A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.3. Konzervativizmus a művelődésben

Szükségképpen konzervatív értékrendet vall-e a művelődésben valaki, aki konzervatív szemléletet képvisel a politikában és viszont? Asbóth János munkássága alapján legalábbis nem egyértelmű a válasz erre a kérdésre. Regényében fontos szerepet játszik az értékőrzés, de a főszereplő hitetlensége, kiábrándultsága, a szereplők nézőpontjának hangsúlyozása, a szöveg halmazszerű fölépítése és az öntükröző írásmód a 19. század végének kezdeményező erejű műveit előzi meg. Más példákra is lehetne hivatkozni, amelyek a politikai és művelődési ideológia feszültségére engednek következtetni. Lukács Györgyöt például egy amerikai történész így jellemezte: „forradalmár, konzervatív irodalmi s kulturális ízléssel” (Congdon 1991, 76).

„A közgyűjteményekben és a palotákban hol radikálisok, hol konzervatívok vagyunk” – írta Henry James (James 1987, 289), aki két évvel fiatalabb magyar kortársához hasonlóan szenvedélyesen látogatta Európa képtárait, és sok időt töltött Velencében. Az ő megállapítása jól érzékelteti, hogy a művészet értése egyszerre követel önállóságot, eltérést a korábbi véleményektől, sőt eredetiséget, és ugyanakkor megkívánja az értelmező hagyományok megőrzését. Ez utóbbinak eredménye a fölhalmozódás, amely a múlt örökségének szigorú válogatását teszi szükségessé. Asbóth utazásai során olyan vidékeket keresett föl, ahol „majdnem minden talpalatnyi földhöz egy-egy emlék van kötve” (Asbóth 1866, 2: 194). Regényének túlnyomó része Velencében játszódik, s a főszereplő úgy mozog e városban, „mintha kanonizált elődök jelenlétében” cselekednék – ahogyan Burke jellemezte az értékőrző magatartást (Burke é. n., 237). A művelődésben a konzervativizmus a kánonok fönntartását, megbecsülését, ápolását írja elő, és e felfogást Asbóth is magáénak vallotta, azt állítván: „az igazi olvasásra sokkal kevesebb könyv sokkal több példányára volna szükség” (Asbóth 1892, 365). Ahogyan Burke erősen megrótta azokat, akiknek rövid az emlékezetük, vagyis nem szívesen ismerkednek meg régebbi korok művelődésének termékeivel, mivel „a tartósság nem cél azoknak, akik úgy vélik, az ő korszakuk előtt keveset vagy semmit nem hoztak létre” (Burke é. n., 296), úgy Asbóth is sérelmezte, hogy „a »műveltek« (…) visszariadnak ama gondolattól, hogy »e régi holmikba« ismét, többnyire azonban először belemélyedjenek” (Asbóth 1892, 365). Aki értékőrzést hirdet a kultúrában, a műveltséget jelentős alkotások világosan körvonalazható tárházával azonosítja. Ez azt is jelentheti, hogy nemzetközi kánon eszményéhez ragaszkodik. Asbóth annyiban Babits szemléletét vetíti előre, amennyiben kitüntetett szerepet tulajdonít az ókor örökségének. „Egyetlenegy modern irodalom sohsem fogja azt nyujthatni, amit nyújt a görög” – jelentette ki a képviselőházban 1891. január 23-án (628).

