C. Sallustius Crispus összes művei

49

felbátorította, hogy megalázásáért az  ő  segítségével  vegyen  elégtételt  a  hadvezéren.  Hízelgő

szavakkal fokozta a betegségek miatt nem ép lelkű ember önbizalmát: király ő, nagy ember,

Masinissa unokája; ha Jugurthát elfogják vagy megölik, nyomban  rászáll Numidia uralma; s

ez  nagyon  is  hamar  megtörténhet,  ha  consulként  őrá  bízzák  a  háborút.  Így  hát  Gauda  is,  a

római  lovagok  is,  katonák  és  kereskedők  egyaránt  -  egyesek  Marius,  de  a  legtöbben  a  béke

reményének ösztönzésére - kemény szavakkal írtak hozzátartozóiknak Rómába Metellusról a

háborúval  kapcsolatban,  és  Mariust  követelték  hadvezérnek.  Marius  consulságát  így  igen

sokan  támogatták  megtisztelő  ajánlásukkal.  S  éppen  ebben  az  időben  a  nép,  kihasználva  a

vereséget, amely a nemességet a Mamilius-törvénnyel érte, új embereket igyekezett tisztségre

emelni. Így minden Marius útját egyengette.

66.  Közben  Jugurtha,  miután  a  meghódolás  tervét  elvetette,  újrakezdte  a  háborút.  Nagy

gonddal és sietséggel készült fel rá, sereget gyűjtött, az elpártolt városokat fenyegetéssel vagy

jutalom ígéretével igyekezett visszanyerni, megerősítette állásait; védő- és támadófegyvereket,

s mindent, amit a béke reményében elvesztett, újrakészíttetett vagy vásárolt. Magához csábít-

gatta a római rabszolgákat, s még a helyőrség tagjait is pénzzel kísértette meg; egyszóval sem-

mit sem hagyott érintetlen nyugalomban, eget-földet megmozgatott. Így aztán Vagában, ahová

Metellus Jugurtha békeajánlatának megérkezésekor azonnal helyőrséget telepített, összeeskü-

vést  szőttek  a  városi  elöljárók,  mert  belefáradtak  a  király  siránkozásaiba,  s  szívük  mélyén

sohasem idegenedtek el tőle. Hiszen a tömeg - általában, s különösen a  numidáké  -  ingatag

jellemű, lázongó és pártütő, felforgatásra vágyik, ellensége a békés nyugalomnak. Miután egy-

más között mindenben megállapodtak, harmadnapra tűzték ki a terv kivitelét, mert ez Afrika-

szerte megült ünnepnap volt, s vidám mulatságot ígért, nem pedig rettegést. Mikor eljött az

idő, a centuriókat, a katonai tribunusokat, s magát a városparancsnokot, T. Turpilius Silanust

külön-külön  meghívták  otthonukba.  Turpiliuson  kívül  mindannyiukat  lekaszabolták  lakoma

közben, majd az ünnepnapon szabadjára eresztett, fegyvertelenül kószáló katonákat támadták

meg.  Ugyanezt  tette  a  városi  nép  is:  egy  részüket  az  előkelők  bujtogatták  fel,  mások  saját

hajlamukat  követték.  Nem  tudták  ugyan,  mi  történik  és  miért,  de  maga  a  kavarodás  és  a

zendülés kedvükre volt.

67. A római katonák a váratlan ijedtségtől megzavarodtak, nem tudták, mihez kapjanak leg-

inkább:  ide-oda  futkostak.  A  fellegvárat,  ahol  csapatjeleik  és  pajzsaik  voltak,  az  ellenséges

őrség  vágta  el,  a  menekülés  útját  a  már  korábban  bezárt  kapuk.  Asszonyok  és  gyerekek

kövekkel s más kezük ügyébe eső tárgyakkal versenyt hajigálták őket a háztetőkről. Így nem

kerülhették ki a kettős veszedelmet, s e messze földön legbátrabb katonák nem tudtak ellen-

állni  a  leggyengébb  népségnek:  bosszulatlanul  hullottak  derekak  és  hitványak,  bátrak  és

gyávák.  Ebben  az  iszonyú  helyzetben  a  minden  oldalról  lezárt  városból  valamennyi  itáliai

közül egyedül Turpilius parancsnok menekült meg épen a numidák vérengzése elől. Hogy ez

az  ellenség  irgalmából,  alku  fejében,  vagy  véletlenül  történt-e,  nemigen  tudjuk;  szerintem

mindenképpen becstelen és aljas ember volt, mert ekkora bajban hitvány élete fontosabb volt

számára, mint a csorbítatlan hírnév.

68.  Mikor  Metellus  értesült  a  vagai  eseményekről,  fájdalmában  egy  ideig  félrevonult  az

emberek elől. Rosszkedve csakhamar dühvel vegyült, s már nagy gondosan készülődött a sére-

lem megtorlására. A vele együtt telelt legióval s annyi numida lovassal, amennyit csak össze

tudott szedni, alkonyatkor poggyász nélkül útra kelt, és másnap kilenc óra felé egy domboktól

övezett  síkságra  ért.  A  hosszú  meneteléstől  fáradt  s  már-már  minden  további  parancsot

megtagadni kész katonáknak itt elmondta, hogy Vaga város onnét csak ezerlépésnyire van, s

úgy  illik  hozzájuk,  hogy  háborgás  nélkül  viseljék  el  a  hátralevő  fáradságot,  amíg  hősies  s

mégis  szerencsétlenül  járt  polgártársaikért  bosszút  nem  állnak;  egyszersmind  bőséges  zsák-

mánnyal  is  kecsegtette  őket.  Mikor  így  lelket  öntött  beléjük,  kiadta  a  parancsot,  hogy  a

---

50

lovasok menjenek legelöl, széles sorokban, majd összetömörülve a gyalogság, és rejtsék el a

csapatjeleket.

