A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.1. Hivatkozások

Endrődi Sándor (1892) „Don Juan”, A Hét 4: 219–223.

Gyulai Pál (1901) „Előszó”, in Arany László összes művei, 1, Budapest: Franklin, 5–22.

Illyés Gyula (1937) „Puskin”, Nyugat 30: 218–220.

Lotman, Jurij Mihajlovics (1975) Roman v sztyihah Puskina „Jevgenyij Onyegin”, Tartu: k. n.

Németh G. Béla (1970) „Arany László”, in Mű és személyiség, Budapest: Magvető, 4–41.

Szili József (1997) A poétikai műnemek interkulturális elmélete, Budapest: Akadémiai.

Taine, Hippolyte (1883) Az angol irodalom története, Budapest: MTA

Tóth Ferenc (1998) „Utószó”, in Arany László A délibábok hőse és egyéb művek, Debrecen: Kossuth, 209–227.
39. fejezet -

1. A szabadelvűség értékőrző bírálata

[A] gyakorlati politika terén nemcsak ideologiának, hanem bűnösnek is tartom az opportunitás teljes mellőzésével elveink érvényesítésének makacs kierőszakolását; mert a magánember a legrosszabb esetben is csak magamagát áldozza fel elveinek, és ehez mindenkinek joga van; de az államférfiú esetleg a hazát áldozza fel elveinek és ehhez nincsen joga senkinek sem

(Asbóth 1875, 4).

1.1. Konzervativizmus a kiegyezés utáni időszakban

Nemcsak az ideológia, hanem a konzervatív megjelöléshez is sokan eleve bírálatot társítottak. Az értékőrzőről még olyan kiváló szerző, mint Hayek is torzképet rajzolt, azt állítván, hogy „a konzervatív magatartás egyik alapvető tulajdonsága a félelem a változástól, a félénk bizalmatlanság az újjal szemben (…), két másik jellemzője pedig a tekintély szeretete s az értetlenség a gazdasági erőkkel szemben” (Hayek 1978, 400). A továbbiakban legalábbis kérdésessé kívánom tenni e meghatározást, mint ahogy azt is, hogy minden konzervativizmussal szükségképpen velejár „a nemzetköziség elutasítása (hostility) és a hajlam a harsány nemzetiességre (strident nationalism)” (Hayek 1978, 405). Az sem magától értetődő, hogy Edmund Burke, aki Asbóthon kívül több konzervatív szerző felfogására volt döntő hatással, „a történelmi tradíciókat pusztán történelmiségük miatt tisztelő” írónak számíthat (Ludassy 1994, 1622).

Asbóth jogtudós kortársa, az 1847-ben Milánóban született Heil Fausztin, a következőképpen írta körül a konzervatív szó jelentését: „(lat.) a. m. fenttartó, »maradi«, így nevezik azt, aki valamely fennálló politikai irány vagy társadalmi intézményhez csökönyösen ragaszkodik s az azokon változtatni akaró reformtörekvések ellen küzd. A K. programmja a különböző országokban a különböző viszonyok szerint nagyon különböző. Míg Angliában a K.-ek a fennálló alkotmány fentartása mellett korszerü reformok előtt korántsem zárkóznak el, másutt a K. a feudális s klerikális érdekeknek képviselője. Nálunk e néven nevezték a negyvenes években azt a pártot, amely Kossuth reformtörekvéseinek ellensúlyozását tűzte ki feladatul. Vezére Dessewffy Aurél gróf, közlönye a Világ volt. V. ö. Die Conservativen in Ungarn (Lipcse 1850); Asbóth J., Magyar konzervativ politika (3. kiad., Budapest 1875)” (Pallas 1895, 757).

A mai magyar nyelvben a konzervatívnak két megfelelője létezik: lehet értékőrzőnek vagy maradinak nevezni. Az előbbi több, az utóbbi kevesebb rokonszenvet árul el. A konzervativizmus magában rejti „az örökösödés eszméjé”-t (Burke é. n., 216), vagyis föltételezi, hogy az elődök történetét voltaképp saját magunk történeteként olvassuk. Az értékőrzés annyit jelent, hogy a lehetőség szerint föl kell fedezni a múlt örökségét a jelenben. Azok, akik Asbóth Jánosnál konzervatív fordulatról beszélnek, nem veszik tekintetbe, hogy az értékőrzésnek ez az eszménye szinte minden művében megtalálható. 1866-ban kiadott útikönyve „az ősök tiszteleté”-nek szellemében készült (Asbóth 1866, 1: 330), egyetlen regényének, az Álmok álmodójának főhőse és elbeszélője pedig így jellemzi magát: „kerestem a régit az újban” (Asbóth 2002, 125). A konzervatív hajlik rá, hogy a korábban megtörtént ismétlődéseként fogja fel saját sorsát. Darvady Zoltán hol Antonius Cleopatra, hol Tannhäuser Venus iránt érzett vonzódásaként éli meg Irma, az énekesnő iránti szerelmét, „érezvén a varázsban a kárhozatot” (155).

