Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

92. ábra > A volt Jugoszlávia járásainak megoszlása etnikai többség szerint Kocsis K. (1993) nyomán

6. Szlovénia

A Balkán-félsziget északnyugati kapujában elterülő köztársaság természeti viszonyai igen változatosak. Északi határvidékén a Júliai- és a Kamniki-Alpok, valamint a Karavankák magashegységei tornyosulnak, déli részét a Dinári-hegyvidék karsztos nyúlványai borítják. Az ország szíve a Száva mentén húzódó Ljubljanai-medence. Szlovéniához tartozik az Isztria-félsziget északi pereme, amelyen át keskeny kijárata nyílik a Trieszti-öbölhöz. Keleten a Dráva és a Mura vidékének pannon dombsága a mi Dunántúlunkhoz kapcsolódik.

A szlovének ősei a népvándorlás idején a nyugati szlávokból (morvákból) váltak ki, és ma is velük vannak a legközelebbi nyelvrokonságban. Bár önálló államot sohasem alkottak, zárt településterületüket és etnikai identitásukat sikerült megőrizniük. Az elmúlt évtizedek vándorlásai során ide települt más jugoszláviai népek a lakosságnak csupán 1/10-ét alkotják. Az autochton kisebbségek közül a 20-as évek óta felére olvadt magyarság mindössze 7500 (2002) lelket számlál; legnagyobb részük a Mura-vidéki magyar határ mentén sorakozó, lassan elnéptelenedő-elöregedő falvakban, valamint a terület fejlődő ipari és kulturális központjában, Alsólendván (Lendava) él.

Szlovénia termőföldjeinek csekély területi részarányát (14%) a 2–10 hektáros parcellákon folyó kisparaszti gazdálkodás magas színvonala ellensúlyozza; így az élelmiszerigények 4/5-e belföldről elégíthető ki. A szántóföldi takarmánytermesztés, valamint a nagy kiterjedésű rétek és hegyi legelők a sok tejet és húst adó szarvasmarha-tenyésztés szolgálatában állnak. A szántókon a gabonafélék (búza, kukorica) mellett igen elterjedt a burgonya és a cukorrépa. Az alacsonyabb dombvidékeken sok a gyümölcsös, a szőlő, és gyakran feltűnik a serfőzéshez használt komló is.

Az ország területének felét erdők – jórészt fenyvesek – borítják. A nagy múltra visszatekintő fafeldolgozás (papíripar és bútorgyártás) azonban ma már sok külföldi nyersanyagot is fogyaszt, és jelentősége csökkenőben van.

Szlovénia sokrétű, ám szerény készleteket rejtő érclelőhelyeinek kiaknázása már az ipari forradalom előtt megkezdődött. Az erdei faszénre vashámorokat és üveghutákat telepítettek. Az Osztrák–Magyar Monarchia békés polgári fejlődése a XIX. század második felében Szlovéniára is kiterjedt: a régi háziipari hagyományokat folytatva fonó-szövő üzemek létesültek. Többfelé nyitottak szénbányákat, és megépültek az első vízerőművek is. Az I. világháború után az ipar további fejlődését már a tág jugoszláv piac igényei ösztönözték. Szlovénia gazdasági fölénye egyre markánsabbá vált: a 80-as években Jugoszlávia ipari termelésének 1/5-ét adta. Az iparszerkezet élére a fémfeldolgozás került, amely kvalifikált munkaerőt igénylő, magas műszaki színvonalú ágazatokkal (elektronika, távközlés, műszergyártás, járműipar) gyarapodott; ezeket élénk kooperációs kapcsolatok fűzik a fejlett európai országokhoz. A vegyiparból a gyógyszergyártás emelhető ki. A szénbányászat, valamint a kisebb üzemek közt megoszló vas- és színesfémkohászat sokat veszített hajdani súlyából; csak a vízerőművekhez társuló alumíniumkohók képeznek kivételt.

