Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

100. ábra > Az orosz kisebbség aránya Ukrajna megyéiben

A függetlenné válás óta egyre csökkenő létszámú, de még így is 8,3 milliós oroszság (2001: 17,3%) Ukrajna és egyben Európa legnagyobb kisebbségét képezi. A szinte csak az Odesza–Harkiv vonaltól keletre eső területeken elszórva élő oroszok aránya délkelet felé fokozatosan növekszik (100. ábra). Az orosz lakosság eredetét, demográfiai arculatát és területi elhelyezkedését tekintve három csoportra oszlik: a városokban kisebbséget, a Donec mentén és a Krímben többséget képező oroszokra.

Az ukrajnai oroszok 85%-a városlakó. Számottevő orosz kisebbség mindig is élt valamennyi városban, azonban az 1930-as évektől felerősödő betelepülés következtében arányuk főként a nagy kelet-ukrajnai ipari központokban jelentősen felduzzadt; itt a vidékről beköltöző ukránokkal együtt a gyorsan növekvő üzemek munkaerőbázisát jelentették. A folyamat hatására az Ukrajnában élő oroszok aránya 1930 és 1959 (16%) között megduplázódott, 1989-re pedig 22% lett. A függetlenné válás után ugyancsak az anyaországhoz ezer szállal kötődő városi közösségek körében vált jellemzővé az oroszországi visszatelepülés, de az asszimiláció is erőteljesen apasztja számukat. Kijev orosz lakossága például 1989 és 2001 között majdnem a felére zsugorodott (13%).

Az orosz lakosság legmarkánsabban elkülönülő 1,2 milliós tömbjét (2001) a Krím jelenti, ahol a XIX. század óta többségben éltek. Az 1953-as Ukrajnához kapcsolást követően azonban – az asszimiláció miatt – lassan zsugorodni kezdett az orosz többség, aránya 1959 és 2001 között 71%-ról 59%-ra csökkent. A Donec menti – Luhanszktól keletre eső – orosz többségi tömböt ezzel szemben táplálta az iparvidékre irányuló bevándorlás, így ott csak 1989 óta csökken az arányuk. A Krím és a Luhanszktól keletre eső terület az egyetlen, ahol az oroszok a falvakban is többségben vannak.

2001-ben az orosz után a mintegy 270 ezer fős – főként a Poleszjében elszórtan élő – fehérorosz kisebbség volt a második legnagyobb, mely csupán az összlakosság fél százalékát tette ki. A XX. század elején még 2,6 milliós zsidóság akkor az ország harmadik legnagyobb népcsoportjaként a lakosság közel tizedét tette ki. A főként a nagyvárosokban (Odeszában) és Galícia kisvárosaiban élő, döntőrészt orosz ajkú zsidók közül sokakat a németek hurcoltak haláltáborokba. Az 1990-es évek elején a fiatalok – nagyjából 2–300 ezer fő – a jobb élet reményében Izraelbe emigráltak. Ukrajnában a százezres zsidóság (2001) a legidősebb átlagéletkorú etnikai kisebbség.

Kétmillió lengyel a háborút követő lakosságcsere során hagyta el Galíciát és Volhíniát, csupán Zsitomír, Ternopil és Szambir térségében maradt pár tízezer közülük.

A tatárok az 1920-as években még a Krím lakosságának negyedét tették ki. A háborút követő száműzetésből 1990 után már csak töredékük térhetett vissza. Számuk a Krímben a visszaköltözés hatására hatszorosára nőtt, és 2001-ben a félsziget lakosságának 12%-át adták (250 ezer fő). A rendkívül szapora moszlim népcsoport a legfiatalosabb korösszetételű Ukrajnában.

A parányi, egyenként 0,3–0,4%-os (150–160 ezer főnyi) magyar, román-moldáv és bolgár kisebbség szerencsésebb volt, nagyjából máig meg tudta őrizni kompakt etnikai területét, és népességi arányait. A magyarok a Tisza menti beregszászi járásban, a románok (moldávok) a Csernyivci környéki falvakban és a Duna menti Renyiben, a bolgárok pedig – a gagauz kisebbséggel együtt – a budzsáki Bolhrad térségében vannak többségben. A hivatalosan 50 ezres roma lakosság szinte kizárólag Kárpátalján és Bukovinában található. A Krímben és az Azovi-tenger partvidékén az ókorban letelepedő nagyszámú görögségnek ma már csak pár ezer képviselője van. A tatárok, románok és magyarok 90%-a megőrizte nemzeti nyelvét.

Az ukrántól főként néprajzilag eltérő, más nyelvjárást beszélő ruszinok a Kárpátok vidékén élnek, akiket Ukrajnában nem tartanak külön etnikumként számon.

Az 1990-es évek óta növekvő számú hívek fele a görögkeleti – pravoszláv – egyházhoz tartozik. A szocializmus hetven éve után újra templomok épülnek, főként az ország nyugati, istenfélőbb felében. Míg Galíciában minden kis faluban, addig Harkiv térségében csupán minden ötödik településen működik vallási közösség. A közösségek száma 1990 óta megháromszorozódott, 2004-ben országszerte mintegy 28 ezer volt belőlük.

