43
a rómaiak farkasétvágyától; azokkal fognak vívni, akiket már legyőztek és a szégyeniga alatt
tereltek, csak a vezérük változott meg, nem a szívük; ő maga mindenről gondoskodott, amit
hadvezér megtehet: magaslaton állította fel őket, hogy a helyzet ismeretében csapjanak össze a
felkészületlenekkel, ne úgy, mint kisebbség a túlerővel, gyakorlatlanok a harcban edzettekkel.
Várják tehát feszült figyelemmel az adott jelet a rómaiak megtámadására: ez a nap vagy
betetőzi minden fáradalmukat és győzelmüket, vagy a legnagyobb nyomorúság nyitánya lesz.
Ezután egyenként emlékeztette jótéteményeire azokat, akiket hadi érdemekért pénzzel vagy
ranggal jutalmazott, s ezt a többieknek is kilátásba helyezte; egyszóval mindenkit jelleme
szerint más-más módszerrel serkentett, hol ígérgetéssel, hol fenyegetéssel, hol könyörgéssel.
Egyszerre felbukkant az ellenség ottlétéről mit sem sejtő Metellus: a hegyről ereszkedett le
seregével. Először nemigen tudta mire vélni a szokatlan látványt; mert a numidák lovaikkal a
cserjék közt bújtak meg, de az alacsony fák nem takarták el őket egészen; s mégis bizonytalan
volt a kép, mert a terep természete és az álcázás miatt őket sem, hadijelvényeiket sem lehetett
tisztán kivenni. De hamar felismerte a cselt, és kis időre megállította seregét. Változtatott a
rendeken: a jobbszárnyat, amelyet az ellenség fenyegetett, három sor segédcsapattal erősítette
meg, a parittyásokat s az íjászokat a gyalogosszakaszok közé osztotta, az egész lovasságot a
szárnyakon helyezte el, s néhány, alkalomhoz illő szóval buzdítva katonáit, az eredetileg
tervezett útirány szerint, csak fordított felállításban, levezette a sorokat a síkságra.
50. Mikor azonban észrevette, hogy a numidák nyugton maradnak s nem ereszkednek le a
dombról, attól tartva, hogy serege a forró évszak és a vízhiány következtében szomjan vész,
Rutiliust, alvezérét könnyű fegyverzetű csapatokkal s a lovasság egy részével előreküldte a
folyóhoz, hogy táborhelyet foglaljanak. Úgy gondolta, az ellenség sűrűn megismételt, oldalazó
támadással fogja feltartóztatni a menetet: minthogy fegyvereiben nem bízhatik, a katonák
kifárasztásával és eltikkasztásával próbálkozik. Ezért amint leért a hegyről, a helyzet s a terep
kívánta lassúsággal haladt előre, Mariust az arcvonal mögé rendelte, ő pedig a balszárny
lovasai között tartózkodott, akik most a menet élén haladtak.
Mikor Jugurtha látta, hogy Metellus sereghajtói túljutottak az ő első sorain, biztosításul
mintegy kétezer gyalogosával elfoglalta a hegyet, amelyről Metellus leereszkedett, hogy ha a
római sereg netán meghátrálna az ellenfél elől, a hegyet ne tudják menedékül, később pedig
erődként használni. Majd hirtelen jelt adott és megtámadta az ellenséget. A numidák egy része
a sereg utóját vágja, mások jobbról-balról rohamozzák meg, elkeseredetten támadják, szoron-
gatják, mindenütt szétzilálják a rómaiak rendjét. Ha ki bátran szembeszegült velük, abból is
csúfot űztek ebben a szabálytalan csatában: csak őt sebesítették meg a távolból, s nem nyílt
lehetősége a visszavágásra vagy a kézitusára. Mikor a római lovasrajok üldözni kezdték
Jugurtha lovasait, azok a király előzetes meghagyása szerint nem felzárkózva, s nem egy
helyre vonultak vissza, hanem szétszéledve, ki merre látott. Így ha az ellenséget az üldözéstől
nem tudták is elrettenteni, mivel ők voltak túlerőben, szétugrasztották és hátulról vagy oldal-
ról kerítették be; ha pedig a dombon kellett inkább futni, mint a síkon, a numidáknak begya-
korlott lovai könnyen vergődtek át a bozóton, a mieinket akadályozta a mostoha, szokatlan
terep.
51. Váltakozó, bizonytalan, rút és szánalmas képet nyújtott a küzdelem. Bajtársaitól elszakítva
a rómaiak egy része menekült, más része üldözött; nem ügyeltek a csapatjelekre, sem soraikra;
kit hol ért a veszedelem, ott állt meg és szállt vele szembe; összekeveredett kard és kopja, ló
és ember, ellenség és római; semmi sem folyt terv vagy parancs szerint, mindent a véletlen
irányított. Már a nap nagy része elmúlt, de a csata kimenetele még kétséges volt. Végül mikor
a harc és a hőség mindenkit kimerített, Metellus, látva, hogy a numidák lendülete megcsap-
pan, lassanként egybeterelte katonáit, helyreállította a csatasorokat és négy római cohorsot
állított szembe az ellenség gyalogosaival, akik többségükben fáradtan hevertek a domdolda-
44
lon. Egyszersmind kérte, buzdította katonáit, hogy ne csüggedjenek, ne hagyják, hogy a meg-
futamodó ellenség győzzön: nincs azoknak táboruk, sem semmilyen erődjük, ahová visszahú-
zódjanak; minden a fegyvereken múlik. De közben Jugurtha sem maradt tétlen. Körbejárt,
bátorította katonáit, újrakezdte a küzdelmet, és válogatott embereivel maga is mindent meg-
próbált: övéinek segítségére sietett, rajtaütött az ellenségen, ahol megingott, akik pedig szilár-
dan helytálltak, azokat messziről támadva tartóztatta fel.
