A régens lánya

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Nantes

A Dubois által kiküldött különbíróság permanenciában működött. Megbízói teljhatalommal ruházták fel, ami, mint tudjuk, bizonyos esetekben nagyon is körülhatárolt hatalmat jelent. Székhelyét a várban ütötte fel, ahol tekintélyes katonai erőt vontak össze őrizetére; a katonák örökös riadókészültségben éltek, a békétlenek támadását várva.

A négy nemesúr letartóztatása napján Nantes mintegy megbénult rémületében, de utóbb feleszmélt, s megmozdult az érdekükben. Bretagne lélegzet-visszafojtva várta, kitör-e vajon a felkelés, hanem a felkelés csak nem akart kitörni. Pedig rohamosan közeledett a per kezdete. Annak a napnak előestéjén, amelyre az első nyilvános tárgyalást kitűzték, Pontcalec fontos megbeszélésre hívta össze barátait a börtönben.

- Lássuk csak - mondta Pontcalec -, tettünk-e, mondtunk-e a nyilvánosság előtt megfontolatla­nul olyat, amiért vád érhet?

- Nem! - hangzott az egyöntetű válasz.

- Elárulta-e valamelyikünk az összeesküvés tervét másnak: feleségének, fivérének, barátjának? Ön, Montlouis?

- Nem, nemesi becsületszavamra.

- S ön, Talhouet?

- Nem.

- Du Couëdic?

- Nem.

- Ez esetben nem lehet ellenünk bizonyíték, se terhelő vallomás. Senki nem leshette ki titkain­kat, nincsenek rosszakaróink.

- De elítélni elítélhetnek - jegyezte meg Montlouis.

- Milyen jogcímen? - kérdezte Pontcalec.

- Titkos értesülésekre hivatkozva - felelte mosolyogva Talhouet.

- Olyannyira titkos értesülésekre - tette hozzá du Couëdic -, hogy eleddig említés se történt róluk.

- A bíróság csúfosan fel fog sülni - jelentette ki Pontcalec. - Olyan csúfosan, hogy egy csillag­talan éjszakán ők maguk szöktetnek majd el bennünket, nehogy kénytelenek legyenek fényes nappal szabadon ereszteni.

- Nem hiszem - rázta a fejét Montlouis. Négyük közül ő volt kezdettől a legborúlátóbb, talán mert neki volt a legtöbb veszteni valója: ifjú felesége s két gyermeke, akik imádták apjukat. - Nem hiszem. Én ismerem Dubois-t, Angliában találkoztam és beszélgettem vele. Olyan, mint a menyét, ha megszomjazik, a pofáját nyalogatja. Dubois szomjazik, uraim, s mi a keze között vagyunk, vérünkkel fogja szomját csillapítani.

- De ha nem csalódom, van még Bretagne-nak parlamentje!

- Van, és szépen végig fogja majd nézni, amint a fejünket veszik - felelte Montlouis.

Pontcalec - az egyetlen, aki mindig derűs volt a négy nemesúr közül -, Pontcalec közbelépett:

- Nyugalom, uraim, nyugalom - mondta. - Ha Dubois szomjazik, az az ő baja, legfeljebb meg­vesz, és punktum, de a mi vérünkből ezúttal egy csepp nem sok, annyit sem lát, erről kezes­kedem.

A bíróságnak csakugyan nem volt kezdetben könnyű a dolga: se bizonyíték, se beismerés, se terhelő vallomás! Bretagne a szemük közé nevetett, s ha nem nevetett, még rosszabbat művelt: fenyegetődzött.

A bíróság elnöke futárt menesztett Párizsba, hogy beszámoljon az ügy állásáról, és újabb utasításokat kérjen.

- Ítéljék el őket szándékaik alapján - felelte Dubois. - Nem tettek semmit, mert nem volt rá módjuk, de amit tenni akartak, az annál súlyosabb, s ilyen természetű ügyekben a szándék felér a tettel.

A bíróság magáévá tette e félelmes érvet, halomra döntve a tartomány reményeit. A másnapi tárgyalás hangneme riasztó volt; a vádlottak ki nem fogytak a gúnyos megjegyzésekből, valósággal pellengérre állították bíráikat. De egy jól felvértezett bíróságról leperegnek a gúny és a felháborodás nyílvesszői - márpedig Dubois alaposan megválogatta embereit, s ő értette a mesterségét.