Asbóth útikönyvei s regénye egyaránt arra emlékeztetnek, hogy a művelődésnek bennük kifejezett értékőrző felfogása a magyarországi állapotokkal szemben megnyilvánuló elégedetlenséget rejt magában. Darvady Zoltán, ki az Álmok álmodója lapjain egyaránt elbeszélő s főszereplő, meg van róla győződve, hogy Velencében összehasonlíthatatlanul mélyebb értelme van az értékőrzésnek, mint szülőhazájában. „Minő látvány az otthon megszokott magtár-architectura után!” – jelenti ki (Asbóth 2002, 82), s e minősítés erősen emlékeztet arra, ahogyan Henry James Velence palotáit Észak-Amerika épületeivel hasonlítja össze megannyi olasz földről írt munkájában. Az Újvilágból Európába áttelepült írónak a műgyűjtemények megtekintőjére vonatkozó, korábban idézett észrevétele ugyanakkor arra is utal, hogy az értékek megőrzése nem elégséges a művelődés életben tartásához. Asbóth is hasonlóan kétértelmű felfogást képvisel, amikor így elmélkedik a közgyűjteményekről: „A muzeumok, képtárak ép oly szükséges, érdemteljes, mint sajnos jelenségei korunknak. Bizonyitják, hogy nem vagyunk teremtők, hanem gyüjtők, szellemi sirboltok, melyek papjai sirásók” (Asbóth 1866, 1: 184). Riasztotta, ha némelyek üres szólamokkal próbálták kifejezni csodálatukat aziránt, „a mi szépnek vagy dicsőnek el van ismerve” (2: 216), és megvetéssel szólt „a bajor dicsőség csarnoká”-ról (1: 127), vagyis a nagyoknak arról az I. Lajos által létrehozatott pantheonjáról, amelyet ma Walhallaként Regensburg közelében, a Duna fölött láthat az utazó. Noha Asbóthot 1892. május 5-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, a kezdeményezés hiánya miatt nem volt nagy véleménnyel a tudás intézményeiről. „Az akadémiák általán a correct mediocritásnak, a szellemi conventionalismusnak tenyésztői. Az önálló gondolkodást nem kedvelik, mert ez ritkán kerülhet el minden tévedést” (Asbóth 1892, 190).

E kedvezőtlen minősítés összefüggésbe hozható azzal, hogy az értékőrzés gyakran a hanyatlás tudatával jár együtt. Asbóth egész pályafutására jellemző ez az összefüggés. „Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál”– olvasható az Álmok álmodója nyitófejezetében (Asbóth 2002, 83). Darvady nemcsak a láthatóban, de a hallhatóban is hanyatlást vél fölfedezni. Így értelmezi azt, hogy az egyházi zenét kiszorította az opera, „mint ahogyan nem tudnak ma már MADONNÁKAT festeni” (140). James öt évvel Asbóth regényének megjelenése előtt adta ki A jövő madonnája című elbeszélését, mely szintén azt sugalmazza, hogy a múlt bizonyos vonatkozásokban már nem folytatható.

Az amerikai születésű író bizonyíthatóan, magyar pályatársa alighanem ismerte Ruskin Velence kövei címmel 1851 és 1853 között megjelent munkáját. Mindkettejükben fölvetődött a kérdés: vajon a vallás háttérbe szorulása önmagában hanyatlást hozott-e a művelődésben. Burke-től és a romantika megannyi képviselőjétől eltérően inkább csak történeti szükségszerűségként, visszafordíthatatlan folyamatként értelmezték e változást. Asbóth örömmel fogadta, ha a templomokban hangversenyeket rendeztek, „melyek minden egyházi jellem nélkül, tisztán csak mint zenei élvezetek nyujtatnak” (Asbóth 1866, 1: 280). Ha valami zavarta korának művészetében, az kifejezetten a múlt válogató fölidézése volt, azoknak a tevékenysége, akik építenek „bizanc, gót, florenci, renaissance s rococo modorban, és csak olyanban nem – mely a mienk” (120).

Vallás és művészet korábbi szoros kapcsolatát James és Asbóth egyaránt idejétmúltnak tekintette. Ahogyan James „a képzelőerő könnyebb fajsúlyú tevékenységé”-nek nevezte az allegóriát (James 1967, 70), úgy Asbóth is azt hangoztatta, hogy „az allegória soha nem lehet költészet” (Asbóth 1892, 224), s leértékelte az oktató célzatú műalkotásokat. „Műtárgynál okoskodni egyátalában nem szabad. Se készítésénél, se élvezésénél” (Asbóth 1866, 1: 135). Ez a figyelmeztetés alapot ad arra, hogy föltételezzük: Asbóth nemcsak az alkotói szándék, de a befogadás vonatkozásában is helytelenítette a tanító célzat eszményét, még akkor is, ha megjegyzései jórészt az előbbire vonatkoztak: „Okoskodással talán mindent lehet késziteni, csak nem költeményt” (129). Tisztában volt azzal, hogy a „tájkép a történelmi képből fejlődött”, de nem rokonszenvezett az olyan festményekkel, amelyek „történelmi köszvényben szenvednek” (137). Kaulbach művészetét „szinpadias”-nak, a Neue Pinakothek megannyi képét „érzelgős”-nek bélyegezte, s általában helytelenítette, ha „a festész oly feladatokat tűz maga elébe, melyek ecsettel egyáltalán meg nem oldhatók” (230, 235, 130).

