Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

89. ábra > A mezőgazdasági keresők aránya (A) és a munkanélküliség (B) 2003-ban, megyénként. (Az A térkép a megyéket, a B térkép a megyeszékhelyeket tünteti fel)

A mezőgazdaság üzemi formái között már a 90-es évek kezdetén megjelentek a kisparaszti birtokok, miután az első ún. restitúciós törvények 10 hektár termőföld, illetve 1 hektár erdő visszaigénylését tették lehetővé a régi tulajdonosok számára. A 2000 januárjában életbe lépett újabb törvény ezeket a határokat 50, illetve – erdőbirtok esetében – 10 hektárra emelte, és ha az eredeti tulajdon már nem juttatható vissza, az állami földalapból való kártalanítást vagy a pénzbeni kártérítést is előírta. Bizonyos korlátozással intézkedtek az államosított egyházi birtokok visszaadásáról, valamint a Monarchia idején a Székelyföldön különösen jelentőssé vált ún. közbirtokossági tulajdon (főként erdők, legelők) teljes egészében történő visszaállításáról is. E nagyon megkésett törvény végrehajtása és a földtulajdon-viszonyok végleges újjárendezése azonban minden bizonnyal még hosszú ideig elhúzódik.

A mezőgazdaság termelési körzetei elsősorban a domborzathoz igazodnak. A gabonatermesztés legjobb területei a nyugati alföldi határmellékeken és a Román-alföldön találhatók; fontos termelőkörzetek még Moldva, Dobrudzsa és az Erdélyi-medence is. A búza (2–3 M t) és a kukorica (9–10 M t) országszerte megterem, kivéve a magasabb hegyvidéket; a legjobb termésátlagot búzából Argeş, kukoricából Braila és Ialomiţa megyék érik el. A kukorica – főként a Regátban – élelemgabona is. Az ország – bár adottságai az exportra is alkalmassá tennék – gyakran gabonaimportra szorul.

Az ipari növények közül legfontosabb a napraforgó; termőkörzetei a búzáéval azonosak. Az olajos növények közül terem még repce (a Baraganon és Dobrudzsában), szója (a Román-alföldön) és ricinus (a Román-alföldön és Dobrudzsában). A cukorrépa a síkságoktól a hegyközi medencékig szélesen elterjedt; a körzetek a cukorgyárak köré szerveződtek. A textilnövények közül a kender főként az alföldi peremvidéken, a len a székely medencékben, a Küküllők dombságán és a Szucsávai-dombságon termeszthető.

A burgonya (székelyesen: pityóka) a magasabb fekvésű kárpátközi medencék fő terménye. Zöldségtermesztő körzetek a fogyasztópiachoz, a mikroklímához és a hagyományokhoz igazodva az ország minden részén kialakultak; a földgáz felhasználásával elterjedt az üvegházi kertészkedés is. A gyümölcstermesztés főleg a dombvidékekre, a szőlő a délies lejtőkre jellemző. A borvidékek közül említésre méltó Erdélyben Aradhegyalja és a Küküllővidék, Olténiában Drăgăşani környéke, a Kárpátkanyarban Odobeşti, a Moldvai-hátságon Kotnár (Cotnari), Dobrudzsában pedig Basarabi (Murfatlar) körzete.

Az állattenyésztés a növénytermesztésnél sokkal inkább megsínylette a 90-es évek piacvesztését és a rendezetlen tulajdonviszonyokat; az állomány létszáma erősen csökkent (2004-ben 2,8 M szarvasmarha, 5 M sertés, 7,4 M juh, 76 M baromfi). A szarvasmarha főleg a dombsági, a sertés a síksági megyékben jellemző, míg a juhállomány egyaránt elterjedt a magashegységi, a domb- és a síkvidéki legelőkön. A magángazdálkodás reneszánszával megnőtt viszont a lóállomány (891 ezer), amely a fuvarozásban s a talajművelésben is komoly szerepet játszik. Erdélyben és Havasalföldön bivalyt is tenyésztenek. Az intenzívebb gazdálkodást folytató erdélyi megyékre az állattenyésztés viszonylag magas aránya jellemző. A mezőgazdaság hagyományos kiegészítő ágai a méhészet (Román-alföld) és a selyemhernyó-tenyésztés (Bánság). A halászat fő körzetei: a Fekete-tenger, a Duna-delta és a dombvidékek (az Erdélyi- és a Moldvai-Mezőségen több száz halastó található).

Az ipar területi eloszlása Romániában a szocialista korszak nagy beruházásai nyomán alapjaiban megváltozott. Az egykori kárpáti országhatár mindkét oldalán vannak iparvidékek és agrárjellegű körzetek egyaránt, de a legmodernebb, szakképzett munkaerőre támaszkodó ágak a régebbi termelési hagyományok nyomán – a főváros mellett – ma is elsősorban Erdélyben, főként a brassói és a temesvári körzetben működnek.

Románia II. világháború előtti ipartengelye Bukaresten kívül az egyik irányban Ploieşti kőolajiparát, Brassó nehéz- és Nagyszeben könnyűipari körzetét, a hunyad–bánsági vaskohászati komplexumot, valamint Temesvár és Arad gép- és könnyűiparát, a másik irányban pedig a kikötővárosokat (Konstancát, Brăilát és Galacot) foglalta magában. Ezenkívül jelentősebb iparral csak Iaşi, Craiova, Nagyvárad és Kolozsvár rendelkeztek, de ezek sem voltak kimondottan ipari jellegű városok.