A foglyokat visszavezették börtönükbe. Pontcalec diadalmaskodott, kijelentette: nagy ered­mény, hogy olyan jól odamondogattak a bíróságnak, amiben különben ő járt az élen.

- Ez mit sem változtat azon, hogy rosszul áll a szénánk - mondta Montlouis. - Bretagne nem kelt fel.

- Arra vár, hogy elítéljenek - felelte Talhouet.

- Ha arra vár, régen rossz.

- Kizárt eset, hogy elítéljenek - mondta Pontcalec. - Bűnösök vagyunk, ezt egymás közt nyugod­tan megvallhatjuk, de bizonyíték nincs ellenünk. Ki merne bennünket elítélni? ez a bíróság?

- Nem a bíróság, Dubois.

- Megmondom, mihez lenne a legnagyobb kedvem - szólt du Couëdic.

- Mihez?

- A következő tárgyalási napon elkiáltani magam: „Hej, bretonok, ide hozzám!” Sok ismerős arcot látok mindig a teremben. Vagy kiszabadítanának, vagy lekaszabolnának, de akár így, akár úgy: a végére jutnánk. A halál is jobb, mint ez a várakozás.

- Minek kockáztatnók, hogy egy fogdmeg megsebesítsen? - vont vállat Pontcalec.

- Mert az a seb, amelyet egy fogdmeg kardja üt, begyógyulhat, de az, amelyet a hóhér pallosa, soha - vágta rá du Cotiédic.

- Jól beszél, du Couëdic - kiáltotta Montlouis. - Csatlakozom a véleményéhez.

- Ugyan, nyugodjék már meg, Montlouis - szólt Pontcalec. - Önnek éppúgy nem lesz dolga a hóhérral, ahogy nekem sem.

- Eh, már megint a jóslat - legyintett Montlouis. - Tudja meg, Pontcalec: nem bízom benne.

- Rosszul teszi.

Montlouis és du Couëdic kétkedően rázta a fejét. Talhouet helyeslőleg bólogatott.

- Ez olyan biztos, mint a kétszer kettő, barátaim - folytatta Pontcalec. - Száműzetésre ítélnek majd bennünket, kénytelenek leszünk hajóra szállni, s én útközben belefúlok a tengerbe. Rám bizonyosan ez a sors vár; az önöké alakulhat másképp is. Kérvényezzék, hogy ne azon a hajón szállítsák el önöket, amelyen engem. És van más esélyük is: megeshet például, hogy egy hul­lám lesodor a fedélzetről, vagy hogy megcsúszik a lábam, s a lépcsőről belezuhanok a ten­ger­be. Egyszóval: a tenger által halok meg. Ebben megingathatatlanul hiszek. Ez számomra maga a bizonyosság, úgyannyira, hogy ha holnap halálra ítélnének, s kivezetnének a vesztőhelyre, én ugyanolyan nyugodtan állnék a vérpad lépcsőjén, mint itt, önök közt, feltéve, hogy a vérpad szárazföldön áll.

Ez a magabiztos hang nem tévesztette el hatását a másik háromra. Aki remélni akar, hajlamos a babonára; a remény babonás hit. A vádlottak végül már csak nevettek a lázas sietségen, mellyel a bíróság a pert lebonyolítani igyekezett. Nem is sejtették, hogy Dubois küldöncöt kül­dönc után meneszt Nantes-ba a procedúra befejezését sürgetve. S egy szép napon a törvény­szék befejezettnek nyilvánította a vizsgálatot. Ezt a bejelentést a vádlottak viharos derültség­gel fogadták, gúnyuk soha nem volt még oly maró, szellemük oly szikrázó, mint aznap.

A bíróság visszavonult ítélethozatalra.