A szovjet idők erőszakos központosítása a különböző felekezeteket az orosz ortodox egyházba olvasztotta, és önálló működésüket betiltotta. A függetlenné válás óta az ukrán ortodox egyház részben a kijevi, részben továbbra is a moszkvai patriarchátus alá tartozik. A szovjet időkben üldözött galíciai és kárpátaljai görögkatolikus és katolikus egyházak 1989 óta újra működhetnek, így ott csupán minden harmadik hívő tagja az ortodox felekezeteknek. Ennek ellenére javaikat az ortodox egyháztól nem kapták vissza. A kereszténység mellett az ország lakosságának csupán 1,6%-a, a Krím vallásos lakosságának viszont harmada muzulmán (tatárok).

6.6. 6. Kiváló agrárpotenciál – katasztrofális hozamok

Ukrajna nemcsak Európában, de a világon is szinte egyedülálló mezőgazdasági adottságokkal rendelkezik; hatásukat azonban nem szabad túlbecsülni. Az ország területének 86%-a, mintegy 52 millió hektár potenciálisan művelhető. A 42 millió hektár megművelt terület a lakosság számára – Európában máshol nem tapasztalható – földbőséget biztosít (0,9 ha/fő). A függetlenné válás óta 4/5-ére csökkent a szántóterület (2003-ban 25 M ha), annak ellenére, hogy a növénytermesztés mezőgazdasági kibocsátásból való részesedése a szovjet időszak 50%-os arányához képest 2002-ben már 60%-ra növekedett. A növénytermesztés aránya a Dnyeper középső folyása mentén a legmagasabb. Az átalakulás során kevesebb, mint felére csökkent az állatállomány, a mezőgazdasági gépesítés és kemizálás színvonala drasztikusan leromlott, gyakran az üzemanyaghiány bénította meg a mezei munkálatokat. A hozamok drasztikusan visszaestek, a termékstruktúra a gabona és a napraforgó javára egyszerűsödött.

A vetésterület felét elfoglaló búza termelése az 1990-es évek válsága után 2002-ben újra elérte az 1980-as évekre jellemző 20 millió tonnás szintet. (2003-ban a rendkívüli aszály miatt viszont csak 3,6 millió tonna termett!) Ukrajna a világ tíz legnagyobb gabonatermelője között van, a gabonaágazatból a jobb években jelentős exportbevételeket szerez, az olcsó ukrán búza dömpingjétől pedig retteg a konkurencia. A napraforgó termésmennyisége (2005: 4,4 M t) és vetésterülete az utóbbi években megduplázódott, a szántó ötödét foglalja el. A napraforgó-termelésben Ukrajna Argentínával és Oroszországgal versenyezve legtöbbször a 2. helyre szorul a világranglistán.

A takarmánynövény-termesztéssel együtt az állattartás is rendkívül visszaszorult, és az ország jelentős húsimportőrré vált. A szarvasmarha-állomány 25 millióról alig 9 millióra esett vissza, és lecsökkent a tejtermelés is. A sertésállomány is a felére csökkent, az állatok száma 8–9 millió körül stabilizálódott az ezredforduló után. A kukoricatermelés viszont az 1990-es évekhez képest megduplázódott (2005: 7 M t).

Az agrárszektornak még mindig jelentős szerepe van Ukrajna gazdasági életében. A mezőgazdasági termelés – jóllehet, az 1990. évi szint felére esett vissza – még így is a GDP tizedét adta 2003-ban. A foglalkoztatásból való részesedése ellenben a függetlenné válás óta jelentősen megemelkedett: minden negyedik aktív dolgozó a mezőgazdaságból él. A pontos arányok meghatározása a háztáji önellátó gazdaságok robbanásszerű elszaporodása miatt ütközik nehézségekbe, hiszen az ott dolgozók számát csak becsülni lehet. A leépülő iparból felszabaduló munkaerő jelentős hányadát a mezőgazdaság kötötte meg, a nagy ipari központokból igen sokan költöztek a vidéki dácsákba – nyaralókba – vagy a szülőfalujukba. A mezőgazdasági jövedelem 66%-át – Galíciában és Kárpátalján 90–95%-át (101. ábra) – 2003-ban a háztáji gazdaságok, míg maradék hányadát a kolhozokból és szovhozokból átalakított nagyüzemek adták. A munkaigényes állattartási ágazat értéktermelésének háromnegyede a háztájiból került ki. A háztáji részesedése csupán Kijev térségében kisebb az ott még működő, hatalmas városellátó istállótelepek miatt.

101. ábra > A háztáji gazdaságok részesedése Ukrajna megyéinek agrártermeléséből az ezredfordulón

A szovjet időkben a mezőgazdasági termelés három üzemtípusban folyt. A kolhozok (ukránul kolhoszp), azaz nagyüzemi termelőszövetkezetek tagjai kis háztáji parcellákon is folytathattak – mellékesen – mezőgazdasági termelést. Sokszor ez eredményesebb volt a nagyüzeminél. A szovhozok (radhoszp) az állam tulajdonában lévő magasan gépesített üzemek voltak, melyek legtöbbször mintagazdaságként szolgáltak. A függetlenné válás idején az országban összesen 8300 kolhoz és 2400 szovhoz működött. A termőföld a kolhozokban is állami tulajdont képezett.

A kolhozok és szovhozok földjeit az 1990-es évek legvégére szétosztották a dolgozók között, azonban a terület jelentős hányadát a korábbi nagyüzemek visszabérelték. Ukrajna mezőgazdasági területének 80%-át még 2003-ban is a rendkívül rossz termelékenységgel jellemezhető, 1000 hektárnál nagyobb üzemek művelték meg. Ezzel szemben a földterület 13%-án több mint 6 millió egy hektárnál kisebb, rendkívül munkaintenzív háztáji önellátó gazdaság működik. A tőkés alapú családi vagy farmgazdálkodás csírájaként a mintegy 43 ezer darab, 65 hektár áltagterületű, életképesebb parasztgazdaság csupán a terület 7%-át foglalja el, számuk azonban – főként a sztyeppterületen – évről évre emelkedik.