Az a törekvés, mely arra irányul, hogy az egyes művészeti ágak – költészet, festészet, zene – megszabaduljanak az anyaguktól, közegüktől, jelrendszerüktől idegennek vélt elemektől, nincs összhangban az értékőrzéssel, hanem inkább a 19. század vége újító irányzatainak, a költészeti szimbolizmusnak vagy a festészeti impresszionizmusnak eszményeivel rokonítható. Más vonatkozásban viszont Asbóth művészetet illető észrevételei azzal a konzervatív érveléssel függnek össze, hogy az idő felgyorsulása védekezésre kényszerít, így a művészet olvasásában a lassúságot próbálja érvényre juttatni a gyorsasággal szemben. Darvady szerint „a lét lázas versennyé fajúlt”, s a „modern élet szakaszában” elsorvad a történeti érzék. A megváltozott körülmények között a művészet befogadójának ideje „odaadó élvezésre nincs, hanem múzeumokat állít, hogy egy-egy óra alatt futhassa végig annak ezreit, a minek egyikét is fenékig élvezni örök szépségében nem lehet soha” (Asbóth 2002, 84–85). 1891-ben a képviselőház ülésén „americanismus”-nak nevezte az idő kiterjedésétől megfosztott létszemléletet (Asbóth 1892, 624), s jellemző, hogy egy bő évtizeddel később James hasonló módon értelmezte a létformát, amelyet ugyan maga mögött hagyott, de azért is veszélyesnek tartott, mert félt tőle, hogy hatását a világ többi részében is éreztetni fogja: „Több dolog van a birtokunkban, de egyre kevesebb időt szánhatunk rájuk az életünkből és az elménkben, így azután lehet, hogy jobb az ízlésünk, de kevésbé vesszük a hasznát, viszonyainkat kevésbé élvezhetjük. E viszonyokra a mennyiség nyomja rá a bélyegét a minőség rovására; csakis a mennyiséggel büszkélkedhetünk” (James 1903, 1: 17).

Abból, hogy az időbeliség jelentős szerepet játszik Asbóth műveiben, nemcsak arra lehet következtetni, hogy a művelődés értékeinek megőrzését fontosnak tartotta, hanem arra is, hogy pontosan érzékelte e tevékenység bonyolultságát. Nagyon is tisztában volt az ízlés történeti változékonyságával. „Volt kor, midőn rajongtak értük mindenfelé. Most majdnem feledésben vannak” – állapította meg a bolognai iskola képviselőiről (Asbóth 1866, 1: 221). Úgy vélte: a távlat lényegéből fakad, hogy nemcsak a festői látásmód, de a műértelmezés és a történelem is állandó átértelmezésnek van kitéve, vagyis örökké lezáratlan. „Minden kornak más-más szeme van. Máskép lát embert, eseményt, sőt magát a változhatatlan műremeket is” (Asbóth 1892, 581). 1866-ban kiadott útikönyvének leghosszabb fejezete az Alte Pinakothek gyűjteményével foglalkozik. Nemcsak olyan festők alkotásait méltatja, akiket széles körben ismertek a 19. század közepén – mint Leonardo, Perugino, Raffaello, Michelangelo, az idősebb Cranach, Dürer, Holbein, Tiziano, Coreggio, Caravaggio, Salvator Rosa, Velázquez, Murillo, Memling, Rubens, Poussin vagy Claude –, de olyanokét is, akiket akkoriban még viszonylag kevesebben méltányolhattak. Cimabue, Van der Weyden, Van de Goes, Altdorfer, Carpaccio vagy Zurbarán mellett Jan van Eyck említhető, akinek művészetét Asbóth korában sokkal kevésbé értékelték, mint a későbbiekben. A három Mária című alkotását 1872-ben még 336 angol fontért vette meg Frances Cook. 1940-ben Sir Francis Cook már 225 000 fontért adta el ugyanezt a képet a rotterdami Boymans Múzeumnak, és Hermann Goering még többet, 300 000 fontot ajánlott érte (Reitlinger 1982, 1: 306). Ez a példa azt sugallja, hogy Asbóth ízlése bizonyos mértékig megelőzte a korát. Nem a hírnév vezette műalkotások értékelésekor, hiszen neves művészek – így Poussin – némely alkotását is bírálta, miközben összehasonlításokat tett különböző gyűjtemények darabjai közt, szerkezeti elemzésre vállalkozott, és a hitelesség kérdését is boncolgatta. Némely kijelentései szinte meghökkentően különböznek a maga korának közízlésétől. „Művészettel kezelni egy éji-edényt is lehet” – állította (Asbóth 1866, 1: 135), így érzékeltetvén azt a meggyőződését, hogy a műalkotás értéke teljesen független az ábrázolt rangjától.