Az értékőrzés nyelvében az egyensúly a kulcsszó. Asbóth magyar elődeihez, így Kemény Zsigmondhoz hasonlóan még „súlyegyen”-ként emlegeti azt, amit szerinte Kossuth akkor veszített el, amidőn „hanyatló éveiben annyira jutott, hogy odadobta volna Magyarországot a dunai confoederatio karjaiba is, hogy csakhamar majorizált szolgálójukká legyünk azoknak, a kiknek vezetésére vagyunk hivatva egy ezredéves múltnál fogva”. Hasonló vádat emel Petőfi ellen is, mondván, hogy e költő „könnyen csap át cosmopolitaságba, s ábrándozik világszabadságról” (Asbóth 1876, 21–22). Mielőtt napirendre térnénk e mai szemmel kétségkívül időszerűtlen minősítések fölött, célszerű megjegyezni, hogy a súlyegyen hiányát Asbóth két tényezőre: a túlzott sokoldalúságra és következetlenségre vezette vissza. Azzal érvelt, hogy „a széleskörű tevékenység oly erény, mely eddig még mindenütt és mindenkor az alkotás nagyságának esett rovására” (24). Ez a jellemzés Széchenyire is vonatkoztatható, mint ahogy a következetlenség is, mely ahhoz vezetett, hogy a Hitel szerzője „majd a conservativek, majd a szabadelvüek, majd az ultrák padjára, de nem egyszer két pad közé is került. Maga olyan volt, mint beszédei, iratai. Eltévedt bennük a ki az alapeszmét nem tartotta szem előtt mindig” (26).

Az egyensúly eszménye elválaszthatatlan a folytonosságétól. Az Álmok álmodója második könyve a tétlen ellenállásnak, a kivárásnak igen kemény bírálatát fogalmazza meg. Azt sugallja, hogy amennyiben a konzervatív eszmeiség a folytonosság megtartására ösztönöz, ebből a távlatból nemcsak a forradalom, de az önkényuralom is kegyetlen erejű megszakítottságként jelenik meg. Azért kegyetlen erejűnek, mert önmaga ellentétébe fordult át, s mindenképpen azt szüntette meg, amit az értekező Asbóth súlyegyenként emlegetett: „óvatosnak látszott, hogy minden fiatal ember sajátítson el olyan tudományokat, mellyekkel függetlenül helytől, viszonyoktól, körülményektől, a földnek bármely pontján bármikor megkeresheti kenyerét. Így vezetett a hazafiság hőfoka a hazán magát túltevő kosmopolitismusra” (Asbóth 2002, 104).

Az „egyszerre megőrizni és átalakítani” elve föltételezi, hogy „idő szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön az elméknek olyan egysége, mely egyedül képes létrehozni mindazt a jót, ami a célunk” (Burke é. n., 386–387). Asbóth helyesli a jobbágyfölszabadítást, de kárhoztatja, hogy „nem mint szerves fejlődés, hanem mint radicális változás foganatosítatott” (Asbóth 1892, 16), s így a magyar nemesség hirtelen megváltozott helyzetben találta magát, amelyhez a változás gyorsasága miatt nehéz volt alkalmazkodnia. E szemlélet alapján az egyensúlynak a mozdulatlanság éppúgy ellensége, mint a megszakítottság, amely gyakran valamely „rajongó buzgalom”-ra vezethető vissza (Asbóth 1872, 191). Az értékőrzőtől távol áll a rajongás, „a rabszolgaság rajongói” éppúgy, mint „a népi önkényuralom új rajongói, akik azt hangoztatják, hogy a közvetlen választás (popular election) a tekintély egyetlen törvényes forrása” (Burke é. n., 228). A történelem azt mutatja, hogy a rajongók valamely csodaszerben hisznek, de „panaceájuk egyoldalú vala, mint minden panacea, és megérzik rajta az osztályérdek, habár öntudatlan és jóhiszemű is” (Asbóth 2002, 256). A világmegváltó eszmék jegyében fogant hirtelen változással szemben „csak azon haladás bizonyúl üdvösnek, mely szervileg belőlről fejlődik és nem rögtönzésnek vagy fölforgatásnak köszöni létét. (…) Nagy és szilárd gazdagságot is csak conservativ módon, nemzedékek fáradsága által lehet teremteni” (Asbóth 1892, 429).

