A régens lánya

HARMADIK FEJEZET

A patkány és az egér

A hintó megállt a faubourg Saint-Antoine-on, egy ház előtt. Magas fal takarta a kis házat. Mögötte még magasabbra nyúló jegenyék sora, mintha még a fal elől is rejtegetni kéne.

- Nini - szólt a régens -, úgy rémlik, errefelé van valahol Nocé kisháza.

- Nagyságod emlékezőtehetsége bámulatos, éppen az ő házát kértem ma estére kölcsön.

- Jól elrendeztél mindent, Dubois? A vacsora méltó egy vérbeli herceghez?

- Magam állítottam össze a menüt. Ó, Lajos hercegnek mindene meglesz, amit szeme-szája kíván. Apja inasai szolgálják fel az ételt, amelyet apja szakácsa főzött, no, és szeretni is azt...

- Mondd csak ki!

- Eh, majd meglátja fenséged, hadd tartogassak nagyságod számára valami meglepetést.

- Hát az italok?

- Fenséged saját pincéjéből valók, egytől egyig; remélem, e családi italok megszólaltatják végre a herceg ereiben buzgó apai vért - úgyis túlságosan régen hallgat...

- Az én véremet bezzeg könnyen megszólaltattad, he, vén kerítő?

- Nagy a rábeszélőképességem, fenség, de meg kell adni, fenséged könnyen hajlott az okos szóra. Lépjünk be.

- Van kulcsod?

- Hogyne lenne!

Dubois előhúzta zsebéből a kulcsot, s ügyesen beleillesztette a zárba. A kapu nesztelenül nyílt ki, s ugyanolyan nesztelenül csukódott is be a herceg és minisztere mögött; igazi kisház-kapu volt, tudta, mi a kötelessége a nagyurak irányában, akik átméltóztatják lépni küszöbét.

A betett zsaluk résein imitt-amott fény szivárgott ki; a vacsora megkezdődött, jelentették az előcsarnokban posztoló inasok a két illusztris vendégnek.

- Diadalmaskodsz, abbé! - mondta a régens.

- Siessünk elfoglalni leshelyünket, fenség - felelte Dubois -, mi tagadás, alig várom már, hogy saját szememmel lássam, miképpen boldogul el Lajos herceg.

- Én is alig várom - bólintott a régens.

- Akkor kövessen, fenség! És: egy szót se!

A régens némán követte Dubois-t egy kis szobába, amelyet egy nagy, félköríves ablak válasz­tott el az ebédlőtől; a nyílást virágokkal takarták el, de úgy, hogy a szárak között akadályta­lanul be lehetett látni az ebédlőbe.

- Á, á! - mondta a régens, ahogy a kis szobát meglátta -, ismerős terepen vagyok.

- Még ismerősebb a terep, mint fenséged hiszi, de ne feledje: bármit lát vagy hall, hallgatnia kell vagy legalább halkan beszélni.

- Légy nyugodt.

Mindketten az ebédlőre nyíló ablakhoz siettek, feltérdeltek az odakészített heverőre, s kissé félrehúzták a virágokat, hogy az elkövetkezendőkből semmit el ne szalasszanak.

A régens tizenöt és fél éves fia egy karosszékben ült, éppen szemközt apjával. Vele át­ellenben, tehát a leselkedőknek háttal foglalt helyet M. lovag. Két - inkább feltűnően, mint előkelően felcicomázott - hölgy egészítette ki négyre a létszámot, ahogy Dubois a régensnek előre megmondta. Egyikük az ifjú herceg mellett ült, a másik a lovag mellett. A vendéglátó házigazda nem ivott, de annál többet beszélt, a mellette ülő hölgy minduntalan el-elfintorította az arcát, s ha nem fintorgott, nyíltan ásítozott.

- Nocsak! - mondta a régens, aki rövidlátó volt. - Úgy rémlik, mintha ezt az arcot már láttam volna valahol - s erőlködve próbálta kivenni a szemközti nő vonásait.

