A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.1. Hivatkozások

Alexa Károly–Pongrácz P. Mária (szerk.) (2001) Kertünk Istennel határos. Weisz Anna levelezése, Budapest: Kortárs.

Ambrus Zoltán (1983) A gyanú, Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Aradi Péter–Kőrössi P. József (szerk.) (2003) Zene. Magyar írók novellái, Budapest: Noran.

Ádám Jenő (é. n.) [1959] (szerk.) „Álmomban hallgatom”, in A dal mesterei, III/c, Budapest: Editio Musica.

Babits Mihály (1964) Novellák, Budapest: Európa–Szépirodalmi.

Csáth Géza (2000) A muzsika mesekertje. Összegyűjtött írások a zenéről, Budapest: Magvető.

Gál Zsuzsa (szerk.) (1973) A zene szava. Versek a zenéről, Budapest: Zeneműkiadó.

Gozsdu Elek (1969) Köd, Budapest: Szépirodalmi.

Gozsdu Elek (1982) Az étlen farkas, Budapest: Szépirodalmi.

Pilinszky János (1999) Publicisztikai írások, Budapest: Osiris.

Schiff András (2004) A zenéről, zeneszerzőkről, önmagamról, Budapest: Vince.

Szerb Antal (1991) A magyar irodalom története, Budapest: Magvető.

Wilheim András (szerk.) (2002) Péterfy Jenő zenekritikái, Budapest: Kortárs.

47. fejezet -

1. Homéroszi eposztól a Nagy Könyvig

A millenáris ünnepségek előkészületei alatt írt regényt 1899 karácsonyán kezdte publikálni a Pesti Hírlap, folytatásos epizódokban, majd 1901-ben jelent meg könyv formájában a Légrády Testvérek kiadásában. Akkoriban Gárdonyit elsősorban újságíróként ismerte a publikum, valamint a népszerű, irodalmi igény nélkül írott Göre Gábor levelei szerzőjeként, hiszen korábbi művei (A lámpás,Ygazság a földön, Álmodozó szerelem, Cyprián stb.) alig vonultak be a köztudatba. Sőt, az 1898-ban megjelent, korábban ugyancsak a Pesti Hírlapban publikált Az én falumról sem mondható el, hogy néhány év leforgása alatt ismertté tette volna Gárdonyit, bármennyire közkedveltté vált is később a kötet a kritikusok körében. Az író hírnevét megalapozó Egri csillagok megszületése egybeesik Gárdonyi Egerbe költözésével, ahová 1897-ben helyezte át székhelyét, és ahonnan útjára indult az „egri remete” mítosza, amely évtizedeken keresztül összefonódott Gárdonyi nevével. A mítosz Gárdonyi „menekülési hajlamáról”, magába forduló „alkatáról” beszélt, majd olyan közhelygyűjtemények vezérmotívumává vált, mint például az író halálának tizedik évfordulójára készített, Simon Lajos szerkesztésében megjelenő 1932-es Egri remete című kötet (Simon 1932).

Tény azonban, hogy a történelmi városban kialakított „remetelak” valóban jó néhány nagyregény ihletőjévé vált: elsőként a Kékszemű Dávidkáné (1898) látott napvilágot, melyet az Egri csillagok előzményeként tartanak számon, majd az Egri csillagok (1901), A láthatatlan ember (1902), végül pedig az Isten rabjai (1908). Ezek a nagyregények alkotják Gárdonyi történelmi regényeinek csoportját, melyen jó néhány kritikus Jókai és Tolsztoj hatását véli felfedezni, szemben a korai „népies”, hol Petőfi, hol Mikszáth hatásának tulajdonított elbeszélésekkel, mint például a Pöhölyék című kisregénnyel vagy Az én falummal. (Bár Gárdonyi korábban is írt történelmi ihletésű műveket, mint például A török Salamon című elbeszélést 1888-ban.)

Legtöbbször három korszakot különít el az irodalom Gárdonyi pályáján: a korai, olykor ponyvaízű, a népiesség irányába elmozduló, „romantikus” periódust (1863– 1897), majd az azt követő történelmi nagyregények évtizedeit (1897–1914), végül pedig a „kiábrándult”, „hanyatló” korszakot (1914–1922). A korszakolás Nagy Sándortól származik (Nagy 2000). A legtöbb vita a körül zajlik, hogy mikortól is kellene datálni Gárdonyi életművében a „hanyatlást”: az Egri csillagoktól (ez az utolsó regény, amelyben még nem uralkodnak el azok a lélektani toposzok, amelyeket a marxista kritika irreleváns, „miszticizmusba menekülő” kérdésekként könyvel el), az Isten rabjaitól, vagy valóban a világháború volna az a választóvonal, amely új korszakot nyit az író életművében? Egyáltalán fenn kell-e tartanunk azt a hanyatlásmítoszt, amelyet a kritika a 20. században Gárdonyi életműve köré szőtt? Nagy Sándor éppen ezt kérdőjelezi meg 2000-es könyvében, bár a világháborút ő is választóvonalként könyveli el. Akárhonnan nézzük is azonban,az Egri csillagok Gárdonyi pályájának a csúcsán foglal helyet; bármilyen korszakolást veszünk is alapul, a regény „megfelel” az adott periodizálás ideológiai „követelményeink”, így nemcsak az első világháború utáni nemzeti konzervatív kritika könyvelte el eposzi mércével mérhető műnek, hanem például Bóka László is Gárdonyi legfontosabb regényeként emlegeti 1952-es tanulmányában (Bóka 1966).