A szovjet időkre jellemző, az agroklimatikus zónákhoz igazodva szakosodott fél tucat termelési típus a termékszerkezet egyszerűsödése folytán mára nagyrészt felbomlott.

Az ország középső részén a Hmelnickijtől és Vinnicjától egészen Poltava, Szumi térségéig húzódó területen cukorrépaföldeket és óriási állattartó telepeket már szinte csak elvétve láthatunk. Manapság főként búza- és kukoricatáblák nyújtóznak erre. A Kijevtől északra elterülő len-kender övezet is felbomlott, ott javarészt burgonyát vetnek. A sztyeppterületen a búza mellett egyre nagyobb arányban hatalmas napraforgóföldek sárgállanak. A Herszon, Kahovka és Odesza környéki öntözött zöldségtáblákat szegélyező utak mentén rögtönzött piacok sorjáznak, ahol a városiak nagy tételben és olcsón jutnak paprikához, paradicsomhoz, káposztafélékhez és dinnyéhez. A Kárpátalja gyümölcsösei és szőlője mellett a Krím borai, dohánya, fűszer- és illóolajnövényei érdemelnek még említést. A Kárpátok galíciai oldalán a sűrűn elhelyezkedő kis parcellák – melyeket főként burgonyával és takarmányfélékkel vetnek be – az agrártúlnépesedés következményei; kis istállóiban jövedelmező tejtermelés folyik. Közel lévén biztos piacukhoz, az urbánus térségek tej- és frisszöldség-termelő városellátó gazdaságai sínylették meg legkevésbé a rendszerváltást.

6.7. 7. Az ukrán nehézipar a piacgazdasági átmenet tükrében

A gazdasági szerkezetváltást dezindusztrializáció kísérte. Az 1991-ben a nemzeti összterméknek még több mint felét adó ipari termelés 1995-re jelentősen visszaesett, és 2003-ban a GDP-nek már csupán harmadát képezte. Az iparból felszabaduló munkaerőt részben a mezőgazdasági, részben a szolgáltatási szektor szívta föl, s emiatt az ipari foglalkoztatottak aránya 2003-ra az 1991. évi érték felére, 20%-ra csökkent.

Az ipari termelés szerkezete a késztermékgyártástól az alapanyag-termelés irányába tolódott el, mivel a rossz minőségben előállított eszközök és anyagok – a hadiipari berendezések egy részét kivéve – nem voltak versenyképesek a világpiacon, vagy nem volt irántuk fizetőképes kereslet. A villamosenergia-ipari, az olaj- és gázipari, a szénbányászati és a vaskohászati komplexum iparon belüli részesedése az 1990-es évek során jelentősen megnőtt, a gépgyártás hanyatlott, a könnyűipari szektor 1999-re gyakorlatilag összeomlott. Csupán az élelmiszeripar őrizte meg korábbi jelentőségét. Az ipar legtöbb ágazata az ezredforduló óta némileg növekszik. (2003-ban a teljes ipari termelésből a kohászat 22%-kal, az élelmiszeripar 19%-kal, a gépgyártás 13%-kal, az energetikai ipar pedig 11%-kal részesedett.)

Az ország iparosítása az 1930-as években épp az energiaszektor fejlesztésével, a Dnyiprohesz erőmű nagyberuházásával kezdődött, amely akkor 558 MW-os teljesítményével Európában a legnagyobb volt. Az 1950-es évektől a Dnyeperen további öt vízerőmű épült. Ma ezek együttes teljesítménye 3850 MW. A vízenergia 2003-ban az ország áramtermelésének 5%-át jelentette. A hatalmas szénkészletek és a feltárt szénhidrogéntelepek az 1970-es évekig tudták fedezni az ukrán ipar energiaéhségét. Az energiafelhasználás szerkezetének módosulása azonban egyre inkább háttérbe szorította a szenet, a növekvő kőolaj- és földgázszükségletet pedig a hazai források már nem tudták kielégíteni, Ukrajna energiaszegény országgá vált. A hazai szükségleteknek 2005-ben a földgáztermelés (20 Mrd m³) a negyedét, míg a kőolajtermelés (3,1 M t) csupán ötödét tudta fedezni. Az ország széntermelése 1975 óta a negyedére – 1991 óta a felére (2005: 60 M t) – esett vissza, ami a drágán termelő doneci bányák bezárásával járt. A szénbányászatban foglalkoztatottak száma harmadával csökkent, de még így is majd’ 400 ezer embernek ad megélhetést. Az ukrán áramtermelés felét adó hőerőművek területi eloszlása meglehetősen egyenlőtlen. A Donec-medence szénnel fűtött erőműveiből kerül ki a hőerőművekben megtermelt energia jelentős hányada.

Az energiahordozók Ukrajnán belüli egyenlőtlen eloszlása miatt nagy súlyt fektettek atomerőmű-építésekre (102. ábra). Az ország energiaszegény térségeiben – délen és a Poleszjében – az 1960-as évektől 5 atomerőmű épült. A 2003-ban megtermelt elektromos áram 45%-át atomerőművek adták. A villamosenergia-termelés az ezredforduló óta növekszik, de a 2005-ben megtermelt 186 Mrd kWh az 1992. évi értéknek alig háromnegyede. Ukrajna teljes energiaszükségletének csupán felét tudja biztosítani hazai forrásból, ezért rendkívüli mértékben rá van utalva az Oroszországból és Türkmenisztánból érkező kőolajra és földgázra. (Az ország ipara rendkívül energiapazarló, 1994-ben egydollárnyi GDP előállításához legalább négyszer annyi energiára volt szükség, mint Nyugat-Európában.)