A titkos tanácskozás viharosan folyt le, mint ezt a történelem azóta kiderítette. A bíróság egyes, aggályosabb lelkű vagy kevésbé becsvágyó tagjai felháborodottan utasították el annak a gondolatát is, hogy puszta gyanú alapján elítéljenek embereket, akik ellen egyetlen terhelő adat nem merült fel, Dubois közléseitől eltekintve, amelyek hitelében alapos okuk volt kétel­kedni. De hiába érveltek, bizonykodtak, a többség Dubois engedelmes eszközének bizonyult, s a vita hovatovább úgy elfajult, hogy a tekintetes bíróság tagjai hajba kaptak, gyalázták egymást, kis híján ölre mentek. Tizenegy órán át tanácskozott a bíróság, s végül a többség döntött. Az ítélethirdetés előtti napon a város legtekintélyesebb polgáraiból, breton tisztekből, bírákból álló küldöttség kereste fel a miniszteriális bizottságot hivatalában. A bizottság szó­vivője kifejtette, hogy a bretonok nem lázadtak fel sem de facto, sem de iure, mivel az az óhajuk, hogy szívesebben látnák a spanyol királyt a trónon, mint az orléans-i herceget, alkot­mányos kívánság, lévén a spanyol király XIV. Lajosnak egyenes ági utódja - unokája -, míg a régensherceg csupán oldalági rokon; s végezetül, hogy a tartományi gyűlés igenis inkább vin­di­kálhatja magának azt a jogot, hogy beleszólása legyen a régens személyének kijelölésébe, mint egy közönséges parlament. A miniszteriális bizottság, alkalmas érvek szűkében, nagy böl­csen hallgatott, s a küldöttség jó reményekkel távozott. Másnap mégis elítélték a vádlotta­kat, nem a nantes-i vizsgálat eredménye, hanem a Párizsból kapott utasítások alapján. Az össze­esküvés négy, letartóztatott vezetőjén kívül tizenhat nemesurat ítéltek el in contuma­ciam. Az ítélet ki­mondta, hogy

„a vádlottak felségsértés és hazaárulás szándékában bűnösnek találtatván, fejük vétes­sék, a jelenlevőknek de facto, a távollévőknek in effigie. Kastélyuk kőfalai s őrtornyai földig lerontassanak, szálfaerdeik s fasoraik kilenc láb magasságig letaroltassanak.”

Egy órával az ítélet meghozatala után utasították a jegyzőt, hogy az ítéletet hirdesse ki a delikvensek előtt.

Mint már említettük, az ítélethozatalt egy rendkívül viharos tárgyalás előzte meg, amelynek során a hallgatóság ismételten és hangosan kimutatta rokonszenvét a vádlottak iránt. Barátaink a vitában porrá zúzták a bíróság minden vádját, úgyhogy a lehető legderűlátóbban néztek a folytatás elébe. A közös zárkában vacsoráztak éppen, s a nap eseményeit vitatták, amikor egyszerre csak felpattant az ajtó, s feltűnt keretében a jegyző szigorú, sápadt alakja. E baljós jelenésre hirtelen elapadt a vidám terefere, s a foglyok szíve nagyot dobbant.

A jegyző lassú léptekkel, méltóságteljesen közeledett. A porkoláb kint őrködött a nyitott ajtónál, a sötét folyosón muskéták csövei villogtak.

- Mit óhajt, uram, s mit jelentsen ez a gyászos ceremónia? - kérdezte Pontcalec.

- Uraim, azért jöttem, hogy a törvényszék ítéletét kihirdessem. Térdepeljenek le!

- De uram, csak a halálos ítéletet szokás térden állva meghallgatni - mondta Montlouis.

- Térdeljenek le, uraim - ismételte meg előbbi szavait a jegyző.

- Térdeljen, aki bűnös és aki nemtelen - szegte fel a fejét du Couëdic. - Mi nemesemberek vagyunk és ártatlanok, állva fogjuk végighallgatni az ítéletet.

- Ahogy parancsolják, uraim, de kérem, vegyék le fejfedőiket, a király nevében beszélek.

Egyedül Talhouet-n volt föveg, sietve leemelte. Hajadonfőtt, szorosan egymás mellett állva, sápadtan, de megvető mosollyal hallgatták végig az ítélet felolvasását, egyetlen sóhaj, hang, mozdulat nélkül. Majd amikor a jegyző végzett a felolvasással:

- Miért mondta a bíróság, hogy ha elárulom Spanyolország terveit, nem lesz bántódásom? - kérdezte Pontcalec. - Spanyolország ellenséges ország, őszintén elmondtam, amit terveiről tudhatok - és íme, elítéltek. De miért? Hát a bíróság gyávák gyülekezete? nem átallt csapdát állítani a vádlottaknak?