Az írói életműben való elhelyezésnél talán izgalmasabb kérdést vet fel az Egri csillagok kulturális helyének a problémája. Találunk-e magyarázatot a Gárdonyi-recepcióban és a regény szövegében arra, hogy miért éppen ez a szöveg vált a „nemzet regényévé”? Sokat olvashatunk arról, hogy az Egri csillagok megjelenése után Gárdonyi „egy csapásra” a csillagok magasságába emelkedett (például Bóka László tanulmányában), valamint arról is, hogy olyannyira vegyes érzelmekkel fogadták a regényt, hogy még a száz évvel későbbi kritika zavart hallgatása is erre az értetlenkedésre vezethető vissza. Így vélekedik például Serf András (Serf 2006). Nyilván mindkét megállapítás sarkít egy kicsit, hiszen egyrészt Gárdonyi népszerűségének felíveléséhez az Egri csillagok megjelenése mellett számos más tényező is hozzájárulhatott (legnépszerűbb színdarabját, A bort is éppen ebben az évben, 1901. március 29-én mutatták be a Nemzeti Színházban), másrészt pedig a regény kritikai fogadtatása is csak az első néhány évben jellemezhető a „vegyes” jelzővel. A tízes–húszas évek szakirodalma már egészen más hangnemben beszél az Egri csillagokról: hőskölteménynek nevezi, egyedülálló, megismételhetetlen alkotásnak, és ez lényegében 1947-ig megkérdőjelezhetetlen „igazság” marad a magyar irodalomkritikában.

Igaz azonban, hogy az általános dicsőítés mellett a második világháború előtti szakirodalomban csak igen rövid, néhány soros méltatásokat találunk a regényről. Ezt elsőként Bóka László tette szóvá 1952-ben napvilágot látott tanulmányában, aki szerint a hallgatás oka, hogy az Egri csillagok nem illett bele abba a Gárdonyi-képbe, amelyet a korábbi évek irodalomtörténeti kézikönyvei rajzoltak. Bóka ideológiai okokra vezeti vissza a regény feltételezett mellőzésének okát, szerinte ugyanis Gárdonyiban a húszas–harmincas évek kritikusai a magyar falu életének ábrázolóját, lélektani bonyodalmak kibogozóját látták, vagyis olyan képet rajzoltak róla, amely „megfelelt a kemény társadalombírálattól idegenkedő, az emberi haladás kérdései helyett az egyéni lélek »örök« és változatlan rejtelmei felé forduló (…) világnézetnek” (Bóka 1966, 246). Így a húszas–harmincas években sokkal inkább Gárdonyi korai novelláit méltatták a kritikusok, hiszen ezekben a szövegekben látták megvalósulni a mikszáthi hagyományok folytatását, a magyar paraszt és „népszeretet” lírai hangvételű ábrázolását.

Vessünk egy pillantást arra, miként beszél a második világháború előtti kritika a regényről. Kéky Lajos 1926-ban megjelent könyvében 19 sort szán rá, mindössze egy bekezdést, amelyben megállapítja, hogy „van valami mély, szinte Istennel viaskodó hit és esengés e zivataros kor magyarjának lelkében” (Kéky 1926, 20, kiemelés Gy. Á.). Szinte a „Himnusz”-hoz közelíti a regényt, majd bekezdése utolsó soraiban „prózában írt gyönyörű hősi eposz”-nak nevezi (Kéky 1926, 21). Sík Sándor két évvel később 130 oldalon keresztül foglalkozik az íróval, az Egri csillagokat azonbanaz elszórt utalásokon túl mindössze négy oldalon tárgyalja. Két bekezdésben kilencszer utal a regény epikus természetére: „eposzi pátoszról”, „eposzi stílről”, „eposzi ihletről” beszél, az Egri csillagok „modern eposszá”, a „XVI. század magyarságának eposzává” minősül olvasatában, és még a gyakran emlegetett szerkezeti lazaságokat és unalmas részleteket is „eposzi aránytalanságként” könyveli el (Sík 1928). Sorolhatnánk a további példákat: Alszeghy Zsolt és Pintér Jenő irodalomtörténeti könyveiben, középiskolai tankönyvekben ugyancsak ezzel a diskurzussal találkozunk. Mintha a szakrális szövegek közzé sorolódott volna be a regény, csaknem a Himnuszhoz hasonló helyre, és talán éppen ezzel magyarázható az a patetikusnak is nevezhető zavart hallgatás, amely körülövezi a második világháború előtti kritikában. Úgy tekintettek rá értelmezői, mintha hézagpótló, szentségében érinthetetlen írás volna; eposzi, a nemzet létezését legitimáló, homéroszi mércével mérhető alkotás. Így Bóka megállapítása, mely szerint az Egri csillagokat „mellőzte” a szakirodalom, nemigen állja meg a helyét (a puszta tény is ellentmond ennek, hogy a regényt még Gárdonyi életében besorolták a kötelező olvasmányok közé), sőt éppen itt érhetjük tetten a kritika egyik legnagyobb ellentmondását. Nagyon is nagy szerepet tulajdonítottak a regénynek ezek az írások, ha nem is a szövegének, de létezése puszta tényének, és ennek következtében az Egri csillagok olyan magasságokba emelkedett, amelyet az olyannyira népszerű „népies” írások sem érhettek utol, bármennyire felszínesek és érintőlegesek maradtak is a regényt méltató megjegyzések. Olyan szöveggé vált az Egri csillagok, amely a nemzet életre képzeléséért felelős (akár abban az értelemben is, amely Benedict Anderson Elképzelt közösségek című könyvéből ismerős); szakrális helyet kapott, szerzőjének életéről pedig legendák születtek. A legendákat elsősorban Feszty Árpádné 1924-ben megjelent könyve (Feszty 1924), a Simon Lajos által szerkesztett Egri remete (Simon 1932), valamint Gárdonyi József Az élő Gárdonyi című kétkötetes munkája (Gárdonyi, József 1934) indította útra.

