A régens lánya

HARMINCHATODIK FEJEZET

Az utolsó találkozás

Gaston felszabadultan, örömtől mámorosan lépte át a télikert küszöbét. Mióta az összees­küvéshez csatlakozott, iszonyú nyomás nehezedett lelkére; megkönnyebbülést csak Hélène szerelme hozott olykor, s még az is milyen ritkán! S most egyszerre úgy eltűnt a nyomasztó érzés, mintha egy sziklát hengerítettek volna le a melléről.

Eddig bosszúról álmodozott, véres és iszonyú álmok látogatták, most átadhatta magát a szere­lemről, dicsőségről szőtt ábrándoknak. Hélène nemcsak gyönyörű teremtés, nemcsak odaadó kedves, de királyi vérből származó hercegnő, afféle földi istenség, akinek kegyeiért versengve ontanák vérüket a gyarló emberek, ha gyarló asszony módján nem adná azt oda ingyen és önként.

Gaston érezte, hogy akarva-akaratlan, sőt, akarata ellenére valahol a szíve mélyén ébredezni kezd becsvágya - pedig azt hitte, e szívet csordultig betölti a szerelem. Micsoda ragyogó jövőnek néz elébe! A Lauzunök, Richelieu-k is megirigyelhetnék! Nincs többé XIV. Lajos, aki hasonló helyzetben ráparancsolt Lauzunre, hogy szakítson kedvesével, ha nem akar száműzetésbe menni; egy gyengédségre vágyó, lánya szeretetére áhítozó tiszta és nemes jó barát lépett a bősz atya helyébe, aki a köznemesi kérőt elűzte volna. Lehet-e más törekvése a jövőben lánynak és vőnek, mint hogy versengve keressék e nagy fejedelem és irgalmas szívű győző kedvét, s igyekezzenek kegyére méltónak mutatkozni?

Ennyi öröm szinte sok is egy embernek - gondolta Gaston. Barátai megmenekültek, saját jövője a lehető legkecsegtetőbb, a régens lánya! Addig nógatta ösztökélte a kocsist s a lovakat, míg elérte, hogy röpke tizenöt perc alatt megérkeztek a rue du Bacba.

Amint a ház kapuja feltárult, halk örömkiáltás hangzott fel. Hélène az ablakból leste Gaston jöttét, rögtön felismerte a hintót, s most boldogan futott kedvese elé.

- Megmenekültünk! - kiáltotta Gaston már messziről. - A barátaim, én, te, mindannyian meg­menekültünk!

Hélène elsápadt:

- Nagy ég! Megölted?

- Nem, istennek hála, nem! Ő, Hélène! Micsoda ember a régens! ó, be’ nemes szív, be’ nagy lélek! Szeresd őt nagyon, Hélène. Ugye, szeretni fogod?

- De magyarázd meg végre, Gaston, mi történt?

- Gyere, Hélène, gyere, beszéljük meg a kettőnk dolgát. Időm kimért, de a herceg majd min­dent elmond.

- Mindenekelőtt egyre felelj, Gaston: mi vár rád?

- A legeslegnagyobb boldogság: a férjed leszek, Hélène, gazdag, megbecsült ember! Az öröm szinte elveszi eszemet.

- Velem maradsz végre?

- Nem, Hélène, mennem kell.

- Istenem!

- De visszajövök!

- Megint válnunk kell!

- Három napra, legfeljebb három napra. Megyek, hogy odalent áldva áldják majd a te nevedet, áldják oltalmazód, barátunk nevét.

- Hová mész?

- Nantes-ba.

- Nantes-ba?

- Igen. Lásd, itt a kegyelmi rendelet Pontcalec, Montlouis, Talhouet és du Couëdic számára. Halálra ítélték őket, hallod? És nekem köszönhetik majd az életüket. Ó, ne tartóztass, Hélène, emlékezz, milyen keserves kínokat álltál ki az imént, amíg rám vártál.

- Ugyanilyen kínokat fogok kiállni, míg visszavárlak.

- Nem, Hélène, nem, kedvesem, mert elmúlt felőlünk minden veszély, nincs miért félned, tudhatod: visszajövök.

- Hát ez már soha nem lesz másképp, Gaston? Mindig csak pillanatokra láthatlak? Pedig rám férne már egy kis boldogság, meghiheted!

- Boldog leszel, ne félj!

- Oly nehéz a szívem.

- Ó, ha majd megtudsz mindent...