A szocialista iparosítás során új ipari központok és körzetek jöttek létre Moldvában (Bacau–Oneşti–Piatra Neamţ háromszög) és a Havasalföldön a Ploieşti–Craiova közötti sávban, valamint a Zsil és az Olt völgyében. Színesfémipari körzet alakult ki Nagybánya központtal és vegyipari körzet az Erdélyi-medencében. 1967-ben hirdették meg az ország összes megyéinek iparosítási programját, s a következő két évtizedben a beruházások súlypontját a legkevésbé fejlett megyék képezték. Ezek felzárkóztatása kétségkívül látványos statisztikai eredményekkel és nagy népességmozgásokkal járt, a sok helyen gyökértelen, anarchikus és szerkezetében anakronisztikus ipartelepítés létesítményeit azonban a piacgazdaság keményen megrostálta. Már az átalakulás kezdeti, igencsak vontatott szakaszában nyilvánvaló lett a szénbányászat és a vaskohászat, a túlfejlesztett nehézgépgyártás és vegyipar mély válsága, amely épp a szocialista kor leginkább dédelgetett régióit taszította elszegényedésbe.

A gazdaságtalan bányák tömeges bezárása Romániában 2000-ben kezdődött. A rendszerváltáskor még 445 ezer főnek munkát adó ágazat létszáma 2007-re 33 ezerre olvadt. Az elnéptelenedő bányavidékekről a bányászok tízezrei vándoroltak ki, s lettek vendégmunkások az EU nyugati tagállamaiban. Az ércbányákat privatizálják, és állami támogatásra már csak a megmaradt kőszén- és uránércbányák számíthatnak.

A hanyatló tendenciájú bányászat még mindig sokféle értékes nyersanyagot ad a gazdaságnak. A Kárpátok külső oldalát szegélyező kőolajtelepek a rablógazdálkodás folytán már kimerülőben vannak (kb. 5–5,5 M t). A földgáz hatalmas mennyiségben fordul elő az Erdélyi-medencében, itt évente közel 10 Mrd m³ metánt hoznak felszínre; ezenkívül kb. 3 Mrd m³ kísérőgáz származik a kőolajtelepekből. Barnakőszenet (2,5 M t) zömmel Petrozsény körzetében, lignitet a szubkárpáti övezetben bányásznak (30 M t). Kősó (2,5 M t) a Kárpátok mindkét oldalán bőséggel fordul elő. Jelentős a vasérc (Bánsági-hegyvidék), a polimetallikus ércek (Erdélyi-érchegység és Nagybánya vidéke), a Kárpátokban többfelé kiaknázott rézérc, valamint a bihari bauxit és a különböző építőanyagok bányászata. Az uránérc kitermelése a Bihar-hegységben és a Szörényi-érchegységben folyik.

A villamosenergia-termelés (2003-ban 57 Mrd kWh) valamivel több mint 1/5-ét a vízerőművek szolgáltatják. A legnagyobb hőerőművek Olténiában lignitbázisra települtek. A legfontosabb vízerőműrendszerek a Dunán, az Olton, az Argeşen és a Besztercén működnek. Az első atomerőmű – amely a természetes uránnal működő kanadai CANDU-reaktortípusba tartozik – Cernavodánál (Dobrudzsa) 1995-re készült el (660 MW), és bővítése folyamatban van.

A sokáig favoritként kezelt kohászat 1990-ben még csaknem 10 millió tonna acélt állított elő, azóta súlyos visszaesésben van (2004-ben 5,6 M t). Fő telephelyei Galaţi és a hunyad–bánsági körzet. A szintén válsággal küzdő, túlméretezett vegyi kombinátok az Erdélyi-medencében, Moldvában és Havasalföldön létesültek.

A gépipar – főleg alkatrészgyártó üzemek révén – immár az egész országban megtalálható. Néhány kiemelkedő központja: Bukarest, Brassó és az erdélyi nagyvárosok, Ploieşti (kőolajipari gépek), Piteşti (Dacia autógyár), Craiova (Oltcit) és a kikötővárosok (hajógyárak).

A könnyűiparból kiemelhető a faipar – melynek kombinátjai a kárpáti erdőségekhez és a nagyvárosokhoz kapcsolódnak –, továbbá a textilipar (Bukarest, Dél-Erdély) és a bőr-, cipőipar (Bukarest, Temesvár, Kolozsvár). Az iparosítás első lépcsőjét képviselő ruházati és élelmiszeripar, valamint az építőanyag-ipar nagy területi szóródást mutat.

Románia közlekedési rendszerében a vasút napjainkig megőrizte vezető szerepét: teljesítménye minden vonatkozásban felülmúlja a közutakét. A vasút- és a műúthálózat egyaránt a domborzathoz (völgyekhez, hágókhoz, hegylábvonalakhoz) igazodik. A vasúthálózat sugaras-gyűrűs rendszerű, középpontja az excentrikus fekvésű főváros. Egyes hiányzó összekötő és bekötő vonalak építésével a hálózatot (11 365 km) még a XX. század második felében is bővítették.

A műúthálózat többé-kevésbé a vasutakkal párhuzamos fővonalakból és a kor igényeitől messze elmaradó, rossz állapotú bekötőutakból áll. A nemzetközileg fontos tranzitutak a magyar, illetve az ukrán határról Bulgária (a giurgiui átkelőhely) felé vezetnek. Az ország első autópályája Bukarest és Piteşti között az 1970-es években készült el. Az Erdélyt átszelő két (északi és déli) tervezett autópálya építése a kezdeti munkálatoknál tart.

A vízi szállítás gócpontjai: Constanţa, Brăila és Galaţi. A dunai hajózás lehetőségei a 70-es évek óta nagymértékben javultak a Vaskapu-szabályozás révén. A dunai vízi utat 300 km-rel rövidítő Duna–Fekete-tengeri-csatorna 1985-re készült el; eddig nem érte el fő célját, a dunai hajózás nagy részének Románia belsejébe való átterelését.

