Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

97. ábra > A régiók gazdasági pozíciója Bulgáriában (Bottlik Zs. 2004)

A három legsikeresebb tartomány Szófia, a főváros, valamint Burgasz és Plovdiv. A Balkán-félsziget közepén, a Vitosa lábánál épült Szófia(1138) eredete az ókorig nyúlik vissza. A török hódoltság idején jelentéktelen település volt, és csak 1879-ben lett Bulgária fővárosa. Jelenleg a szolgáltatási tevékenységek központja: nemcsak adminisztratív, tudományos és kulturális jelentősége van, de közlekedési csomópont is, sőt az ország legfontosabb pénzintézetei is itt találhatók. Idegenforgalmi szerepe az 1990-es években csökkent, de az 1997-től gyorsuló privatizációs folyamat keretében megkezdődött szállodáinak felújítása. Bár az ország ipari termelésének már csak 15%-a összpontosul Szófiában, az elektronikai és magas szintű kutatási-fejlesztési tevékenységet igénylő gépipari termékek terén továbbra is egyértelmű a főváros vezető szerepe.

Burgasz tartomány az ország legfontosabb iparvidéke: az ipar teljes termelési értékének közel 1/5-ét itt állítják elő. Burgasz (190) fejlődését az 1900-as évek elején épült kikötőnek köszönheti, amelyet 1998-ban japán kölcsönből korszerűsítettek. A város kőolaj-finomítója – amely jelenleg az országban az egyetlen ilyen létesítmény – az orosz Lukoil cég többségi tulajdonába került. Burgasz a főváros után az ország második jelentős elektronikai központja.

A burgaszi és a várnai tartomány vezető ágazatává válhat a jövőben az idegenforgalom, amelynek a szocialista időkből származó infrastruktúrája elavult, közlekedése nehézkes, és így korábbi vonzerejét s vendégkörét is jórészt elvesztette. Az 1998-ban létrehozott, világbanki hitelből részesülő Fekete-tengeri Regionális Alapítvány elsődleges célja is a turizmus fejlesztése, emellett a kis- és középvállalatok támogatását szolgálja az élelmiszer-feldolgozás, a textil- és ruházati ipar, valamint a csomagolóipar terén.

Burgasz tartomány kiemelkedő jelentőségű mezőgazdasági terület. Az utóbbi években különösen a búzatermesztés (az ország búzatermesztésének 14%-a) és a borszőlő termesztése (az országos termelés közel 30%-a) voltak a sikerágazatok. A helyi erőforrásoknak köszönhetően a tartomány másik két városa, Szliven (96) és Jambol (79) Burgaszhoz hasonlóan textil- és élelmiszeripari központok.

Plovdiv tartományban él az ország népességének 15%-a, és az ipari termelésből is hasonló részesedést ér el. Jelenleg a tartomány legfontosabb iparágai a színesfémérc-bányászat és -kohászat (Panagjuriste), a gépgyártás (kiemelten a traktorgyártás), valamint a helyi mezőgazdaságra alapozott textil- és élelmiszeripar. E tartomány Burgasz után az ország második legfontosabb gyümölcstermő területe. Az olajrózsa-termesztés központja Karlovo és a szomszédos Haszkovo tartományban lévő Kazanlăk.

A székhely, Plovdiv (341) Bulgária második legnépesebb városa, amely kedvező közlekedésföldrajzi helyzete, kézműipara, dohány- és textilipara révén gyorsan fejlődött.

A második csoportba – a kedvező gazdasági kilátásokkal rendelkező területek közé – Szófia, Haszkovo és Várna tartományok számíthatók.

A szófiai tartományhagyományos fő profilja a vaskohászat, ám a kormányzati támogatásokból fenntartott nehézipari kombinát jövője több mint kérdéses, a privatizáció – a külföldi befektetők érdeklődésének hiányában – még el sem kezdődött. Ezzel szemben a tartomány sikerágazata a színesfémérc-bányászat. A Pirdopi Rézbányászati Vállalat a belga Union Miniére vállalat kezébe került.