A jegyző nem felelt.

- Párizsban senkinek nem esett bántódása, a régens megkímélte Cellamare-t és cinkosait, egyetlen csepp vért nem ontottak ki, holott ők el akarták rabolni a régenst, s talán meg is ölték volna. Bűnük legalább olyan súlyos volt, ha nem súlyosabb, mint a mienk, hiszen a felhozott vádak egyike sem bizonyult ránk. Bennünket szemeltek ki arra, hogy a főváros helyett lakoljunk? - háborgott Montlouis.

A jegyző nem felelt.

- Értsd meg, Montlouis - szólt du Couëdic -, odafönt hagyományos, családi gyűlölet él Bre­tagne ellen, a régens így adta e gyűlölet tanújelét, meg akarván mutatni, hogy ő is a családhoz tartozik. Nem a mi személyünket vették célba, hanem a tartományt, mely háromszáz éve harcol eredménytelenül jogai és privilégiumai tiszteletben tartatásáért. Itt és most Bretagne bűnösségét mondták ki, hogy egyszer s mindenkorra térdre kényszerítsék.

A jegyző hallgatott, mint a sír.

- Ej, fejezzük már be! - szólt Talhouet. - Halálra ítéltek, és punktum. Fellebbezhetünk az ítélet ellen?

- Nem, uraim, fellebbezésnek nincs helye - felelte a jegyző.

- Akkor távozhat, uram - mondta du Couëdic.

A jegyző meghajolt és távozott. Nyomában elvonultak a katonák is, s a börtön nehéz vasajtaja döndülve csapódott rá a négy nemesúrra.

- Szépen vagyunk! - mondta Montlouis.

- Ej, elítéltek, hát elítéltek - vélte Pontcalec. - Nem állítottam én egy szóval se, hogy ez nem eshet meg velünk, csak azt mondtam, hogy kivégzés nem lesz.

- Egyetértek Pontcaleckel - bólintott Talhouet. - Az egész cécónak csupán az a célja, hogy ráijesszenek a tartományra, és próbára tegyék türelmét.

- Egyébként sem végezhetnek ki, míg a régens jóvá nem hagyta az ítéletet - mondta du Couëdic. - Mármost, hacsak nem küldik fel az aktát külön gyorsfutárral, két nap, míg feljut, egy nap, míg a régens aláírja, kettő, míg visszaérkezik, az összesen annyi mint öt, vagyis még öt teljes napunk van, s azalatt sok minden történhet. Ha híre fut az ítéletnek, felkel a tarto­mány.

Montlouis kétkedően rázta a fejét.

- És ott van Gaston is - szólt közbe Pontcalec -, uraim, ne feledkezzenek meg Gastonról.

- Félek, uraim, hogy Gastont is letartóztatták - mondta Montlouis. - Ismerem őt, ha szabad lenne, már hallatott volna magáról.

- De azt csak nem tagadod, te vészmadár, hogy jó néhány nap haladékunk van? - kérdezte Talhouet.

- Ki tudja!

- No, és végül: a tenger, az ördögbe is, a tenger! - csapott az asztalra Pontcalec. - Ne feledjék, uraim, hogy a tenger által kell elpusztulnom.

- Folytassuk ott, uraim, ahol abbahagytuk, üljünk asztalhoz - mondta du Couëdic. - Igyunk meg még egy pohár bort egymás egészségére.

- Nincs több borunk - állapította meg Montlouis. - Ez rossz ómen, uraim.

- Ugyan már, a pincében van bor elég - legyintett Pontcalec.

És beszólította a porkolábot. Az rögtön meg is jelent a hívásra, s hogy a négy barátot terített asztal mellett találta, döbbenten bámult rájuk.

- Nos, mi újság, Christophe mester? - kérdezte Pontcalec.

Christophe mester Guerből származott, és módfelett tisztelte Pontcalecet, akinek a nagybátyja, Crysogon volt néhai földesura.

- Hisz tudják, uraim - felelte.

- Hát ha más nincs, hozz még bort.