102. ábra > Ukrajna ásványkincsei, ipara és iparvidékei

A keleti országrészbe tömörülő kohászati termelés a szovjet idők szintjének alig kétharmadára, a nyersvas- és acéltermelés a felére csökkent. Az előállított termékek zöme exportra kerül. Az országban három nagyobb vaskohászati körzet működik, melyek közül a Krivbasz (Krivij Rih) vasércre, a Donbasz kőszénre települt. A Dnyeper menti üzemek a kedvező közlekedési feltételeket és az ipari víz által nyújtott lehetőségeket használják ki.

Az acéltermelés színvonala rendkívül elavult, az előállított mennyiség több mint fele martin-, 45%-a konverter- és csupán másfél százaléka elektroacél. (Az USA-ban 40–60 az arány a konverter- és az elektroacél között!) A folyamatos öntés részesedése csupán 12% (USA-ban 90%), ezért az egy tonna acél előállításához szükséges energia 30–40%-kal magasabb a nyugati átlagoknál. Egykor azonban Ukrajnában volt a legmagasabb az egy főre jutó acéltermelés a világon (1000 kg/fő; USA: 382 kg/fő [1989]), de az alacsony termelékenység miatt egy acélipari dolgozóra még mindig csak a nyugati országok mennyiségének tizede jut (H. van Zon 2001)!

A kohászati termékek döntő hányadát felvásárló gépipar jelentős része hadifelszereléseket gyártott, melynek piacai a Szovjetunió összeomlása miatt beszűkültek. Csupán néhány fejlődő ország – Irán, Pakisztán, India – vásárol nagyobb mennyiségben ukrán katonai eszközöket. A nem hadiipari célú termékek minőségük miatt váltak versenyképtelenné a világpiacon. Ennek ellenére az ezredforduló óta újra növekszik a gépgyártás szerepe.

Az 1991-ben még 1,3 millió főt foglalkoztató hadiipar döntő többsége a Dnyeper menti ipari övezetbe települt. A szovjet hadiipar ötöde Ukrajnába települt, itt készült egykor a Szovjetunió tankjainak negyede. Az ipari termelés ötödét a hadiipar adta. A Donec-medence és Harkiv nehézgépgyárairól ismert. A gépkocsigyártás Zaporizzsjában, Kremencsukban és Lvivben, a repülőgépgyártás pedig Kijevben, Dnyipropetrovszkban és Harkivban összpontosul. A hajógyártás legnagyobb központja a Déli-Bug limánában¹³fekvő Mikolajiv, illetve Herszon.

A petrolkémia-ipar az orosz import megdrágulása miatt válságba került. A tranzithelyzet azonban az olaj és gáz ágazatot hatalmas „üzletté” tette, melyből a privatizáció során sokan irdatlan vagyonokat halmoztak föl. A szénhidrogén-vezetékek és a kőolaj-finomítók részben orosz vállalatok tulajdonába kerültek. A legnagyobb finomítók az egykor jelentősebb lelőhelyek térségén áthaladó vezetékek mellett, illetve a kisebbek a tengeri kikötőkben működnek. Az Odesza melletti Juzsne kikötőjéből kiinduló új kőolajvezeték, melyet Brodinál a Barátság vezetékbe kötöttek, lehetőséget nyújt arra, hogy az összes kőolaj-finomítót arab országokból importált nyersanyaggal lássák el. A szervetlen vegyipar a petrolkémia-iparral ellentétben nem került nehéz helyzetbe, mivel nyersanyagigényének nagy része hazai forrásból fedezhető.

A cementipar a nyugati nagyobb mészkőlelőhelyek, illetve a keleti kohászati központok közelébe települt. A cementtermelés a negyedére csökkent, ami a nagy ütemű lakótelep-építések leállásának tudható be.

6.8. 8. Széles utak, forgalmas kikötők, terebélyesedő kapcsolatok

A szolgáltatási szektor az elmúlt másfél évtizedben egyre meghatározóbbá vált Ukrajnában, részesedése a GDP-ből 2004-re 57%-ra növekedett. Az áruszállítás negyedét lebonyolító vasútvonalak sűrűsége csak a Donec-medencében és Galíciában éri el az európai szintet, ahol a vonalak többsége villamosított. A vasúti személyszállítás is nagy jelentőségű. A főként Fehéroroszországból és Oroszországból érkező külföldi turisták 60%-a vonattal utazik. Az ország legnagyobb reptere, a Kijev melletti Boriszpil forgalma eltörpül Ferihegy mellett.

Az ország 170 ezer kilométernyi közúthálózatának gerincét – az európai autópályáknál gyengébb kivitelű – osztott pályás ún. magisztrálok adják. A 2005-re kiépített Kijev–Odesza magisztrál mellett fontos közlekedési ütőér a Kijevből Lviv, illetve Harkiv és a Donec-medence felé vezető főút is.

A vezetékes szállításban fontos szerep jut a Fehéroroszország felől érkező Barátság (Druzsba) kőolajvezetéknek. A nemrég elkészült Odesza–Brodi-kőolajvezeték Gdańsk irányába történő meghosszabbítását is tervezik.

