Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Probáld Ferenc

5.1. 1. Etnikai mozaikból – mesterséges állam

Közép- és Délkelet-Európa határmezsgyéjén az I. világháború győzteseinek akaratából jött létre az a különös, etnikailag példátlanul sokszínű államalakulat, amely hét évtizedes fennállás után véres polgárháborúban (1991–1995) hullott részeire. A XX. század elején a Balkán nagyratörő új hatalma, Szerbia még joggal vélhette: a nagyszerb–délszláv nemzeti ideológia, a katonai erő, a gazdasági érdek és az antant támogatása elegendő lesz ahhoz, hogy a térség azonos vagy rokon nyelvű népeit tartós egységbe kovácsolja. Csakhogy ezek a népek merőben különböző történelmi utat jártak be, a társadalmi-gazdasági fejlettség eltérő fokára emelkedtek, és nemzetté válásukat elsősorban vallási-kulturális örökségük határozta meg. A soknemzetiségű Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) emiatt kezdettől magában hordozta a bomlás esélyét.

A délszláv népek a Kr. u. VI. századtól telepedtek le a Balkán-félszigeten. A Kelet-római Birodalom védvonalainak összeomlása a VII. század elején felgyorsította a szláv bevándorlást, ami az őshonos illíreket a hegyek közé, a romanizált lakosságot pedig a tengerpartra szorította. Az Alpok délkeleti lábánál letelepült és a VIII. században frank uralom alá került szlovének földrajzi helyzetüknél fogva elsőként vették fel a nyugati (római) kereszténységet; röviddel később a horvátok is követték őket. A szerbek és a velük szinte egybeolvadt macedónok viszont a IX. században a bizánci (ortodox vagy görögkeleti) kereszténység követői lettek, és mindmáig a cirill betűs írást használják. Amint fokozatosan kiteljesedett és 1054-re véglegessé vált a nagy egyházszakadás, úgy oszlott ketté vallási és kulturális alapon a szerbhorvát nyelvterület is; kialakult a két nagy délszláv népet elkülönítő éles választóvonal. (Az európai és a keleti kultúrkör határa csak Boszniában maradt bizonytalan, ahol a katolikus és az ortodox hittérítők vetélkedése végső soron a helyi szakadár egyház befolyását gyarapította.) A történelem azután tovább mélyítette a vallási-kulturális választóvonalat: a szlovének a XIII–XIV. században a Habsburgok osztrák államába tagozódtak be, Horvátország pedig 1102-től a Magyar Királyság autonóm társországává lett. Mindkét népet állandó élénk kapcsolatok fűzték Közép-Európához és a mediterrán térséghez, ami kedvezett a társadalmi-gazdasági fejlődésnek. Szerbia viszont a sorsdöntő rigómezei csatavesztés (1389) után fokozatosan török uralom alá került, s ezt csak a XIX. században sikerült leráznia. A Száva és a Duna mentén – ahol a XVII. század végétől a Török Birodalom határa húzódott – a közép-európai fejlődés áramába bekapcsolódó horvát és szlovén területek, valamint a stagnáló-elszigetelődő balkáni térség között egyre mélyülő gazdasági törésvonal rajzolódott ki.

A török hódítás mélyreható etnogeográfiai változásokat indított el a Balkánon. A katolikus horvátok tömegesen húzódtak országuknak a hódoltságtól megkímélt nyugati részére és a velencei uralom alatt álló Dalmáciába, a magyarok pedig úgyszólván teljesen eltűntek a középkorban kialakult összefüggő szerémségi, kelet-szlavóniai és dél-alföldi településterületükről. A horvátok és a magyarok helyébe szerbek érkeztek, a szerbség bölcsőjének számító Koszovóba pedig albánok nyomultak be. Az albánokon kívül a boszniai szláv népesség is jelentős számban tért át a mohamedán (muzulmán) hitre, és vált a balkáni török uralom támaszává. A XVII–XVIII. század osztrák–török háborúi szerb menekültek százezreit sodorták Magyar- és Horvátországba, ahol a Habsburg uralkodóktól különböző kiváltságokat kaptak, és főként a déli, ún. határőrvidékeken leltek új hazára. (A katonai határőrvidékek szerbekkel való benépesítése nemcsak a török elleni védvonalat erősítette, hanem a „rebellis” horvátok és magyarok ellen is irányult.) A törököktől visszaszerzett Dél-Magyarországra a Habsburgok előbb a Rajna-vidékről toboroztak német telepeseket, majd a XVIII. század derekán már magyar, ruszin, cseh, szlovák és román földművesekkel folytatták a tervszerű kolonizációt. Az említett folyamatok eredményeként a szerbek etnikai tömbje észak felé, a horvátoké nyugat és dél felé tolódott el, egyes területek pedig (pl. Bosznia és a Vajdaság) nagyfokú etnikai keveredés színterévé váltak.