1947-ben megjelent néhány írás a Vigiliában, amely tudatosan le akarta rombolni ezt a képet. Thurzó Gábor és Rónay György olyannyira módosítani akart az általuk „romantikusnak” tartott Gárdonyi-recepción, hogy az Egri csillagokat „leányszoba-regénynek” (Thurzó 1947), illetve „könnyű olvasmánynak” nevezik (Rónay 1947), s még a Gárdonyit védelmébe vevő Kardos Klára is azt írja: Thurzó „sok olyat mondott ki, amit lelkünk mélyén, többé-kevésbé tudattalanul régóta éreztünk, de amit a Gárdonyi-irodalom mindeddig nem mert megfogalmazni” (Kardos 1948, 56). Thurzó szerint Gárdonyi „menekült a valóságtól”, ezért „idillikus” műveket alkotott, és ezért nem tartott lépést kora „haladó” irodalmával; Rónay ugyancsak „szemérmes” íróként könyveli el az Egri csillagok szerzőjét, és számon kéri rajta a „konkrét valóság” ábrázolását, vagyis szintén a marxista esztétika első számú alapelve szerint ítéli meg műveit. Bár Bóka László méltatja a regényt 1952-es tanulmányában, a „prózában írt gyönyörű hősi eposz” a parasztfiú felemelkedésének történetévé válik olvasatában, amely történetesen azért a legjobb regénye Gárdonyinak, mert „a demokratikus haladás irányvonalát munkálta” (Bóka 1966, 247), és amelynek hibája csupán az, hogy „Bornemissza Gergely szinte akadálytalanul emelkedik ki osztályából” (Bóka 1966, 282). Vagyis annak függvényében értékelik vagy marasztalják el e szerzők az Egri csillagokat, mennyiben látják benne megvalósulni a marxista esztétika alapelveit; úgy ismétlődik szövegeikben a „valóság” szó („valódi valóságábrázolás”, a „valóság helyes megismerése”, és így tovább), ahogyan a korábbi írásokban az „eposzi” jelző hatványozódott.

Szinte teljesen megszűnik azonban az az áhítattal teljes zavart hallgatás, amely Kéky és Sík írásait jellemezte, és eltűnik az eposzi magasságokba törő méltatás is. Gárdonyi kései regényei is átértékelésre kerülnek (bár nem Thurzó és főleg nem Rónay írásaiban: számukra az Isten rabjai a legértékesebb regény): ekkor válik elterjedtté az a később sokat vitatott elképzelés, amely szerint Gárdonyi világképe „hanyatló” ívet mutat, mivel az író elfordult a „társadalmi kérdésektől”, és a lélektan „irreleváns” problémái foglalkoztatták (már az Egri csillagokat követő Láthatatlan emberben is, majd a beteljesületlen szerelemről elmélkedő Az a hatalmas harmadikban, Ábel és Eszterben stb.). Így az ötvenes évek tankönyvei már azt tanítják, hogy Gárdonyi „későbbi műveiben mindjobban hozzásimul az uralkodó osztályok világnézetéhez”, és kizárólag „korai művei az ifjúság legkedvesebb olvasmányai” (Zádor et al. 1951, 177). A „népies” novellák a korábbi évtizedekéhez hasonló méltatásban részesülnek, bár ennek oka egészen más, mint a húszas években: míg korábban a „magyar paraszt” ábrázolását dicsérték, most sokkal inkább a szeretetteljes, ámde szegény világ bemutatását méltatják, szembeállítva persze a gazdag városlakók világával, vagyis a társadalmi egyenlőtlenség művészi kifejeződésének eklatáns példájává válik Az én falum (is). Az Egri csillagok azonban ismét nehezen találja helyét ebben a diskurzusban. Tulajdonképpen figyelemre méltó, hogy egyáltalán „megúszta” ezt a néhány évtizedet: nemcsak kötelező olvasmány maradt, hanem egyre hosszabb szemelvényeket olvashattak a regényből a diákok, hiába nevezték oly sokan „égető” társadalmi kérdésekre választ nem adó mesének (így vélekedik például Mezei József az Akadémiai Kiadó hatvanas években megjelent hatkötetes irodalomtörténetében, amely lényegében máig kötelező tananyag az egyetemeken). Vagy talán éppen azért válhatott „ártalmatlanná” az Egri csillagok, mert egyre inkább átsorolódott a gyermekirodalom kategóriájába? Talán éppen ez tette lehetővé, hogy a „nemzet regénye” megtalálja a helyét abban a korban, még ha a határvonalon is, amely a nemzeti kérdéseket tudatosan ignoráló, marxista eszményt keresett és hirdetett. Elsősorban Bóka László segítségével és a gyerekmesei „naivitás” címkéjének az árán, de úgy tűnik, az Egri csillagok megőrizte kulturális pozícióját.

A következő négy-öt évtized szakirodalma, különösen a kilencvenes években és az ezredforduló után, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy „tisztázza” a Gárdonyit „kisajátító” ideologikus olvasatok kérdését, és megpróbálja megtalálni az író „új helyét” az irodalomtörténetben. Filológiai értelemben jó néhány igényes írás látott napvilágot (ez természetesen a korábbi évek szakirodalmáról nem mondható el), mint például Kispéter András, Z. Szalai Sándor, majd Nagy Sándor könyvei. Másrészt azonban újabb irodalomelméleti szempontokat is figyelembe vevő értelmezések nemigen születtek, ami különösen azért meglepő, mert a kilencvenes években igencsak megélénkült az érdeklődés a történelmi regények iránt, és jó néhány új olvasata született például Jókai és Mikszáth regényeinek. Az Egri csillagok valamiért kimaradt ebből a reneszánszból. Miközben a hatvanas években Várkonyi Zoltán filmre vitte a regényt, egymás után láttak napvilágot a musicalek, majd megjelent Hernádi Gyula regénye, az Egri csillagok háborúja (1994), az irodalomkritika azzal foglalkozott, hogy a regény milyen forrásokra támaszkodik, történelemábrázolása mennyire hiteles, és szövegét milyen módon írta át a Gárdonyi hagyatékát kezelő Gárdonyi József. Vagyis míg a populáris kultúra reflektálatlanul építette tovább a Gárdonyi-mítoszt, szinte rituálisan újra és újra megerősítve azt (ez egyébként nemcsak Várkonyinak és Hernádinak köszönhető: ekkor jelent meg többek között Tóth Tibor Gárdonyitól, Gárdonyiról és Horváth Júlia Ahol a költők teremnek című könyve, melyek ugyancsak reflektálatlanul építik tovább a legendát), a filológiai alapokra támaszkodó irodalomkritika feltett szándéka egyre inkább az lett, hogy megpróbálja Gárdonyit „kiszabadítani” e mitikus burokból, és „tisztázza” helyét a magyar irodalomban. Más kérdés azonban, hogy e „tisztázási vágy” nem éppen ugyanabból a kiindulópontból építkezik-e, mint a regény helyét újra és újra megerősítő diskurzus, vagyis hogy a Gárdonyit „kiszabadítani” vágyó kritikusok nem éppen azt a pozíciót kívánják-e „hitelesíteni”, amelyet a regény a magyar kultúrában már eleve elfoglal.

