47
lakók sem maradtak el mögöttük; vívtak, sürögtek mindenfelé, és azon igyekeztek, hogy az
ellenséget megsebesítsék, nem pedig hogy magukat fedezzék. Egy lármába olvadt a bátorítás,
örömordítás és a jajszó, a fegyvercsörgés az egeket verte, mindkétfelől fegyverek röpdöstek.
Amint az ellenség lendülete egy kissé alábbhagyott, a falak védői izgatottan figyelték a távoli
lovascsatát. Aszerint, ahogy Jugurtha ügye fordult, úgy mutatkozott meg rajtuk az öröm vagy
a szorongás, s mintha csak hallhatnák vagy láthatnák az övéik, jeleket adtak, buzdítottak, ke-
zükkel integettek, vagy egész testükkel előrelendültek, ide-oda hajladoztak, mintha fegyvere-
ket kerülnének ki vagy hajítanának el. Észrevette ezt Marius - mert azon az oldalon ő vezette a
harcot -, s készakarva lagymatagabbul kezdett vívni, elbizonytalanodást színlelt; hagyta, hogy
a numidák zavartalanul szemléljék a király harcát. Ezek teljesen belefelejtkeztek az övéikért
való szorongásba, s ekkor váratlanul nagy erővel megrohamozta a falat. Az ostromlétrákon
felhatoló katonák szinte már elérték a tetőt, de ekkor odarohantak a városlakók, követ, tüzet s
minden egyéb lövedéket hajigáltak rájuk. A mieink előbb ellenálltak; aztán, hogy az ostrom-
létrák egyre-másra letöredeztek, a felülállók földre zuhantak, s a többiek menekültek, ahogy
tudtak, néhányan épen, nagy részük sebekkel borítva. Végül mindkét csatát félbeszakította az
éjszaka.
61. Mikor Metellus látta, hogy terve meghiúsult, a várost sem lehet bevenni, Jugurtha is csak
lesből, vagy a neki kedvező helyen bocsátkozik harcba, s már elmúlt a nyár, otthagyta Zamát,
és helyőrséget telepített azokba a hozzá pártolt városokba, amelyeknek fekvése vagy falai elég
védelmet nyújtottak. Seregét télire tartományunknak Numidiával szomszédos területén szállá-
solta el. De ezt az időt sem töltötte, mint mások, tétlenséggel vagy mulatozással, hanem -
minthogy a fegyverekkel vívott háború nemigen haladt előre - a királynak saját barátai révén
készült kelepcét állítani, s az ő hitszegésüket próbálta meg fegyverül használni. Így hát sok
ígérgetéssel Bomilcart környékezte meg (aki Jugurthával volt Rómában, és annak ellenére,
hogy túszokat adtak, megszökött a Massiva megölése miatt folytatott eljárás elől), mert neki
éppen a nagy barátság adott lehetőséget a nagy árulásra. Azt mindjárt el is érte, hogy Bomilcar
titokban tárgyalni jöjjön hozzá; így a szavát adta, hogy ha Jugurthát élve vagy halva kiszol-
gáltatja neki, a senatus biztosítja büntetlenségét, és minden tulajdonát meghagyja. Könnyen
beleegyezésre bírta a numidát, mert az álnok jellemű volt s egyébként is attól tartott, hogy ha a
rómaiakkal békét kötnek, a feltételek alapján kivégeztetik.
62. Bomilcar, mihelyt alkalom adódott rá, a rettegő és sorsát sirató Jugurthához sietett. Intette,
könnyek közt kérte: gondoskodjék valahára magáról, gyermekeiről és a jobb sorsra érdemes
numida népről. Minden csatában legyőzték, földjeit feldúlták, számtalan a fogoly, számtalan a
halott, az ország gazdagsága tönkretéve; már elég sokszor kísértette meg katonái vitézségét és
a szerencsét; vigyázzon, nehogy a numidák maguk döntsenek sorsukról, ha tovább habozik.
Ilyen és hasonló érvekkel rávette a királyt a meghódolásra. Követek mentek a római had-
vezérhez, azzal az üzenettel, hogy Jugurtha aláveti magát parancsainak, s magát és országát
minden feltétel nélkül kegyelmére bízza. Metellus a téli táborból tüstént összehívatta a
senatus-rendbélieket, velük és más alkalmasnak talált személyekkel tanácsot tartott, ősi szokás
szerint, a tanács határozata alapján Jugurthától a követek útján kétszázezer font ezüstöt
követelt, továbbá valamennyi elefántját s bizonyos számú lovat és fegyvert. Miután mindezt
késedelem nélkül megkapta, elrendelte, hogy megkötözve vezessék elé a szökevényeket. Nagy
részüket a parancsnak megfelelően vissza is hozták; néhányan a meghódolás előszelére
Bocchus királyhoz menekültek Mauretaniába.