A köztársaság gyáripara kezdetben a Ljubljanai-medencén kívül alig néhány kis- és középvárosra korlátozódott. A 60-as évektől kibontakozó decentralizációs folyamat eredményeként az üzemek eloszlása arányosabbá vált; az egyenletes területi fejlődés árnyoldala, hogy az ipar környezetkárosító hatása tágabb körzeteket érint. Szlovénia sikeresen aknázta ki a történelmi múltjából, földrajzi helyzetéből és humán erőforrásaiból származó előnyöket, és gazdasági fejlettsége (GDP/fő 2005-ben: 13 800 euró) alapján jóval megelőzte a kelet-közép-európai országokat. A Jugoszlávia felbomlásával járó piacvesztést – ami főleg textil-, tej- és húsiparát sújtotta – viszonylag könnyen kiheverte, s közben külső áruforgalmát a korábbinál is nagyobb arányban fordította az Európai Unió irányába. A demokratikus politikai rendszer és a piacgazdaság kiépítésében elért eredményei tették lehetővé, hogy – egyedül a jugoszláv utódállamok közül – 1996-ban az EU társult országává váljon, és a teljes jogú tagságot is gyorsan elérje (2004). A további töretlen fejlődés bizonyítéka, hogy az ország az új tagállamok közül elsőként csatlakozhatott 2007-től az euró övezethez.

Az ország fővárosa, az ókori borostyánkő út mentén kialakult Ljubljana (264) a hasonló nevű medencében, a Száva közvetlen közelében fekszik. A XIX. században még erős osztrák hatást mutató város az I. világháború után kapott egyetemet, és vált a szlovén kultúra s tudomány fellegvárává, kiemelkedő ipari centrummá. Régi keletű textil-, bőr- és papíriparát korszerű gépek, elektronikus műszerek és gyógyszerek gyártása egészíti ki. A Dráva-parti Maribor (108) ugyancsak fontos közlekedési csomópont, egyetemi város, amelynek alapfunkcióját mégis a sokoldalú ipari tevékenység képezi. Kiemelkedő szerepe van a teherautók, buszok, vasúti kocsik gyártásában. Az Alpok lábához simuló főútvonal történelmi városok sorát fűzi fel; egyesek közülük jelentékeny ipart tömörítenek (pl. Celje, Kranj). A délkeleti határ közelében fekvő Novo Mesto (40) főként gyógyszeriparával és gépgyártásával tűnik ki. Nem messze tőle található a volt Jugoszlávia egyetlen kis atomerőműve (Krsko, 660 MW).

Az Alpok fenyvesekkel, havasi rétekkel övezett fehérlő mészkőormai, kristálytiszta tengerszemei, virágdíszes falvai nagy idegenforgalmi potenciált képviselnek. A Karszt nevezetességei közül Postojna cseppkőbarlangja vonzza a legtöbb látogatót. A tengerparti sáv gazdasági fellendülését Koper (46) növekvő kikötőforgalma meg a környező hangulatos üdülő- és fürdőhelyek alapozták meg. Az utóbbi időben Koper a kikötőben átrakott áruk mennyisége alapján messze felülmúlta Fiumét, és 2001-től a közvetlen vasúti összeköttetést teremtő Zalalövő–Muraszombat-vasútvonal megépültével a magyar külkereskedelem lebonyolításában az eddiginél is fontosabb szerepet kapott.

7. Horvátország

A szeszélyes határoktól közrefogott ország alakja a térképen ferde „n” betűhöz hasonló. Északi, szélesebb „szárát” a Dráva és a Száva között elterülő Szlavónia alkotja: fiatal beltengeri-tavi üledékekből álló szelíd halomvidék, amelyből az Alpok végső nyúlványai és a kristályos alapzat rögei (Medvednica, Papuk stb.) középmagas szigethegységek formájában bukkannak felszínre. Horvátország szíve a Száva mentén elterülő Zágrábi-medence, ahonnan a Magas-Karszt kietlen mészkővonulatain (Kapela, Velebit, Dinara) keresztül alig néhány útvonal vezet az adriai tengermellék irányába. Az 1500 m fölé tornyosuló sziklabástyák között a települések a művelésre alkalmas nagyobb poljékre és uvalákra, valamint a homokkőből álló keskeny pásztákra szorítkoznak. A tengermellék északi részén az Isztria-félsziget középső, termékeny homokkősávját is sivár mészkőtáblák veszik körül. Horvátországhoz tartozik a déli tengermellék – Dalmácia – messzire nyújtózó, fokozatosan elkeskenyedő parti sávja is. A Dinári-hegyvidék megsüllyedt parti övezetét az adriai szigetvilág hosszan elnyúló, jobbára mészkőből álló tagjai (Bra