69. Mihelyt a vagaiak észrevették, hogy sereg tart feléjük, előbb azt hitték - ami igaz is volt -,

hogy Metellus jön, s bezárták a kapukat; majd miután látták, hogy nem dúlják a földeket s legelöl

numidák  lovagolnak,  Jugurtha  seregének  gondolták  őket,  s  nagy  örömmel  vonultak  elébük.

Erre váratlanul megfújták a csatakürtöket, s a lovasság-gyalogság vágta a városból kiözönlő

tömeget; egyesek a kapukhoz rohantak, mások a tornyokat foglalták el: a harag és a zsákmány

reménye legyőzte a fáradtságukat. Csak két napig örvendhettek hát a vagaiak hitszegésüknek;

a nagy, gazdag város teljes egészében a bosszú és a harácsolás  prédája lett. Turpilius város-

parancsnokot - említettük, hogy az egész római helyőrségből egyedül ő menekült meg - maga

Metellus hallgatta ki; nem sikerült tisztáznia magát, így elítélték, megkorbácsolták és kivégez-

ték, mert latin polgár volt.

70.  Ugyanez  idő  tájt  vált  gyanússá  Jugurthának  Bomilcar,  akinek  ösztönzésére  már-már

meghódolt, de aztán félelmében visszakozott. Bomilcar is gyanakodott a királyra és lázadást

tervezett  ellene,  cselt  akart  neki  vetni,  amelyben  fennakad,  s  éjjel-nappal  ezen  járt  az  esze.

Végül is mindent számításba véve szövetségesévé tette Nabdalsát, egy vagyonos nemest, aki

tekintélyes és népszerű volt népe körében. Többnyire a királyétól különálló sereget vezetett, és

ő hajtott végre mindent, amihez Jugurtha fáradtsága vagy fontosabb elfoglaltsága miatt nem

jutott hozzá: ez volt hírnevének és vagyonának forrása. Megállapodtak hát a cselvetés napjá-

ban,  s  abban,  hogy  a  többit  majd  a  helyzetnek  megfelelően  rögtönözve  intézik.  Nabdalsa

elutazott seregéhez, melyet Jugurtha parancsa szerint a rómaiak téli táborai közé helyezett el,

hogy az ellenség ne dúlhassa büntetlenül a földeket. De megdöbbentette a gaztett szörnyűsége,

és nem jelent meg a megbeszélt időben, így félelme megakadályozta a terv kivitelét. Bomilcar

szerette volna véghezvinni, amibe belekezdett, de aggasztotta társa félelme, hogy majd meg-

másítja  régebbi  elhatározását.  Ezért  hűséges  embereivel  levelet  küldött  hozzá,  amelyben

gyávasággal  és  tehetetlenséggel  vádolta,  tanúul  hívta  az  isteneket,  akikre  megesküdtek,  és

intette, hogy ne cserélje el a Metellustól ígért jutalmat a pusztulásra: Jugurthának már vége,

csak arról van szó, hogy az ő érdemük lesz-e az elpusztítása vagy Metellusé, ezért gondolkoz-

zék, hogy jutalmat akar-e inkább, vagy kínhalált.

71. Mikor ezt a levelet meghozták, Nabdalsa éppen kimerülten feküdt ágyán. Bomilcar soraira

előbb gondok rohanták meg, szorongás tört rá, majd pedig, mint gyakran a gyötrődő lélekre,

az álom. Volt egy numida, hű és kedves embere: minden tervébe beavatta, a legutóbbit kivéve.

Ez meghallotta, hogy levelet hoztak, és szokás szerint azt hitte, szükség van szolgálatára vagy

tanácsára;  bement  a  sátorba,  amelyben  Nabdalsa  aludt,  felvette  a  párnájára  ejtett  levelet  és

elolvasta,  majd  az  árulás  hírével  sietve  a  királyhoz  indult.  Nabdalsa  nemsokára  fölébredt,  s

mikor  nem  találta  a  levelet,  és  megtudta,  mi  történt,  először  megpróbálta  üldözőbe  venni  a

feljelentőt, mikor pedig ez nem sikerült, Jugurthát kereste fel, hogy kiengesztelje: elmondta,

hogy hűtlenné vált bizalmasa csak megelőzte  abban,  amit  maga  is  tenni  készült;  könnyezve

kérte barátságukra és korábbi hűséges tetteire, ne gyanúsítsa őt ekkora bűnnel.

72.  A  király  erre  kegyesen  válaszolt,  noha  szívében  másképp  érzett.  Miután  Bomilcart  sok

társával, akik az árulásban szövetségesének bizonyultak, megölette, elnyomta haragját, nehogy

a  dologból  meghasonlás  támadjon.  De  ettől  fogva  egyetlen  nyugodt  éjszakája,  nappala  nem

volt: nem bízott már semmilyen vidékben, emberben vagy alkalomban, ellenségeitől, polgár-

társaitól  egyformán  félt,  tekintetét  ide-oda  kapta,  minden  moccanásra  összerezzent,  mindig

másutt éjszakázott, gyakran a királyi méltóságot is megcsúfolva, álmából felriadva fegyverei-

hez kapott és lármát csapott: a rettegéstől szinte eszét vesztette.

---