A Dnyeper egész szakaszán, a Dnyeszter és a Déli-Bug egy jelentős részén hajózható, utóbbiak periferikus helyzetük miatt nincsenek kihasználva. A Duna fontos olcsó közlekedési kapocs Közép-Európa felé. Az ország legforgalmasabb kikötője az Odesza melletti Illicsivszk.

Ukrajna az 1990-es évek második felétől kezdte kiépíteni modern telekommunikációs hálózatát. A korszerű távközlési rendszerek létesítése először az ország iparosodott délkeleti részén és a főváros térségében indult meg; az ország már száloptikás összeköttetéssel is rendelkezik nyugat felé. Az ország információs társadalmának fejlettsége – habár igen dinamikusan növekszik – még gyerekcipőben jár, Európában az utolsók között van.

A külkereskedelmi forgalom értéke 1992 és 2004 között az ötszörösére nőtt. A külkereskedelem 2000–2004 között pozitív szaldóval zárt, de 2005-ben újra hiány volt. A 2005. évben a FÁK-ból származott Ukrajna importjának fele (szénhidrogének), míg az exportnak alig harmada irányult oda. Oroszország 36%-kal részesedett az ország importjából, míg a második legnagyobb importpartner, Németország csupán 9%-kal. A földgázszállítások miatt a harmadik helyen Türkmenisztán állt 7%-kal. Az ukrán export 18%-a Oroszországba, 6%-a Németországba irányult.

6.9. 9. Ukrajna regionális tagolódása

Ukrajna korántsem egységes ország, hiszen történelme során a területén mindig is nagyobb birodalmak osztoztak. Az ország nemcsak Közép- és Kelet-Európa, hanem a nagy kelet-európai erdő- és sztyeppövezet határán is fekszik. Mindez a különböző régiókban más-más társadalmi fejlődést eredményezett. Ukrajna regionális arculata rendkívül sokszínű, de a fő választóvonal keleti és nyugati részre osztja az országot nagyjából az erdőssztyepp-övezet déli határát kijelölő Umany– Harkiv vonal mentén.

A keleti országrészt az iparosodott sztyeppterületen élő, nagyobbára orosz ajkú, városi népesség lakja. Ezzel szemben az ország nyugati fele alapvetően ukrán nyelvű, jelentős arányban vidéki, közép-európai viszonyokhoz szokott társadalommal rendelkezik. A kettő közötti határvonal nem éles, hanem fokozatos átmenetként jelentkezik.

Ukrajna területi közigazgatási tagozódása háromszintű. Ezek közül a legnagyobb egység a régió, melyet az oblaszty – terület vagy megye – követ, a legalacsonyabb szint pedig a rajon – járás vagy kerület. A közigazgatás alapját képező oblaszty- és rajonszintű beosztást 1940-ben alakították ki, melynek alapelvén a kisebb határmódosításoktól eltekintve azóta alig változtattak. Az országban 2006-ban 24 oblaszty, 2 oblaszty jogállású város (Kijev és Szevasztopol), egy autonóm köztársaság (Krím), illetve 490 rajon, továbbá 178 önálló rajont képező város található. Az ukrán oblasztyok átlagnépessége 1,8 millió fő, átlagterülete 22 ezer km2, ami 4 átlagos magyar megyének felel meg. Egy oblasztyot átlagosan 20 rajon alkot, így azok átlagos területe és népessége kisebb, mint egy magyar megyéé.

A régiókat – az alacsonyabb szintű területi egységekkel ellentétben – mindig a gazdaságföldrajzi realitások szerint szabták meg. Az 1961 és 1991 közötti időszakban három nagy gazdasági körzetre osztották Ukrajnát. A Délnyugati Gazdasági Körzet csak Moszkvához viszonyítva délnyugat, valójában ez Ukrajna nyugati fele. A második nagy régió a Donyec–Dnyeper Gazdasági Körzet volt, amely magában foglalta Ukrajna legnagyobb ipari agglomerációit. A Déli Gazdasági Körzet volt a legkisebb, amelyet a Fekete-tenger partján lévő oblasztyok alkottak. A függetlenné válás után a három nagy gazdasági körzet túlméretezettnek bizonyult, sőt már 1990-ben javaslatok születtek kisebb régiók létrehozására (Friedlein, G. 1998). Az ország önállósodása után szükségessé vált a regionális beosztás finomítása, újragondolása. Végül nyolc régiót hoztak létre.

A társadalmi-gazdasági viszonyokat és a történelmi fejlődést figyelembe véve azonban Ukrajna négy makrorégióra tagolható, melyek az égtájak alapján a következők: Nyugat, Középnyugat, Kelet és Dél.

6.9.1. Nyugat-Ukrajna

Kárpátalja, Kelet-Galícia, Volhínia és Észak-Bukovina területe, ahol manapság reneszánszát éli a Közép-Európához kötődő nyugat-ukrán nemzettudat, csupán a II. világháború óta tartozik Ukrajnához. A térség gazdasági és kulturális centruma, legnagyobb városa, az egykor soknemzetiségű Lviv (733) az UNESCO által világörökség részének nyilvánított barokk épületeivel Krakkót idézi. A város az ukrán görögkatolikus egyház és a nyugatukrán nemzeti mozgalmak székhelye. A Krím mellett ez Ukrajna kulturális emlékekben és természeti szépségekben leggazdagabb területe, amely főként Kelet-Európából jelentős turistaforgalmat vonz. A térségben előforduló ásványkincsekre számottevő ipar települt, a megyeközpontokat a sokoldalú könnyű- és gépipar jellemzi. Országos jelentőségű a fa-, papír- és bútoripar. A domborzati viszonyok kevésbé kedvezőek a szántóföldi növénytermesztés számára. A térség a Szovjetunión belül ugyan periferikus helyzetben volt, Ukrajnán belül azonban fontos geopolitikai tényező.