, Hvar, Kor

ula stb.) alkotják. Enyhe éghajlatuk, régi halászfalvaik, kicsiny műemlék városaik és korszerű üdülőtelepeik révén a turisták valóságos paradicsomává váltak.

Az 1991. évi népszámlálás Horvátország kereken száz járása (ob

inája) közül mindössze 13-ban mutatott ki abszolút vagy relatív szerb többséget; ezek Károlyvárostól (Karlovac) délkeletre az egykori határőrvidéken, valamint a dalmát partok „hátországában”, Knin környékén helyezkedtek el. 1990-ben – Horvátország függetlenné válását megelőzve – itt kiáltották ki a szakadár ún. Krajinai Szerb Köztársaságot. Az 1991–1992. évi harcok során a szerbek a jugoszláv hadsereg támogatásával elfoglalták a Dráva és a Duna közé ékelődő Baranya-háromszöget, valamint Szlavónia keleti határvidékét. Ezeket a területeket ugyancsak a Krajinai Szerb Köztársaság részévé nyilvánították, és a többségben lévő nem szerb lakosaikat nagyrészt elűzték. A XX. század kezdete óta 1/5-ére olvadt (2001-ben 20 000 főnyi) horvátországi magyarság zöme a szerb kézre jutott területeken élt, és kénytelen volt elmenekülni lakóhelyéről. Kelet-Szlavónia Árpád-kor óta magyarlakta települései közül alig néhánynak sikerült átvészelnie a török időket; most az „etnikai tisztogatásnak” ezek is áldozatul estek. A gazdaságilag fejletlen, gyéren lakott Krajina³⁴ közlekedésföldrajzi szempontból létfontosságú a horvát állam számára; a Zágrábból Dalmácia kikötői (Zadar, Šibenik, Split) felé tartó mindkét vasútvonal Kninen vezet keresztül. A krajinai szerbek megszakították a szárazföldi összeköttetést Dalmáciával, lezárták az Adria-kőolajvezetéket, sőt a Velebit-csatornán átívelő maslenicai híd felrobbantásával két évre megbénították az Adria-országút forgalmát is. További gondot jelentett, hogy a dalmát városokat villannyal ellátó vízerőművek krajinai szerb vagy boszniai területre estek. Mindez mutatja, mennyire sebezhető a mesterséges határokkal körülvett Horvátország, amely a krajinai „köldökzsinór” elvesztésébe nem törődhetett bele. Miután a krajinai szerbek visszautasították a számukra nagyvonalúan felkínált autonómiát, a horvát állam egységének helyreállítása csak katonai úton volt megoldható: 1995 tavaszán a „Villámcsapás” hadművelettel a horvát hadsereg elfoglalta a Krajinai Szerb Köztársaság nagyobbik, nyugati részét. A hadműveletek súlyos atrocitásokkal jártak, és a szerbek túlnyomó részét (kb. 180 000 lakost) menekülésre késztették; tömeges hazatérésükre – a törvény adta lehetőség ellenére – később sem került sor. A keleti határvidéken az ENSZ közvetítésével békés úton, fokozatosan sikerült helyreállítani a horvát szuverenitást (1996–1997), azonban az elpusztult, felégetett horvát- és magyarlakta települések újjáépítése még soká elhúzódott. A 2001. évi népszámlálás során az országban a tíz évvel korábbi 600 ezer helyett már csak 200 ezer (=4,5%) szerb nemzetiségű lakost írtak össze; a horvátok aránya viszont megközelítette a 90%-ot.