Nagy Sándor 2000-ben megjelent könyvének az a célkitűzése, hogy tisztázza a Gárdonyi körüli „tudatzavart”: „Szeretnénk kiszabadítani az írót az ideológiák sematikus rendszeréből és elsősorban életművének esztétikumát feltárni” (Nagy 2000, 9). Z. Szalai Sándor elsősorban a mítosz torzításaira hívja fel a figyelmet legújabb írásában: „Egy felröppent, torz legendával állunk hát szemben (…). Szörnyű érzés ezt tudomásul venni, mint ahogy megszégyenítő hosszú idő múltán ismereteink valótlanságára rádöbbenni” (Szalai 2001, 8). Bár Szalait elsősorban a Gárdonyi körüli legendák „leleplezése” érdekli, Nagyot pedig az író „világképének valódi elemei”, mindketten az „új”, az „igazi” Gárdonyit keresik. Nagy rendkívül alapos filológiai munkára támaszkodó, a hatvanas évek végén megfejtett titkosírásos feljegyzések tanulságait és Gárdonyi olvasmányait alapul vevő, szerzőközpontú, intenciót kutató, az író világképét feltárni szándékozó értelmezést kíván adni, amely „megtisztítja Gárdonyi világképét” a „koronként kanonizált ideológiától” (Nagy 1994, 166). Vagyis feltételezi, hogy létezik olyan ideológiától mentes pozíció, amely elvezet Gárdonyi „igazi arcához”, és talán éppen az ideológia szónak e reflektálatlan használata miatt (mindvégig a marxizmusra és a nemzeti konzervativizmusra utal könyvében) nem vesz tudomást a saját szövegében és a regényben működő ideológiai folyamatokról. (Vagyis arról, hogy az ideológia nem csupán olyan összefüggő eszmerendszer, amelyet felismerhetünk, és amelytől elhatárolódhatunk, hanem afféle mikroszinten működő politikai, kritikai, a szubjektum helyéből és idejéből adódó befolyásoltság is, amely saját megnyilvánulásainkban, saját értelmezésünk vakfoltjaiban is működik).

Z. Szalai Sándor kétségkívül a legnevesebb Gárdonyi-kutató; rendkívül alapos kutatásai már a hatvanas évektől meghatározzák a Gárdonyi-filológiát. Többek között az ő nevéhez fűződik az a felfedezés, hogy Gárdonyi műveit, köztük az Egri csillagokat, az író hagyatékát kezelő Gárdonyi József önkényesen, saját meggyőződését követve átírta. Szalai már az Egri csillagok 1963-as kiadásának utószavában utal erre, majd az 1970-ben megjelent könyvében (Gárdonyi műhelyében) fejti ki részletesen álláspontját. Az 1913-as regény szövegét tartja a legmegbízhatóbbnak, ugyanis ez volt az utolsó, amely az író életében megjelent, így az 1963-as kiadást is erre alapozza, akárcsak az utána következő kiadásokat. (Más kérdés, hogy Gárdonyi, aki mindig elégedetlen volt a regénnyel, és állandóan dolgozott a szövegén, éppen ezt a kiadást helyeztette zár alá, amikor azt változtatás nélkül ki akarták adni. Lásd erről Gárdonyi sajtóperét, valamint Király Júlia írását.) 2005-ig tulajdonképpen ezek a változatok számítottak „hitelesnek”, egészen a Császtvay Tünde által sajtó alá rendezett kiadásig (így 2005, amely a Nagy Könyv éve is, valóban annus mirabilis a Gárdonyi-recepcióban). Ez azonban azt is jelenti, hogy az író halálát követően negyven éven keresztül, a regény „eposszá” válásának legintenzívebb időszakában átírt regényváltozatok láttak napvilágot, amelyek egyébként még inkább kidomborították a magyar és a török közötti „alapvetőnek” hitt különbségeket, vagyis a regény igencsak labilis alapokon nyugvó ideológiáját, és a következő negyven évben sem az író által legsikerültebbnek tartott változat számított „hitelesnek”. Ahhoz képest, hogy a „nemzet regényének” meghamisításáról van szó, figyelemre méltó, hogy ez a vélekedés nem kavart nagyobb port. Szalain kívül igen kevesen utalnak rá: Kispéter András foglalkozik vele ugyancsak 1970-ben megjelent könyvében, de irodalomtörténeti kézikönyvekben és iskolai tankönyvekben nemigen kerül említésre, így lényegében a köztudatba sem került be.

Korunk kritikáját leginkább az foglalkoztatja, hogy a regény mennyire hitelesen ábrázolja a történelmet, és szerzője milyen forrásokra támaszkodott. Ezt tanítják az iskolai tankönyvek is (lásd például Cserhalmi Zsuzsa és Alföldy Jenő 1998-as tankönyveit). Szalai mindhárom könyvében foglalkozik a kérdéssel (az 1970-ben megjelent Gárdonyi műhelyébenEgri csillagok-fejezete kizárólag a regény forrásait és szövegváltozatait tárgyalja). Nagy Sándor, amellett hogy az Egri csillagokat „egy lélek fejlődéstörténeteként” olvassa (Nagy 2000, 53), könyvének kiindulópontjával összhangban, és a Gottfried Keller és C. F. Meyer nevéhez fűződő történelmi regényhez hasonlítja, ugyancsak foglalkozik a regény hitelességének kérdésével. Nyilván nagyon fontos kérdések ezek, másrészt azonban már az Egri csillagok 1901-es recenziója is a hiteles történelemábrázolást méltatta (lásd Bartha József, „Újabb regényeink”), és az elmúlt száz évben, a regény viszontagságos története során, felmerült néhány kérdés, amelyet érdemes lenne megvizsgálni a regény elemző olvasása során is. Vagy valóban arról van szó, hogy ennyire érdektelenné vált a regény szövege, ennyire nem figyelemre méltó mint irodalmi alkotás? Mi motiválja a generációkon át tartó „igazolási vágyat”, amely még az általános iskolai tankönyvek szövegeibe is bekerül? Nem arról lehet szó, hogy a kritika, önkéntelenül is, a regény hitelességének bizonygatásával, mintegy igazolni akarja azt a pozíciót, amelyet az a köztudatban már eleve elfoglal? Nem utolsósorban pedig az a kérdés is felmerül, hogy elemző olvasat nélkül hogyan befolyásolja az Egri csillagok a rajta felnövekvő generációkat? Milyen modelleket, sztereotípiákat és ideológiát örökít tovább a „nemzet regénye”, észrevétlenül és tudattalanul, amelyek évről évre megszólítják az általános iskola padjaiban ülő kisdiákokat?