A mezőgazdaság természeti adottságai kedvezőek, a gabonafélék és az ipari növények termesztésén kívül fejlett a dohány-, a gyümölcs- és a zöldségtermesztés is. A tejelő szarvasmarha-tenyésztés a nagy fogyasztópiacokhoz, míg a juhtenyésztés a hegyvidéki részekre koncentrálódik. Blagoevgrad (korábbi nevén Dzsumaja, 71) textil- és dohányiparáról híres.

Bár a szófiai tartomány kitűnő idegenforgalmi adottságokkal rendelkezik, a turizmus fejlesztése még a közeljövő feladata. A Rila–Pirin régió síparadicsomainak (Borovec, Bánszko, Pamporovo, Vitosa) infrastrukturális fejlesztése már megkezdődött. A történelmi-építészeti emlékhelyekre (Zemen, Rilai kolostor, Rozsen, Melnik) érkező külföldi látogatók száma azonban még igen csekély.

A haszkovói tartományipari profilja sokrétű. Marica-Iztok külszíni lignitbányája Bulgária energiatermelésében meghatározó: az összes elektromosáram-termelés közel 1/3-a e tartományból kerül ki. Az Arda folyó vízerőművei (Kărdzsali) bekerültek a kormány privatizációs programjába. Kărdzsali egyben az ólom- és cinkkohászat központja is; az utóbbi években a tartományban bányászott ólom- és cinkérc mennyisége jelentősen nőtt. A feldolgozóipari ágazatok közül országos jelentőségű a gépgyártás, a vegyipar, a textil- és élelmiszeripar.

Magas színvonalú mezőgazdaságának értékes haszonnövényei a rizs, a gyapot, a dohány (az ország fő dohánytermesztő területe) és a földimogyoró. Haszkovo (79) a dohányipar központja, Sztara Zagora (141) fő iparágai a gépgyártás, a textil- és az élelmiszeripar.

A várnai tartományipari profilja a vegyiparral (az ország összes vegyipari termelési értékének 1/4-e), az élelmiszeriparral és a közlekedési eszközök gyártásával jellemezhető. De amíg a terület vegyipara országos szinten húzóágazattá vált, addig a közlekedési eszközök gyártása – nevezetesen a várnai hajógyár – a csőd szélére jutott. A tartomány vegyiparának központja a hatalmas devnyai nehézvegyipari kombinát, amely kalcinált szódát, PVC-t és műtrágyát gyárt exportra.

Várna (312) az ország harmadik legnépesebb városa, s a közelmúltig legnagyobb tengeri kikötője volt, de az utóbbi néhány évben Burgasz maga mögé utasította. Várna idegenforgalmi jelentősége is visszaesett, vezető iparága az élelmiszeripar, Dobrics (94) és Sumen (86) városához hasonlóan. E tartomány Bulgária egyik vezető búzatermesztő vidéke (az összes búzatermés közel 30%-a innen származik), valamint országos jelentőségű a szarvasmarha-tenyésztése is.

Az igen súlyos társadalmi-gazdasági válsággal sújtott területek csoportjába soroljuk a három Duna menti tartományt (Rusze, Lovecs és Montána). A szocialista időszak nagyvállalatai itt nagyrészt leépültek. Bár a Bolgár-tábla az ország legfontosabb gabonatermő vidéke, de a földtulajdonviszonyok rendezetlensége a mezőgazdasági termelés drasztikus csökkenését vonta maga után.

E három tartomány közül viszonylag a legfejlettebb Lovecs. Legfontosabb iparágai a gépipar (ezen belül is az építőiparban használatos gépek, berendezések, valamint az elektromos motorok gyártása), az építőanyag-ipar, az élelmiszeripar és a textilipar. Az ipari termelés vezető telephelyei, a tartomány legnagyobb városai Lovecs (41), Pleven (115), Gabrovo (63) és Veliko Tărnovo (Bulgária középkori fővárosa, 66). Pleven kőolaj-feldolgozó kombinátját bezárták, s jövőbeli privatizációja is erősen kérdéses.

Rusze tartomány az ország ipari termeléséhez csak 6%-kal járul hozzá, s ezen belül is a mezőgazdasági profilnak megfelelően az élelmiszeripar és a textilipar a vezető ágazatok. A kiváló minőségű csernozjom talajnak köszönhetően a várnai tartomány után ez a terület Bulgária legfontosabb búzaövezete (az ország összes búzatermésének 1/6-a). A gazdasági élet központja Rusze (158), itt épült fel az ország ez ideig egyedül álló közúti és vasúti Duna-hídja.