Egyre figyelmesebben nézegette a nőt lornyonján. Dubois befelé nevetett.

- Nini - álmélkodott a régens -, a hölgy haja barna, a szeme kék!

- Haja barna, szeme kék - ismételte meg Dubois a régens szavait. - No, rajta, fenség.

- Elragadó termet, karcsú ujjak...

- Tovább, tovább.

- Fitos orrocska...

- No még, tovább.

- Teringettét! De hisz ez az Egér, ha nem csalódom!

- Hát persze!

- Micsoda! Gazházi, hát éppen az Egeret kellett kiválasztanod!

- Elbűvölő lány, fenség, igazi opera-nimfa. Úgy véltem, nála alkalmasabbat keresve sem találnék egy fiatalember kiokosítására.

- Szóval ezt a meglepetést tartogattad számomra, ezért mondtad, hogy az apja inasai szolgál­ják ki, az apja borait ihatja és szeretni is...?

- Az apja szeretőjét szeretheti, igen, fenség, pontosan így gondoltam.

- Te nyomorult! Ez majdhogynem vérfertőzés! - kiáltotta a régens.

- Ugyan! - legyintett Dubois. - Fő, hogy a herceget elindítsuk...

- S az a szemérmetlen kis perszóna kötélnek állt?

- Ez a mestersége, fenség.

- És mit mondtak neki, kit fog szórakoztatni?

- Egy vidéki nemesúrfit, aki feljött Párizsba, az örökségét elverni.

- Hát a társnője?

- Fogalmam sincs. M. lovag vállalta, hogy szerez egy negyediket.

Ebben a pillanatban megfordult a lovag mellett ülő nő - úgy rémlett neki, suttogást hall a háta megett.

- Nohát! - Most Dubois-n volt a sor, elképedni. - Ő az! Tévedés kizárva.

- Miről beszélsz?

- A másik nő...

- Ki a másik nő? - kérdezte a herceg.

A csinos vendég ismét hátrafordult.

- Julie! - kiáltotta Dubois. - A nyomorult!

- Istenemre, így kerek a világ - mondta a régens -, a te szeretőd meg az enyém! Szavamra, sokért nem adnám, ha egy jóízűt nevethetnék.

- Várjon, nagyságos uram, várjon.

- Hé, megbolondultál? Mi az ördögöt csinálsz, Dubois! Megparancsolom, maradj veszteg. Szeretném látni, mi lesz mindennek a vége.

- Engedelmeskedem, fenség - mondta Dubois -, de ezennel kijelentem...

- Mit jelentesz ki?

- Hogy nem hiszek többé a női erényben.

A régens nevettében hanyatt vágta magát a heverőn. - Dubois - mondta, mialatt az is követte példáját -, elragadó vagy, szavamra! De hadd nevetem ki magam, különben megfúlok.

- Hitemre, fenség, nevessünk - felelte Dubois -, de minél csendesebben. Nagyságodnak igaza van: ki kell várnunk a végét.

S mindketten nevettek egy darabig, olyan halkan, ahogy csak bírtak, majd újra elfoglalták helyüket az ablaknál.

Szegény Egér akkorákat ásított, hogy majd leszakadt az állkapcsa.

- Tudja-e, fenség, hogy Lajos hercegen nem látszik meg az ital? - jegyezte meg Dubois.

- Azt gondolná az ember, nem is ivott.

- S hát az üres üvegek az asztalon? Gondolja nagyságod, hogy elpárolgott a tartalmuk?

- Igazságod van, de a nemesúrfi feltűnően komor.

- Türelem, türelem. Ni, éppen mozdul, figyelje csak, fenség, beszélni készül.

Az ifjú herceg csakugyan felállt karosszékéből, egyik kezével eltolta az üveget, amelyet Egér odakínált, és oktató hangon rákezdte:

- Tudni akartam, milyen egy tivornya; nos, láttam, kipróbáltam, untig elég is ennyi. Egy régi bölcs azt mondta: Ebrietas omne vitium deliquit.