Vessünk egy pillantást a regényre. A jól ismert nyitójelenet két kisgyermek paradicsomába kalauzolja az olvasót: „A patakban két gyermek fürdött: egy fiú meg egy lány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják. A fiú hétesztendős, a leány két évvel fiatalabb” (1963, 7). A patakban lubickoló gyermekek úgy jelennek meg, mint az eredendő pár, akik a felnőttek ismeretlen és idegen világával szemben, az erdei tisztás és patak ártatlan világában teremtik meg naiv és törékeny paradicsomukat: ezt húzza alá a gyermekek meztelensége, a rengeteg kicsinyítő képző és gyakorító ige, a lábak „belemártogatása” a vízbe, Gergely „megvizesedett gatyácskája”, és így tovább. Mintha valamiféle modern teremtéstörténet első bekezdéseit olvasnánk, a bűnbeesés előtti édenkert történetét, amely egyrészt bibliai allúziókat hoz játékba, másrészt pedig (Lacan terminusával élve) szimbolikus előtti világrendbe enged bepillantást, amelyben a gyermekek számára még nincs jelen az „illik/nem illik” kérdése: „Nem látja ott őket senki. A pécsi út jó messze van oda, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne nemulass!” (7). A gyerekek ártatlan és törékeny paradicsoma szinte kívül kerül a felnőttek világán, afféle preszimbolikus dimenzióvá válik, amely úgy tud „édeni” maradni, hogy kiiktatja a törvények által szabályozott világot. Bár az elbeszélő tisztában van a gyermeki paradicsom törékenységével és a rajta kívül eső világgal („nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják”), a gyerekek számára ez ekkor még nem létezik; a „bölcsőként” szolgáló édenkert jelenti számukra azt a világrendet, amelyben még nincsenek korlátok, és amelynek ártatlan tisztasága megalapozza a regényben később visszatérő magyar nemzet vízióját. Így az Egri csillagok lényegében Gergely és Éva paradicsomból való kiűzetésének a történetét beszéli el, amely egyben a szimbolikus, törvények uralta világba való beavatás története is. Ez a szimbolikus világrend pedig, melynek középpontjában a magyar nemzet áll, nagyon is a szimbolikus előtti vízióra épül, paradox módon, hiszen bár a gyermeki paradicsom darabokra hullik a regényben, éppen ez a trópus tér vissza később a regényben a magyar nemzet metaforájaként.

Több értelemben is „teremtéstörténet” tehát az Egri csillagok: egyrészt az andersoni „elképzelt közösség”, vagyis a nemzet megteremtésének a története, másrészt pedig olyan narratíva, amely a regényt olvasó, e közösségben helyet kereső gyermek identitásának megteremtéséért is felelős. Akár kisfiú, akár kislány kezdi olvasni a regényt, mindkét nem megtalálja benne példaképét: a bátor Gergelyt és az utána következő (már az első mondatban is másodikként megnevezett, majd másodikként hőssé váló) szépséges és hófehér Évát. A gyerekség az a motívum, amely elválasztja a regényben körvonalazódó bátor, ugyanakkor ártatlanul naiv magyar „én”-t a furfangos, hazug, állati jegyekkel felruházott töröktől, és megalapozza a szöveg egészét átszövő morális „én” és immorális „másik” ellentétén alapuló „világrendet”: még két oldalt sem olvas a kisdiák, amikor darabjaira hullik a törékeny paradicsom, megérkezik ugyanis a török kígyó, Jumurdzsák. Bibliai párjához hasonlóan Jumurdzsák is csábítási kísérletbe kezd, bár nem almát kínál a gyermekeknek, hanem fügét. Vagyis mihelyt azonosul a regény olvasója a gyermekek pozíciójával, rögtön el kell választania a kialakulóban lévő én-modellt a török „másiktól”, aki kívül van a paradicsomon, és aki veszélyezteti a paradicsomot. A gyermekek egy fa mögött rejtőzködnek, ellenállva a kígyó csábításának, akinek furfangosabbnak kell lennie, mint bibliai párjának, mivel a gyümölcs nemigen hat Gergelyre, csak az a fenyegetés, hogy a lovát elviszik. Így bár a paradicsomból való kiűzetés elkerülhetetlen, a bűnbeesés nem a pár morális gyengeségének köszönhető (és így persze nem is Évának, aki a bűnbe vivő nő helyett a védelmet kereső kislány szerepét játssza). Épp ellenkezőleg, a lováért és családjáért felelősséget vállaló Gergely éppen túlzott erkölcsisége miatt kerül bajba. Ugyanez a gesztus és ugyanez az ellentétpár ismétlődik meg később a regényben, amikor a török szultán, a regény egyik gyakran emlegetett történetileg hiteles epizódjában, csellel veszi be Buda várát: a szultán ravasz kígyóként hívatja sátrába a magyar vitézséget azzal az ürüggyel, hogy megcsókolja a királyi gyermeket, miközben hadserege kényelmesen elfoglalja Budát. Vagyis ismét kígyó a török, hiszen ígér, csábít és hazudik, és ismét gyermek a magyar; a „másik”, aki korábban a gyermeki paradicsomot fenyegette, e ponton a magyar nemzet fenyegető ellenségévé válik. Az epizód jó példája annak, hogy milyen trópusokat hoz játékba a szöveg a történelmi eseményekre épülő epizódokban, és arra is rámutat, persze, mennyire nem elég megállapítani, hogy mindez „hiteles”.