A légi forgalom Bukarestben összpontosul: a Băneasa repülőtér fogadja a nagyobb vidéki városokból érkező belföldi járatokat, az Otopeni repülőtér a nemzetközi összeköttetéseket szolgálja. Néhány nagyobb város – pl. Szatmárnémeti és Temesvár – szintén bekapcsolódott a nemzetközi légi forgalomba. A csővezetékes szállításnak a kőolaj és a földgáz terítésében országszerte nagy jelentősége van.

Románia külkereskedelme volumenében Magyarországénak a felét sem éri el. Az autarkiára törekvő gazdaságpolitika évtizedeken át fékezőleg hatott a román külkereskedelemre, amely ráadásul a rendszerváltás óta a kelet-közép-európai régió többi országához hasonló, ám még súlyosabb szerkezet- és irányváltási problémákkal küzd. A 80-as években a fogyasztási cikkek behozatalának korlátozásával és az export erőltetésével jelentős külkereskedelmi többletet sikerült elérni; ez a rendszerváltás óta passzívumba fordult és növekvő eladósodást vont maga után.

2004-ben az export 1/5-ét fémek és ásványi anyagok, immár alig 1/5-ét gépek és berendezések, 29%-át szövetek, ruházati cikkek és bőráruk tették ki. Figyelemre méltó, hogy az ásványkincsekben viszonylag gazdag ország behozatalának fő tételei az energiahordozók, ásványi anyagok, illetve fémek (21%) és csak ezt követik a gépek, gyári berendezések és vegyipari termékek. Magyarországgal a román külkereskedelemnek alig 4%-a bonyolódik le, ami jócskán a lehetőségek mögött marad.

4.6. 6. Kárpátokon kívüli országrészek: Havasalföld, Moldva, Dobrudzsa

Románia Kárpátokon kívüli országrészei: a Déli-Kárpátoktól a Dunáig terjedő Havasalföld,²⁵a Keleti-Kárpátok előterében fekvő Moldva²⁶és a Duna jobb partján elterülő Dobrudzsa.²⁷Havasalföldön belül az Olt folyó választja el a két külön régiónak számító Olténiát és Munténiát; a megyehatárok azonban nem az Oltot követik. A Déli-Kárpátok, a Duna és az Olt által közrezárt Olténia történeti neve Kis-Oláhország, a tőle keletre Moldváig és Dobrudzsáig nyúló Munténiáé Nagy-Oláhország volt; ez utóbbi keretei közé tartozik a főváros, Bukarest is. Beosztásunk – amely történeti-földrajzi alapon nyugszik – csak egy helyen tér el számottevően Románia hivatalos régióhatáraitól: az utóbbi felosztás ugyanis Dobrudzsa területét növelte meg Dél-Moldva és Északkelet-Munténia megyéivel.

4.6.1. Munténia

A román főváros, Bukarest (Bucureşti) az ország déli részén, a román–bolgár határt képező Dunától alig 70 km-re, az Argeş vízrendszeréhez tartozó Dîmboviţa és Colentina folyók mellett helyezkedik el. A Román-alföld közepén, a Duna és a kárpáti hegylábvonal között félúton, a Brassót a gyurgyevói révvel összekötő régi kereskedelmi út mellett növekedett naggyá. Első említése a XV. századból való; a XVII. század közepétől szerepelt Havasalföld, majd 1862-től Románia fővárosaként. Az I. világháború előtt még csak negyedmilliós város lélekszáma igen gyorsan növekedett; Bukarest lakosainak száma a 90-es évek némi csökkenése után még mindig közel 2 millió (1 926 000 fő [2002]).

Bukarest az ország politikai, gazdasági és társadalmi életének központja. Itt összpontosul Románia iparának 1/8-a. Egyes ágazatokban még nagyobb arányt képvisel: a gép-, a vegy-, a textil- és a bőr-, cipőipar termelésének 15–20%-át, egyes szakképzett munkaerőt igénylő ágaknak (így az optikai, az elektronikai, a kozmetikai és a nyomdaiparnak) felét adja. A város ipari övezete gyűrűszerűen veszi körül a centrumot. Újabban ismét föllendülőben van a város hagyományos kereskedelmi szerepköre. Bukarest excentrikus fekvése ellenére Románia közlekedéshálózatának a gyújtópontja.

Bukarestnek európai rangú oktatási, tudományos és kulturális intézményei vannak (egyetem, nemzeti könyvtár, akadémia, múzeumok, színházak). Itt működik a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének központja, valamint a nemzetiségi könyvkiadást a legszűkösebb időkben is magas színvonalon művelő Kriterion Kiadó. Itt jelenik meg a Romániai Magyar Szó, Kelet-Közép-Európa legnagyobb példányszámú nemzetiségi napilapja. A város lakosságában érdekes színfoltot képező magyarság kb. 20 ezer főt számlál.

Bukarest városképében az utóbbi évtizedekben megfogyatkozott régi elemek a bizáncibalkáni örökséget képviselik. Ez ötvöződik a két világháború közti franciás nagyvárosi formákkal és a szocialista korszak nagyszabású építkezéseivel (pl. új, gigantomániás államigazgatási negyed). Bukarest földrengésveszélyes helyen fekszik: legutóbb 1977-ben pusztított súlyos földrengés. 1989 decemberében a kelet-európai rendszerváltás legdrámaibb epizódjának színhelye volt: lakói súlyos véráldozatot hoztak Románia demokratikus átalakításáért.

A Munténiai-síkság(6 megye, 25 064 km², 2 millió fő) Románia legkevésbé fejlett alkörzete, ahol a kikötőket és néhány belső központot leszámítva jelentősebb iparról még nem beszélhetünk.