Az értékőrzés elméletét azért nehéz megfogalmazni, mert a konzervativizmus olyan eszmeiség, amely a gyakorlatra irányítja a figyelmet; „a conservativ eszme (…) szükségkép megköveteli a gyakorlatnak a múlton alapulását, a múlttal organicus összefüggését” (Asbóth 1872, 441). Aki „az organicus fejlődés és a békés kiegyenlítés útján” képzeli el a változást (Asbóth 1875, 24), „egyaránt veszélyes két ellenség”-ként tartja számon azokat, „a kik a szabadság fejlődését elnyomni” s „a kik erőszakosan kicsikarni, organicus fejlődéseknél mindenkor kárhozatos módon, mesterségesen siettetni akarják” (Asbóth 1972, 2).

Nem vitás, hogy a romantika örökségével hozható összefüggésbe a gondolat, mely szerint „az eszmék is, és különösen a társadalmi tudományok terén, olyanok, mint a szerves lények. Kínok között születnek, hatalomra fejlődnek, hanyatlanak” (Asbóth 2002, 250). Az a jellemzés, amelyet Asbóth I. Lajos Bajorországáról adott, nemcsak Kölcseyt juttathatja eszébe az olvasónak, de Edmund Burke-öt is, aki figyelmeztetett arra, hogy „az eredeti növény természetétől idegen oltóágat” nem szabad alkalmazni (Burke é. n., 234). Az Asbóth konzervatív fordulatára vonatkozó föltételezést határozottan cáfolja, hogy már egy évvel a kiegyezés előtt megjelent könyvében is elutasította a szervetlen beavatkozás lehetőségét: „Ha valami – és legyen az bármi: ember, növény, művészet, mesterség, nép, ország, vagy város – nem fejlődik önmagából, saját erejének fokozatos növekedése által nagygyá, hanem rátukmálják a nagyságot; ha a lényegnek életrevalótlanságát csak amugy kivülről akarják elfedni bármily nagyszerü és fényes, sőt valóban értékes cifrasággal:– itt is, ott is, fent és lent is szemébe fog ötleni a ferdeség annak, ki látott önmagából kifejlett hasonnemü valamit” (Asbóth 1866, 1: 102).

A kiegyenlítés eszménye, melynek megvalósulását Asbóth Deák és Arany János tevékenységében látta, magában rejti nemcsak a fönnálló, a létező bírálatát, de a változás szükségességének elismerését is. „Az olyan állam, amelynek nincs eszköze a változásra, nem rendelkezik eszközzel a megőrzésre” – írta Burke (Burke é. n., 223), és hasonló szellemben fogalmazott Asbóth, amikor azt állította, hogy „a politikában mitsem lehet conserválni a meglevőnek minden változtatását merőben visszautasító mozdulatlanság által” (Asbóth 1892, 96), majd az országlás lehetséges buktatóinak számbavétele után azt a következtetést vonta le, hogy „azon politikus fogja mind e hibákat elkerülni, a ki azon radicalismussal az elméletben, mely ennek már fogalmában rejlik, össze tudja egyeztetni azon conservativismust a gyakorlatban, mely viszont fogalmában fekszik minden gyakorlatnak” (Asbóth 1872, 443).

Korának pozitivizmusát Asbóth erős fönntartásokkal szemlélte, mert úgy vélte, a „gondolkodó szociológ”-nak (Asbóth 1892, 14) tudnia kell, hogy értékeléstől mentes szemlélet nincs, „a tudomány ott kezdődik, a hol a tény végződik” (Asbóth 1872, 4). A történeti jelenségek általában különböző távlatokból szemlélhetők, „a reformatio tulajdonkép nem is tekinté magát haladó hanem conservativ mozgalomnak” (Asbóth 1972, 432). Svájci utazásakor Asbóth különös figyelmet szentelt az ott élő protestánsok „igen szabadelvü és előretörő” s a katolikusok „igen conservativ” gondolkodásmódjának (Asbóth 1866, 2: 121), ám e szembenállás másik lehetséges értelmezését adta, mikor az eleve elrendelés és a szabad akarat viszonyát így jellemezte: „a ki a tudományban és az emberiség legmagasabb érdekeiben hinni tud, nem kénytelen vallani sem az egyik, sem a másik tant” (Asbóth 1872, 92).