A törékeny (gyermeki) paradicsomot felforgató kígyó a török hódítás metaforájává válik az Egri csillagokban. A regény szövegének egészét átszövő trópusról van szó: az utolsó fejezetekben például Eger vára is a nyitójelenetet idéző zárt világ metaforájaként jelenik meg. A csatajelenetek újrateremtik a nyitókép ellentéteit, a kint-bent viszonyt, a csábító kígyó trópusát: a török e zárt világon kívülről támad, és csábítja a magyart különböző ajánlatokkal, levelekkel, zsarolási kísérletekkel, a magyar azonban ezúttal nem adja be a derekát. A regény e végkifejlet (closure) felé vezet, amely mintha jóvátenné a gyermekek „bűnbeesését”, vagyis teljes győzelmet jelent a regény metaforikus világában is.

Több kritikus is utal arra, hogy a „mi” és „ők” egymást kizáró ellentéteiben való gondolkodás a nemzet elbeszélésének elsődleges jegye: Ulf Hedetoft szerint például ez alkotja a nemzetek „organikus paradigmáját”. Hasonlóan vélekedik Edward Said is: „Már az is elegendő, ha »mi« csak az elménkben húzzuk meg a határokat, hisz azonnal megteremtődik az »ők« képzete is (…). A modern és primitív társadalmak – úgy tűnik – saját önazonosságukat bizonyos mértékig tagadások sorozatán keresztül határozzák meg” (Said 2000, 99). Az Egri csillagok így több értelemben is a „nemzet regénye”, hiszen éppen ezzel a szimbolikus viszonyrendszerrel találja magát szembe a paradicsomból kiűzött „első emberpár”; éppen ebben a rendkívül korlátozott „organikus paradigmában” kell megtalálniuk helyüket, azonosulási mintájukat, identitásukat. Az ellentétek rendjét mindössze egy helyen forgatja fel a regény, mégpedig abban a gyakran emlegetett epizódban, amelyben Éva és egy török anya visszakapják elcserélt gyermeküket, majd összepillantanak és kezet fognak, ezzel mintegy kívül kerülve egy pillanatra a regény által felállított szimbolikus renden (e jelenetre és az anyák szerepére visszatérek még). Másrészt azonban ahányszor kísérletet tesz a szöveg arra, hogy valamiféle harmadik kategóriát hozzon létre, általában csupán annyi történik, hogy a gyermeki tisztaságú magyar átsorolódik a török kígyó kategóriájába. Amikor például „Hegedüs hadnagy” elárulja Eger várát, néhány órán belül már ott függött felakasztva a vár piacán, vagyis azonnal halálbüntetést érdemlő, kígyótermészetű „másikká” vált. Így az árulók ahelyett, hogy megbolygatnák a bináris oppozíciók rendjét, mindössze egyik kategóriából a másikba vándorolnak; ha nem felelnek meg a morális „én” követelményeinek, a sunyi, alattomos, állati „másik” jegyeit öltik magukra. (Igaz, nem találja helyét e bináris oppozíciók rendjében Sárközi, a cigány sem. E rendkívül mulatságos, hibrid figura, aki szerint a haza ott van, ahol a haszon, hol magyar, hol török jegyeket és ruhákat ölt magára, és mintegy „performatív” módon játssza el a nemzetet. Azonban itt sem arról van szó, hogy Sárközi felborítja az ellentétek rendjét, hanem mindössze az történik, hogy a szöveg egy újabb sztereotípiát hoz játékba, a bolygó, hontalan, haszonleső, de melegszívű cigány sztereotípiáját, aki nem azért nem találja a helyét az „én” és a „másik” világában, mert dacol ezzel a renddel, hanem mert történelmi és társadalmi okok utalják mindkét kategórián túlra.)

A török kígyó trópusa azonban nem marad afféle steril kategória, amely mindvégig egymagában és tisztán áll szemben a magyar gyermekkel; igen hamar metamorfózisnak indul a regényben. A fügét kínáló Jumurdzsákot ezekkel a szavakkal illeti Gergő: „Jaj de csúnya ember! Úgy vigyorog, mintha harapni akarna” (10). Jumurdzsák egyszerre csábító kígyó és harapni készülő vadállat, veszett kutya, aki ráadásul csúnya, fél szemére vak. Az elbeszélő szerint is „kutya a török” (111), „nem ember, csak országpusztító fenevad” (58); egyik jeles képviselőjük, Hajván, akinek még a neve is marhát jelent, úgy eszik, „mint ahogy a disznó rág” (107), csámcsog, mindig éhes, Gárdonyi József átirataiban pedig „utálatos izzadtságszag” (1959, 102) terjeng belőle. A törökök szakadatlanul esznek, alszanak és isznak a regényben (ez az 1913-as szövegben is így van, hiába hibáztatja Szalai pusztán az átiratokat): rendszerint azért kerülnek bajba, mert elalszanak, és persze úgy alszanak, mint az állatok. Gergely például azért tud megszökni Jumurdzsák fogságából, mert a törökök részegen alszanak az előző esti dorbézolás után. Ezzel szemben Dobó az ostrom alatt „nappal nem eszik, éjjel nem alszik” (424); szinte a freudi felettes én tisztán formát nyert alakjává válik, aki megtagad magában minden ösztönszerű impulzust. Vagyis az azonosulási mintaként szolgáló Gergely és példaképe, Dobó, mindvégig a felettes én éteri megnyilvánulásaként jelenik meg, az elvárásoknak meg nem felelő árulókat pedig gondosan megbünteti a regény, így az ösztön jegyei következetesen a „másikra” hárulnak, mintegy kettészakítva ezzel a szubjektumot. Az „én” és a „másik” oppozíciója tehát lélektani törést is jelent; olyan ellentétet, melynek egyik végében Dobó áll, az éteri tisztaságú példakép, akit Gergely követ (az is sokat elárul, hogy míg az esendőbb Gergelyt a keresztnevén szólítja a szöveg, Dobónak, aki szinte emberfeletti távolságba helyeződik, minduntalan a vezetékneve jut eszünkbe), míg a másik végében a kígyótermészetű, állati jegyekkel felruházott Jumurdzsák, Hajván, majd Szulejmán foglalnak helyet. Vagyis hol fizikai, hol szellemi jegyként nyilvánul meg újra és újra a török „állati természete”, míg a magyart, ha netán állat-metaforával illeti is a szöveg, az csak az állatok királya lehet; így válik például Török Bálint „rab oroszlánná” fogságában. A szóképnek persze nem sok köze van a török kígyóhoz és kutyához, hiszen az Török Bálint bátorságára és erkölcsi erejére utal, és tökéletesen illeszkedik a „gyermeki tisztaságú bátor oroszlán” paradox víziójába, vagyis méltó kibontója annak a nemzet-metaforának, amellyel a regény nyitójelenetében találkoztunk.