Az ukrán nemzettudat bölcsője: Galícia és Volhínia.Galícia (Gácsország, Galicsina, Halicsina) nevét az egykori Halics fejedelemségről kapta. A terület, mely ma a lvivi, ivano-frankivszki és ternopili oblasztyokra terjed ki, valamikor a Habsburg Birodalom és Lengyelország része volt. Az egykori változatos etnikai arculat is a terület közép-európaiságát tükrözte vissza. Galícia népeinek sorsa a Szovjetunióhoz csatolás után vett tragikus fordulatot. A kisvárosok – jiddisül stetlek – lakóinak nagy hányadát alkotó zsidóság a német gázkamrákban veszett oda. A lengyeleket a háború után üldözték el a szovjetek, akik már a háború alatt könyörtelenül hozzáláttak a gazdaság szocialista átszervezéséhez. A kapitalizmus „szolgálóinak” titulált ukránokat (zapadnyikokat) nagy számban Szibériába deportálták (Hajdú-Moharos J. 1995).

A vidék központi területe a széles, lapályos Felső-Dnyeszter-süllyedék, amely a Podóliai-hátság, a Roztoce (ukránul Rosztoccja) és a Kárpátok közé ékelődött. A kárpáti hegyek lábánál hosszú vásárvonal jött létre Szambirtól Ivano-Frankivszkon át egészen Csernyivciig. Sok város közlekedési helyzetének köszönhette fejlődését, ugyanis Ukrajna legtöbb nyugat felé tartó útja és vasútvonala áthalad Galícián. Lviv, Ternopil (227), Ivano-Frankivszk (218) és Sztrij jelentős közlekedési csomópontok. Halics – középkori fejedelmi székhely, ma kisváros – a térség jelentősebb történelmi emlékhelye. Hatalmas várrendszerének romjai ma is láthatók. Az ásványvizeiről híres klimatikus üdülőhely, Truskavec nemcsak a turisták, de a külföldi tőkebefektetések egyik célpontja is, különleges gazdasági övezet. A Hoverla lábánál terül el Ukrajna legnagyobb síparadicsoma, amely az utóbbi időben korszerűsített szállodáival és pályáival egyre több külföldi vendéget fogad.

Galícia ásványkincsekben igen gazdag. A Kárpátok lábánál kőolajat és földgázt tártak föl, amelyet a drohobicsi (79) és a nadvirnai finomító hasznosít. Kalus (67) térségében kősót, kálisót és földiviaszt (ozokeritet) bányásznak, melyre hatalmas vegyi kombinát települt. A Volhínia és Galícia határán elterülő feketeszénmező a térség legnagyobb hőerőművét látja el tüzelővel. Lvivben és környékén nagy ipari koncentráció jött létre (kénbányászat, foszfátműtrágya-gyár, cementgyár).

Lvivben működik Ukrajna – egykor a Szovjetunió – legnagyobb autóbuszgyára, a LAZ.¹⁴Manapság nyugati licencek alapján, Mercedes motorokkal felszerelt modern buszokat gyárt. A várostól északnyugatra, a lengyel határ közelében logisztikai központ létesült.

A mezőgazdasági termelés másodrendű. A Kárpátok ritkán lakott vidékén erdőgazdálkodás folyik, a hegyi legelőkön – az egykori obscsinákon¹⁵– ruszinok terelik juhnyájaikat. A ruszinok egy néprajzi csoportját képező huculok főként favágással foglalkoznak. Az esőktől zöldellő Dnyeszter-süllyedéken viszont az agrártúlnépesedés okoz problémát, itt főként háztáji tejtermelés jellemző. A Podóliai-hátság galíciai részei a legmagasabbak (Kamula, 471 m). Az erdős, dimbes-dombos táj kelet felé kiszélesedő irtásföldjein takarmányféléket, rozsot, burgonyát vetnek.

Galíciával ellentétben Volhínia nem rendelkezik számottevő iparral. Volhínia (Ladoméria) Haliccsal rivalizáló egykori fejedelemségének központja a mai Volodimir-Volinszkij (38) volt. A Sacki-mocsarak a Poleszje vidékének legnagyobb nemzeti parkja. A térség közigazgatási és kulturális központja Luck (208).

Nyugati periféria: Kárpátalja és Észak-Bukovina. Kárpátalja, mely ezer éven át a Magyar Királyság része volt, ma Ukrajna Kárpátontúli területe (Zakarpattya). Központja, Ungvár (117)¹⁶a legkisebb az oblasztyközpontok sorában, a kárpátaljai görögkatolikus egyház székhelye. Az Ung-parti város ódon utcáiban gyakori a magyar szó. A tartomány népének sajátos identitása ellenére csupán kevesen vallják magukat ruszinnak, az 1,2 millió lakos 80%-a ukrán. A 151 ezres magyarság a lakosság több mint tizedét alkotja, de a Tisza menti beregszászi járásban többségben van. Beregszász (25) a kárpátaljai magyarság legfőbb kulturális centruma, ahol a II. Rákóczi Ferencről elnevezett magyar főiskola működik. A térség második legnagyobb városában, Munkácson (80) – amelynek várát Zrínyi Ilona tette ismertté – a magyarok már kisebbségbe szorultak. A galíciaihoz hasonló vásárvonal alakult ki az Ungvár– Munkács–Nagyszőlős sávban, amely az Alföld peremén szervesen folytatódik Sátoraljaújhely, illetve Szatmárnémeti irányában.