- Szegény jó urak! A borhoz menekülnek - dünnyögte a porkoláb kifelé menet.

Egyedül Montlouis hallotta meg Christophe mester megjegyzését. Bánatosan elmosolyodott. Pár pillanat múltán a társaság arra lett figyelmes, hogy valaki futva közeledik a zárkához. Kisvártatva felpattant az ajtó, és Christophe mester jelent meg a küszöbön, üres kézzel.

- Nini, hát a bor hol marad? - kérdezte Pontcalec.

- Jó hírt hoztam! - kiáltotta Christophe, mintha nem is hallotta volna a kérdést. - Jó hírt, urak.

- Mi történt? - kérdezte Montlouis megremegve. - A régens halott?

- Zendülés Bretagne-ban? - tette hozzá du Couëdic.

- Nem, uraim, Isten ments, hogy merném én ezt jó hírnek nevezni!

- Mi van hát? - kérdezte Pontcalec.

- Châteauneuf úr visszarendelte a katonákat! Százötven katona állt fegyverben a Piac téren, ami általános riadalmat keltett, de az imént parancsot kaptak az elvonulásra, s már el is indultak a kaszárnya irányába.

- Kezdem remélni, hogy mégsem ma este lesz a kivégzés - mondta Montlouis.

E pillanatban hatot harangoztak.

- A hír csakugyan jó, de ez nem ok arra, hogy szomjazzunk - vélte Pontcalec. - Lódulj azért a borért, barátocskám!

Christophe térült-fordult, s pár perc múlva ott állt a teli üveg az asztalon. A négy barát körülülte az asztalt, s teletöltötték poharaikat.

- Gaston egészségére! - emelte föl a magáét Pontcalec, s cinkos pillantást váltott barátaival. Azok már értették, kinek - minek szól ez a pohárköszöntő.

Mind fenékig ürítették poharukat, Montlouis-t kivéve, akinek a keze félúton megállt a levegőben.

- Mi az? - kérdezte Pontcalec.

- Hallga! A dobok! - kiáltotta Montlouis, abba az irányba mutatva, amerről dobpergés hallat­szott.

- Hát aztán - vonta meg a vállát Talhouet. - Nem hallottad, mit mondott Christophe? Most vonulnak haza a katonák.

- De nem, éppen hogy nem! A katonák kivonulnak, ez nem takarodó, hanem riadó!

- Riadó!? Mi az ördögöt jelenthet ez? - kérdezte Talhouet.

- Semmi jót! - ingatta búsan a fejét Montlouis.

- Christophe! - fordult Pontcalec a porkoláb felé.

- Igenis, uraságod parancsára, mindjárt kiderítem, mi történt - mondta az. - Azonnal jövök.

Azzal kirohant a szobából, de arra azért volt gondja, hogy az ajtót kulcsra zárja. A négy barát némán, szorongva várakozott. Tíz perc múltán nyílt az ajtó, s bebukott a porkoláb, falfehéren a rémülettől.

- Futár érkezett a várba - jelentette. - Párizsból jött, sürgős parancsot hozott, s mihelyt azt átadta, mindenütt megkettőzték az őrséget, és riadót verettek a kaszárnyákban.

- Ó, jaj! ez nekünk szól - mondta Montlouis.

- Jönnek! Idejönnek! - nyögte a porkoláb, minden ízében reszketve. Jobban megrémült, mint foglyai.

S csakugyan; puskaagyak koccantak a folyosó kövéhez, s odakintről izgatott szóváltás hallatszott.

Megint nyílt az ajtó, s ismét a jegyző lépett be.

- Uraim, mennyi időt kérnek arra, hogy evilági ügyeiket rendbe tegyék, mielőtt büntetésüket elszenvednék?

A jelenlévők ereiben megfagyott a vér.

- Én annyi időt kérek, amennyi idő alatt az ítélet feljut Párizsba, s onnan visszaérkezik a régens jóváhagyásával - mondta Montlouis.

- Én csak annyi haladékot kérek, hogy a bíróságnak legyen ideje megbánni igaztalan ítéletét - szólt Talhouet.

- Én azt óhajtanám, hogy a miniszternek legyen ideje büntetésünket egyheti elzárásra változtatni, amire könnyelműségünkkel rá is szolgáltunk.