- Miket beszél ez? - horkant fel a herceg.

- Rosszul kezdődik - bólintott Dubois.

- Hogyan, uram! - nevetett rá az ifjú hercegre szomszédnője, kivillantva gyöngynél fehérebb fogsorát. - Hogyan, hát nem szeret lakomázni?

- Nem szeretek- sem enni, sem inni, ha elvertem éhemet, szomjamat - felelte Lajos herceg.

- Az ostobája! - mormolta a régens, s Dubois felé fordult. Az, az ajkát harapdálta.

Lajos ivótársa gúnyosan felnevetett, s azt mondta:

- Remélem, uram, e kijelentését nem vonatkoztatja bájos hölgyvendégeinkre.

- Hogy érti ezt, uram?

- Á, á, haragszik! - mondta a régens. - Ez jó jel!

- Jó - visszhangozta Dubois.

- Úgy értem, uram - folytatta a lovag -, hogy nem sértheti meg a hölgyeket korai távozásával, amivel azt adná tudtukra, hogy nem leli kellő örömét társaságukban.

- Későre jár, uram - felelte Orléans-i Lajos.

- Ugyan! - vont vállat a lovag. - Még éjfél sincs.

- És egyébként is... - a herceg láthatóan valami mentség után kutatott -, és egyébként is vőlegény vagyok.

A hölgyek fölkacagtak.

- Címeres ökör! - dünnyögte Dubois.

- Hé, ügyelj a szádra! - mordult rá a régens.

- Ó, bocsánat, fenség, valóban megfeledkeztem magamról!

- Kedves barátom - szólt a lovag -, ön hajmeresztően vidéki.

- Hát ez mi! - ütötte fel a fejét a régens. - Hogy az ördögbe mer ez a fiatalember így beszélni egy vérbeli herceggel!

- Úgy kell tennie, mintha nem tudná, ki a társa, s egyszerű nemesúrfinak nézné. Egyébként is én mondtam neki, hogy kössön bele.

- Bocsánat, uram - mondta az ifjú herceg -, úgy rémlik, nekem szólt, de a hölgy is éppen akkor fordult hozzám, nem értettem, mit mondott.

- Elismételjem? Ez az óhaja? - kérdezte a lovag, gúnyos nevetéssel.

- Lekötelezne.

- Nos, azt mondtam, hogy ön hajmeresztően vidéki.

- Ezt örömmel hallom, uram, ha úgy érti, hogy bizonyos, általam is jól ismert párizsi vonások híján vagyok - mondta Lajos herceg.

- Lám, lám, jól megadta neki - szólt a régens.

- Ugyan! - legyintett Dubois.

- Ha ezzel rám célzott, uram, azt felelem rá, hogy ön udvariatlan, de hagyján, míg irányomban az, akinek elégtételt adhat érte, ellenben megbocsáthatatlan lenne, ha a hölgyeket is meg­sértené.

- Embered túl sokat enged meg magának - szólt a régens nyugtalanul -, mindjárt elvágják egymás torkát.

- Ej, akkor közbelépünk - vont vállat Dubois.

Az ifjú hercegnek a szempillája se rebbent, felállt, megkerülte az asztalt, odalépett vendégéhez, és félhangosan mondott neki valamit.

- Látod? - horkant fel a régens idegesen. - Vigyázz, abbé! Nem akarom, hogy megöljék a fiamat!

De Lajos mindössze ezt mondta a lovagnak:

- Tegye kezét a szívére, uram, hát ön jól szórakozik? Mert ami engem illet, én majd meghalok unalmamban. Ha kettesben lennénk, örömest elbeszélgetnék önnel egy fontos kérdésről, amely mostanában foglalkoztat. Szent Ágoston Vallomásai-nak hatodik kötetében bukkantam rá.