Az egész ország legelmaradottabb területe Montána tartomány. Országos jelentősége a kozloduji atomerőmű révén az energiatermelésben van. A Vracában (64) lévő vegyipari kombinátot (karbamidgyártás) privatizálták; ennek köszönhető, hogy a tartomány legfontosabb iparága a vegyipar maradt. A tartomány székhelye, Montána (Mihajlovgrad, 47) és a régi dunai kikötőváros, Vidin (53) élelmiszer- és textilipari központok. Az EU pénzügyi támogatásával 2010-re épül majd fel Vidin és Calafat között az a híd, amely a második közúti kapcsolatot biztosítja a Dunán át Románia felé.

13. Albánia

Probáld Ferenc

13.1. 1. Európa „hátsó udvarában”

A kontinensünk legkisebb államai közé tartozó Albánia (28 748 km²) a gazdasági fejlettség szinte minden mutatója alapján a legutolsó helyek egyikét foglalja el Európában. Az Adriai-tengerre és az Otrantói-szorosra tekintő hosszú, lapos, tagolatlan partján kevés a jó kikötő, ám ezek a Balkán-félsziget természetes nyugati kapui lehetnének. Az előnyös közlekedésföldrajzi helyzet azonban kihasználatlan: Albánia társadalmi-gazdasági fejlődése évszázadok óta a végzetes elszigeteltség bélyegét hordozza. Az ország külkereskedelme és tengeri hajóforgalma csekély, még kotrással kimélyített legjobb kikötői is csak kicsiny-közepes tengerjárók fogadására alkalmasak. A belföldi áruszállítás felét lebonyolító vasutak hossza alig 700 km; az első vonalat 1947-ben kezdték építeni, és az európai vasúthálózattal való laza kapcsolat (Shkodra–Podgorica) 1986-ig váratott magára. Az országutak nagy részének nincs szilárd burkolata; már csak ezért sem nélkülözhető a teherfuvarozásban a ló- és ökörfogat, meg a hegyi ösvényekhez szokott málhás szamár és öszvér. Az automobilizmus kezdeti, gyorsan felívelő szakaszában van; magángépkocsik forgalomba állítását ugyanis a rendszerváltozás előtt nem engedélyezték. Az elmaradott közlekedés és telekommunikáció hű tükörképe a gazdaság általános színvonalának, jóllehet az ezredforduló óta éppen az infrastruktúra fejlesztésében mutatkoztak a legfeltűnőbb eredmények.

Albánia tájai változatosak, természeti erőforrásai a kis területhez és a népességhez (3,2 millió fő) mérten jelentősek. A „harmadik világ” országaihoz hasonló szegénység és elmaradottság okai tehát a történelmi múltban keresendők. Albánia geopolitikai helyzete nem kedvezett a függetlenségnek: a balkáni terjeszkedésben érdekelt hatalmak ellentétei egészen 1912-ig konzerválták a török uralmat, ami a társadalmi-gazdasági haladás fő akadálya volt. A félnomád hegyi pásztorok és szegényparasztok gyéren lakott kis állama a 20-as évektől Olaszország félgyarmatává süllyedt, sőt a II. világháború éveiben formális önállóságát is elvesztette. Az idegen megszállástól és a hosszas partizánharcoktól meggyötört Albániában a felszabadulás után Európa legkeményebb kommunista parancsuralmi rendszere épült ki, amely a végsőkig ragaszkodott a sztálini ideológiai, politikai és gazdasági modellhez. Emiatt Albánia 1961-től magával a Szovjetunióval és a KGST-vel is megszakította kapcsolatait, s előbb a Kínai Kommunista Pártban talált új pártfogót, majd 1977 után végképp magára maradva építette a világtól elzárkózó „albán szocializmust”. A nehezen kivívott politikai rendszerváltás (1990–1992) alapjaiban rendítette meg a gazdaságot, s a pánikszerű kivándorlási hullám csak az európai országok fogadókészségének hiánya miatt csillapodott le. Az 1997-ben kitört zavargásokat és a fegyveres bandák garázdálkodását külföldi – főként olasz – katonai segítséggel sikerült ugyan megfékezni, de a közbiztonság hiánya, a maffiaszerűen burjánzó feketegazdaság, valamint az ingatag államhatalom azóta is elriasztja a potenciális beruházókat. A zűrzavaros 90-es évtizedben kb. félmillió albán hagyta el hazáját és vándorolt Olasz- vagy Görögországba, a helyben maradottak 15–20%-a pedig munkanélkülivé vált.