Pontcalec hallgatott.

- Hát ön mit kíván, uram? - fordult hozzá a jegyző szertartásosan.

- Én? semmit - felelte Pontcalec rendületlen nyugalommal.

- Hallják tehát, uraim, a bíróság válaszát: „Két órát kapnak evilági és lelki ügyeik elrende­zésére. Most fél hét van, két és fél óra múlva a place du Bouffay-n kell lenniök, ahol az ítélet végrehajtatik.”

Síri csend támadt szavai nyomán, a legbátrabb is úgy érezte, hogy égnek mered a haja rémü­letében. A jegyző távozott. A halálraítéltek némán összenéztek, és kezet szorítottak egy­mással. Két órájuk volt még. Két óra olykor egy örökkévalósággal ér fel, máskor úgy röpül el, mint egyetlen pillanat. Megjöttek a papok, majd a katonák s végül a hóhérok. Barátaink helyzete egyre kétségbeejtőbbé vált. Egyedül Pontcalec őrizte meg hidegvérét, nem mintha a másik három gyávább lett volna nála, de őket cserbenhagyta már minden remény. Mégis megnyugtatólag hatott rájuk Pontcalec rendíthetetlen nyugalma, aki nemcsak a gyóntatópap, de a hóhérok megjelenését is szemrebbenés nélkül fogadta. A hóhérok máris rátették a kezüket áldozataikra.

Megkezdődött az az iszonyú szertartás, amit az elítélt toalettjének hívnak. A négy elítéltre fekete köpenyt adtak, ugyanolyat, amilyen a papok reverendája, akik a vérpadig kísérik majd őket, lelki vigaszt nyújtva, hogy a nép ne tudja megkülönböztetni az áldozatokat kísérőiktől; mert még mindig fenyegetett a zendülés veszélye.

Következett volna az utolsó, félelmes felvonás: az elítéltek kezének megkötözése. Tegyék vagy ne tegyék, erről folyt a vita. Pontcalec azt mondta a hóhérnak az ő fenségesen derült, bizakodó mosolyával:

- Isten nevében, hadd maradjon szabadon a kezünk, s mi ígérjük: fegyelmezettek leszünk.

- Ez nem az én dolgom - felelte az a bakó, aki Pontcalec körül sürgölődött. - A rendelkezések minden elítéltre egyformán vonatkoznak, hacsak külön parancsot nem kapunk az ellenkező­jére.

- És ki adhat rá parancsot? - kérdezte Pontcalec nevetve. - A király?

A bakó meghökkenve bámult Pontcalecre: hasonló hidegvérrel soha nem találkozott még pályája során.

- Nem, márki úr, nem a király, a főnökünk - felelte.

- Hol az a főnök?

- Ott van ni, az, aki Christophe mesterrel beszélget.

- Hívja ide - mondta Pontcalec.

- Hé, Lamer^* mester - kiáltotta a bakó -, jöjjön csak ide! Ez az úr beszélni kíván kenddel.

Ha a mennykő csapott volna le hirtelen a négy elítélt közé, az sem rémíthette volna meg jobban őket, mint ez a név.

- Hogy mondta? - hördült fel Pontcalec félelmében remegve. - Hogy mondta? Mi a neve?

- Lamer, uram, ő a mi főnökünk.

Pontcalec sápadtan, a félelemtől megdermedve hanyatlott egy székre. Riadt társaira tekintett; szemében elmondhatatlan iszonyat tükröződött. A kívülállók értetlenül nézték az imént oly magabiztos férfi hirtelen összeomlását.

- Lám, lám - mondta Montlouis Pontcalecnek, szelíd szemrehányással.

- Uraim, önöknek volt igazuk - felelte Pontcalec. - De nekem is igazam volt abban, hogy hittem a jóslatnak; ez is beteljesül rajtam, éppúgy, mint a másik kettő. Hanem most már én is megadom magam, s beismerem: elvesztünk.

A négy nemesúr összeölelkezett, s Istennek ajánlotta lelkét.

- Mi a parancs? - kérdezte a bakó.

- Felesleges megkötözni az urak kezét, ha készek a becsületszavukat adni, mind a négyen katonák és nemesek.