A XIX. század folyamán először a kis Montenegró (Crna Gora) vívta ki függetlenségét (1852), majd több félig-meddig sikeres szabadságharc után 1878-ban Szerbiának is sikerült végképp elszakadnia a Török Birodalomtól. (Bosznia-Hercegovina ugyanekkor az Osztrák–Magyar Monarchia megszállása alá került.) A Balkán-háborúkban (1912–1913) megerősödött Szerbia az I. világháború végén megvalósíthatta expanziós politikájának fő célját: valamennyi szerbnek és a legtöbb délszláv népnek egyetlen államba való tömörítését. A központosított, militarizált jugoszláv államban a lakosságnak csupán 38%-a tartozott a szerb nemzethez, ám a súlyos etnikai feszültségek feloldását meg sem kísérelték. A nagyszerb politika a szlovéneket és a horvátokat megfosztotta korábbi önrendelkezési jogaiktól, a többi délszláv nemzetnek még a létezését is tagadta, a lakosság 1/6-át alkotó nem szláv kisebbségeket (pl. az albánokat, magyarokat) pedig nyíltan ellenségnek tekintette.

A belső ellentétektől megosztott, szétesőfélben lévő Jugoszláviát a II. világháborúban a hitleri Németország és Olaszország napok alatt lerohanta, majd feldarabolta (1941. április). Bácskát, Dél-Baranyát és a Muraköz-Muravidéket ekkor Magyarországhoz csatolták. A németek és szövetségeseik osztozkodása után megmaradt területen egy nagyobb horvát és egy kis szerb államot hoztak létre; mindkettő élére fasiszta bábkormányok kerültek. A megszállt területeken felszabadító partizánháború bontakozott ki, amelynek történetére azonban véres etnikai leszámolások és a győzelmet követő tömeges megtorlások vetnek árnyékot. A II. világháború után Jugoszlávia szövetségi népköztársaság formájában született újjá; területét Olaszország rovására az Isztriai-félszigettel, Fiume és Zára (Zadar) kikötőjével, valamint néhány adriai szigettel gyarapította. Az új Jugoszlávia kül- és belpolitikáját évtizedeken át a partizánháborúban edződött kommunista párt és vezére, Tito határozta meg.

A kommunista Jugoszlávia már első alkotmányában elismerte a hat államalkotó délszláv nemzet (szerb, horvát, szlovén, muzulmán, crnagorai és macedón) egyenjogúságát, és számukra a köztársasági (területi) autonómia elvére épülő szövetségi (föderatív) államszervezetet hozott létre. Szerbián belül Koszovó és a Vajdaság „szocialista autonóm tartomány” rangjára emelkedett. A 60-as években hozott törvények a „nem államalkotó” nemzeti kisebbségek számára is széles körű jogokat biztosítottak az oktatás és a kultúra terén; így pl. tartományi vagy községi szinten a nemzetiségi nyelvek hivatalos használatát is lehetővé tették. Ugyanakkor a belső migrációs folyamatok fokozták az etnikai keveredést, és a gyakori vegyes házasságok nyomán kialakulóban volt egy új „jugoszláv” identitástudat. (1981-ben 1,2 millió fő, a lakosság 5,4%-a vallotta magát jugoszlávnak.) Nyílt kérdés, hogy a délszláv népek integrációjának és a nemzeti kérdés megoldásának titói kísérlete azért vallott-e kudarcot, mert a diktatórikus kommunista rendszerhez kapcsolódott, avagy éppen a nagyfokú decentralizáció tette lehetővé, hogy az államot szétfeszítő nacionalista erők kibontakozzanak. (A tagköztársaságokat ti. az 1974. évi alkotmány a kiválás jogával is felruházta.) Kétségtelen, hogy a délszláv nemzetek, illetve köztársaságok lappangó ellentéteit a pártállami rendszer bomlásfolyamata hozta felszínre. A mélyülő válság és az éleződő belső konfliktusok azonban szorosan összefüggtek Jugoszlávia rendhagyó, „különutas” fejlődésével és sajátos gazdasági térszerkezetével is.