Az 1991–1992. évi háború hivatalos adatok szerint 22 milliárd dollár kárt okozott Horvátországnak. Az ipari termelőkapacitás 1/4-e pusztult el, a GDP a felére esett vissza, az ipari termelés 43%-kal csökkent, és még a 90-es évek végén is alig haladta meg a korábbi szint 2/3-át (Büschenfeld, H. 1999a). Valaha Jugoszlávia többi köztársasága vette át Horvátország termékeinek 20%-át, ami közel kétszerese volt a külföldre irányuló szállításoknak. A délszláv piac és a KGST-kapcsolatok leépülése a horvát államot sokkal keményebben sújtotta, mint Szlovéniát. Évekig tartó súlyos terhet jelentett a szerb Krajinából és Boszniából érkezett több mint 600 ezer menekült befogadása is.

Horvátország népességével arányosan (22%-kal) vett részt az egykori Jugoszlávia mezőgazdasági termelésében, iparának részaránya ennél magasabb volt (25%), az idegenforgalmi bevételek terén pedig – a tengerpart 9/10 részének birtokában – szinte monopolhelyzetet élvezett. A háború okozta gazdasági visszaesést a 90-es évek közepére sikerült megállítani, de a munkanélküliség tartósan 17–20% között maradt. A demokratikus politikai rendszer korlátai, a vontatottan haladó privatizáció és a délszláv térségben fellángoló újabb háborúk miatt a külföldi tőke kevés érdeklődést mutatott Horvátország iránt, amely csak az ezredforduló politikai irányváltása nyomán tudott intézményes kapcsolatot teremteni az EU-val, s fordult a kontinensünk magterületéhez való felzárkózás útjára.³⁵ A tengerparti idegenforgalom (8–10 millió fő) az új évezred első éveiben még elmaradt a másfél évtizeddel korábban elért szinttől, ám a Splitig vezető autópálya megépítésével a gyors fellendülés alapjait sikerült megvetni.

A mezőgazdaság szlavóniai termőkörzetét a gabonafélék mellett az ipari növények (cukorrépa, napraforgó stb.), valamint a hüvelyesek (bab) elterjedése és a fejlett állattenyésztés – szarvasmarhatartás, sertéshizlalás, baromfinevelés – jellemzi. A szigethegységek lejtőin sok a gyümölcsös és a szőlő. Az adriai tengerpart viszont a mediterrán gazdálkodás hazája: a teraszos lejtőkön olajfa, szőlő, mandula, füge, valamint sokféle más gyümölcs terem, és a kertészetekből korai zöldségfélék kerülnek piacra.

A horvát ipar jelentős része az ország északnyugati részén, a főváros tágabb körzetében tömörül. Zágráb (Zagreb, 780, ev. 1200) a Medvednica déli lábánál azon a ponton fekszik, ahol a Száva kilép a tágas Zágrábi-medencébe. A nemzetközileg jól ismert vásárváros a Kárpát-medence belsejéből Fiuméba, valamint a Száva mentén Ausztria, illetve Szlovénia felől Belgrád irányába tartó út- és vasútvonalak metszéspontja.

Zágráb helyén már a rómaiaknak is volt települése, a városi élet megindítói azonban a középkori magyar királyok voltak. A zágrábi püspökséget Szent László alapította; az általa emeltetett templom utóda a mai városképet meghatározó gótikus Szent István-székesegyház. Kissé nyugatabbra IV. Béla építtette a Gradec-domb erődjét, amely a polgárságnak és a közhivataloknak otthont adó felsőváros magjává lett. Zágráb példátlanul gyors fejlődését az 1860-as évektől a fő vasútvonalak megnyitása és a horvát szellemi élet kibontakozása ösztönözte. A XIX. század elején mindössze 7000 lakosa volt, a II. világháború előtt lépte át a 200 ezres küszöböt, majd fél évszázad alatt meghatszorozva lélekszámát az elővárosok lakosságával együtt immár Horvátország népességének 1/4-ét tömöríti. Az egyre bővülő város észak felől elérte a Szávát, sőt központi tengelye és hatalmas lakótelepei a folyó déli partjára is átterjeszkedtek. Zágráb elsősorban a politikai élet, a horvát tudomány és kultúra központja; ipara is jelentősebb, mint Belgrádé. Gyárai elsősorban a munkaigényes ágazatokat képviselik (fémfeldolgozás, elektrotechnika, gyógyszervegyészet, konfekcióipar, konzervgyártás). A főváros ingavándor-forgalmi vonzáskörzete minden irányban messzire nyúlik.

