

Spanyolország résen volt. Alberoni alig várta, hogy elégtételt vegyen a vereségért, melyet Dubois mért rá, a hírhedt Cellamare-féle üggyel; kész volt Bretagne-ba küldeni Spanyolország vérét-aranyát, mindazokat a kincseket, melyeket a párizsi összeesküvés támogatására szánt, abban a reményben, hogy ezúttal jobb helyre kerülnek. De a lázadás pillanata elmúlt. Alberoni ezt nem tudta; ágensei félrevezették. Pontcalec azt képzelte, hogy lehetséges a háborút újrakezdeni, mialatt Franciaország háborúban áll Spanyolországgal; Pontcalec azt képzelte, hogy meg lehet ölni a régenst. Csakhogy e tettet, melyet Franciaország legádázabb ellensé­geinek sem tanácsolt volna senki ez idő szerint, neki magának kellett volna végrehajtania, s nem Chanlay-ra bízni.

Számított egy fegyverrel, pénzzel megrakott spanyol hajó közeli érkezésére; a spanyol hajó nem jött meg. Híreket várt Chanlay-tól, de csak La Jonquière-től érkezett levél... és miféle La Jonquière-től!... Egy este összeült barátaival Nantes-ban, a régi kastély közelében, egy kis szobában. Levertek voltak mind és tanácstalanok. Du Couëdic bejelentette, hogy névtelen levelet kapott, mely szökésre buzdítja.

- Én is mutathatok önöknek egy ugyanilyen levelet - mondta Montlouis -, délben ivópoharam alatt találtam. Feleségem halálra rémült: úgy érte e hír, mint derült égből a villámcsapás.

- Én bízom és várok - jelentette ki Talhouet. - Bretagne nyugodt, a párizsi hírek biztatóak. A régens egyre-másra szabadon bocsátja a spanyol ügy résztvevőit.

- Én is kötelességemnek tartom, hogy beszámoljak egy különös figyelmeztetésről, amelyet ma kaptam, ha már önök megtették - szólt Pontcalec. - Mutassa csak a levelet, du Couëdic és ön is, Montlouis. Hátha ugyanaz a kéz írta, hátha csak tőrbe akarnak csalni?

- Nem hinném. Aki szeretne bennünket minél messzebb tudni, nyilván valami veszélytől akar megóvni. Becsületünket nem veszélyeztetné a szökés, emiatt nem esne folt rajta. Mindenki úgy tudja, hogy a breton összeesküvés lezárult. Az ön fivére és unokaöccse, Talhouet, Spanyol­országban van, Solduc, Rohan, Cerantec és Sambilly törvényszéki tanácsos eltűnt, de senki nem vádolta őket emiatt gyávasággal: egyszerűen úgy tekintik, hogy az elégedetlenség űzte el őket. Megvallom, ha a figyelmeztetés megismétlődik, én elmegyek.

- Nincs ok félelemre, barátom - mondta Pontcalec. - Sőt, meg kell mondanom, ügyeink soha nem álltak olyan jól, mint most. Az udvar nem sejt semmit, hiszen, ha sejtene, már a nyo­munkban lennének. La Jonquière éppen tegnap írt: jelentette, hogy Chanlay La Muette-be utazik, ahol a régens egyszerű közemberként él, testőri őrizet nélkül, gyanútlanul.

- Ön mégis nyugtalannak látszik - jegyezte meg du Couëdic.

- Megvallom, az vagyok, de más okból, mint hiszi.

- S mi ez?

- Ó, merőben személyes ok.

- Az ön személyéhez kötött?

- Az enyémhez. Elmondom, hisz keresve sem találhatnék jobb hallgatóságot, mint önök, leg­hűbb s engem mindenkinél jobban ismerő barátaim. Ha szorulna a hurok, ha választanom kéne a menekülés s a maradás közt, mert itt veszély fenyeget... nos, én maradnék. S tudják-e, miért?

- Nem. Miért?

- Mert félek.

- Ön, Pontcalec! Ön fél? Hogy kerül össze e két, egymást kizáró szó?

- Istenemre, félek, barátaim. Mentsvárunk az óceán, bármelyikük elmenekülhet a Loire-on Paimboeuftől Saint-Nazaire-ig cirkáló ezer meg ezer vízijármű egyikén, de ami önöknek a menekülés, az nekem a biztos halál.

- Nem értem - mondta Talhouet.

- Megrémít - mondta Montlouis.

- Nos, hallgassanak meg, barátaim.

S Pontcalec hozzákezdett az alábbi történet elbeszéléséhez, áhítatos csendben, társai tudták: ha Pontcalec fél, érdemes az okát meghallgatni.