„Lángészt csak a nép és a korszellem teremthet; modort csak a lángész” (107). Az efféle végkövetkeztetés alapján azt lehet sejteni, hogy Asbóth művelődésről kialakított felfogásában az értékőrzés igénye a romantika örökségével ötvöződött. Úgy érvelt, a magyar festészetet nemcsak az egyéni tehetség, de „a nemzeti lét és népszellem alapján” is meg lehet újítani (121), s noha a magyar irodalom korabeli kimerülését arra vezette vissza, hogy „csak önmagából akar meríteni”, zsákutcának minősítette az idegen minta követését. Látván, milyen sok külföldi regényt jelentetnek meg magyar kiadók, arra igyekezett ösztönözni kortársait, hogy egyetlen nemzeti irodalom esetében se vegyék figyelembe „a világirodalmi szempontból egészen eltűnő” műveket. A tudományban is elítélte a „másodkézből való ismeretgyűjtés”-t, s a magyar Akadémia tagjait kárhoztatta, mert „a legjobb esetben idegen kutatásokat ismertetnek”. A „tudomány mint önczél” eszményéért szállt síkra, s a középiskolát „a tudományos képzés alapja”-ként szemlélte (Asbóth 2002, 192–193, 190, 195). Az idegen művelődés meghonosítását nehéz föladatnak tekintette – Dóczi Lajos magyar Faustjáról fanyarul jegyezte meg, hogy „a fordítás nemcsak a magyar nyelvet hanem kiforgatta Göthét is” –, és Csengery Antalt is kedvezőtlenül értékelte, amiért csak közvetített s „alkotónak, kezdeményezőnek soha” nem bizonyult (Asbóth 1892, 192, 190). Általában „pangás”-nak bélyegezte a kiegyezés utáni magyar irodalmat, ehhez képest emelte ki Vajda János költészetét, de hangsúlyozta, hogy a művészetek mindig „oly finom átmenetekben fejlődnek, hogy soha sem lehet a határt pontosan megszabni: »itt végződik ez az irány, itt kezdődik az új!«” Ami megszakítottságnak látszik közelről nézve, folytonosságnak bizonyulhat más távlatból tekintve. Dickens műveire hivatkozott, mondván: egykor tiszta realizmust láttak regényeiben, ma „minden gyermek észreveszi, hogy mennyire romantikus, sőt phantastikus volt” (253, 269).

E legutóbbi példa is igazolja, hogy általában Angliát tekintette a szerves fejlődés, a folytonosság mintapéldájaként, melynek hiánya arra készteti Darvady Zoltánt, hogy külföldön szerezze meg képzettségét. Bírálataiban Asbóth arra hivatkozott, hogy Magyarországon e hiány is okozza, hogy a korabeli irodalom alkotásai egyenetlenek. Arany László A délibábok hőse (1873), Ábrányi Kornél A dicsőség bolondja (1874) és Beöthy Zsolt Kálozdy Béla (1875) című művéről készített méltatásában arra a végkövetkeztetésre jutott, e három alkotás közös vonása, hogy „a végén ellapúl, (…) elvész a költészet a prosa homokjában” (193).

Kérdés, mennyiben felel meg Asbóth regénye azoknak az igényeknek, amelyeket szerzője a művészetekkel szemben támasztott. A válasz annyiban is tanulságos lehet, amennyiben tovább erősítheti azt a véleményt, mennyire bonyolult olykor a viszony politikai és művelődési értékőrzés között.