Zágráb tágabb környékének ipari centrumai közül a Dráva-parti Varasd (Varaždin 41; textilipar), a Száva menti Sziszek (Sisak 36; kőolaj-finomítás, petrolkémia) és a tengerpart felé vezető utak csomópontja, Károlyváros (Karlovac, 59) emelkedik ki. Szlavónia keleti felének kulturális és gazdasági központja a Dráva régi átkelőhelyénél épült Eszék (Osijek, 144): a még megmaradt horvátországi magyarság szellemi élete itt összpontosul. A Száva mellett fekvő Slavonski Brod (58) a Boszniába vezető legfontosabb út- és vasútvonal északi hídfője; országos jelentőségű mozdony- és vagongyárát a XIX. század végén alapították, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia megkezdte a boszniai vasúthálózat kiépítését.

A horvát tengermellék legforgalmasabb kikötője és kiemelkedő iparvárosa Fiume (Rijeka, 144). A kiegyezés után a magyar államhoz tartozott, és annak tengeri kijárataként a vasút megépülte (1874) után rendkívül gyors fejlődésnek indult. Környékén már ekkor a Monarchia egyik legkedveltebb üdülőterülete bontakozott ki (Abbazia-Opatija, Lovran stb.). Az I. világháború után a várost Olaszország foglalta el; ezzel a kikötő elvesztette mögöttes területét, és fejlődése megrekedt. Az utóbbi fél évszázad gyors fellendülést hozott; Ausztria és Magyarország felé is újból megélénkült a tranzitforgalom, ám ezzel a feladattal a mostanra igencsak elavult kikötő már nem képes megbirkózni. Fiume ipari üzemei közül a hajóépítő és -javító műhelyek, valamint a kőolaj-finomító és a hozzá csatlakozó vegyigyárak a legfontosabbak. Repülőtere és kőolajkikötője – ahonnan az 1979-ben elkészült Adria-olajvezeték indul Sziszek, Pancsova, valamint hazánk és Szlovákia felé – a Kvarner-öbölben, a hídon át elérhető Krk szigetén kapott helyet.

A festői kisvárosokkal, fürdő- és üdülőhelyekkel övezett Isztria-félsziget központja, Pula (58), egykor az Osztrák–Magyar Monarchia legfontosabb hadikikötője volt. Dalmácia legnagyobb és leggyorsabban fejlődő városa Split (189); kikötőforgalma Rijekáé után következik. Műemlékekben gazdag belvárosa az ókori Diocletianus-palota falai között szorong. A szocialista iparosítás több cementgyárat, valamint műanyag-előállító vegyi üzemet, hajóépítő műhelyt és halkonzervgyárat telepített Splitbe; ezeknek az építkezéseknek a környező táj szépsége és a tengervíz tisztasága látta kárát. Splittől északra Šibenik (51) timföldgyártása és alumíniumkohászata a közelben többfelé bányászott bauxitot dolgozza fel. A dalmát partszakasz legdélibb gyöngyszeme Dubrovnik (Ragusa, 43); fallal körülvett óvárosa XV–XVIII. századi műemlékeivel a világörökség részét képezi. A hangulatos üdülőhelyekkel övezett idegenforgalmi központ az 1991–1992. évi háborúban sokat szenvedett, ám azóta ismét régi fényében várja a látogatókat. Kikötőforgalma ma már nem jelentős, szerepét e téren a Neretva torkolatánál épült Plo

e vette át; ez a város szolgál Bosznia-Hercegovina tengeri kapujául is.