Jugurthát tehát megfosztották fegyvereitől, embereitől és vagyonától, de mikor Tisidiumba
idézték meghódolásra, ismét meggondolta magát, mert rossz lelkiismerete miatt megrettent a
tetteiért kijáró büntetéstől. Sok napon át tépelődött, s hol belefáradva a balszerencsébe
mindent jobbnak ítélt a háborúnál, hol meg azon rágódott, micsoda súlyos bukás a trónról
48
szolgaságba kerülni; s végül is, miután annyi erőforrását hiába vesztegette el, újrakezdte a
háborút. Rómában közben határozatot hozott a senatus a tartományok kiosztásáról: Numidiát
Metellusnak ítélte.
63. Ekkoriban történt, hogy Uticában a jóspap C. Mariusnak, mikor könyörgő áldozattal járult
az istenek elé, ragyogó és csodálatos pályafutást jövendölt: a továbbiakban az istenekben
bízva valósítsa meg szíve szándékát, próbáljon minél többször szerencsét, minden sikerülni
fog neki. Marius már korábban is hevesen vágyott a consuli hivatalra, s ehhez csak a messze
visszanyúló családfája hiányzott, azon kívül minden tulajdonsága megvolt: szorgalom, dere-
kasság, nagy katonai tudás; háborúban rettenthetetlen, békében mértékletes volt, a kicsapon-
gások s a gazdagság vágyát legyőzte, csak a dicsőségre szomjazott.
Arpinumban született és ott nevelkedett egész gyermekkorában. Mikor katonakorba került,
hadi szolgálatban edzette magát, nem a görögös ékesszólásban vagy a nagyvárosi piperkőc-
ködésben. Így a hasznos foglalatosságok közepette hamar megérett tiszta jelleme. Mikor tehát
először kérte a néptől a katonai tribunusi tisztet, minden tribus rászavazott; arcról ugyan nem
ismerték, de hírből annál inkább. E hivatal után másikat, majd ismét másikat szerzett, s
minden tisztségében úgy járt el, hogy magasabbra tartsák méltónak. De ez a mindaddig kiváló
férfi - mert később becsvágya romlásba vitte - korábban nem merte megpályázni a consul-
ságot. A többi hivatalt a nép osztotta, a consulatust viszont a nemesek adogatták egymás közt
kézről kézre. Új ember nem lehetett oly nevezetes, nem vihetett végbe oly kiváló tetteket,
hogy méltatlannak ne tartották volna erre a hivatalra, mintha csak beszennyezné.
64. Mikor azonban Marius megértette, hogy a jóspap szavai ugyanarra céloznak, amire lelke
vágya bátorította, Metellustól szabadságot kért, hogy pályázhassék. Bár Metellus bőviben volt
erényeknek, dicsőségnek s minden kívánatos tulajdonságnak, veleszületett a lenéző gőg, a
nemesség közös hibája. Így először megütközve a szokatlan kérésen, csodálkozott szándékán,
s szinte barátian intette Mariust, ne csináljon őrültségeket, ne kapaszkodjon sorsa fölé; min-
denki nem kívánhat egyformán mindent, meg kellene elégednie a maga sorsával; egyszóval
vigyázzon, ne kérjen a római néptől olyasmit, amit joggal megtagadhatnak tőle. De ilyen és
hasonló érveivel nem tudta eltéríteni Mariust tervétől, ezért végül azt felelte: mihelyt a
közügyek engedik, megadja, amit kért tőle. De állítólag később gyakran mondta Marius
sürgetésére: ne siessen a távozással, éppen eléggé idejében lesz, ha a consulatust az ő fiával
együtt kéri. A körülbelül húszesztendős fiú ekkor apja oldalán katonáskodott. Ez aztán
Mariust hevesen feltüzelte mind az áhított hivatalra, mind Metellus ellen. Vágy és harag, a
legrosszabb tanácsadók fenekedtek benne; nem szalasztott el egyetlen szót vagy tettet sem,
amely népszerűségét növelhette. A téli táborban parancsnoksága alá rendelt katonákat lazább
gyeplőre fogta, mint korábban; a kereskedők előtt, akik tömegével éltek Uticában, a háború
vezetéséről egyszerre vádaskodva s dicsekedve szólott: ha a sereg felét neki engednék át,
néhány napon belül láncra verné Jugurthát, a hadvezér szándékosan húzza az időt, mert hiú,
királyi gőgjében nagyon is élvezi a vezérséget. S ők mindezt annál inkább készpénznek vették,
mert a hosszú háború megrendítette vagyoni helyzetüket, és a kapzsiságnak semmi sincs elég
hamar.
65. Seregünkben tartózkodott ekkor egy Gauda nevű numida, Mastanabal fia, Masinissa
unokája, akit Micipsa végrendeletében másodrendbéli örökösének tett meg: súlyos beteg volt,
s ezért elméje is kissé fogyatékos. Azt követelte, hogy székét a Metellusé mellé állítsák,
mintha király volna, később pedig, hogy egy római lovascsapatot rendeljen ki őrizetére. A
consul mindkét kérést megtagadta: a megtisztelést azért, mert csak olyanoknak jár, akiket a
római nép királynak ismert el, az őrséget azért, mert megalázó volna a római lovasokra, ha egy
numidát kellene csatlósaiként kísérniük. Gaudát, amint ezen rágódott, felkereste Marius és