Az a minősítés, mely szerint Kemény Zsigmond „a haladás harczosa volt, de azon haladásé, mely a fenntartásról nem feledkezik meg elragadtatott hevében” (Asbóth 1876, 73), magában rejtette a föltevést, hogy a haladás „az emberiség szent ügye” (Asbóth 1866, 2: 53), de azt is, hogy az értelmező távlata változhat, mert „az ország viszonyai kivánhatnak bizonyos korban szabadelvű, máskor pedig conservativ politikát” (Asbóth 1875, 2–3). Lényegében Montesquieu A törvények szelleméről írt munkájának alaptételét fogadta el, amennyiben föltételezte, hogy a kormányzásnak egyetlen változata sem lehet minden országnak megfelelő, mert a helyi körülmények meghatározó érvényűek. „Senki sem tagadhatja, hogy a köztársaság legeszményibb megnyilvánulása az államéletnek, ha ezt abstract szempontból tekintjük” (Asbóth 1866, 1: 321), ám e megfogalmazás vége azt sugallja, hogy a Svájcban megvalósított demokrácia még akkor sem lehet minta más országoknak, ha elfogadjuk, hogy a világ a polgárosodás útját járja.

Nyilvánvaló, hogy Asbóth a szabadságot tekintette minden érték forrásának, ám érdemes figyelni a megszorításra e fogalomról írt könyvének egyik sarkalatos megállapításában: „a fejlődés folytonosságát nincs a mi biztosítaná, a szabadságon kivül” (Asbóth 1872, 160). A tőkés rendszerrel szemben tanúsított fönntartása arra vezethető vissza, hogy a szabadságot nem azonosította a gazdagsággal, sőt még a jóléttel sem. John Stuart Mill szellemében azzal érvelt, hogy „a szabadság alapfeltétele az individualismus, az egyéniség erős érzete; jogosultságának tisztelete, becsének felismerése úgy másokban, mint magunkban” (114). Mivel szoros összefüggést tételezett föl az egyéni szabadság elve s az egyistenhit között, a görög–latin ókorral szemben a zsidóság és a kereszténység örökségében vélte látni az egyéni szabadság elismerésének fő előzményét.

Az „emberi élet minden elpusztitásának feltétlen bünösségét” (405) fogadta el erkölcsi mértékként, ezért bizalmatlan volt a világmegváltó eszmékkel s történeti célelvekkel szemben: „feleslegesek a »végczél«-féle theoriák. Az ember mint önczél önmagában hordja cselekedeteinek úgy czélját, mint indokait” (109). Miközben kigúnyolta a svájci nyárspolgár kisszerűségét, irigykedéssel szemlélte azt a népet, mely „a szolgaságot csupán hiréből ismeri” (Asbóth 1866, 2: 55), s azt a következtetést vonta le, hogy az egyénnek hazafiúi kötelessége „a szabad véleménynyilvánítás” (Asbóth 1875, IX).

Mélyen történeti szemléletét bizonyítja, hogy az „eszmék fejlődésének” sorsa foglalkoztatta (Asbóth 1872, 257), vagyis bizonyosra vette, hogy az értékőrzés természeténél fogva erősen változó eszmeiség, és azért nem nélkülözhető, mert a fejlődés elválaszthatatlan a folytonosságtól, nem lehet átugorni egyes szakaszokat, „a történelem tudományának alapfeltétele a causalitás, s a történelem minden lánczszemét csupán az elébbi lánczszem magyarázhatja” (343). Távol állt tőle, hogy egyedül üdvözítőnek vélje az általa képviselt eszmeiséget, véleményét szenvedélyes vita részeként képzelte el, arra hivatkozván, hogy „ellenkező, sőt egymást kizáró felfogások hirdetése és vitatása nélkül nincs haladás” (Asbóth 2002, 250). Burke-höz és némely romantikusokhoz hasonlóan erősen megfontolandónak tartotta az előítéletek föladását, mert az előítéletet minden értelmezés nélkülözhetetlen velejárójaként fogta föl. „Mi a reform? Új baj a régi helyett” (251). Ez a kivételesen éles megfogalmazása arra enged következtetni, hogy az értékőrzés indokoltságát, legalábbis részben, az eszmékből való kiábrándulás lehetőségére vezette vissza. Elbukott forradalom utáni kor neveltjeként állította, hogy „Lemondás az ember teljes élete és keserü csalatkozás” (Asbóth 1866, 2: 283).