- Hogyan, uram, ön hittudománnyal foglalkozik? - kérdezte a lovag, s megdöbbenése ezúttal a lehető legőszintébb volt. - Ammondó vagyok, korán kezdi...

- Uram, az ember nem gondolhat elég korán lelki üdvére - felelte a herceg kenetteljesen.

A régens nagyot sóhajtott, Dubois megvakarta az orra tövét.

- Nemesi szavamra! - bosszankodott a régens -, ez a fiú szégyent hoz a fajtánkra, a hölgyek mindjárt elalszanak.

- Várjunk még, hátha éppen ettől jön meg a bátorsága - reménykedett Dubois.

- Fékomadta! rég felbátorodott volna, ha egyáltalán képes lenne felbátorodni, a kicsike olyan pillantásokat vetett rá, hogy attól egy halott is feltámadna... És nézd csak, milyen elbűvölő az Egér így alva!

- Hopp, most jut eszembe, valamit meg akartam kérdezni öntől - mondta Lajos. - Mi a véle­ménye Szent Jeromos azon állításáról, hogy a kegyelem csak akkor hatékony, ha a bűnbánat révén száll ránk?

- Vigye el az ördög! - fortyant fel a lovag. - Uram, ha ön részeg, azt kell mondanom, rosszat tesz önnek a bor.

- Uram, ezúttal rajtam a sor megjegyezni, hogy ön udvariatlan irányomban, s nagy kedvem lenne hasonló hangon válaszolni, ha nem lenne bűn megbotránkozni és megbotránkoztatni. De Istennek hála! jobb keresztény vagyok, mint ön.

- Ha az ember elmegy egy kisházba, vacsorázni, ne jó keresztény legyen, hanem jó cimbora. Torkig vagyok, uram, a társaságával! Szívesebben látnám magát Szent Ágostont, akár meg­térése után is.

Az ifjú herceg csöngetett. Az inas belépett.

- Kísérje ki az urat, és világítson neki - parancsolta Lajos, hercegi méltósággal. - Én egy negyedóra múlva távozom. Itt a kocsija, lovag úr?

- Nincs.

- Ez esetben vegye igénybe, kérem, az enyémet - mondta az ifjú herceg. - Sajnálom, hogy le kell mondanom barátságáról, de mint már mondottam, ízlésünk nagyon is különböző, s én egyébként is hamarosan visszatérek szülőföldemre.

- Tyűha! Az lenne még csak az érdekes, ha azért küldené el vendégét, hogy a két hölggyel egyedül maradjon - vélte Dubois.

- Érdekesnek érdekes lenne - válaszolta a herceg -, de nem úgy lesz.

Mialatt e rövid szóváltás lefolyt a herceg és Dubois között, a lovag eltűnt, s Lajos magára maradt a két hölggyel. Mindkettő édesdeden aludt. A herceg előhúzott a kabátzsebéből egy nagy papírtekercset, a mellényzsebéből elővett egy kis ezüstceruzát, s igazi teológus buzga­lommal nekiült jegyzetelni a még gőzölgő tálak, félig üres üvegek előtt.

- Ha ez az én hercegi fiam valaha magára vonná családunk idősebb ágának féltékenységét, igazán balsors üldözött embernek tekinteném magam - sóhajtotta a régens. - S még mondja valaki, hogy a gyerekeimet titokban a trónra szánom!

- Fenség, esküszöm, majd belebetegedtem - mondta Dubois.

- Dubois, Dubois, átok ül rajtam: ifjabb lányom janzenista, idősebb lányom filozófus, egyetlen fiam teológus. Ha nem fékezném magam, becsületszavamra, elégettetném, ahány bajhozó csuhás csak van.

- Vigyázzon, fenséged, ha elégetteti őket, azt fogják mondani, a Napkirály és Madame de Maintenon nyomdokaiba lépett.