Albánia jelenlegi államhatárait az I. világháború után a nagyhatalmak egyezkedése rögzítette. Az ország szűkre mért területén alig maradtak nemzeti kisebbségek (2% görög, kevés délszláv és aromun), viszont az államalkotó nemzet jó 2/5-e a határokon kívül rekedt. (Az albánok aránya a szomszédos Macedóniában már meghaladja a 25%-ot, a szerbiai Koszovó tartományban pedig a 90%-ot.) A türelmetlen szerb nacionalizmus a kisebbségi jogok népirtássá fajuló eltiprásával 1999-ben a koszovói háború kirobbantójává és a tartomány de facto különválásával annak vesztesévé vált.

Az ókori illírektől származó, magukat szkipetároknak („szirtlakóknak”) nevező albánok a Shkumbin folyótól északra a gég, délre a toszk dialektust beszélik; az utóbbi lett a hivatalos nyelv. A vallási megoszlásról csak bizonytalan becslések vannak (kb. 70% mohamedán, 20% ortodox, illetve 10% katolikus keresztény); Albániát ugyanis 1967-ben hivatalosan ateista állammá nyilvánították, és a mecseteket, templomokat bezárták, átalakították vagy lerombolták. A vallásüldözés egészen a 80-as évek végéig tartott. A kommunista rendszer kétségtelen vívmányai közé tartozik viszont a 80%-os analfabetizmus csaknem teljes felszámolása, valamint az egészségügy fejlesztése, ami a halandóság gyors csökkenéséhez és a mai Európában egyedülálló demográfiai robbanáshoz vezetett.

Albánia lakossága a II. világháború óta háromszorosára duzzadt. A természetes szaporodás 1955 és 1960 között évi 3,2%-os szinten tetőzött, majd fokozatosan mérséklődött, de kontinensünkön még mindig az első helyen áll (2004-ben 11‰). A szigorú kormányzati politika igyekezett visszafogni az urbanizációs folyamatot és a falvakban tartani a népességet. 1990-ben az albán keresők 55%-a a mezőgazdaságban dolgozott, és közel 2/3-a a 2000-nél kevesebb lakosú községekben élt; mindkét mutató európai rekordnak számított. A rendszerváltás példátlan módon kiélezte e negatív szerkezeti vonásokat. A városi munkaalkalmak tömeges megszűnésével az iparban dolgozók aránya 1990 és 1996 között 25%-ról 10%-ra csökkent, az agrárkeresőké pedig 70%-ra nőtt (Doka, D.–Baumackl, H. 1998), s ezek az arányok azóta se sokat változtak (2003-ban 13, illetve 58%).

13.2. 2. Az autark gazdaságfejlesztés kudarca

Már az 50-es évek elején kitűnt, hogy az albán tervgazdálkodás fő céljai – az ország mielőbbi iparosítása és a teljes önellátás – az agrárszféra gyors fejlesztése nélkül nem érhetők el. A mezőgazdaság versenyfutásra kényszerült az idővel, hisz a rohamosan növekvő népesség élelmezésén kívül a fejlődő könnyűipart is el kellett látni nyersanyagokkal, sőt az országnak az agrárexportból származó bevételekre is nagy szüksége volt. A mezőgazdaság fejlesztése – amely rendkívül alacsony szintről indult – kétféle úton-módon, két szakaszban ment végbe:

a) Az 50-es és 60-as években a termelést a megművelt földek kiterjesztésével, extenzív úton fokozták. A korábban hírhedt maláriafészeknek számító part menti mocsárvilágot gondos lecsapolási és árvízvédelmi munkálatokkal fordították termőre. A domb- és hegyvidékek lankáin felszántották a legelőket, másutt az újonnan kiképzett teraszokra szőlőt, gyümölcsösöket telepítettek. A megművelt földek Albánia területének 1/4-ét foglalják el, ami 1938-hoz képest több mint kétszeres gyarapodást jelent. A parti síkságra jellemző hosszú, forró és száraz nyár miatt különös jelentősége van annak, hogy az öntözhető földek aránya a hajdani 10% helyett immár közel jár a 60%-hoz. A szántók 30%-át másodvetéssel is hasznosítják.