1.2. Politikai konzervativizmus

Ha igaz, hogy „Magyarországon liberálisnak elsősorban az tartotta magát, aki a jogegyenlőségnek és a polgári intézményrendszer kialakításának híve volt” (Takáts 1993, 545), kérdés, milyen alapon tekinthető Asbóth konzervatívnak, hiszen az említett két célkitűzést ő is magáénak vallotta. A válasz csakis az lehet, hogy Asbóth azért döntött értékőrzés mellett, mert úgy látta, hogy a szabadelvű-értékőrző kettősséget az ő korában már a szocialista-liberális-konzervatív hármasság váltotta föl. Munkácsy Mihály Milton című festményéről írt eszmefuttatásában „a socialismus korszaká”-nak beköszöntére hivatkozott (Asbóth 1892, 571), és egyértelműen azt az álláspontot tette magáévá, hogy mást jelent konzervatívnak lenni a szocializmus megjelenése előtt és után. Mintegy megelőzte azt a 20. századi felfogást, mely szerint aki az említett hármasságban gondolkozik, nem lehet bizonyos benne, hogy egyedül a szabadelvűt tekintheti „alapvetően kételkedőnek” (Hayek 1978, 406) és türelmesnek. Azáltal, hogy kettős helyett hármas szembeállításhoz folyamodott, Asbóth elismerte a szocializmus történeti indokoltságát. Fourier-nak például teljesen igazat adott abban, hogy „mai civilisatiónk tele van szegénységgel és nyomorral” (Asbóth 1875, 21). A szabadelvűség szocialista bírálata késztette arra, hogy átértelmezze az értékőrzést, és arra következtessen, hogy a liberalizmus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: „Fölemelte a közterheket, a nélkül, hogy a népnek munkát és keresetet szerzett volna. (…) Ily körülmények közt természetes, hogy a kiaknázott munkásosztály és az elszegényedett földmivelő nép a socialismus és a communismus vészes ábrándjaiba kergettetett” (22).

Ez az érvelés már nem a Világos utáni magyar, hanem a párizsi kommün utáni európai helyzetre vonatkoztat. Konzervatív eszmeiségének hangoztatásakor Asbóth mintegy azzal érvel, hogy Magyarország 19. századi története során volt olyan helyzet, amely liberális politikát tett indokolttá, más körülmények viszont a konzervativizmus létjogosultságát sugalmazhatják. „Ki tagadná, hogy 1825-ben oly állapotok közt volt az ország, hogy szabadelvű, haladó politikára parancsolólag utaltak a viszonyok” (9)? Dessewffy Aurél és Szalay László véleményét Asbóth úgy próbálta feltüntetni, mint két egyenrangú vitázó felfogását. A reformkort „a tömegnél messzebb látó és bátrabb, conservativek és liberalisok” mozgalmaként méltatta (138), a kiegyezés utáni Magyarországban pedig arra figyelmeztetett: „itt az idő nem megtagadni a szabadelvüséget, hanem elkerülni kárhozatos tévedéseit” (13). Elismervén, hogy merényletek „a szabadság ellen történtek liberalis és conservativ czégér alatt egyaránt”, a következő tanulságot körvonalazta: „A liberalismus bizonyos elvekből indúl ki, és bizonyos elvek megvalósitása képezi czélját. A conservativ politika az adott viszonyokból indúl ki és a helyzet, az állam, a honpolgárok reális szükségében keresi czélját” (95, 94). Az általa képviselt konzervativizmusra jellemző, hogy arra emlékeztetett: az 1848-as forradalmat az értékőrzés távlatából is meg lehet ítélni, hiszen a folytonosság további biztosításaként is felfogható az, hogy a magyar nemesség vállalta a demokráciát, „e tettel mindörökre lemondva valamennyi előjogairól, azért tette ezt, mivel érezte, hogy csak ebben a nemzet megmentése” (Asbóth 1866, 1: 223–224). Ugyancsak a megszakítottság elkerülésére hivatkozva figyelmeztetett rá, hogy „a régi birtokos nemesség egy részének végre alkalmazkodnia kell azon kényszerű szükséghez, hogy az úgynevezett polgári keresetekhez fordúljon” (Asbóth 1892, 20).

Tekinthető-e az idézettek alapján Asbóth kiábrándult liberálisnak? Korábbi történeti példák alapján nem zárható ki annak a lehetősége, hogy valamely konzervatív ideológiát a csalódottság jegyében fogalmazhatnak meg. Pályafutása elején Edmund Burke a whig párt híve volt, és ismeretes, hogy a nyugat-európai értelmiség vezetői közül többen a jakobinus rémuralom idején ábrándultak ki a francia forradalomból. Burke példátlanként fogta föl az 1789 utáni eseményeket, olyan „tragikomikus jelenetként”, amely különböző „nézőpontok” fölvételét tette lehetővé (Burke é. n., 210–211). A „többség önkényéről” készített jellemzése (Burke é. n., 337) alighanem ösztönzőleg hatott Asbóthnak arra az észrevételére, mely szerint „a ki a szabadságot keresi, (…) az első franczia köztársaságból meg fogja tanulni, hogy nincs rettentőbb zsarnokság, mint az, melyet a nép gyakorol” (Asbóth 1872, 81).