- Hadd fussanak hát! De érts meg, Dubois; ez az én mamlasz fiam, aki máris ívrét papírosokat firkál tele, egy birkát is kihozna a sodrából. Meglásd, ha meghalok, hóhérral égetteti majd el Daphnisz és Khloéról készült metszeteimet.

Orléans-i Lajos még vagy tíz percig jegyzetelt, majd amikor végzett munkájával, gondosan visszahelyezte a papírtekercset kabátja zsebébe, töltött magának egy pohár vizet, belemártott egy kenyérhéjat, áhítattal elmondta az asztali áldást, és látható gyönyörűséggel elköltötte remetéhez illő estebédjét.

- Már meg önsanyargat! - dünnyögte kétségbeesetten a régens. - Ki az ördög taníthatta ilyesmire, mondd meg, Dubois?

- Én nem, fenség, annyi szent - felelte Dubois.

Az ifjú herceg felállt, és újból csöngetett.

- Visszaérkezett a kocsim? - kérdezte a lakájtól.

- Igenis, fenség.

- Rendben van, megyek. A hölgyek, mint látja, elaludtak: ha felébrednek, álljon rendel­kezésükre.

A lakáj meghajolt, s a herceg kivonult méltóságteljesen, mint egy püspök, aki éppen áldást osztogat.

- A mennykő csapjon beléd! Mért nézetted ezt végig velem! - hördült fel a régens.

- Boldog atya! háromszorosan boldog fenséged az apák közt - felelte Dubois. - Gyermekei sorra szentté válnak; hogy is meri a világ szájára venni ezt a szent családot! Bíborosi kala­pomra mondom, sokért nem adnám, ha a királyi hercegek itt lehettek volna!

- Nohát, én megmutatnám nekik, hogy teszi jóvá egy apa a fiú vétkeit... - mondta a régens. - Gyerünk, Dubois!

- Nem értem, mit parancsol fenséged.

- Az ördögbe, Dubois, hát téged is megfertőzött a ragály?

- Engem?

- Igen, téged... Orrod előtt a terített vacsoraasztal... a felnyitott, teli borosüvegek... két alvó nő... és te nem érted! Dubois, éhes vagyok! Dubois, szomjas vagyok! Gyerünk, folytassuk ott, ahol az a golyhó abbahagyta. Érted már?

- Hitemre, nagy eszme! - felelte Dubois, kezét dörzsölgetve. - Fenséged az egyetlen ember, aki mindig hírnevéhez méltóan cselekszik!

A két nő aludt. Dubois és a régens előjött búvóhelyéről, s átvonult az ebédlőbe. A herceg leült fia hűlt helyére, Dubois a lovag székére. A régens átvágta egy pezsgősüveg dugójának a drótborítását, a dugó kirepült, s a durranásra felriadtak a hölgyek.

- Á, végre ráfanyalodott az ivásra, uram? - kérdezte az Egér.

- Hát te felébredsz-e végre? - vágott vissza a herceg.

E hang úgy érte szegény teremtést, mint a villanyütés. Megdörzsölte a szemét, mint aki azt hiszi, álmodik, felszökött ültéből, s felismerve a régenst, visszarogyott karosszékébe, kétszer is felsikoltva: Julie, Julie.

Julie mintegy elbűvölten bámulta Dubois gúnyos tekintetét, rángó arcát.

- Ej, ej, Egér - szólt a régens -, látom, derék lány vagy, hozzám húzol; idehívtalak Dubois útján vacsorára, s te elfogadtad a meghívást, pedig annyi a dolgod, hogy alig győzöd.

Julie még az Egérnél is jobban elrémült: pirulva nézett hol Dubois-ra, hol a hercegre, hol az Egérre. Láthatóan iszonyú zavarban volt.

- Mi a baj, Julie kisasszony? - kérdezte Dubois. - Őfensége tévedne? Netán mások kedvéért jött volna ide?

- Azt én egy szóval se mondtam - lehelte Julie kisasszony.

Az Egér felnevetett.