Az alkörzet legnagyobb városa Brăila (216), Havasalföld dunai kapuja. A moldvai Galaccal agglomerálódó város a Duna-delta nádját feldolgozó kombinátról híres, nagy hőerőműve és egyéb üzemei is vannak. A másik jelentősebb város a Duna-parti vegyipari központ, Giurgiu (Gyurgyevo, 71), amelyet a bulgáriai Ruszéval a román–bolgár Duna-szakasz egyetlen hídja köt össze.

A Munténiai-síkság mezőgazdasága a kitűnő csernozjom talajra, valamint az aszályos nyarak kockázatát kiegyenlítő öntözőművekre támaszkodik; így vált a napraforgó és a cukorrépa fő termőkörzetévé, ahol igen jelentős és sokoldalú az állattenyésztés is. A fővárostól keletre terül el a Bărăgan száz éve még csak birkalegelőnek használt lösztáblája, amelyet ma Románia legfontosabb gabonaraktáraként tartanak számon.

A munténiai szubkárpáti övezet(4 megye, 21 593 km², 2,8 millió fő) a Kárpátok külső oldalának legiparosodottabb része, melyre a sűrű faluhálózat és a magassági övezetekhez igazodó változatos mezőgazdaság jellemző. Térszerkezetének fő tengelyeit a kárpátperemi hegylábvonal és a folyóvölgyek jelölték ki.

Ploieşti (232), a román olajipar fellegvára, egyben fontos közlekedési góc a Prahova völgynyílásában. A Brassó–Ploieşti tengely Románia egyik legfontosabb stratégiai vonala: itt összpontosul a kőolajtermelés harmada, az egymást érő városok sokoldalú ipara, valamint az Erdélyt Munténiával összekapcsoló infrastruktúra zöme. A Bucsecs aljában fekvő hajdani királyi nyaralóhely, Sinaia környéke Románia legfontosabb magashegyi üdülőkörzete, a fővárosiak kedvelt kirándulóhelye.

A régió két kisebb ipartengelye az Argeş és a Ialomiţa mentén alakult ki Piteşti (168), illetve Târgovişte (91) központtal. Piteşti leginkább a Dacia autógyárról ismert, amely eredetileg a Renault licenceire épült, majd a privatizáció során a francia cég vált tulajdonosává is. A Bodza völgynyílásában, a Kárpát-kanyar előtt fontos ipari és közlekedési góc Buzău (Bodzavásár, 138). A munténiai szubkárpáti övezetben vannak a Havasalföldi Fejedelemség első székvárosai: Câmpulung, Curtea de Argeş és Târgovişte, amelyek jelentős idegenforgalmat vonzanak.

4.6.2. Olténia

Olténia (5 megye, 29 162 km², 2,5 millió fő) az utóbbi évtizedek fejlesztései ellenére még ma is gyengén fejlett, agrárjellegű régió. A Kárpátok lábához simuló, szőlőt és gyümölcsöt is bőséggel termő dombság gazdálkodása itt is elüt a búza és kukorica által uralt alföldétől.

Ipara a szocialista korszak előtt lényegében a regionális központ szerepét betöltő Craiovára (302) korlátozódott. A város és környéke ma országos jelentőségű iparközpont (hőerőmű, gép-, vegy-, textil-, bőr- és élelmiszeripar). Az Oltcit autógyárat a dél-koreai Daewoo cég vette meg, majd annak csődje után 2006-ban a román állam visszavásárolta. Újabb nagy beruházások létesültek Drobeta-Turnu Severin (109) és Târgu Jiu (Zsílvásárhely, 96) körzetében: az előbbi a Vaskapu vízerőműrendszernek, az utóbbi a válságba sodródó olténiai szubkárpáti lignitmedencének a központja. Ipartengellyé alakult az Olt völgye, amelynek nagyobb városai Râmnicu Vâlcea (112) és Slatina (81 – Románia egyetlen alumíniumkohójával). Az Olt-áttörés vidéke tájképi szépségével, ásványvizes fürdőivel, kolostoraival vonzó turisztikai körzet.

4.6.3. Moldva

Moldva (románul: Moldova) Romániának a Kárpátoktól keletre eső országrésze. A középkorban Moldvabánya (Baia), Szucsáva (Suceava), majd Jászvásár (Iaşi) székhellyel fennállt Moldvai Fejedelemség a XVIII. századig a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedt; 1775-ben kapcsolódott le róla Bukovina (Ausztriához), 1812-ben pedig Besszarábia (Basarabia – Oroszországhoz). A XX. század területi átrendeződései során végül a Kárpátoktól a Prutig terjedő sáv maradt Románia keretében. Besszarábia középső részei a szovjet tagköztársaságból függetlenné vált Moldovai Köztársasághoz, Besszarábia déli és északi körzetei pedig Észak-Bukovinával együtt az Ukrán Köztársasághoz tartoznak.

Moldva nyolc megyéjének 46 070 km²-es területén 4,8 millió lakos él. Az ország egyik legváltozatosabb, ám egyszersmind legelmaradottabb régiója, amelynek földrajzi helyzete a piacgazdasági átmenet kezdete óta még előnytelenebbé vált, noha sokszínű erőforrásai a mezőgazdaság, az ipar és az idegenforgalom fejlesztéséhez egyaránt megfelelő alapot kínálnának. A terület nagy részét a Moldvai-hátság és a Szubkárpátok dombvidéke foglalja el. Az országrész fő tengelye a Szeret É–D irányú völgye, amelybe a kárpáti mellékfolyók – Szucsáva, Moldva, Beszterce, Tatros – ÉNy–DK irányú párhuzamos völgyei torkollanak, közlekedési, települési és gazdasági tengelyként tárva föl Moldvának a Kárpátok hegyvidékére eső nyugati szegélyét. A megyék páronként a Szeret–Prut közén, illetve a Kárpátok előterében helyezkednek el, utóbbiakhoz néhány erdélyi községet is hozzácsatoltak.