A kiábrándulás köztudottan rányomja a bélyegét Asbóth János műveire. Egyetlen regényében fontos szerepet játszik az a jelenet, amelyben a gyerek fölismeri, hogy a Mikulás voltaképpen színjáték. Amikor fölébred benne a gyanú, tisztán akar látni: „nem féltem és bizonyosságot akartam”. Megvilágosodása keserűséget vált ki belőle: „hazudtak nekem, bolondítottak” (Asbóth 2002, 94). Hasonló nyelvet talál az olvasó annak leírásában, miként lett a demokratikus Észak-Amerikából „a humbug országa” (Asbóth 1872, 219). Ez utóbbi minősítés emlékeztet arra, hogy Asbóth bírálata nem csupán a kiegyezés utáni Magyarország hamis szabadelvűsége ellen irányult; általában a tőkés berendezkedéssel szemben fogalmazott meg fönntartásokat: „a földesurnak, bármik voltak az egyes visszaélések, mindig érdekében volt jobbágyságának jóléte, mig a gyáros, ha éhen hal az egyik munkás, könnyen fogad másikat, mert éhező van a mai világban elég” (Asbóth 1875, 22). Ez az álláspont nem volt összeegyeztethető párthoz való hűséggel. „Megtámadtam minden pártot – írta fanyarul –, szavaztam mindenikkel, a szerint, hogy igazban levőnek láttam. (…) Nem kellettem a pártok egyikének sem” (Asbóth 2002, 115). Az értékőrző eszmeiség – ahogyan ő értelmezte – a szellemi minőség föltétlen megbecsülését követelte.

Ismeretes, hogy a szabadelvűségre vonatkozó gondolatai sokat köszönhetnek Eötvös József műveinek. Asbóth nagy tisztelettel viseltetett elődjének tevékenysége iránt, ám azt állította, az Eötvös értekező fő művében kifejtettek céljukat tévesztik, mert „ezek az eszmék nem is a XIX., hanem a XVIII. század eszméi” (253). 1895. október 14-én tartott akadémiai székfoglalójában nem azt állította, hogy a fölvilágosodás és a francia forradalom elvei helytelenek, hanem azt, hogy a rá következő korszak nem szerzett érvényt nekik: „A XIX. század távol áll attól, hogy megvalósította volna a XVIII. század e programját, ellenkezőleg, lépésről-lépésre, fokról-fokra, csekély visszaesésekkel, ellenállhatatlan áradattal kiábrándúlt, elfordúlt tőle, sőt ellene fordúlt, megtámadta, lerombolta, rendszeresen, következetesen” (253). Nemcsak arra hivatkozott, hogy a „laissez faire, laisser passer” elvét a fiziokraták fogalmazták meg a 18. század közepén, hanem arra is, hogy szemléletük a 19. század második felére immár „hyperconservativ”-nak bizonyult (261). Szóhasználatával mintegy arra emlékeztetett, hogy a megőrzés túlhajtása azt a folytonosságot veszélyezteti, melynek biztosítását vélte a konzervativizmus lényegének.

A 19. században nem lehet jogos a fölvilágosodás teljes örökségének a fönntartása. Ez a kiindulópontja annak az eszmefuttatásnak, mely szerint Adam Smith „nagyban mozdította elő azt a szellemi, jobban mondva tisztán anyagi áramlatot, mely általán az emberi törekvés főczéljának a meggazdagodást tekintette. Végre a munkásosztály iránt táplált nyilvánvaló jóindulata, nemes, emberies érzés módja mellett is, elméletében már megvan annak a tannak a csirája, mely a munkást a munka sikerének föláldozza és minden munka méltányos megbecsülése helyett a munkást puszta munkaeszközzé degradálja a tőke kezében és érdekében”. Annak a folyamatnak a leírásában, melynek során a citoyent a bourgeois váltja föl, jól érezhető a szabadelvűségnek a szocialisták által Asbóth szerint „számottevő tudományos felkészültséggel, elmeéllel, alapossággal” megfogalmazott bírálata. Asbóth elítéli azt az eszmeiséget, „mely a nemesség megszünt osztályuralma helyébe a liberalismus nevében a pénzemberek osztályuralmát akarta emelni”, mert ez „csak a socialismust mozdíthatta elő” (259–260).