Csap (8) a térség legfontosabb közlekedési csomópontja, Magyarország és Szlovákia felé teremt kapcsolatot. Hazánk felé a vasúti személyforgalom – 2007. év elején napi öt vonat – a záhonyi, míg az áruforgalom a tiszaszentmártoni hídon zajlik. Az egykor nyüzsgő forgalmú átrakó- és rendező pályaudvarok a letűnt szovjet–magyar gazdasági kooperáció tanúiként üresen árválkodnak. A Kárpátalját átszelő Kalus–Tiszaújváros etilénvezeték és a Vinnicja–Albertirsa 750 kV-os távvezeték is kihasználatlan. A közúti átkelők viszont a jobb megélhetést kereső csencselők miatt zsúfoltak, gyakorta átjárhatatlanok. Az erre tévedő turista számára ez jelzi az egyik Európa végét és egy másik kezdetét.

A határig megépülő magyarországi M3-as autópálya fogja Ukrajnát bekapcsolni az európai gyorsforgalmi úthálózatba, ami hatalmas kiugrási lehetőséget nyújt a térség számára.

Csap mellett 2003-ban készült el a Skoda gépkocsi-összeszerelő üzeme, Kárpátalja legnagyobb gépipari létesítménye. Ungváron a Flextronics az ország legmodernebb számítástechnikai üzemét működteti. Ukrajna belseje felé a honfoglaló magyarok hajdani útvonalán, a Vereckei-hágón át bonyolódik le a gépkocsiforgalom jelentős része, a vasúti forgalom szinte egésze. A hágók útjainak felújítására az utóbbi időkben jelentős összegeket fordítottak.

A határ ukrán oldala a mi Alföldünk szerves folytatása, ahol a kisgazdaságokban szántóföldi növényeket termesztenek. Beljebb a hegyek oldalára szőlő és gyümölcssorok futnak föl. Beregszászon gyümölcsfeldolgozó üzem működik. A Kárpátok fáját Rahó (15) és Szolyva (17) fűrészüzemei és papírgyárai dolgozzák fel. A II. világháború után a szovjetek által deportált kárpátaljai magyarok gyűjtőhelye is Szolyván volt; ma emlékmű áll az egykori tábor helyén. Aknaszlatina (9) sóbányáiról és sókarsztjairól ismert. A Kárpátokban kisebb vízerőművek működnek. Az utóbbi évek pusztító tiszai árvizei az ukrán és magyar kormányt közös vízgazdálkodási politika megalkotására sarkallják.

Észak-Bukovina (Bükkösország) a mai csernyivci terület tágabb környezete, ahol Kárpátaljához hasonlóan számottevő kisebbség él. A Prut széles, igen sűrűn lakott völgye rendkívül szegény falusi térség. Az ukrán lakosságú területi székhelytől délre több román óriásfalu sorjázik. A szomszédos Kárpátalja délkeleti felével együtt Ukrajnában itt a legmagasabb a romák aránya. Csernyivci (240) fontos közlekedési csomópont: a Prut völgye Moldova, a Szeret völgye Románia felé jelent természetes útvonalat. A városban gumi- és bútorüzem működik.

A Dnyeszter széles medencéje Ivano-Frankivszk után igen látványos, szinte kanyon jellegű völggyé szűkül össze. A hatalmas kanyarokat leíró, várakkal szegélyezett (Hotin, Kamjanec-Pogyilszkij) folyóvölgy mélyen bevágódott a Podóliai-hátságba. A környék felszínét mészkő és gipszkarsztok tarkítják, alattuk hatalmas barlangok rejtőznek. A világ legnagyobb gipszbarlangja, a 200 km hosszú Optimista-barlang is itt található. A környék megóvására nemzeti parkot hoztak létre.

A Dnyeszter Novodnyisztrovszk melletti szakasza kedvező feltételeket nyújtott vízerőmű építéséhez. A környéken kibányászott mészkövet Kamjanec-Pogyilszkij (99) 1994-ben privatizált cementgyárában (Podilszki Cement) dolgozzák föl.

6.9.2. Középnyugat-Ukrajna

Az ukrán Középnyugat már több mint két évszázada orosz érdekszféra, de a terület – főként vidéki – lakosságának nemzeti identitása ma is erős. Ukrajna ásványkincsekben legszegényebb, leggyengébben iparosított térsége, melyet a gazdag talaj tett az ország éléskamrájává. Középnyugat-Ukrajna a Poleszje, Podólia és a Dnyeperen túli (bal parti) erdő- és erdőssztyepp-övezetre terjed ki. A térség központja Kijev, amely mellett csupán néhány közepesnek mondható város, mint Vinnicja (350), Poltava (320), Csernyihiv (300) és Zsitomir (280) emelkedik ki.

A dimbes-dombos agrárvidék kedvezett a Thünen-modell piachelyeihez hasonló, térben egyenletesen eloszló településhálózat létrejöttének, amelynek tagjait jellegzetes, rombuszrácsos közlekedési hálózat köti össze.