b) Miután az extenzív fejlesztés tartalékai a 60-as évek végére nagyjából kimerültek, a terméseredményeket már csak belterjesebb gazdálkodással lehetett fokozni. Ekkorra létrejött a mezőgazdaság kemizálásának belföldi ipari háttere. A műtrágya és a növényvédő szerek alkalmazása Albániában teljes újdonságnak számított. Az intenzív fejlődési szakaszba való átmenet innovációinak sorából kiemelhető még a talaj jobb megmunkálására képes traktorok elterjesztése, valamint a szakképzési, növénynemesítő és állategészségügyi szolgálatok létrehozása. A gyatra termésátlagokat a 70-es évek közepe óta így is éppen csak a demográfiai robbanás által diktált ütemben sikerült emelni; az élelmiszerellátás szintje tehát nem javult, sőt egyes években inkább már hanyatlott. A bajt tetézte, hogy a merev agrárpolitika a háztáji gazdálkodást szinte teljesen felszámolta. A végsőkig vitt kollektivizálás és a központosított tervezés visszahatása nem maradt el: a régi rendszerrel együtt 1990–1992 között a termelőszövetkezetek is felbomlottak. Kérdés, hogy a mindössze 1–1,2 hektáros törpegazdaságok miként fognak megbirkózni az élelmiszerellátás gondjával, amelyet a gabonabehozatal legfeljebb átmenetileg enyhíthet.

A mezőgazdaságban az utóbbi fél évszázad mély szerkezeti változásokat is eredményezett:

a) A mezőgazdaság két fő ágának szerepe felcserélődött: az évszázadokon át vezető állattenyésztés teret vesztett, és ma már csak a termelési érték 1/3-át adja. A hegyvidéki transhumance pásztorkodás jelentősége csökkent, viszont szélesebb körben elterjedt a sertéstenyésztés és az istállózó szarvasmarhatartás. A belterjesebb állattenyésztés igényeit tükrözi a szántóföldi takarmánynövények térhódítása, miközben a legelőterület 1950 óta a felére zsugorodott.

b) A szántóterület hasznosítása sokrétűbbé vált. Az 50-es évekig egyeduralkodó gabonafélék – a búza és a kukorica – ma már csak a szántók felét foglalják el, s e két fő élelmiszernövény közül erősen a búza javára billent a mérleg. Széles körben elterjedt a burgonya és a zöldségfélék termesztése. Az ipari növényeknek (cukorrépa, dohány, gyapot, napraforgó) a vetésterületből való részesedése elérte a 15–16%-ot, ám a 90-es évek folyamán meredeken hanyatlott.

c) A megművelt területek közel 1/5-én ma már értékes, munkaigényes kultúrák – szőlők és gyümölcsösök – díszlenek. A szőlő 800 m tszf. magasságig országszerte elterjedt; terméséből vidékenként eltérő zamatú borok és törkölypálinkák készülnek. A füge- és olajfaligetek délnyugaton hatolnak a legmagasabbra (kb. 600 m); ugyanitt megterem a mandarin is. Az olívaolaj, a bor, a konzervgyárakban feldolgozott különböző gyümölcsök, valamint a dohányáruk fontos elemei az albán kivitel szűkös áruválasztékának.