Értékőrzés és maradiság kettősségéből Asbóth nyilvánvalóan csak az előbbit vállalta, hiszen minduntalan arra figyelmeztetett, a konzervativizmus nem engedheti meg magának, hogy ne figyelje az időszerűt. Kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy a vallásos hitet kiszorította az anyagelvűség és az üzleti szellem, s a „mindent nivelláló nagyvilág” képzetére vonatkozó észrevételeit Alexis de Tocqueville és a szabadelvű John Stuart Mill félelmei ösztönözhették (126) – például az angol szerzőnek a „közösségi középszerűség”-re vonatkozó sorai (Mill 1963, 190). Úgy is fogalmazhatunk, hogy Asbóth a szabadelvűség ellentmondására irányította a figyelmet, arra, hogy „a liberális jelentheti az erősebbnek a szabadságát arra, hogy a piac szabályait követve legyőzze a gyengébbet, vagy jelentheti mindenkinek a tényleges szabadságát arra, hogy használja és fejlessze a képességeit” (Macpherson 1977, 1). Konzervativizmusát olyan társadalom ösztönözte, amelyben „csupán a pénz határoz a társadalmi állás fölött” (Asbóth 1892, 202). Jól ismerte az ifjabb Mill felfogását, s látta, hogy az visszalépés ahhoz a korábbi elvhez képest, mely elvileg mindenkinek egy szavazatot biztosított. Állítása, mely szerint „az 1848 előtti magyar alsó táblán nagyobb lélekszám, igazságosabb alapokon volt képviselve, mint 1832-ig az angol parlamentben” (6) nem utasítható el egyszerűen úgy, mint nemzetieskedő történelemhamisítás, hiszen a szigetország képviseleti rendszere is hagyott kívánnivalót maga után, az „Egyesült Királyságban még 1911-ben is csak a férfilakosság 59 százaléka szavazhatott” (Macpherson 1977, 50). Asbóth bírálata mindenképpen vonatkoztatható egyrészt John Stuart Mill szabadelvűségére, melyet tisztelt, de önellentmondásosnak vélt, mert a piac törvényeit összeegyeztethetetlennek tartotta az egyén önkibontakozásával, másfelől olyan 20. századi felfogásokra, melyek szerint „a demokrácia piacként működik: a szavazók fogyasztók s a politikusok vállalkozók” (79). Úgy gyanította, ez a szabadelvűség egyenlőtlenségen alapuló egyensúlyt tételez föl, s így azt a föltevését igazolja, hogy az utókor nem megvalósította, hanem zárójelbe tette az 1789-ben kitört francia forradalom célkitűzéseit.

Csalódását az észak-amerikai polgárháború is fokozta. Üdvözölte a „rabszolgaság rettentő anomaliájá”-nak eltörlését, de azt látta, az északiak győzelme után a pénzarisztokratáknak sikerült „liberalis jelszavak hangoztatása mellett (…) saját zsebük javára kirabolni az államot” (Asbóth 1875, 26). A 18. század végén élt elődjének azt az észrevételét visszhangozta, mely szerint „azok, akik egy szintre akarják hozni az embereket, sosem egyenlőséget teremtenek” (Burke é. n., 254). Magyarországon is azt észlelte, hogy a forradalmárokat törtetők váltják föl. Korteskedést, rokonsági hivatalszerzést, rossz gazdasági döntéseket látott maga körül. Ezért a Szende (Frummer) Béla honvédelmi miniszterhez intézett nyílt levéllel vezette be Magyar Conservativ Politika című könyvét, melyben a külpolitikai önállóság föladásával vádolta Andrássy Gyulát. Egy évvel később, 1876-ban önálló tanulmányt szentelt e politikusnak, súlyos hibaként taglalva az ország eladósítását, a közélet romlottságát, valamint azt, hogy a hármas szövetség létrehozása igencsak leszűkítette Magyarország mozgásterét: „ily politika mellett isolálva leszünk az első esetben, midőn valamely kivánságot nem teljesíthetünk, midőn nem elég az árral úszni, hanem talán közepette megállani lesz szükséges” (Asbóth 1876, 234). Az idézett szavak súlyát, az előrelátás élességét még az sem cáfolja, hogy megfogalmazásukkor Asbóth nem volt teljesen tájékozott, nem tudta, hogy „a külügyek irányítójának korábbi, szövetségre szóló ajánlatát Londonban hűvös elzárkózással fogadták” (Vasas 2000, 249).