52. Így mérkőzött egymással a két nagyszerű hadvezér: egyenlő képességekkel, de egyenlőtlen
feltételek között. Metellusnak a terep nem kedvezett, de derék katonái voltak; Jugurtha
mindenben előnyös helyzetben volt, katonáit kivéve. A végén a rómaiak, látva, hogy nincs
hová menekülniük, s az ellenség nem nyújt alkalmat az összecsapásra - különben is már
esteledett -, parancsra a szemközti dombra vonultak fel. A numidák, mikor elvesztették ezt az
állásukat, szétszóródtak és megfutottak; csak néhány esett el, a legtöbbjüket gyorsasága és az
ellenség számára ismeretlen vidék megoltalmazta.
Eközben Bomilcar, akire - mint említettük - Jugurtha az elefántokat s a gyalogság egy részét
bízta, mikor Rutilius elhaladt mellette, lassan levezette övéit a síkságra, s míg az alvezér
sietve igyekezett a folyóhoz, ahová előreküldték, higgadtan, a helyzetnek megfelelően,
elrendezte sorait, s nem mulasztotta el felderíteni, hol és mit művel az ellenség. Miután pedig
értesült róla, hogy Rutilius letelepedett és semmitől sem tart, Jugurtháék csatájának lármája
pedig nőttön-nőtt, attól tartott, hogy az alvezér felismeri a helyzetet, és szorongatott társai
segítségére siet. Ezért csatarendjét, amelyet katonái vitézségében nem bízva összetömörített,
most széltében kinyújtotta, hogy elzárja az utat az ellenség elől, s Rutilius táborára rontott.
53. A rómaiak egyszerre hatalmas porfelleget vettek észre, mert a kilátást eltakarta a bozóttal
benőtt mező. Először azt hitték, szél veri fel a kiszáradt földet, majd mikor látták, hogy nem
változik, s úgy mozog, mint a csatasor, sőt egyre jobban közeledik, felismerték a helyzetet,
sietve fegyvert ragadtak s a parancs szerint a tábor előtt álltak fel. Mikor a két sereg egy-
máshoz közel ért, hatalmas csatakiáltással csaptak össze. A numidák csak addig tartottak ki,
amíg az elefántok segítségére számíthattak. Mikor észrevették, hogy a fák ágai akadályozzák
mozgásukat, szétszóródnak s az ellenség bekeríti őket, futásnak eredtek, s a legtöbben fegy-
verüket eldobálva a domb mögött, vagy a leszálló éjszaka leple alatt ép bőrrel elmenekültek.
Négy elefántot elfogtak, a többi negyvenet megölték. Noha az út, a táborverés és a csata elcsi-
gázta és kimerítette a rómaiakat, amikor Metellus a vártnál tovább maradt távol, hadifelszere-
lésben, készenlétben vonultak elébe, mert a numidák ravaszsága semmi lankadást, semmi
lazítást nem engedett meg. Már nem volt messze egymástól a két sereg, s a sötét éjszakában
először arra következtettek a zajból, hogy ellenség közelít: kölcsönösen félelmet és zavart
keltettek egymásban, s tévedésből már csaknem megtörtént a szerencsétlenség, de a mindkét
részről előreküldött lovasok felderítették a helyzetet. Gyorsan örömre fordul a félelem: a kato-
nák vidáman szólongatják egymást, mesélik és hallgatják az eseményeket, s mindenki az
egekig dicséri a maga hőstetteit. Hiszen így vagyunk mi, emberek: a győzelemkor a gyáva is
dicsekedhet, a vesztes ügy a bátrakat is lefokozza.
54. Metellus négy napig időzött a táborban; gonddal ápolta a sebesülteket, a csatában jeles-
kedőknek katonai kitüntetést adott, valamennyiüket megdicsérte a gyűlésben és köszönetet
mondott nekik; biztatta őket, hogy a további, könnyebb harcokban is ugyanilyen bátorságot
tanúsítsanak: a győzelmet már kiharcolták, ezentúl csak a zsákmányért küzdenek. Közben
azonban az átállott numidákat és más erre alkalmas embereket felderítésre küldte: hol lehet,
mit csinál Jugurtha, kevesedmagával van-e, vagy sereg élén, s hogyan viseli vereségét.
Jugurtha egy erdős, természettől védett vidékre vonult vissza, s oda gyűjtött egy nagyobb
lélekszámú, de eltompult és gyönge sereget, amely inkább értett a földhöz és az állatokhoz,