- Ha csakugyan őfensége hívatott - mondta -, úgyis tudja, s kár minden szóért, ha nem ő hívatott, tapintatlan a kérdés, tehát nem felelek rá.

- Hát nem megmondtam, abbé - rikkantotta a régens, s csak úgy rázta a nevetés -, hát nem megmondtam, hogy eszes lány ez!

- S én nem megmondtam, fenség - szólt Dubois, miközben töltött a kisasszonyoknak, és megnedvesítette ajkát pezsgővel telt poharában -, hogy kitűnő a borunk?

- Mondd csak, Egér, nem ismerős neked véletlenül ez a bor? - kérdezte a régens.

- Istenemre, fenség, a borokkal is csak úgy van az ember, mint a szeretőivel - felelte a táncosnő.

- Értem, nem káptalan a fejed, Egér, hogy mindre emlékezzél. Mondhatom, Egér, te vagy a legbátrabb és a legbecsületesebb lány, akit valaha láttam. Te nem vagy álszent, te aztán igazán nem! - folytatta a régens, nagyot sóhajtva.

- Nos, ha így fogja fel fenséged... - kezdte újra az Egér.

- Halljuk!

- Én tennék fel egy kérdést.

- Kérdezz csak, én megfelelek rá.

- Fenséged ért az álmokhoz?

- Született álomfejtő vagyok.

- Megfejtené, mit jelent iménti álmom?

- Jobban, mint bárki, Egér. Egyébként, ha belesülnék, itt az abbé úr is, aki évi kétmillió frankot vasal be tőlem bizonyos különleges kiadásokra, melyek célja kifürkészni, ki álmodott jót s ki rosszat országomban.

- Vagyis?

- Vagyis ha én belesülnék, az abbé úr majd kisegít. Halljuk az álmot.

- Fenséged nyilván tudja, hogy beleunván a várakozásba, Julie meg én elaludtunk.

- Tudom, tapasztaltam, úgy aludtatok, mint a tej, amikor betoppantunk.

- Nos, fenség, nemcsak aludtam, álmodtam is.

- Igazán?

- Igazán, fenség. Nem tudom, Julie mit álmodott, mit nem, de én úgy láttam álmomban, mintha...

- Figyelj csak, Dubois, kezd a dolog érdekessé válni!

- ...az abbé úr helyén egy tiszt ült volna, de vele nem törődtem, úgy rémlett, Julie kedvéért van itt.

- Hallja, kisasszony, micsoda szörnyű bűnnel vádolják? - kérdezte Dubois.

Julie, csúfnevén: a patkány - azért nevezték így, mert rendszerint elkísérte az Egeret szerelmi kalandjaira - együgyű teremtés volt. Nem felelt, de fülig pirult.

- Hát az én helyemen ki ült? - kérdezte a herceg.

- Éppen most akartam elmondani - felelte az Egér -, fenséged helyén, álmomban persze...

- Hogy a csudába ne! - mondta a herceg. - Álmodban, persze hogy csak álmodban.

- Egy tizenöt-tizenhat esztendős, deli ifjú ült, de olyan furcsán viselkedett, hogy az ember lánynak nézte volna, ha nem tudott volna latinul.

- Szegény kis Egerem, mit nem mondasz! - kiáltott fel a herceg.

- Egy álló óra hosszat beszélgettünk teológiáról, s miután végighallgattam néhány felettébb érdekes eszmefuttatást Szent Jeromosról és Szent Ágostonról, továbbá egy-két ragyogó meg­jegyzést Janseniusról, megvallom, fenség, elaludtam, persze csak álmomban...

- Vagyis abban a pillanatban azt álmodtad, hogy álmodsz? - kérdezte a herceg.

- Azt, azt! S mindez olyan bonyolult, hogy majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, megtudni, mi lehet a megfejtése. De hiába töröm rajta a fejem, magamtól nem lelem a nyitját, Julie-t, gondolom, hiába is kérdezném, így hát fenségedhez fordultam magyarázatért, miután az imént kegyeskedett kijelenteni, hogy nagy álomfejtő...