Az országrész hagyományos központja Iaşi (Jászvásár, 320), amely 1917–1918-ban Románia fővárosaként is szerepelt. A Moldvai-Mezőség déli peremén, a Pruttól alig 20 km-re fekvő város sokoldalú gazdasági és kulturális központ (gép-, gyógyszer-, könnyű- és élelmiszeripar, egyetem). Határközeli fekvése eddig hátráltatta fejlődését, ám Románia és a Moldovai Köztársaság kapcsolatainak szorosabbá válása esetén az ország fontos keleti kapujává léphet elő.

A dunai kikötőként, hajóépítő és vaskohászati központként ismert Galaţi (Galac, 298) Moldva déli részének központja és a munténiai Braila ikervárosa. A Szeret-völgyi tengelyen fekvő Bacău (Bákó, 175), a Beszterce-völgyi Piatra Neamţ (Karácsonkő, 111) és a Tatros-völgyi Oneşti (Onest, 53) a Kárpátok keleti előterében kirajzolódó iparvidék sarokpontjai. A Beszterce völgyében vízerőművek, vegy- és építőanyag-ipari üzemek működnek. A Tatros völgyében kőolajat, kősót és lignitet bányásznak, és itt vezet az Erdélyt Moldvával összekötő legfontosabb vasútvonal. Moldva többi részében az iparosodás csak egy-egy városra – Botoşani (Botosán, 117), Suceava (Szucsáva, 108), Focşani (Foksány, 102), Bârlad (Barlád, 72) – szorítkozik; a fő megélhetési forrás egyébként a mezőgazdaság. Egyes körzetekben – így a híres észak-moldvai kolostorvidéken – fejlődésnek indult az idegenforgalom is; ennek további vonzerejét képezik a Moldvai-Kárpátok ásványvizes gyógyhelyei.

4.6.4. Dobrudzsa

Dobrudzsa (Dobrogea) két megyéje Konstanca (Constanţa) és Tulcea (Tulcsa) (15 485 km², 1 millió fő). Romániának a Balkán-félszigetre nyúló tengerparti tartománya a kora középkorban Scythia Minor (Kis-Szkítia) néven volt ismert. Története inkább Bulgáriával fonódott egybe. 1878-ig állt török uralom alatt. (Eredetileg hozzátartozott az 1913-ban elfoglalt és 1940-ben Bulgáriának visszaadott kétmegyényi rész, Dél-Dobrudzsa [Cadrilater] is.)

A Dunát nagy kanyarulatra késztető, variszkuszi eredetű Dobrudzsai-tönktől délre a Bolgár-táblához csatlakozó, nagyrészt löszborította alacsony hátság terül el, amely Románia legszárazabb, legelőkkel vagy silány gabonatáblákkal hasznosított vidéke. Dobrudzsa északi részén a Duna-delta sűrű nádrengetegével Európa egyik utolsó, a természetátalakítástól alig érintett tájegysége, természetvédelmi terület, amelyhez kiterjedt szárnylagúnarendszer csatlakozik.

A korábban rendkívül elmaradott régió az elmúlt évtizedekben sokat lépett előre, miközben az eredetileg többséget képező nemzetiségek (törökök, tatárok, lipovének, bolgárok stb.) a betelepülő románok mellett 10%-os kisebbséggé zsugorodtak. Az országrész fő helye Konstanca (Constanţa, 310), Románia tengeri kapuja. Az ókori görög kolonizációig visszatekintő várost tengerparti fürdőhelyek (Mamaia, Eforie, Mangalia) övezik. Itt van a Duna–Fekete-tengeri-csatorna végpontja is. Iparából a hajógyártás, a könnyű- és az élelmiszeripar, valamint a szomszédos Navodari petrolkémiai kombinátja említhető. Dobrudzsa másik nagyobb városa a Delta kapujaként ismert Tulcea (Tulcsa (93) – importbauxitra telepített nagy timföldgyárral. A kisebb városok közül megemlíthetjük Cernavodát (hídváros, az egyetlen román atomerőmű telephelye) és Sulinát (halászkikötő a Duna 0. folyamkilométerénél).

4.7. 7. Erdély: egy országnyi országrész

Erdély (románul Ardeal vagy Transilvania) az 1918-as uralomváltás óta RomániaKárpátokon belüli országrészét jelenti.

A szó eredetileg Erdőn túli területet jelöl: az Erdőelve a ma Erdélyi-középhegységnek nevezett hegyvonulat keleti oldalára vonatkozott, ennek módosult alakja az Erdély szó. A Magyar Királyságon belül Erdély külön püspökséget és vajdaságot képezett, az erdélyi vármegyék (a hét vármegye; innen a német Siebenbürgen megjelölés), valamint a székelyek és a szászok autonóm egységei (székek és vidékek) az erdélyi vajda igazgatása alatt álltak, aki a magyar király helytartójaként működött. A magyar, a székely és a szász „nemzet” együttélését az 1438-tól 1876-ig érvényben volt „három nemzet uniója”szabályozta, amelyből a negyedik erdélyi etnikum, a románság sajnálatos módon kimaradt. 1541 után Erdély félfüggetlen fejedelemségként a magyar államiság letéteményese volt; ekkor kapcsolták hozzá a Partiumnak (= Kapcsolt Részek) nevezett kelet-magyarországi megyéket, amelyek az erdélyi fejedelmek ideiglenes birtokának számítottak. 1690-ben a Diploma Leopoldinum Erdélyt a Habsburg Birodalom nagyfejedelemségévé nyilvánította, amely formailag a Magyar Szent Korona tartozéka ugyan, de Magyarországtól elkülönítve igazgatják. Ez az állapot tartott 1848-ig, amikor Erdély és Magyarország újraegyesült. 1849-től 1867-ig az abszolutista kormányzat átmenetileg ismét különválasztotta Erdélyt.