5.2. 2. Előnyös földrajzi helyzet, változatos természeti erőforrások

Jugoszlávia a két világháború között földrészünk egyik legelmaradottabb agrárországa volt, amely mező- és erdőgazdasági termékeken kívül csak feldolgozatlan érceket szállított külföldre. A lassan kibontakozó gyáripar néhány kevéssé tőkeigényes ágazatra és szűk területre korlátozódott. A világháború során az ország ipari üzemeinek közel 2/5-e megsemmisült, állatállományának több mint a fele elpusztult. Katasztrofális – az újabb keletű, mértéktartó becslések szerint is kb. 8%-os – veszteség érte a lakosságot: az elhúzódó harci cselekmények, a szervezett népirtás és a kölcsönös megtorlások mintegy 1,2 millió emberéletet követeltek.

Az egységes Jugoszlávia – mai utódállamaitól eltérően – az újjáépítés és a gazdaságfejlesztés szempontjából igen kedvező, változatos természeti adottságokkal és erőforrásokkal rendelkezett; ezek közül az alábbiakat emeljük ki:

a) Az ország közlekedésföldrajzi helyzete rendkívül előnyös volt: a Közép-Európa felől Görögország, s a Közel-Kelet felé tartó természetes útvonalak a Száva és a Duna, majd a Morava völgyét követve az egykori Jugoszlávián vezetnek keresztül. Ugyancsak fontos a Kárpát-medencéből Fiuméba irányuló régi tranzitútvonal. Az említett közlekedésföldrajzi tengelyek mentén a fő vasútvonalak már a XIX. század második felében megépültek. A tranzitforgalmat és a különböző országrészek közötti kapcsolatot szolgáló korszerű úthálózat viszont csak az utóbbi fél évszázadban jött létre. (Nagyrészt autópályává fejlesztett gerincvonala [Trieszt–Ljubljana–Zágráb–Belgrád–Skopje–Thesszaloniki] a ma már ironikusnak hangzó „Testvériség-Egység” nevet viselte.) Az adriai kikötők és hátországuk között a Magas-Karszt meredek vonulatai nehezen leküzdhető válaszfalat képeznek; hágóikon még mindig csak kevés út- és vasútvonal hatol keresztül.

b) Az egykori Jugoszlávia területének közel 3/4-ét hegyvidékek – az Alpok nyúlványai, a Dinaridák láncai és a Macedón-masszívum rögei – foglalják el. A mezőgazdaság számára kitűnő feltételeket nyújtó, nagyrészt lösszel borított síkságok (Bácska, Bánát) és a szelíd dombságok (Dráva–Száva köze) Szerbia, illetve Horvátország északi felén találhatók; másutt a termőföldek a völgysíkokra és a kisebb-nagyobb medencékre korlátozódnak (90. ábra). Az 50-es évek óta a megművelt terület több mint 1/10-e veszendőbe ment, és aránya az országtest 30%-ára csökkent; ez a folyamat részben a hegyi falvak elnéptelenedésével, a parlagföldek szaporodásával, részben az építkezések pazarló helyigényével magyarázható. A sík- és dombvidékek kontinentális éghajlata (jan.: 0–2 °C, júl.: 22–23 °C, évi átlagos csapadékösszeg 550–800 mm), valamint az elterjedt feketeföldek, öntéstalajok és barna erdőtalajok termékenysége folytán azonban az egykori Jugoszlávia agroökológiai potenciáljaazönellátáshoz bőségesen elegendő maradt. A tengerparti sáv forró, száraz nyarú mediterrán klímája – igaz, szűk területen – a mezőgazdaságban is sajátos színfoltot képviselt. Az öntözés itt és az ugyancsak forró, aszályos nyarú (júl.: 26–27 °C) Neretva- és Vardar-völgyben tett szert nagyobb jelentőségre.