Albánia iparosítása a II. világháború után a mindmáig vezető helyen álló élelmiszeripar és a könnyűipar kiépítésével kezdődött. Ezek az ágazatok mindenekelőtt a szerény belföldi igényeket elégítik ki, de a textil- és bőripar a kivitelben is döntő szerepet játszik. A nehézipar fejlesztését széles körű geológiai kutatások előzték meg; az így feltárt – részben külföldön értékesíthető – ásványkincsek egyre magasabb fokú és szélesebb körű feldolgozása volt a fő cél. Az ország villamosítását vízerőművek építésére alapozták. A legnagyobb vízlépcsők a Drin folyón sorakoznak, de a fokozódó áramigényt képtelenek kielégíteni, ezért termelésüket (2004-ben 5,4 Mrd kWh) behozatallal is ki kell egészíteni.

A parti síkság déli részén már az ókortól kezdve bányászták a bitument, az utóbbi fél évszázadban pedig számottevő kőolaj- és földgázlelőhelyeket fedeztek fel. A felszínre hozott kőolajat az ország négy finomítóüzeme teljes egészében feldolgozta; az üzemanyagok és petrolkémiai alapanyagok a kivitel szempontjából is lényegesek voltak. A kitermelés azonban a kutak műszaki állapotának leromlása miatt 380 ezer t-ra csökkent (2005), és ez a még működő két finomító igényeit sem fedezi; jelentős behozatalra is szükség van. A Tirana környékén fejtett barnaszenet főként tüzelésre használták, de kohókokszot is készítettek belőle. A szénbányászat az utóbbi évtizedben – egyetlen, Korçë környéki fejtés kivételével – teljesen megszűnt. A Közép-albániai-hegység krómércbányászata Európában még mindig előkelő helyen áll. Az Ohridi-tó környékén kitűnő minőségű nikkel- és kobalttartalmú vasérc található; erre épült Elbasan kohászati kombinátja. A közép-albániai rézérc hasznosítására Shkodrában létesültek üzemek. Az ércbányászat teljesítménye azonban minimálisra zsugorodott.

A fémfeldolgozó ipar Tiranában és Durrësben összpontosul; egyszerű mezőgazdasági gépeket és különböző közszükségleti cikkeket állít elő. A vegyipar fejlődését a belterjes mezőgazdaság igényei, a cement- és üveggyártásét a lázas építkezések ösztönözték. Az egész iparosítási program vezérelve az önerőre támaszkodás, célja pedig a teljes önellátás volt. Persze Albánia így is kénytelen volt külföldi berendezéseket, gépeket, gyártósorokat vásárolni, ezek azonban már beszerzésük idején elavultak voltak. A rendszerváltás éveiben a szakmunkások tömeges kivándorlása,valamint a nyersanyag- és alkatrészhiány miatt az ósdi technológiával működő gyárak kétharmada bezárt,a felszínre hozott bányakincsek mennyisége töredékére csökkent. Az autarkia jegyében létrehozott ipar feltámasztása és korszerűsítése sok külföldi tőkét igénylő nehéz és lassú folyamatnak ígérkezik. A súlyosan deficites külkereskedelmi mérleg kiviteli oldalán a fő tételt egyelőre a könnyűipar termékei (szövetek, cipők, ruházati cikkek) jelentik, melyeket elsősorban Olaszországba szállítanak. A külföldön dolgozó albán vendégmunkások által hazautalt jövedelem (évi 1,2–1,4 Mrd dollár) két-háromszorosan múlja felül az export értékét.

13.3. 3. Az ország két arca: Alacsony- és Magas-Albánia

Albániában az eltérő természeti adottságok egyszersmind a gazdaság térszerkezetét is meghatározzák. A fő választóvonal a nyugaton elterülő síkság, valamint a belső országrész völgyekkel és szerkezeti medencékkel aprólékosan tagolt hegyvidéke között húzódik.

A folyók által feltöltött 20–50 km széles parti síkságot néhol mészkőből, márgából vagy homokkőből álló dombhátak szakítják meg, s a tenger felől turzások, lagúnák, csatornákkal át- meg átszőtt hajdani mocsarak szegélyezik. A mediterrán éghajlatot itt bőséges őszi-téli csapadék (1000–1200 mm) és dél felé emelkedő évi középhőmérséklet (15–18 °C) jellemzi. Alacsony-Albánia az ország éléstára, ahol gabonaféléken kívül sok dohány, s egyre kevesebb gyapot és napraforgó terem. A folyók torkolatvidékén néhol rizsföldek tűnnek fel, a népes falvakat gyümölcsösök és zöldségeskertek övezik. A szarvasmarha- és sertésállománynak több mint a fele erre az országrészre jut. A legdélibb partszakaszon a síkság elkeskenyedik; a Jón-tenger és az epiruszi mészkőláncok közé szorult „Albán Riviéra” a citrusültetvények, olajfaligetek és szőlőskertek hazája. A sok napsütés és a tiszta tengervíz eszményi feltételeket kínálna az üdülő-idegenforgalom számára; ennek infrastrukturális hátterét azonban úgyszólván a semmiből kell majd megteremteni.