- Mondd el, Gaston, most rögtön. Minek várnánk?

- Hélène, boldogságomnak ez az egy híja van: hogy nem hullhatok lábad elé, s nem mond­hatom el... De megfogadtam, hogy nem teszem... Sőt, mi több: megesküdtem rá!

- Ó, ezek a te örökös titkaid!

- Ez legalább boldogító titok.

- Jaj, Gaston... félek, reszketek!

- De nézz hát rám, Hélène, nézz a szemembe, s aztán mondd, ha mered, hogy rettegsz.

- Nem mehetnék veled, Gaston?

- Hélène!

- Kérve kérlek, utazzunk együtt.

- Lehetetlen.

- Miért?

- Először, mert húsz óra alatt Nantes-ba kell érnem.

- Veled tartok, ha belehalok is!

- Másodszor, mert nem rendelkezel többé szabadon önmagaddal. Van már oltalmazód, s te engedelmességgel és gyermeki tisztelettel tartozol neki.

- A hercegnek?

- Igen, a hercegnek. Ó, ha tudnád, mit tett értem... értünk...

- Hagyunk neki pár sort, s ő meg fog bocsátani.

- Nem, nem, azt mondaná, hogy rút hálátlansággal fizettünk jóságáért, és igaza lenne. Nem, Hélène! Mialatt én mentőangyalként Bretagne-ban termek, te itt maradsz, s mindent elő­készítesz esküvőnkre. Én hamarosan visszatérek, s akkor majd hitvesemnek nevezhetlek, s térden állva köszönhetem meg, hogy boldoggá teszel, hogy kegyeidre méltatsz...

- Hát elhagysz, Gaston! - jajdult fel Hélène, szívet tépő fájdalommal.

- Ne így, ne ezt mondd, Hélène! Nem válhatunk így el! Inkább örülj, nevess rám, s mondd azt, tiszta, hűséges kezedet búcsúra nyújtva: „Eredj, Gaston, tedd a kötelességed!”

- Barátom, talán csakugyan ezt kellene mondanom - szólt Hélène -, de nem vagyok elég erős hozzá. Bocsáss meg!

- Hélène, Hélène, ez nem szép tőled, látod, milyen boldog vagyok.

- Hiába próbálok úrrá lenni rettegésemen, Gaston! Ne feledd, életem felét magaddal viszed!

Gaston összerezzent: az óra hármat ütött.

- Isten veled mondta. - Hélène, isten veled!

- Isten veled! - sóhajtotta Hélène.

Gaston még egyszer, utoljára megszorította kedvese kezét, csókot nyomott a homlokára, kifutott a szobából, leiramodott a lépcsőn, az udvarba, ahol panaszosan nyerítettek a hajnali, metszően hideg szélben didergő lovak.

De alighogy leért, meghallotta, hogy Hélène szívet tépően zokog odafönt.

Sarkon fordult, és visszafutott. Hélène ugyanott állt, az ajtóban, ahol elbúcsúztak. Gaston a karjaiba kapta kedvesét, s Hélène félig aléltan omlott keblére.

- Istenem, istenem! hát elhagysz, Gaston! - zokogta. - Hallgass rám, hidd meg: soha nem látjuk többé egymást!

Gaston szíve elszorult.

- Szegény barátnőm! Szegény kis bolondom!

- Igen, bolond vagyok, megőrjít a kétségbeesés - felelte Hélène. És könnyeivel fürösztötte Gaston arcát.

Majd mint aki hirtelen leszámolt mindennel, egy forró, eszeveszett csókot nyomott kedvese ajkára, s aztán szelíden eltolta magától:

- Eredj, Gaston, menj utadra; én immár készen állok a halálra.

Gaston magához rántotta, csókolta, ölelte Hélène-t, ahol érte. Egyszerre felet ütött az óra.

- Újabb félóra veszteség! - mormolta Gaston. - Ezt is be kell hoznom!

- Isten veled, Gaston, isten veled. Igazad van, menned kell, már rég el kellett volna indulnod.

- Isten veled! És a mielőbbi viszontlátásra.

- Isten veled, Gaston.

Hélène némán visszatért szobájába, mint a hazajáró lélek sírjába.

Gaston a legközelebbi postaállomásra hajtatott, ahol a legjobb lovat kérte és kapta meg. Egy pillanat alatt felnyergelt, a ló hátára pattant, és kivágtatott Párizsból, ugyanazon a kapun, amelyen néhány napja a fővárosba érkezett.