c) Az egykori ország 1/3-át borító erdő felét csökkent értékű, alacsony, ritkás, néhol bozóttá silányult állomány alkotja, ám így is értékes természeti erőforrást képez. A fakitermelés szűkös időkben jelentős devizabevételhez juttatta Jugoszláviát, ami kíméletlen rablógazdálkodáshoz vezetett. A legtöbb erdő – fajokban gazdag, tölggyel, gyertyánnal, a magasabb övezetben tűlevelűekkel kevert bükkös – a Dinári-hegyvidék változatos felépítésű belső vonulataiban, Bosznia és Nyugat-Szerbia területén maradt meg. Az erdőhatár itt 1700–2000 m magasan húzódik. A Dinári-hegyvidék középső és külső övezetének mészkőláncait viszont az ókori hajósok által megkezdett, majd a velencei uralom évszázadaiban egyre messzebbre hatoló erdőirtás és a kecskepásztorkodás nemcsak természetes növényzetüktől, hanem talajtakarójuktól is jórészt megfosztotta. A dalmát partokra leereszkedő terméketlen, kopár karsztlejtők az ember ökológiai kártételének mementóivá lettek.

d) Az ország területére hulló tekintélyes mennyiségű csapadék (átlagérték: 1000 mm, a hegyvidékeken 1500–2500 mm, Crkvicében európai rekord: 4620 mm) és az erősen tagolt domborzat következtében Jugoszlávia nagy műszaki vízenergia-potenciállal rendelkezett; a 80-as évek végére ennek több mint a felét (7000 MW) sikerült kihasználni. A vízerőművek az elektromosáram-termelésnek kb. 1/3-át adták; 1960 óta folyvást csökkenő részarányuk tetemes építési költségükkel és az időjárástól függően ingadozó teljesítményükkel magyarázható. Kiemelkednek közülük a 70-es években elkészült közös jugoszláv–román dunai Vaskapu erőművek (2100 MW).

e) Az egykori Jugoszlávia elektromosáram-termelésében a legfontosabb szerepet a viszonylag egyenletes eloszlású barnaszén- és lignittelepek játszották. A Száva- és a Mura-vidék, valamint a Vajdaság szerény kőolaj- és földgáztermelése viszont messze elmaradt az energiagazdaság és a vegyipar igényeitől; a szénhidrogének behozatala a 70-es évektől súlyosbodó külgazdasági terhet rótt az országra. Ezt nem ellensúlyozta az érclelőhelyek kontinensünkön szinte egyedülálló változatossága és bősége sem (91. ábra). A 80-as években Jugoszlávia a Dinári-hegyvidéken többfelé előforduló bauxit és az északnyugat-szerbiai antimon termelésével az élen állt, vas-, mangán-, ólom-, cink-, réz- és krómércbányászatával pedig igen előkelő helyet foglalt el az európai országok rangsorában. Az ásványvagyon alaposabb feltárása és a felszínre hozott ércek hazai feldolgozása azonban sokáig nem kapott kellő figyelmet; nagyobb vas- és színesfém-kohászati beruházásokra csak a 70-es évektől került sor. Így az ércek helyett egyre több fém és fémipari termék jutott kivitelre.

f) Jugoszlávia festői tájai, magashegységei és különböző korokból fennmaradt, sokszínű kulturális örökséget tükröző műemlékei a nemzetközi turizmus fejlesztéséhez nyújtottak kitűnő előfeltételeket. Az idegenforgalmi vonzótényezők közül kiemelkedett az öblökkel, félszigetekkel tagolt, több mint ezer kisebb-nagyobb szigettel övezett adriai tengerpart, ahol a mediterrán éghajlat (jan.: 6–10 °C, júl.: 23–26 °C), a napfényes nyár eszményi feltételeket kínál a fürdőzéshez. A tengervíz hőmérséklete az Isztriai-félszigetnél júniustól szeptember közepéig, Dalmácia déli részén május közepétől október végéig van 20 °C felett, így az idény dél felé hosszabbodik. Míg az ország belsejének idegenforgalmi adottságai a hiányos infrastruktúra miatt nagy területen kihasználatlanok maradtak, a tengerpartot a 70-es években tetőző szállodaépítési program és a nehéz terepviszonyok között megépült Adria-országút teljes hosszában bekapcsolta a tömeges turizmus vérkeringésébe. A jövedelmező idegenforgalmi ipar kibontakozásához Jugoszlávia „különutas” szocializmusának sajátságai – a nyitottság, a katonai semlegesség és a viszonylag jelentős magánszektor – teremtettek megfelelő politikai hátteret.