A XIX. század közepére Erdély magyar lakossága – a csak jogilag különálló székelységet is hozzávéve – már kisebbségbe szorult, hiszen az ismétlődő háborúk és betörések mindig inkább a magyarok lakta alacsonyabb vidékeket és kevésbé a románlakta hegyvidéket sújtották. A románság 1784-ben és 1848-ban elkeseredett fölkelésekkel próbálta kivívni egyenjogúságát; e tragikus események mind a magyarok, mind a románok részéről súlyos véráldozatot követeltek. 1867 után Erdély autonómia nélkül mint „Királyhágón túli országrész”tagozódott be Magyarországba, sőt 1876-ban a székelyek és a szászok helyi önkormányzatát is felszámolták. A románok kollektív nemzetiségi jogait az I. világháborúig nem ismerték el, bár az iskolaállítás és a helyi nyelvhasználat jogát szabadon gyakorolhatták. Ugyanakkor a gazdasági fejlődés súlypontja az inkább románok és németek lakta dél-erdélyi körzetekre esett; a magyarlakta vidékek – legfőképpen a Székelyföld – továbbra is elmaradott agrárkörzetek maradtak, amelynek lakosságát a XIX– XX. század fordulójának kivándorlási hullámai nagymértékben megcsapolták. A dualizmus korának mérlege tehát sem a magyarok, sem a románok számára nem volt egyértelműen pozitív: a magyarok további pozíciókat vesztettek, a románok pedig nem nyerték el az egyenjogúságot.

Az I. világháborút követő trianoni béke óta Erdély Románia legfejlettebb, közép-európai orientációjú országrészeként az óromániai vezetőréteg homogenizációs törekvéseinek van kiszolgáltatva. Mivel a területi kiegyenlítés az adott helyzetben csakis az erdélyi fejlődés – ezen belül is a nem román etnikumok fejlődésének – visszafogásával valósítható meg, ennek az immár nyolc évtizedes trendnek ellenhatásaként szívósan működik az erdélyi etnikumokat átfogó transszilván szellem.

A következőkben a Románia területének 42, lakosságának 35%-át magában foglaló erdélyi országrészt²⁸három régióra – az északnyugati, a délnyugati és a belsőerdélyi megyék csoportjára – osztva ismertetjük.

Az északnyugati régió²⁹ hat megyét foglal magában; közülük Kolozs és Beszterce–Naszód a történeti Erdélyhez, Bihar és Szatmár teljes egészében, Szilágy és Máramaros pedig nagyrészt a Partiumhoz³⁰tartozik. Együttes területük 33 960 km², lakosságuk 2002-ben 2,7 millió fő (ebből kb. 530 ezer magyar, 30 ezer ukrán, csaknem 10 ezer német és 10 ezer szlovák). A régió változatos tájakból tevődik össze: az Alföld északkeleti szegélyét, az Erdélyi-középhegység és az Erdélyi-medence északi részeit, valamint az Északkeleti- és a Keleti-Kárpátok egy-egy darabját foglalja magában. A főleg dombvidéki jellegű felszín a mezőgazdaságnak közepes feltételeket kínál; ásványkincsek – bár nem kiemelkedő mértékben – ugyancsak rendelkezésre állnak. A sokáig perifériának számító országrész iparosítása mégis csak az 1960-as évek óta vett nagyobb lendületet. Térszerkezete a Nagyvárad–Kolozsvár–Nagybánya–Szatmárnémeti négyszöggel rajzolható föl.

Kolozsvárt (Cluj-Napoca, 318) történeti és kulturális szerepköre (Babeş–Bolyai Egyetem, román és magyar színház és opera, számos ország – köztük hazánk – konzulátusa, protestáns püspökségek) révén Erdély fővárosának nevezik, noha gazdasági jelentősége elmarad Brassóé és Temesváré mögött. Az Erdélyi-medence nyugati peremén, a Kis-Szamos völgyének kiszélesedésénél, az Alföldről Erdély belsejébe vezető utak csomópontjában fekvő város sokoldalú, nagyvárosi jellegű iparát az elmúlt évtizedekben nehézgépgyártással is bővítették. Forgalmi jelentőségét némileg korlátozza, hogy csak egy átmenő vasútvonala van. Közelében, a Kis-Szamos forrásvidékén, amely egyben a város rekreációs övezete is, vízerőműrendszer létesült.

A város vonzáskörzetéhez tartozik a Kolozs megyei ipartengely: Torda (Turda, 56) – nagy cementmű; Aranyosgyéres (Câmpia Turzii, 27) – vaskohászat; Szamosújvár (Gherla, 24) – faipar és Dés (Dej, 38) – sóbánya és papírgyár. Kolozsvárhoz vonzódik két néprajzilag nevezetes tájegység: Kalotaszeg és a Mezőség. Kalotaszeg Kolozsvár nyugati szomszédságában fekszik, kb. 50 magyar faluja van. Városi központja Bánffyhunyad (Huedin). A Mezőség 300 falujában vegyesen laknak románok és magyarok; a legnagyobb mezőségi magyar sziget Szék (Sic).

A Magyarországgal szomszédos sáv s ezen belül a Körösvidék (Crişana) legnagyobb városa Nagyvárad (Oradea, 207) – Erdély nyugati kapuja, nagy múltú ipari és kulturális központ, római katolikus és református püspöki székhely a Sebes-Körös völgykapujában. Timföldgyára a közeli Királyerdőben bányászott bauxitot dolgozza föl. Nagyvárad oktatási és idegenforgalmi jelentőségét a 2000-ben alapított Partiumi Keresztény Egyetem, valamint a város közelében fakadó gyógyforrások is növelik (Félix- és Püspökfürdő).