8. Szerbia

8.1. 1. Az állam magva: Ó-Szerbia

Az 1991–1992-ben felbomlott Jugoszlávia nevét utódállamai közül egészen a közelmúltig Szerbia és Montenegró államszövetsége őrizte meg. A hazánkhoz hasonló területű és népességű (Kis-)Jugoszlávia elsősorban a szerbek állama volt; a velük azonos nyelvű és vallású montenegróiak regionális nemzeti öntudata térbeli elszigeteltségüknek és a törökökkel szemben viszonylag korán kivívott állami függetlenségüknek köszönhető.

A történelmi Jugoszlávia magvának tekinthető Szerbia mindig is kiváltságos szerepet játszott a délszláv államon belül, amelynek fellazulását, majd szétesését nemzeti kudarcként élte meg, kivált miután így a szerbség 1/4-e kívül rekedt az ország elismert határain. Az 1991–1995. évi háborúkban (Kis-)Jugoszlávia – egy jövendő Nagy-Szerbia megteremtésére törekedve – a végsőkig kiállt a horvátországi és boszniai szerbek szakadár politikája mellett; ugyanakkor mereven elutasította azoknak a nemzeteknek az autonómiaigényét, amelyek saját népességének jó 1/3-át alkották. A jugoszláv állam vezetői a kommunizmus örökségét szélsőséges nacionalizmussal elegyítve az ezredfordulóig sikerrel igyekeztek megőrizni hatalmukat; sem a politikában, sem a gazdaságban nem vitték végbe a rendszerváltást. A gazdasági hanyatlást betetőzte az 1999. évi koszovói háború, amelynek során a NATO légicsapásai tönkretették a legfontosabb ipari üzemeket és lerombolták csaknem valamennyi Duna-hidat. Az új évezred elején a demokratikus államrend s a piacgazdaság megteremtésére és az ország nemzetközi elszigeteltségének feloldására tett lépések még mindig igen súlyos gazdasági helyzetben, olykor tétovázva történtek meg.

Szerbia az egykori államszövetség legváltozatosabb, természeti erőforrásokban gazdag területeit örökölte. Az elmúlt évtizedek közigazgatási gyakorlata alapján az ország három fő részre tagolódik; ezek természeti képe, történelmi múltja, gazdasági fejlettsége és lakosságuk etnikai összetétele markánsan különbözik egymástól, és így önálló társadalomföldrajzi régióknak tekinthetők.

Az állam történelmi magva, Ó-Szerbia a Száva és a Duna vonalától délre terül el. Észak–déli tengelyét a Morava völgye alkotja, amelynek tágasabb sík térszíneit sokoldalú kisparaszti mezőgazdaság hasznosítja. Különösen híresek szilvafaligetei, melyeknek terméséből aszalt gyümölcs és márkás szeszes italok készülnek. Ó-Szerbia nagy részét ércekben gazdag hegységek borítják. A vulkáni eredetű Nyugat-szerbiai-fennsík a Dinaridák belső vonulatai közé tartozik. Dús legelői az állattenyésztés szempontjából értékesek, erdeiben jelentős fakitermelés folyik. A Száva völgysíkjára ereszkedő lejtőin több helyen bányásznak lignitet. A Dinaridák legbelső sávjának rögvidéke északon az alacsony, dombsági jellegű Šumadijával kezdődik. Legismertebb tagja a kristályos kőzetekből álló Kopaonik-hegység, amely ólom- és cinkércbányáiról nevezetes. A Moravától keletre a Balkanidákhoz tartozó, jobbára mészkőből álló, mozaikszerűen tagolt Kelet-szerbiai-hegyvidék húzódik, amely északon a rézbányászatáról (Bor, Majdanpek) híres Szerb-érchegységben végződik. A hegyvidékek apró falvakból és tanyákból álló településhálózatát az állattenyésztés élteti; a csordákat és juhnyájakat nyaranta 1000 m körüli magasságban, a hegyi szállások környékén legeltetik. A domb- és hegyvidékek mindenütt az agrár-túlnépesedés jeleit mutatják; a régóta tartó elvándorlás főként Belgrád felé irányul.

Ó-Szerbia lakosságának 87%-át szerbek alkotják. A legerősebb etnikai kisebbség a muzulmánoké, akik Novi Pazar környékén, az ún. Szandzsák északi részén tömörülnek. Ez a terület 1912-ig török uralom alatt állt, és lakóinak etnikai-vallási öntudata újabban egyre erősödik.