90. ábra > Az egykori Jugoszlávia mezőgazdaságának területi típusai

91. ábra > Ásványkincsek és kohászati központok a volt Jugoszlávia területén

5.3. 3. A jugoszláv szocializmus sajátos vonásai

Kelet-Közép-Európa legtöbb országától eltérően Jugoszláviában a kommunista hatalomátvétel külső kényszer nélkül ment végbe, és már 1945-ben befejeződött; ekkorra a szovjet mintájú pártállami rendszer, a központosított tervgazdaság lényegében kialakult. Miután a partizánháború eredményeként Jugoszlávia nagyrészt önerőből vívta ki felszabadulását, a titói politika nem volt hajlandó alárendelni az ország szuverenitását a szovjet világhatalmi törekvéseknek. Ez vezetett a szocialista tömb országaihoz fűződő kapcsolatok teljes megszakadásához (1949–1953). Bár Jugoszlávia társadalmi berendezkedésének lényege ezután sem változott, a kényszerű külpolitikai irányváltás és az önálló útkeresés a gazdasági életben sem maradhatott következmények nélkül. A „különutas” jugoszláv szocializmus sajátos vonásai az alábbiakban foglalhatók össze:

a) Az ország a katonai tömbök szembenállása idején el nem kötelezett politikát folytatott: nem csatlakozott a Varsói Szerződéshez és a KGST-hez.

b) Miután Jugoszláviának a kelet-közép-európai térséggel és a Szovjetunióval meglévő rendkívül szoros gazdasági kapcsolatai 1949-ben hirtelen megszűntek, külkereskedelme jórészt kontinensünk fejlett tőkés országai felé terelődött.

A KGST-vel a 60-as évek közepétől kialakuló különleges együttműködés, majd a 70-es évek energiaválsága nyomán a „keleti” kereskedelem újból megélénkült, és részaránya 40–45%-ra emelkedett. A Szovjetunió energiahordozókért cserében főként iparcikkeket vásárolt Jugoszláviától, amelynek külkereskedelméből a 80-as években kb. 20%-kal részesedett. Jugoszlávia viszonylati függősége tehát még ekkor is csekélyebb volt, mint az európai KGST-országoké.

A szocialista táborból „kiközösített” délszláv állam az 50-es évek folyamán jelentős nyugati támogatásban (segélyekben és kedvezményes hitelekben) részesült. A nyugat-európai cégekkel létrejött együttműködés, valamint a külföldről vásárolt gyári berendezések, technológiák és licencek nagymértékben hozzájárultak a feldolgozóipar fejlődéséhez. Ekkor született meg a jugoszláv híradástechnikai ipar és vált nagyüzemi szintűvé a tartós fogyasztási cikkek, valamint a közúti és vasúti járművek gyártása. Sok volt azonban az ésszerűtlen, elaprózott beruházás, és a feldolgozóipari termékek nagy része csak a „harmadik világ” vagy a KGST piacán bizonyult versenyképesnek. A fejlett országokkal szemben állandósult a kereskedelmi mérleghiány; ezen valamelyest enyhített, hogy a szocialista országok közül elsőként Jugoszláviának sikerült az EK-val áruforgalmi kedvezményeket biztosító megállapodásra jutnia (1971). A 70-es évektől azonban már az áruforgalmon kívüli bevételek sem tudták ellensúlyozni a kereskedelmi deficitet, ezért az ország egyre jobban eladósodott.

c) Jugoszláviában került sor a szocialista gazdálkodás legkorábbi és legradikálisabb reformkísérletére, amely 1965-től teljesedett ki. A termelőeszközök döntő többsége állami helyett csoporttulajdonba került. A tulajdonosi funkciókat a vállalati önigazgatás szervei, a munkástanácsok gyakorolták. Az állam csak közvetett módon, gazdasági szabályozók útján vett részt a termelés irányításában. A külkereskedelmet nagymértékben liberalizálták, az árrendszert pedig a világpiaci viszonyokhoz közelítették. Miután a 40-es évek végén létrehozott termelőszövetkezetek hamarosan feloszlottak, a mezőgazdaságban uralkodóvá vált a magántulajdon: a földek 4/5-én kisparaszti gazdálkodás folyt.