1.4. Álmok álmodója

Tagadhatatlan, hogy egy vonatkozásban az Álmok álmodója kivételes könyv a magyar irodalomban: az 1878-as évszámmal, de az előző év végén megjelent regényt a legutóbbi két évtizedben többször adták ki és többet magyarázták, mint a megelőző bő évszázadban.

Jelentős kortársai közül Arany László csak értekező munkáiról írt, meglehetősen talányosan állítván, hogy a Három nemzedék című eszmefuttatásban „a fényes máz alatt nincs belső erő” (Arany 1901a, 389), de elismervén, hogy a Magyar Conservativ Politika lapjain megfogalmazott „panaszokban igen sok igazság van” (Arany 1901b, 417). Jókai Asbóth Boszniáról s Hercegovináról készített, németre és angolra is lefordított munkájának ösztönzésére írta meg Kassári Dániel című történetét, mely a forrásaként fölhasznált két kötet után három évvel, 1890-ben a Képes Családi Lapokban jelent meg. Az ennek szövegében olvasható szavak – „Asbóth János kitűnő írótársunk hirhedett monografiája nyomán” (Jókai 1898, 149) – aligha adnak alapot bővebb értelmezéshez. A regényről korán megjelent névtelen cikkek, megítélésem szerint, szintén nem érdemelnek különösebb figyelmet.

A hatástörténet első érdemleges szakasza az 1930-as évekre esik. Németh László 1932-ben készült áttekintése a Nyugat elődeiről nem ejt szót a regényről, de kétségkívül arról tanúskodik, hogy e szerző fölfigyelt Asbóth némely értekezéseire. Különösen Asbóth eszmeiségének jellemzéséből érdemes idézni: „Ez a konzervativizmus az ő elméletében már kiemelkedik jobb és bal ostoba vagy-vagyából, közelebbi szomszédja a szocializmusnak” (Németh 1969, 656). Nem lehet teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy sznobok és parasztok kettősségének megfogalmazására ösztönzőleg hathatott a fővárosnak és a vidéknek Asbóthtól korábban idézett szembeállítása.

Öt évvel későbbi Halász Gábor vázlata a magyar századvégről, amelyben már szó esik az Álmok álmodójáról, sőt szerepel olyan értékítélet, melyet utóbb többen is meg fognak ismételni: „A finom elemzés után a regény végén eltűnik az írói érdekesség, hogy helyet adjon a sablonos önmegnyugtatásnak” (Halász 1977, 361).

Farkas Gyulának a 19–20. század fordulójáról írt könyvét jogosan bírálták, de el kell ismerni, hogy e szerző különös figyelmet szentelt Asbóthnak, meglehetősen sokszor idézte értekező munkáit, és két alkalommal regényének jelentőségére is kitért, egy kiábrándult nemzedék világszemléletének megnyilvánulásaként értelmezve azt (Farkas 1938, 131, 165).

A második világháború után Rónay György vetett föl új szempontot a regény olvasásához. Kijelentése, mely szerint „szórend, központozás, szavak az akusztikus hatás eszközei” (Rónay 1985, 136), tudomásom szerint először hívta föl a figyelmet az Álmok álmodója nyelvi megalkotottságára. Talán az ő könyve adhatott indíttatást Németh G. Bélának, aki 1957-ben készített elemzésével évtizedekre meghatározta a regény értelmezését. Egyrészt annak megfigyelésével, hogy „a határozók, illetőleg értelmezők mindenike önálló külön hangnyomatékkal rendelkezik, megszakítja a mondat egységes hangmenetét, nagy szüneteket” hoz létre, azt sugalmazta, hogy a regény szövege hangos felolvasást igényelhet, másfelől Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényével összehasonlítva arra következtetett, hogy Asbóth regényében mintegy kétharmaddal kevesebb az okságot jelölő mondatok száma, s „elsősorban a kapcsolatos mondatok arányszáma emelkedik” (Németh G. 1958, 379–380). Ez utóbbi jellegzetesség nyilvánvalóan azt a véleményt fogalmaztathatja meg az olvasóval, hogy az elbeszélő nem biztos a történtek értelmezésében. Talán még az a föltevés is megkockáztatható, hogy Németh G. Béla azért is vonzódott e regényhez, mert az általa verses költészetben vizsgált önmegszólítás itt is kitüntetett szerepet játszik. Más vonatkozásban lényegében megismételte Halász Gábor ítéletét, hiszen ő is azzal érvelt, hogy az Álmok álmodójának befejezése „megtöri, tönkreteszi a regényt” (368). Bő három évtizeddel később, a regény 1990-ben megjelent kiadásához írt előszavában aztán még végletesebben fogalmazott, kijelentvén, hogy a mű akkor értékelhető jelentős művészi teljesítménynek, ha »első« és »harmadik könyvét« mintegy önál- lóan tekintjük” (Németh G. 1995, 38).