Az ország fővárosa, Belgrád (Beograd 1280) a Šumadija északi peremén, a Duna és a Száva találkozásánál fekszik.

Ezen a kedvező közlekedésföldrajzi és stratégiai helyzetű ponton már a rómaiaknak is volt városuk. A középkori Nándorfehérvár helyén a XVII. században a törökök új erődítményt emeltek, amelynek falai ma is állnak (Kalemegdan); tőle délkeletre alakult ki a jelenlegi városközpont. Belgrád 1882-ben 26 ezer lakosú kisvárosként lett a Szerb Királyság székhelye. Egyre gyorsuló fejlődése a II. világháború után a Száva túlsó – nyugati – partjára is átterjedt; itt a 70-es években új kormányzati negyedet és hatalmas lakótelepeket építettek (Új-Belgrád). A jugoszláv fővárosba így beolvadt a régi Zimony (Zemun), sőt az építkezés a Duna északi partján Pancsova (Pancevo) irányába is előnyomul. Belgrádnak sokrétű központi funkcióin kívül az országos termelés felét adó, széles skálájú ipara is van.

Szerbiának csupán két vidéki városa lépte túl a százezres lélekszámot; ezek az utóbbi pár évtizedben számos ipari létesítménnyel gazdagodtak. A Šumadija déli felének központja, Kragujevac (145) régen szilvát és más gyümölcsöket feldolgozó szeszfőzdéiről, konzervgyárairól, újabban hadiiparáról ismert. Az 50-es évek végén épült Zastava-művek a FIAT-licenc átvételétől 1980-ra önálló gépkocsitípusok kifejlesztéséig is eljutott. A Déli-Morava völgyének gazdasági és kulturális központja, Niš (177) a Bulgária és Görögország felé tartó közlekedési útvonalak elágazásánál fekszik; legnagyobb üzeme elektromos gépeket és berendezéseket gyárt.

8.2. 2. Eltérő sorsú tartományok: Vajdaság és Koszovó

A szocialista Jugoszlávia alkotmánya – történelmi, etnikai és politikai megfontolásokból – rendkívül széles jogkörrel felruházott autonóm tartománnyá nyilvánította a Vajdaságot (1946) és Koszovót (1963). Azonban a szerb központi államhatalom 1989-ben felszámolta a tartományi autonómiát, melyet a Vajdaság esetében 2001 és 2004 között csak részlegesen – szűkebb hatáskörrel – sikerült helyreállítani.

A Duna–Száva vonaltól északra elterülő Vajdaság (Vojvodina) – Alföldünk déli folytatása – három tájegységre tagolódik: a Duna–Tisza közi Bácskára, a Tiszától keletre fekvő Bánátra (Bánságra), valamint a Duna és a Száva által közrefogott Szerémségre. A hatalmas síksági terület legnagyobb részét lösztakaró – a széles folyóteraszokon ártéri lösz vagy öntésiszap – borítja, amelyen igen termékeny csernozjom talajok alakultak ki. A síkságból csak a Szerémségben és a Bánát déli részén emelkednek ki szigethegységek (Fruška Gora, Verseci-hg.). A bácskai, bánáti folyóvizek megzabolázása már a XVIII. században elkezdődött; az utóbbi évtizedek nagy csatornázási munkálatai főként az öntözés és a hajózás feltételeinek javítására irányultak (Duna–Tisza–Duna-csatorna). A Vajdaság Európa egyik legkedvezőbb adottságú agrárvidéke, Szerbia éléstára, ahol igen sok kollektív nagyüzemi gazdaság (agrokombinát) létesült; magas színvonalú búza- és kukoricatermesztésével és fejlett állattenyésztésével egyaránt kitűnik. Pompásan megterem itt a cukorrépa, a repce, a napraforgó, a kender és a komló is. A kisebb futóhomok-területeket szőlővel és gyümölcsösökkel kötötték meg, a Fruška Gora lejtőin pedig már a középkorban híres borvidék alakult ki.