A csatajelenetekben még kiélezettebbé válik az ellentét, hiszen a magyarok eszes, találékony lényekként jelennek meg, míg a törökök sosem gondolkoznak, csak támadnak. Még csatakiáltásaik is érthetetlen nonszenszként épülnek bele a szövegbe, amelyeket hol lefordít az író, hol nem („Biszmilláh! Biszmilláh! „Iléri, iléri!” „Allah! ákbár! „Gözönü acs!” és így tovább). Az olvasót nyilván elidegeníti a török szöveg, akárcsak Allah felidézése, míg a magyarok ezzel szemben Jézushoz könyörögve állítják maguk mellé a keresztény világ szimpátiáját („Jézus, segíts!”). Több síkon is újratermeli tehát a regény a nyugati kereszténység és a paradicsomon kívüli világ ellentétét, amely ezen a ponton keresztény-muzulmán ellentétté válik, bár továbbra is magán viseli a lélektani törés jegyeit is, hiszen az egyszerre ijesztő és mulatságos török szöveg olyannyira mentes a „Jézus, segíts!” pátoszától, mint amennyire nem érhet Dobó éteri alakjának a nyomába az ugyancsak mulatságos, de ijesztő török hadsereg. Így lényegében a regény reprodukálja azt az orientalista diskurzust, amely Edward Said szerint évszázadok óta meghatározza a keleti világról való gondolkodást, és amelynek feltérképezése (a Saidot ért számos kritikus megjegyzés ellenére) mára elsődleges célja a keleti kultúrákkal foglalkozó antropológiai és szociológiai kutatásoknak. A Gárdonyi regényében megjelenő „másik” magán viseli azokat a jegyeket (kezdve állati, csábító, ösztönszerű természetétől a racionális „én”-nel való szembenállásáig), amelyeket Said szerint hol latensen, hol egyértelműen felismerhető módon építgetett a „Nyugat” diskurzusa, évszázadokon keresztül, és amelyek létrehozták az egzotikus, de állati, nagybetűs „Kelet” vízióját az európai kultúrában. (A regény egyébként annyiban módosítja is Said álláspontját, hogy jelzi, nemcsak az ő terminológiájával élve „imperialista” kultúra teremt orientalista diskurzust, hiszen olyannyira motiválja ezt a fajta beszédmódot a kulturális és történelmi tudat, hogy akár az „áldozat” pozíciójából is megszülethet, a Said és más posztkoloniális kritikusok által sokat hangoztatott gazdasági helyzetre való tekintet nélkül.)

Vessünk egy pillantást arra is, hogy milyen szerepeket jelöl ki a regény kislány és kisfiú olvasói számára. „Bűnbeesésük” után Éva és Gergely elindul az „elképzelt közösségükbe” vezető úton. A paradicsom széthullása ennek feltétele mindkettőjük számára, hiszen így válik lehetővé, hogy a csodaszerű, védett, törékeny világ felől valamiféle tudatos közösség felé induljanak, megőrizve a paradicsom gyermeki jegyeit, mégis azonosulva a rendíthetetlen „oroszlán” szerepével is. (Ez a feltétele annak, hogy a regény végén újrateremtődjön e zárt világ az egri vár képében, amelyet immár gyermeki tisztaságú oroszlánok védenek.) A „bűnbeesés” után azonban egészen más útvonalon halad tovább a két gyermek. Miután Gergelynek sikerül megszöknie Jumurdzsák fogságából, és Évát is sértetlenül viszi haza, kis hősként tér vissza „Cecey uramék” udvarába, ahol éppen Dobó István is vendégeskedik. Dobó persze nem marad közömbös e történet hallatán: Gergelyt fiává fogadja, majd ünnepélyes keretek között a haza vitézévé avatja: „Bornemissza Gergely, jer ide. Fogd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen fegyvereden” (48). Dobó Gergely apafigurájává válik, valódi apjává, a török hamis apákkal szemben; e hamis szerepben tetszeleg például a török szultán, amikor a királyi gyermeket megcsókolva óvó-védő apának nevezi magát, vagyis ismét csábító kígyó a török és ártatlan gyermek a magyar. Igen sok „valódi” és „hamis” apafigurával találkozunk (Dobó, Cecey, Gábor pap, Szulejmán), akik szíves örömest fogadják örökbe a megárvult Gergelyt, és jelzik, hogy az „elképzelt közösségbe” való beavatás a „nemzet fiává” válás szerepével kapcsolódik össze a regényben.