Németh G. Béla első tanulmányának hatása legközvetlenebbül abban az 1985-ben megjelent munkában érezhető, melynek szerzője A magyar irodalom modern irányai címet adta. Az Asbóth regényéről szóló rész végső mondata a következőképpen hangzik: „A próza krízise benne adott jelt magáról, a formai újítások itt jelennek meg először a magyar irodalomban, a szimbolizmus benne kap először formát, az esztétikai gondolkodásnak jól körvonalazott álláspontja is itt kristályosodik ki” (Bori 1993, 18). Anélkül, hogy kétségbe vonnám a Németh G. Béláénál előnyösebb értékelés létjogosultságát, nehéz volna tagadni, hogy az idézett fejlődéstörténeti elhelyezés bizonyítatlan, sőt talán nem is igazolható elemeket tartalmaz.

A kilencvenes évek elején az Álmok álmodója végletes ítéletek megfogalmazására szolgált ürügyként. Akadt értekező, aki azt állította: „Mint regény alig olvasható” (Lánczi 1991, 926), majd Asbóth más műveiből kiragadott idézetek alapján túlzott következtetésekre jutott: „Asbóth gondolkodásmódjában a modernség, liberalizmus és erkölcstelenség szinonim fogalmak voltak. (…) szinte minden elemét ismerte a nyugati modernségnek” (Lánczi 1992, 1130). A történeti összefüggések hasonló figyelmen kívül hagyása érzékelhető annak kinyilatkoztatásában, hogy az Álmok álmodója „az első modern magyar regény”. Magának Asbóthnak az emlékezet hiányára vonatkozó félelmeit igazolja az az állítás, mely szerint műve „a magyar regényfejlődést figyelmen kívül hagyja”, hiszen „nem történelmi regény, ez radikális elkülönülést jelent korabeli pályatársaitól, mindenekelőtt Jókaitól és Keménytől” (Bán 1991, 923–924). Nem csak a történelmi regény fogalmának tisztázatlanságra lehet gondolni, vagy arra, hogy Kemény és Jókai számos regényének eseményei a 19. században játszódnak, azt is érdemes szóba hozni, hogy Asbóth regénye Kemény A szív örvényei című művének újraírásaként is értelmezhető – mint arra már Németh G. Béla is fölhívta a figyelmet (Németh G. 1958, 391). Aligha véletlen, hogy Asbóth még 1895-ben is „az én kegyelt mesterem”-ként emlegette Keményt (Asbóth 2002, 254), hiszen a párhuzamok a két mű között egészen föltűnőek. A szív örvényeiben is döntő szerepet játszanak Velencében látható festmények, itt is a főszereplő nézőpontjából látjuk a hősnőt, s a cselekmény szerkezetét itt is megválaszolatlan kérdés irányítja: a hős nem tudja megfejteni az általa szeretett nő jellemét.