A régió északi részének két nagyvárosa közül Nagybánya (Baia Mare, 138) a Gutin-hegység színes- és nemesérc-bányászati és kohászati központja; a meddőhányókból történő másodlagos aranytermelés környezetkárosító módszereinek az egész környék, sőt a Szamoson át a Tiszát ért 2000. évi katasztrofális ciánszennyezés folytán hazánk is kárvallottja. Szatmárnémeti (Satu Mare, 115) völgykapuváros, ipari és kulturális központ a Szamos Alföldre lépésénél. Nagyarányú szocialista ipartelepítés célpontja volt a két kevéssé fejlett északnyugati megye székhelye: Zilah (Zalău, 63), a Szilágyság központja és Beszterce (Bistriţa, 81), Erdély északkeleti kapuvárosa.

A délnyugati régióArad, Temes, Krassó-Szörény és Hunyad megyét foglalja magában. Közülük csak az utóbbi tartozott a szűken vett Erdélyhez, míg az első három a Tiszántúl, illetve a Bánság részét képezte.³¹A négy megye összterülete 51 852 km², lakossága 2 millió fő (2002). Ebből a magyarok kb. 140, a németek (svábok) 25, a szerbek, szlovákok, bolgárok, csehek és ukránok együttvéve mintegy 100 ezer főt tesznek ki.

Természeti szempontból a körzet az Alföld, az Erdélyi-középhegység, a Bánsági-hegyvidék, a Déli-Kárpátok, valamint – délnyugati öblözete, a Hunyadi-medence révén – az Erdélyi-medence részeiből tevődik össze. A domborzathoz igazodva a régió gazdasági jellegét tekintve is kétarcú: hegyvidéki része a Monarchia korában megalapozott, mára hanyatló stádiumba lépett bánya- és iparvidék; a piacgazdasági átmenet útján kedvezőbb helyzetben lévő alföldi része Románia legfontosabb mezőgazdasági körzeteinek egyike, két sokoldalú nagyvárossal a Maros, illetve a Temes–Béga völgykapujában. A Maros és a Temes völgyében fontos közlekedési tengelyek vezetnek Erdély belsejébe, illetve a Román-alföld felé.

Az országrész legfontosabb központja Temesvár (Timişoara, 318), a Béga-csatorna partján fekvő soknemzetiségű nagyváros, fejlett gép-, könnyű- és élelmiszeriparral, egyetemmel, román és nemzetiségi kulturális intézményekkel. A város történelme a Dózsa-parasztháború leverésétől az 1989. decemberi fölkelésig számos fontos eseményt mutat föl. A „temesvári szellem” a mai Romániában az európai orientáció és az etnikai tolerancia szinonimája.

Hasonló szerepköre van a Maros völgykapujában fekvő Aradnak (173) is, amelyhez az 1849-es szabadságharc zárómozzanatai kapcsolódnak. A város közelében vannak Románia legforgalmasabb nyugati határállomásai: Nagylaknál (Nadlac) közúton, Kürtösnél (Curtici) vasúton. Arad iparából a vagongyártás, valamint a vegyipar és a könnyűipar emelhető ki. A várostól keletre a Zarándi-hegység lejtővidékén terem Aradhegyalja bora.

A nyugati régió nehézipari központjai a piacgazdasági átmenet legnagyobb vesztesei; közülük említést érdemel Vajdahunyad (Hunedoara, 71) és Resica (Reşiţa, 84) kohászati, valamint Petrozsény (Petroşani, 45) körzetének bányászati komplexuma. Az utóbbi Románia legnagyobb mélyművelésű bányakörzetének, a hat várost magában foglaló Zsilvölgyi-szénmedencének a központja, a súlyos szerkezeti válság és a bányabezárások ellen kilátástalanul hadakozó szervezett munkásság fellegvára. Csak egy árnyalattal kedvezőbbek a Szörényi-érchegység kőszén- és uránbányászatának kilátásai (Anina). A régió északi részén elterülő Erdélyi-érchegységben már az ókorban megkezdődött a nemesfémek kitermelése, ám az „aranynégyszög” egykori gazdagsága – a műrevaló lelőhelyek fogytán lévén – már a múlté. Verespatakon (Rosia Montana) egy kanadai cég Európa legnagyobb külfejtését szándékozik megnyitni, és a silány ércből cianidos kilugzással vonná ki az aranyat. A közvetlen környezet tönkretételén túl a terv megvalósítása hazánk számára is környezeti veszélyforrást jelent.

Déva (70), Lugos (Lugoj, 44) és Karánsebes (Caransebeş , 28) komplexebb iparszerkezetű, történeti és kulturális jelentőségük okán figyelemre méltó városok. A körzet déli részén, a Cserna völgyében húzódik meg Herkulesfürdő (Băile Herculane), Románia legrégibb, már a római korban használt gyógyfürdője.