Mi okozta elégedetlenségét a kiegyezés utáni évtizedek szabadelvűségével szemben? Legalább négy tényezőre lehet gondolni. Az első a vagyoni helyzetből fakadó jogegyenlőtlenség. A Magyar Conservativ Politika egyik sarkalatos állítása szerint „ma már Magyarországon nincs igazság a szegény ember számára” (Asbóth 1875, 114). Nem kevésbé feltűnő a zsidók és a nők egyenjogúsításának fogyatékossága, illetve hiánya. A negyedik szempont a legbonyolultabb, mert egyszerre kapcsolható az ország külpolitikájához és a nemzetiségi kérdéshez. Asbóth egy vonatkozásban mintaszerűnek képzelte Talleyrand magatartását. Ahol mások következetlenséget, ott ő „felvilágosúlt, józan hazaszeretet”-et látott, „mely mindig felismerte, hogy miben van Franciaország valódi érdeke” (Asbóth 1892, 281). Kállay Benő barátjaként s a balkáni helyzet kiváló ismerőjeként olyan politikát sürgetett, mely a térség népeit az „osztrák–magyar monarchiával való jó viszony”-ra tudná ösztönözni (610). A környező népekkel szemben tanúsított türelmét bizonyítja, hogy a „túlzó hazafias irányban” látta a magyarellenes mozgalmak „leghatályosabb szövetségesét”. Óva intett attól, hogy a magyarok úgy lépjenek föl, „mint hódítók és elnyomók” (127, 44), s úgy jellemezte a horvátokat, mint „a kiktől máris igen-igen sokat tanulhatnánk” (Asbóth 1875, 137). Abból az elődei által sokat emlegetett fölismerésből kiindulva, hogy a kettős monarchia nemzetiségei közül a magyar az egyetlen, melynek nincsenek számottevő képviselői a birodalom határain kívül, arra következtetett, hogy a Habsburgoktól való elszakadás „a legfényesebb és legteljesebb siker esetén sem vezetne többre, mint egy formailag független, de jelentéktelen és lényegileg szomszédaitól függő államra” (Asbóth 1892, 28). Egy általa olvasott német szerző könyvében találta azt a figyelmeztetést, hogy megvalósulása esetén a dunai konföderáció „mint szervezetlen népvegyülék, csakhamar Oroszország martalékává lett volna” (441), s e baljóslat igazára saját tapasztalatában is talált bizonyítékot. 1876. július 5-én kelt harctéri naplóföljegyzése szerint „Belgrádon az utczán lehet hallani, hogy mostan megcsináljuk a Nagy-Szerbiát és két év múlva az oroszszal együtt megyünk Ausztria ellen” (465). Tudván, hogy „a nemzetiségi szóvivők mindent nemzetiségi törekvésüknek rendelnek alá”, érzékelvén az orosz sajtó ellenséges hangvételét, számolt azzal a lehetőséggel, hogy „Magyarországot consolidálni nem lehet, hanem föl nem lehet tartóztatni Magyarország szélylyelmállását”, sőt azzal is, hogy „ha az országot elveszitettük, ha a magyar nép pusztulásnak eredt, akkor szabadságot találhat az egyes, meglehet e földön, meglehet túl a tengeren, de Magyarországot nem fog találni sehol” (Asbóth 1875, 99, 107, 28). Ez a félelem indította arra, hogy „az országok közös érdekei miatt” (Asbóth 1892, 180) szükségesnek tartsa a kettős monarchia fönntartását, és Magyarországon sürgesse a központosítást. Kossuth tervét a dunai konföderációról azért sem fogadta el, mert úgy vélte, a száműzetésben levő más helyzetben van, mint az, aki a Kárpát-medencében él. Erősödjék meg a magyarság a kettős monarchia Lajtától keletre fekvő részében, s csak azután lehet sort keríteni átalakításokra. Lényegében így összegezhető az alapföltevése.

Noha értékőrző felfogásából természetszerűleg következett, hogy célnak tekintette a magyarság fönntartását, meg volt győződve róla, hogy „a nemzeti jelleg sincs előre meghatározva és befejezve”, hiszen a körülmények függvénye, s „ha e feltételek változtak, változását megkezdi az is” (Asbóth 1872, 15). Számolt vele, hogy a jövőben „közelednek egymáshoz mindinkább az európai népek (…) az érzelmekben, sőt a gondolkodásmódban is” (22). Mi több, különös figyelemmel viseltetett más földrészek lakói iránt: tanulmányozta a hagyományozódást Mexikóban, elismerte, hogy „az egész középkorban a valódi civilisatio egyedüli képviselői az arabok voltak”, és megkockáztatta azt az észrevételt, mely szerint „nem lehetetlen, hogy a chinaiak egykor uj életre fognak ébredni, és emelkedni fognak oda, a hol mi vagyunk – azokban persze, a mikben nem állanak évezredek óta amugy is fölöttünk” (426, 73). Ezek a megfigyelések érthetővé teszik, miért rótta meg az általa olyannyira tisztelt John Stuart Millt, hogy „a souverain angol vértől elszédítve nyilván” a brit birodalmi politika által előírt elbánást próbálta igazolni „a »kiskorú«, műveletlen, barbár népekkel” szemben (105). A törekvés más művelődések megértésére ugyanakkor azt a kérdést is fölveti, miként is lehet körvonalazni a viszonyt politikai és művelődési vagy akár művészeti konzervativizmus között.