A gazdasági fejlődés extenzív szakasza – amelyben a növekvő foglalkoztatottság játszotta a fő szerepet – a 60-as évek közepén lezárult. Az önigazgatású vállalatok már nem a létszám gyarapításában, hanem meglévő dolgozóik jövedelmének növelésében és az állami költségvetésből finanszírozott tőkeigényes beruházásokban váltak érdekeltté. Ezzel magyarázható, hogy Jugoszláviában a tömeges munkanélküliség a többi szocialista országtól eltérően nyíltan jelentkezett: a munkanélküliek aránya már a 70-es években meghaladta a keresőképes lakosság 10%-át. A foglalkoztatási gondok elsősorban az ország elmaradott térségeit sújtották. Munkaerőpiaci helyzetének enyhítésére Jugoszlávia a 60-as évek közepétől tömegesen bocsátott ki vendégmunkásokat Európa tőkés országaiba, főként az NSZK-ba és Ausztriába. Az ideiglenesen külföldön dolgozó jugoszláv munkavállalók és családtagjaik létszáma egymillió körül ingadozott. A munkabérek átutalása sokat javított az ország fizetési mérlegén, a megtakarított keresetükkel hazatérő vendégmunkások pedig a mélyebb társadalmi-gazdasági változásokban érdekelt kisvállalkozói réteget gyarapították.

d) Az 1963 és 1974 között végrehajtott alkotmányreformok a központi (szövetségi) szervek hatáskörének rovására decentralizálták a költségvetési rendszert, és rendkívüli mértékben megnövelték a köztársaságok és az autonóm tartományok gazdasági önállóságát. A háború utáni években még nagy súlyt helyeztek az elmaradott területek fejlesztésére, a múltból örökölt fejlettségi diszparitások csökkentésére; ennek eredményei főleg az oktatásban és az egészségügyben mutatkoztak. A gazdasági reform nyomán azonban a fejletlen köztársaságok és tartományok támogatására fordítható szövetségi pénzügyi alapok jelentéktelenné zsugorodtak, és a regionális fejlettségi különbségek tovább éleződtek. A köztársaságok gazdasági autonómiája felszínre hozta érdekellentéteiket; valamennyien egyre nagyobb fokú autarkiára, valamint külső kapcsolataik erősítésére törekedtek, miközben egymás közötti áruforgalmuk csökkent. Az országon belüli amúgy is gyenge területi munkamegosztást a belső piac szétesése, dezintegrációja váltotta fel.

Az egyes köztársaságok gazdasági fejlettségének összehasonlítását Jugoszlávia felbomlásának küszöbén a 12. táblázat adatai alapján végezhetjük el. Az éles különbségek az eltérő történelmi fejlődésben gyökereznek. Finomabb területi vizsgálatokból megállapítható, hogy az egyes köztársaságok között fokozatos az átmenet, és a jellegzetes észak–déli fejlettségi különbség Szerbián belül is megjelenik. A községek és mikrokörzetek szintjén mutatkozó, gyakran mozaikszerű eltérések többnyire természeti adottságokkal magyarázhatók; pl. Macedónia gazdasági tengelye a Vardar-völgy mentén húzódik, és viszonylag magas – bár korántsem egyenletes – fejlettség jellemzi a keskeny horvát és montenegrói tengerparti sávot is.

12. táblázat > Adatok Jugoszlávia köztársaságairól és tartományairól (1990)

	Terület (km ^2 )	Lakosság (millió fő)	Egy főre jutó bruttó hazai termék (dollár)	A fontosabb nemzetiségek részarányai (1991)
Szlovénia	20 251	2,0	5 500	szlovén 87,5%
Horvátország	56 538	4,8	3 400	horvát 78,1%, szerb 12,4%
Macedónia	25 713	2,0	1 400	macedón 64,6%, albán 21,0%
Bosznia és Hercegovina	51 129	4,4	1 600	muzulmán 43,7%, szerb 31,3%, horvát 17,3%
Jugoszlávia	102 173	10,5
Szerbia*	88 361	9,9	2 200	szerb 62,5%, albán 17,6%, magyar 3,6%
Koszovó	10 887	2,0	730	albán 82,2%,** szerb és montenegrói 11,0%
Vajdaság	21 506	2,1	3 250	szerb 59,4%, magyar 16,9%, horvát 4,9%
Crna Gora (Montenegró)	13 812	0,6	1 700	montenegrói 61,8%, muzulmán 14,6%, albán 6,6%

* A két külön kiemelt tartománnyal együtt.