Dobó szertartása után Gergely azonnal „megérezte, hogy nemcsak a kardot kötötték őhozzá, hanem őt is a kardhoz” (48), vagyis az „apa” gesztusa és a „fiú” nemzetben betöltendő szerepe összefonódik (Dobó rögtön valamiféle transzcendens, többes számú, anonim hatalommá válik, mintha rajta keresztül beszélne a nemzet Gergelyhez: „őhozzá kötötték a kardot”). A beavatás megírja Gergely helyét és szerepét, másrészt azonban a nemzet sorsát alakító, cselekvő ágenssé is változtatja őt; története Bildungsroman, amely az apa-fiú kapcsolat retorikájára épül. Az a puszta tény, hogy e beavatási szertartás után válik a nemzet fiává, már önmagában jelzi, hogy a nemzet nem valamiféle esszenciális rend, amely eredendően él bennünk; Dobó gesztusa abba a szimbolikus világba avatja be, amely újrateremti a paradicsomból kiűzött fiú világának a határait. Másrészt pedig arról is árulkodik az epizód, hogy a nemzet családi kötelékek kiterjesztéseként jelenik meg, családtörténetként beszélődik el, vagyis a legtermészetesebb létezési módra apellál, amelyet ismerünk. Éppen ezért bújnak meg diskurzusában „magától értetődő” szerepek, és éppen ezért „védelmezi” ez a beszédmód nemcsak a nemzet etnikai alapon definiált fogalmát, hanem az évszázadokon keresztül átörökített társadalmi nemi szerepek elgondolását is.

A családtörténetből természetesen nem hiányozhat az anya sem. Gergely egy beszélgetésben kifejti, hogy a vár védelmezőinek feladata úgy védeni a nemzetet, mint ahogy a gyermek óvja édesanyját: „Tudod te azt, hogy nagy és szent dolog a haza védelme, éppolyan, mint mikor az édesanyját védi a gyermeke” (447). Rengeteg írás látott napvilágot mostanában, amelyek azt a kérdést feszegetik, hogy miért képzelődik el anyaként a nemzet (lásd például Georgee L. Mosse és Nira Yuval-Davis könyveit vagy Joane Nagel tanulmányát); Gárdonyi regényében azonban nem ez az egyetlen allegória, amely a Janus-arcú nemzet feminin pólusáról beszél. Az ideális, transzcendens dimenziókban lakozó anya képe mellett legalább további két „földi” szerep hárul a nőre. A fiai által megvédett anya allegóriája, amelyről Gergely beszél, nem kötődik földi létezőhöz; fenséges absztrakció marad. A szerep azonban megjelenik a „földi világban” is: a regény vége felé kerül sor arra az emlékezetes jelenetre, amelyben Éva és a török anya, miután visszakapják elrabolt gyermeküket, összepillantanak és kezet fognak, vagyis egy pillanatra felülemelkednek a szétszakított „én” és „másik” világán. Vagyis az anya, paradox módon, egyszerre allegorizálja a nemzetet, és emelkedik felül a létezését biztosító ellentétekre épülő logikán. A másik két női szerep ugyancsak paradox ellentéteket hordoz magában: Évát egyrészt a regény első mondatában már jelzett „második” szerepével azonosítja a szöveg, aki Gergelyhez való viszonyában definiálódik (és aki „férfiként” viselkedik, férfiruhába bújik, férfiúi bátorságról tesz tanúbizonyságot), másrészt pedig a Székely Bertalan fantáziáját is megragadó „egri nők” szerepével. A harcos nők szinte fúriaként jelennek meg a regényben: „Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühös vércse-visongással viaskodnak e küzdelemben. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra. Rikoltozva esnek a töröknek” (542). Az egri nők maguk mögött hagyják az illem és dekórum szabályait (vagyis társadalmilag elfogadott „asszonyi voltukat”), és veszélyes, uralhatatlan, fúriákhoz hasonló femininitás jegyeit öltik magukra; leesett kendőjük, kibomlott hajuk, csavarodó szoknyájuk erről árulkodik. Szinte a nemzet szimbolikus világán túli képekkel találkozunk, amelyek a szent és minden földi dolog felett álló anya víziójának tökéletes, már-már állati ellentétei. Vagyis míg Gergely apafiguráját keresve, lineáris fejlődéstörténetét követve foglalja el helyét az „elképzelt közösségben”, Éva szinte feldarabolódik a rá háruló, egymásnak ellentmondó szerepek között. Ideális anya, örök második, uralhatatlan fúria: egyszerre jelenítik meg ezek a szerepek a transzcendens, szent és sérthetetlen nemzet vízióját, és utalják a nőt szinte a szimbolikus világon túlra. A szétdaraboltság ellenére azonban feltűnik, hogy ismét olyan dimenzióhoz érkeztünk, amely mintha kívül kerülne a nemzet „világrendjén”, akárcsak a gyermeki paradicsom a regény nyitójelenetében; mintha visszakanyarodna a regény (akárcsak az én írásom) ahhoz a szimbolikus előtti világhoz, amely ezen a ponton szinte szimbolikuson túlivá válik, és mintha ebben a dimenzióban helyezné el a nőt, aki ezzel a gesztussal a legszentebb, transzcendens entitássá válik, de éppen ezért kerül mégis kívül a nemzet fekete-fehér relációs rendszerén.

E rendkívül rövid elemzés alapján is levonhatjuk talán azt a következtetést, hogy az Egri csillagok igen jól megfelel a nemzeti elbeszélések „követelményeinek”. Az „én” és „másik” ellentétén alapuló szerkezete, azonosulást és beavatást igénylő retorikája, a nemzet családi közösségként való elképzelése mind olyan jegy, amely alkalmassá teszi az Egri csillagokaterre a szerepre. Vagyis bár láthattuk, hogy a regény eposszá válásakor nemigen volt fontos az, hogy mi rejlik a borítója mögött, és a későbbi értelmezések is sokkal inkább a szerzője körüli mítosszal (vagy éppen annak lerombolásával) voltak elfoglalva, mint a regény olvasásával, az Egri csillagok kiválóan alkalmas arra a szerepre, amelyet a magyar kultúrában betöltött az elmúlt száz évben. Más kérdés persze, hogy meddig akarjuk tudatos értelmezés és tanítás híján továbbörökíteni a regény bináris oppozíciókra alapozott, mind nemzetre, mind nemre kiterjedő ideológiáját; meddig maradhatnak a kisdiákok számára „természetesek” (és „hitelesek”) azok az igencsak labilis alapokon nyugvó szerepek, amelyek a morális „én” és az állati „másik” „magától értetődő” szembeállítására épülnek.