A parti síkság keleti peremén, Alacsony- és Magas-Albánia határvonalán fekszik a főváros, Tirana (343), amelynek arculatát az utóbbi évtizedek szerény léptékű, sablonos lakótelepei határozzák meg. A fővárosban összpontosul az albán ipar 1/5-e; a különböző közszükségleti cikkek és textíliák előállításán kívül a fémfeldolgozás érdemel említést. Délebbre ugyancsak a síkság peremének vásárvonalán található Elbasan (87). A régi kézműves- és kereskedővárosban a 60-as években kínai segítséggel honosították meg a vaskohászatot, amely napjainkra szinte teljesen megbénult; az omladozó gyártelep a szocialista nagyipar síremlékének tűnik. A két központi fekvésű ipari gócot vasút köti össze Durrës (99) kikötőjével, ahol a külkereskedelmi forgalom több mint 2/3-a bonyolódik le. Az egykori Durazzo az ókorban a Balkán-félsziget belsejébe vezető Via Egnatia kiindulópontja volt, a középkori történelem és az ország külkapcsolatai pedig Itáliához fűzik a várost. (A Dél-Olaszországban élő kb. százezer főnyi albán kisebbség múltja több évszázadra tekint vissza.) A ma is számottevő cigarettagyártás mellett a durrësi üzemek látták el az alföld mezőgazdaságát egyszerű gépekkel és növényvédő szerekkel. A déli országrész kikötője a festői öböl mélyén meghúzódó Vlorë (77); vegyipara (szóda- és PVC-gyár) a környék sókertjeiből és kőolaj-finomítóiból kapja a nyersanyagokat. Ugyancsak ősrégi település Észak-Albánia mély válságba süllyedt centruma, Shkodra (82), amely az I. világháborúig a térség legnagyobb kereskedővárosa volt.

Az ország nagyobbik, keleti felének hegységei északon a Dinaridák legmagasabb részével, a karsztos Albán-Alpokkal kezdődnek, majd dél felé változatos felépítésű – magmás, metamorf és üledékes kőzetekből álló –, merészen felszökő, glaciális formakincsű vonulatokban és terjedelmes mészkőfennsíkokban folytatódnak. A keleti határon idős kőzetekből álló röghegységek emelkednek (Korab: 2764 m), közöttük pedig egymástól elszigetelt, 800–1000 m magas, kontinentális éghajlatú medencék találhatók. Magas-Albániában a szórványtelepülések uralkodnak, és csak a folyóvölgyekben, medencékben fejlődtek ki népesebb központok. A nehezen járható hegyvidéket még ma is dús erdők borítják; a tölgyeseket és bükkösöket az 1200–2000 méteres magassági övben tűlevelűek, följebb pedig alhavasi gyepek váltják fel. Az elvándorlás nyomán csökkenő lakosság túlnyomó része juh- és kecskepásztorkodásból vagy fakitermelésből él, bár a völgyekben erősen bővítették a szántóföldeket. Az ércbányászat és a fafeldolgozás számos kisvárost hívott életre. Magas-Albánia legnépesebb városa Korçë (55); üzemei főleg a környező tágas medencében termő cukorrépát és dohányt dolgozzák fel. A zord hegyvidék, a vad szurdokvölgyek, a medencék mélyét kitöltő nagy, kristálytiszta tavak – a keleti határon található Ohridi- és Preszpa-tó –, valamint a festői műemlék városok (Berat, Gjirokastër) az idegenforgalom fejlesztésének megannyi kiaknázatlan lehetőségét rejtik.
Chapter 7. Kelet-Európa

1. A balti államok