** A Jugoszláv Szövetségi Statisztikai Hivatal becslése.

5.4. 4. A régi Jugoszlávia felbomlása

Jugoszlávia történetének és szocialista fejlődésútjának rövid áttekintéséből is nyilvánvaló: az ország felbomlásának gyökerei messzire nyúlnak vissza, és a Tito halála (1980) után felerősödő nacionalista irányzatok hátterében a szegény és a jómódú köztársaságok valós gazdasági érdekellentétei húzódtak meg. A fejlettebb északi tagállamok – Szlovénia és Horvátország – termékeit a világpiaci ármozgások felértékelték, ám gazdasági felzárkózásuk esélyei mégsem javultak, hiszen az egész ország adósságtörlesztési terhei jórészt rájuk nehezedtek. Ezek a köztársaságok a 80-as évek államjogi vitáiban olyan laza konföderáció mellett szálltak síkra, amelynek keretében megmaradtak volna számukra a jugoszláv államközösség előnyei anélkül, hogy terhes kötelezettségeket kellett volna vállalniuk. A déliek viszont – főként a szövetségi államhatalmi szervekben domináns szerepet játszó Szerbia – saját későbbi gazdasági felemelkedésük zálogát a föderáció szorosabbra fűzésében látták. A 80-as évek végére Szlovéniában és Horvátországban megértek a feltételek a parlamentáris demokráciára és a piacgazdaságra való áttéréshez. Szerbiában viszont gyönge volt a rendszerváltás iránti társadalmi igény, és hatalma megőrzése érdekében a pártállami elit maga is a szélsőséges nacionalizmus szítójává vált. A megváltozott nemzetközi helyzetben az egységes délszláv állam fennmaradásához már nem fűződött semmiféle nagyhatalmi érdek, így a bomlásfolyamatnak külső erők sem állhatták útját.

A régi Jugoszlávia története 1991 nyarán zárult le, amikor Szlovénia és Horvátország kinyilvánította függetlenségét; röviddel később ugyanígy döntött Macedónia és Bosznia-Hercegovina is. 1992-től 2006-ig a maradék (Kis-) Jugoszláviát már csak Szerbia és Montenegró államszövetsége alkotta. Az etnikailag homogén, s a szerb hatalmi központtól távol eső Szlovéniának a szövetségi hadsereggel vívott néhány hetes harc után sikerült megszilárdítania függetlenségét, és így sértetlen gazdasággal lépett a piacgazdasági átmenet időszakába. Horvátország elszakadását viszont Szerbia minden áron meg akarta akadályozni, és az ottani szerb kisebbség védelmének ürügyén háborút robbantott ki. Súlyos harcok után Horvátország 1/4-e szerb kézre került („Krajinai Szerb Köztársaság”), és az etnikai tisztogatás jegyében negyedmillió embert űztek el lakhelyéről. A horvát állam területi egységét csak 1997-re sikerült helyreállítani. A legádázabb, elhúzódó polgárháború (1992–1995) az etnikai konfliktusok gyújtópontjába került Bosznia-Hercegovinában bontakozott ki (92. ábra); itt kb. 300 ezren haltak meg és több mint 2 millióan váltak földönfutóvá.³³ Az agresszorként megbélyegzett Kis-Jugoszlávia gazdaságát az ENSZ által foganatosított kereskedelmi embargó, majd a szerb nacionalizmus által kiprovokált koszovói háború (1999) tette tönkre.

A 80-as évek végén Délkelet-Európa államai közül Jugoszláviában voltak a legkedvezőbbek a piacgazdasági átmenet esélyei. Az ország felbomlása, a háborús pusztulás és az utódállamok némelyikében kialakult tekintélyuralmi politikai rendszerek azonban a külgazdasági kapcsolatok sorvadását és az egész térség negatív külföldi megítélését vonták maguk után. A kicsiny, erőtlen és nacionalista gyűlölségektől megosztott délszláv államok – a szerencsés Szlovénia kivételével – hosszú időre elvesztették lehetőségüket a gazdasági felemelkedésre.