Mennyiben gazdagították Asbóth regényének értelmezését a legutóbbi évtizedben ahhoz a közmegegyezéshez képest, hogy „a főhős számára azok a liberális eszmények is kérdésessé válnak, amelyek a haladás, az egyén és közösség viszonyát harmonikusan összeegyeztethetőnek mutatták” (Szilágyi 1994, 375)? Létrejött olyan Lacan műveire hivatkozó lélektani magyarázat, mely szerint a regény „az apa hiánya miatt az anyától elválni nem tudó fiú tiltott vonzódásai”-ról szól, s a Mikulás szerepét alakító „bonne”-nal kapcsolatos jelenet után az „ablak betörése, és az ennek következtében megjelenő vér egy olyan szublimált defloráció, amely sem az öreg szűzön, sem a fiútól magát testileg megtagadó anyán nem történhet meg, ezeket helyettesíti” (Lappints– Palkó 1996, 76, 78). A kérdés az, vajon szöveg és kontextus viszonyának megítélésekor mennyiben indokolható olyan elemek bevonása, amelyeknek kevés nyoma lehet a szövegben, miközben figyelmen kívül hagyjuk a jól észrevehető idézeteket. Lehet-e arra gondolnunk, hogy Darvady „az annyira akart értelem megadásának lehetőségét Irmára, mint szövegre testálja át, és ezzel a lemondó gesztussal veti alá magát véglegesen a nőnemű szöveg (textura, ae f.) hatalmának”, ha egyszer maga a regény nem emlékezteti az olvasót a latin szóra, mint ahogy arra sem, hogy a kézben tartott penna „már magában is nyilvánvaló fallosz-szimbólum” (Milbacher 1998, 64–65)?

Meggyőzőbb és Asbóth értekező műveire is vonatkoztat az a felfogás, mely szerint a regény első könyve „a modern életnek és a régmúltnak” szembeállítására vonatkozik, s „kulcsfogalmai a rohanás, hajhászat az egyik oldalon, s a nyugalom, béke a másikon” (Takáts 1996, 1124). Jogosult arra emlékeztetni, hogy a kamélia „a kitartottságnak a jelképes megfelelője” (Pozsvai 1998, 107), hiszen a regény szövege utal is az ifjabb Dumas művére, de bizonyosságot hiba volna föltételezni, hiszen „a regényből ki sem derül, hogy Irma valóban hűtlen volt-e” (Gergye 1996, 57). Azt a megismételt vádat, hogy a befejezés „erőltetett formai lezárás” (Tarjányi 2002, 189), mert „nem illeszkedik szervesen az előzőekhez” (Gergye 1996, 63), nemcsak az teheti kérdésessé, hogy Asbóthra bizonyíthatóan erősen hatott Schopenhauer fő műve, s „»Az élet kötelesség« felismerés (…) nem mond ellent a filozófiai mű negyedik könyvében olvasható gondolatmenetnek” (Szajbély 1997, 98), hanem az is, hogy a zárlat különböző módokon értelmezhető, ha „ironikusan olvassuk Asbóth művének utolsó mondatát, átértelmeződik a regény végkicsengése is, és sokkal szervesebben köthető az előzményekhez, mint akkor, ha egyenesben értelmezzük” (Milbacher 1998, 67).

Egykor főként értekezőként tartották számon Asbóth Jánost, az utóbbi másfél évtizedben viszont többen is írtak úgy a regényéről, hogy nemcsak a 19. századi magyar elbeszélő prózát, de Asbóth más műveit sem vették figyelembe. A legutóbbi években ugyan ismét foglalkoztak értekezőnek nevezhető munkáival, ám jogos az észrevétel, hogy „az eszmetörténeti és irodalomtörténeti elemzések kevéssé utalnak egymásra” (Mester 2004, 376). Azért sem fogadható el az ítélet, mely szerint az Álmok álmodója című regényének „nem sikerült megfelelnie sem a korabeli, sem a mai olvasó elvárásainak” (Szajbély 1997, 98), mert korántsem egyértelmű, hogyan is olvasandó ez a mű. Félrevezet, ha egy másik könyvénél így tesszük föl a kérdést: „Tudományos erényein túl milyen irodalmi értéket képviselt a maga korában Asbóth műve?” (Vasas 2000, 268).