A belső-erdélyi régió³² a Brassó, Nagyszeben és Marosvásárhely köré szerve- ződő hat megyét foglalja magában (Fehér, Szeben, Brassó, Maros, Hargita és Kovászna: 34 015 km²). A 2,5 millió főnyi lakosságból a magyarok kb. 760 ezer, a németek (szászok, főleg Szeben és Brassó megyében) mintegy 10–12 ezer főt tesznek ki. A belső-erdélyi megyék Románia legváltozatosabb régióját képezik: ide tartozik a történeti Székelyföld és a Szászföld nagy része, az Erdélyi-medence párhuzamos folyóvölgyekkel tagolt déli fele, a Keleti- és Déli-Kárpátokban Erdély legszebb hegyvidékeivel és turisztikailag legérdekesebb városaival. Az Erdélyi-medence déli részét a Maros, a Küküllők és az Olt párhuzamos völgyei szelik át; bennük összpontosul a közlekedési vonalak, a városok és az ipari telephelyek, sőt a mezőgazdasági termelés zöme is. A Keleti-Kárpátokban hasonló térszervező funkciója van a Székely-medencesornak és a Brassói-medencének. A belső-erdélyi megyék az északnyugati országrészhez a Mezőség peremén, a nyugatihoz a Maros völgyén, a Regáthoz pedig a kárpáti hágókon és szorosokon át kapcsolódnak. A régión belül ipari jellegű és iparosítatlan körzetek egyaránt előfordulnak. Az idegenforgalmi szerepkör Brassó környékén a legkialakultabb (Predeál, Brassópojána, Fogarasi-havasok), de jó adottságai vannak e téren a Székelyföldnek is.

Az országrész legnagyobb városa Brassó (Braşov, 285), Romániának a főváros után legjelentősebb iparközpontja. Az Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet összekötő utak metszéspontjában fekvő hágóalji város a Kárpátokon belüli országrész legnagyobb közlekedési góca. Iparában a csőd szélén vergődő nagyüzemekbe tömörült gépipar a legfontosabb (traktor-, teherautó- és repülőgépgyártás), de szinte minden főbb ágazat képviselve van. Román–magyar–szász lakosságával jelentős kulturális központ, műemlékei és csodálatos természeti környezete kedvelt turisztikai célponttá teszik. Környékén jelentős ipari agglomeráció alakult ki; vonzáskörzete a Székelyföld déli részére is kiterjed.

Nagyszeben (Sibiu, 155) az országrész második iparközpontja, amely az erdélyi szászok gazdag kulturális örökségét egyre inkább csak mintaszerűen helyreállított műemlékeiben és hangulatában őrzi (lutheránus püspökség, Bruckenthal Múzeum, német színház és konzulátus). Hagyományos textil-, bőr- és élelmiszeripara mellett ma már itt is a gépgyártás a jelentősebb. Nagyszeben körül ugyancsak ipari agglomeráció bontakozott ki.

Marosvásárhely (Târgu Mureş, 150) az Erdélyi-medence földgáz- és kősó-lelőhelyeihez kapcsolódó vegyipari körzet központja, a 60-as évek óta erőteljes ipartelepítés színhelye (elektrotechnika, műtrágyakombinát, bútorgyár, könnyű- és élelmiszeripar). Az erdélyi magyarság egyik kultúrközpontja (Nemzeti Színház, Teleki Téka, színművészeti főiskola, orvosi egyetem, Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem), ugyanakkor a Vatra Românească román nacionalista mozgalom szülőhelye is.

Az Erdélyi-medence kisebb városai közül említést érdemel Gyulafehérvár (Alba Iulia, 66), az Erdélyi Fejedelemség egykori székvárosa, az erdélyi római katolikus érsek székhelye; az erdélyi románság gyűlése 1918. december 1-jén itt mondta ki a Romániához való csatlakozást. Medgyes (Mediaş, 55) és Segesvár (Sighişoara, 32) – a Nagy-Küküllő menti ipartengely szász alapítású városai; Dicsőszentmárton (Târnăveni, 26) és Fogaras (Făgăraş , 36) – vegyipari központok a Kis-Küküllő, illetve az Olt völgyében. A Maros menti Nagyenyed (Aiud, 29) református iskolavárosként, a két Küküllő összefolyásánál fekvő Balázsfalva (Blaj, 21) az erdélyi románság régi művelődési központjaként ismert. A Maros és a Küküllő találkozásánál lévő Tövis (Teiuş) Erdély egyik fontos vasúti gócpontja.

A két székely többségű megye közül Hargita a történeti Csík–Gyergyó–Kászonszék és Udvarhelyszék, Kovászna pedig a Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék egyesüléséből keletkezett Háromszék területét foglalja el. Hargita megye székhelye, Csíkszereda (Miercurea Ciuc, 42) a híres csíksomlyói katolikus búcsújáróhely közelében, az Olt felső medencéjében fekszik; itt működik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (magánegyetem) egyik részlege. A megye másik municípiuma a Nagy-Küküllő felső folyása mellé települt Székelyudvarhely (Odorheiu Secuiesc, 36, 98%-ban magyar lakosság). Tanítóképzője, egyéb iskolái révén a székelység legfőbb kulturális központja. Gyergyószentmiklós (Gheorgheni, 20) faiparáról nevezetes, határában sok látogatót vonz a Gyilkos-tó és a Békás-szoros. Sepsiszentgyörgy (Sfântu Gheorghe, 61) Háromszék hagyományos fő helye (Székely Nemzeti Múzeum, Tamási Áron Színház, jó hírű középiskolák). Az Ojtozi-hágó útja mentén fekvő Kézdivásárhely (Târgu Secuiesc, 20) Felső-Háromszék központja, ahol magyar tanítóképző működik. A székelyföldi városok iparosítása az 1970-es években vett nagyobb lendületet: a hagyományos fa- és textilipar mellé elsősorban gépalkatrészüzemek létesültek. A Székelyföldön néhány bányatelep is működik (Parajd/Praid: kősó, Balánbánya/Blan: rézérc; Barót/Baraolt: lignit). Nagy perspektívákat tartogat a tájképi szépségekben gazdag vidék idegenforgalmi hasznosítása: Kovászna (Covasna), Tusnádfürdő (Băile Tuşnad), Szováta (Sovata) és Borszék (Borsec) gyógyhatású fürdői, illetve ásványvizei, Korond (Corund) fazekasipara, a Szent Anna-tó és más látványosságok már ma is sok – főleg belföldi és magyarországi – turistát vonzanak.

5. A jugoszláv utódállamok