- Egér, kóstold csak meg újra a bort - szólt a régens, s ismét teletöltötte szomszédnője poharát -, de jól figyelj; úgy hiszem, az imént rágalmaztad ínyedet.

- Valóban, fenség - bólintott az Egér, miután kiürítette poharát -, ez a bor hajszálra olyan, mint az a másik, amelyiket eleddig csak egy helyen ittam...

- A Palais Royalban?

- Szavamra, ott!

- No, ha ilyen bort eddig csak a Palais Royalban ittál, az nyilván annak a jele, hogy ilyet csak ott találni. Te elég jártas vagy a világban, tapasztalhattad, pincémnek nincs párja.

- Hirdetem is, fennen és örömest!

- Márpedig, ha ilyen bor csak a Palais Royalban terem, nyilván én küldettem ide.

- Fenséged küldette?

- Én vagy Dubois, egyre megy, tudod, hogy nemcsak a kincstárom kulcsa van nála, a pincémé is.

- A pincekulcs meglehet - mondta Julie kisasszony végre elszánva magát a társalgásra -, de hogy a kincstár kulcsa is nála van, azt alig hinné az ember.

- Hallottad ezt, Dubois? - kiáltott a herceg.

- Fenség - felelte Dubois -, a gyermek ritkán szól, mint fenséged is tapasztalhatta, de ha egyszer megteszi, bölcsesség csepeg ajkáról, mint Aranyszájú Szent Jánoséról.

- Ha pedig én küldettem ide bort, azt csak egy Orléans házbeli herceg kedvéért tehettem.

- Hát két orléans-i herceg van? - kérdezte Egér.

- Kettő bizony! - mondta a herceg.

- Apa és fiú, Orléans-i Lajos és Orléans-i Fülöp.

- Tűz, tűz, Egér!

- Hogyan! - kacagott fel a táncosnő, hátravetve magát karosszékében. - Hát az a fiatalember, az, az ifjú szüzecske, a teológus, a janzenista...?

- Mondd csak ki nyugodtan.

- Akit álmomban láttam?...

- Az, az.

- Itt, fenséged helyén?

- Ezen a szent helyen.

- Orléans-i Lajos őfensége volt?

- Személyesen.

- Jaj, fenség, mennyire nem ütött apjára a fiú! És mennyire örülök, hogy felébredtem!

- Nem úgy, mint én - bökte ki Julie.

- No, mit mondtam, fenség! - kiáltott fel Dubois. - Édes lányom, Julie, aranyat érsz.

- Hát szeretsz még, Egér? - kérdezte a régens.

- Az, az igazság, hogy kedvelem fenségedet.

- Álmaid ellenére?

- Igen, fenség, s olykor éppen álmaim következtében.

- Nem valami hízelgő, ha minden álmod olyan, mint a mai volt.

- Ó, fenség, könyörgöm, higgye meg, nincs minden éjjel lidércnyomásom.

S e válasz után, mely megerősítette ő királyi fenségét abbeli véleményében, hogy az Egér határozottan eszes lány, vígan folytatódott a félbeszakadt lakoma, s tartott éppen éjjeli három óráig.

Három órakor a régens hazavitte az Egeret fia hintaján a Palais Royalba, mialatt Dubois Julie-t kísérte haza, őfensége kocsiján.

De a régens, aki egész éjjel bánatával küszködött, s csak nehezen fojthatta azt el, lefekvés előtt még megírt egy levelet, majd becsengette belső inasát.

- Fogd ezt a levelet - mondta az inasnak -, és holnap kora reggel, külön postával indítsd útnak; de ügyelj rá, hogy a címzett tulajdon kezébe adják.

A levél címzettje Ursule asszony volt, a clissoni Orsolya-rendi apácakolostor főnöknője.