Útikönyvei, 19. századi magyar kiválóságokról írt jellemképei és esszéi szoros kapcsolatot mutatnak a regényével. Az Egy bolyongó tárcájából versbetétet tartalmaz, kitüntetett szerepet juttat a nézőpontnak, illetve távlatnak, a regény második könyvéhez hasonlóan olvasónőhöz intézett szöveg, és a benne szereplők egy részéről – például Alináról – nehéz volna eldönteni, mennyiben tekinthetők kitaláltnak. Az Álmok álmodója az útikönyvekhez hasonlóan laza fölépítésű, amennyiben mind a négy könyv más írásmódot képvisel. A legelső közeli rokona az útikönyveknek, a második viszont történeti vonatkozású, ugyanúgy a Világos utáni helyzet értelmezése, mint az Egy régi udvarház utolsó gazdája, s hangnemét az „emlékezem” és a „lett volna” határozza meg (Asbóth 2002, 101–102). A két első könyv összefüggése okozat és ok viszonyához hasonlítható. E visszatekintő távlatot a regény második felében előre haladó váltja föl; a szerelmi történetet zárójelbe tevő befejezés következmény, s mindkét rész a levélregény hagyományát idézi föl.

Aki a zárlatot hibásnak véli, kudarcnak tekintheti a 19. századi európai regények többségét, közöttük az Asbóth által legtöbbre becsült Anglia elbeszélő prózájának legjavát. Ettől eltekintve megjegyezhető, hogy az Álmok álmodója befejezése kevésbé egyértelmű, mint Dickens vagy George Eliot legtöbb művének zárlata. Egyrészt hallani lehet benne a hagyomány szavát; a konzervatív szerző szívesen hivatkozik olyan korábbi szövegre, amelynek tekintélyt tulajdonít. De lehet másként is olvasni a végszavakat: „»Munkálkodó légy, nem panaszkodó!«” Bánk a harmadik felvonás második jelenetének elején teszi az idézett kijelentést, válaszként Tiborcnak, aki ezt mondta:

Időm eljárt, jaj s panasz közt.

Bánk ekkorra már saját maga is bőven lát okot elégedetlenségre. Hamarosan így szól:

Beszélj, beszélj; igen

Jól hallom én panaszod; de a magam

Panasza is beszél –

A szövegösszefüggés alapján tehát korántsem lehet egyszerűen megnyugtatónak vélni Asbóth regényének végkicsengését. Olyan önvigasztalásnak is érthető, melyből hiányzik a bizonyosság. A főszereplő teljes kudarcként éli meg addigi harminc évét; „kapkodtam elérhetlen ködképek, kezeim közt szétfoszlók után” (Asbóth 2002, 182).

Ez az utalás Kemény Zsigmondnak arra a művére vonatkozhat, amelyben szintén szerepel forradalom, és amely veszedelmesen közel áll az értékeknek ahhoz a tagadásához, amelyet a 19. század második felében nihilizmusnak neveztek.

„A protestans nem oly szerencsés, mint a katholikus; ez a bánat és lemondás küzdelmét belsejéből gyóntatójára hárítja” (Asbóth 1866, 1: 265). Asbóth katolikus volt. Indokolatlan pálfordulást tulajdonítani neki, nem jogos azt állítani, hogy leírja „mindannak az ellenkezőjét, amit alig három évvel azelőtt gondolt” (Mester 2004, 389). Regényének befejezése összhangban áll évtizedekkel később tartott akadémiai székfoglalójának végkövetkeztetésével: „a meddig a tudomány nem mondja meg, hogyan keletkezik az élet, miért halunk és mind ennek mi a czélja és végoka? (…) – addig a megoldást követelő gondolkodó elme, a megnyugvásért kiáltó zaklatott szív mindannyiszor vissza fog térni a hithez. (…) van egy határ, a hol a megfoghatatlan előtt állunk (…). Mert a társadalmi kérdés nemcsak biologiai kérdés, nem is közgazdasági kérdés csupán, hanem mindenekelőtt és mindenekfölött ethikai kérdés (…). Az emberi nemnek a »struggle for life« biologiai törvényén kívül szüksége van más igazságra is, (…) mely a szeretettel és áldozattal végzett kötelességből ered” (Asbóth 2002, 262, 264).

Összeegyeztethető-e a konzervatív politikai eszmeiség a művészi kezdeményezéssel? Asbóth János munkássága tanúsítja, hogy lehetséges ilyen társítás, mert a politikai és művészi értékőrzés között bonyolult az összefüggés. Egyúttal arra is emlékeztet ez az életmű, hogy a 19. századi magyar művelődésre nem lehet vonatkoztatni az úgynevezett szépirodalom és értekező próza elkülönítését.