A nép- és településsűrűség Galíciához viszonyítva alacsonyabb. Az emberek nagy része elöregedő lakosságú falvakban él, ahol csak a háztáji önellátó gazdaság jelent megélhetést. A falvak arculata szegényes. Az egész térséget, de különösen az északkeleti részeket és a Poleszje vidékét már a szovjet időkben is a nagymértékű elvándorlás sújtotta, amit az akkor még magas természetes szaporulat ellensúlyozott. Az elvándorlásban nagy szerepet játszik a radioaktív szennyezettség is. A népességet befogadó megyeszékhelyek lakosságszáma növekszik. A Poleszje és a Podóliai-hátság határán a Kárpátok vidékéhez hasonló vásárvonal figyelhető meg Luck és Zsitomir között. Csernyihiv mint egykori fejedelmi székhely kulturális értékekben gazdag város. A megmaradt lengyel kisebbség egyik centruma, Zsitomir mezőgazdasági felsőoktatásáról ismert. A Kijevtől nem messze fekvő Perejaszlav-Hmelnickij fontos történelmi emlékhely.¹⁷A város melletti hatalmas területen gondosan rendben tartott skanzen működik.

A terület hullámos agrártáján főként búzát, cukorrépát, délen búzát, kukoricát termesztenek. A hozamok a legkiválóbb, típusos csernozjomnak köszönhetően a Dnyeper menti Cserkaszi (295) környékén országosan a legmagasabbak. Északon a szarvasmarha-, mellette délen a sertéstartás is jellemző. A Kijev környéki hatalmas állattartó telepeket kivéve a háztáji önellátó gazdálkodás van túlsúlyban. Az ipar nagy része a mezőgazdasági termékek feldolgozását végzi. Az ország élelmiszeripari termelésének döntő része innen kerül ki. A több mint másfél száz, kis kapacitású cukorgyár működése ésszerűtlen és gazdaságtalan, a csőd szélén állnak. A hús- és tejüzemek a nagyobb városokba, megyeszékhelyekre települtek. A számos vodkaüzem közül a legnagyobb és legismertebb a Nemirivben működő Nemiroff – Ukrajna egyik legsikeresebb vállalata.

A térség energiahordozókban szegény, ezért atomerőművet telepítettek a podóliai Netyisin (Hmelnickij atomerőmű) és a poleszjei Kuznecovszk (rivnei atomerőmű) mellé. A csernobili atomerőmű közelsége miatt balsorsú Pripjaty lakóit a Dnyeper túlpartján felépített új városba, Szlavuticsba telepítették át.

A nehézipart főként a mezőgazdaság számára termelő gépgyártás (Hmelnickij, Cserkaszi, Vinnicja, Rivne, Poltava) és vegyipar (Vinnicja, Szumi: foszfátműtrágya-gyár; Rivne, Cserkaszi: nitrogénműtrágya-gyár – „Azot”) képviseli. A fehér templomáról elnevezett Bila Cerkvában működik az ország legnagyobb gumiabroncsgyára.

A kijevi agglomeráció Ukrajna legnépesebb egymagvú városi agglomerációja. Létrejöttében az játszott nagy szerepet, hogy a Poleszje mocsaras erdővidékét délről elkerülő útvonalak itt keresztezték a Dnyepert. Az agglomerációhoz 9 város, 14 városi jellegű település és 154 falu tartozik, népessége Kijevvel együtt 3,3 millió fő.

A fővárosba naponta 200 ezer ember ingázik. A szuburbanizáció az 1980-as években a városkörnyéki, vízparti részeken gombamód szaporodó dácsákkal kezdődött (Friedlein, G. 1998). Nagy problémát jelent Csernobil (ukránul Csornobil) és a sugárszennyezett területek közelsége, melynek következtében az agglomeráció csak déli, délkeleti irányban tud terjeszkedni. Az elmúlt másfél évtizedben a kijevi agglomeráció és Kijev népessége gyarapodott a legdinamikusabban, ami főként a bevándorlásnak köszönhető.

A főváros műemlékekben igen gazdag. Az egykori Kijevi Rusz székhelye ma is számos kolostornak ad otthont, melyek közül a leghíresebb az UNESCO védelme alatt álló Pecserszkaja Lavra. Itt székel a kijevi metropolita, az ukrán ortodox egyház feje. A várost kettészelő Dnyeper bal partján elterülő új szovjet városrész a Darnica, ahol 1 millió ember zsúfolódott össze. A városi rétegek széles skálája él a lakótelepeken, melyek társadalmi státusza itt még nem értékelődött le. Darnicában működik az ország legnagyobb húskombinátja és gyógyszerüzeme, mindkettő a városrész nevét viseli. Kijev nyugati felén a hatalmas Antonov repülőgépgyár terül el. Kijev és térsége fogadja a külföldi tőkebefektetések zömét. Az EBRD közreműködésével itt hozták létre 2003-ban az ország egyik legnagyobb számítógép üzemét (Kvazar-Micro), amely évi 200 ezer számítógép előállítására képes. A Kijev környéki agglomerációba főleg könnyűipar települt. A térség áramellátásában fontos szerep jut a Kijevtől északra, a Dnyeperen felépült víz- és szivattyús csúcserőműnek, illetve a két hatalmas városi fűtő-hőerőműnek.

6.9.3. Kelet-Ukrajna

A későn betelepült sztyeppövezet ásványkincsekben gazdag része a XX. század során vált Ukrajna ipari fellegvárává. A terület legrégibb városait is csupán a XVIII. század végén alapították, műemlékekben szegények. A terület öt oblasztyra tagolódik, és három nagy ipari centrumövezete van: a Donec-medence, Harkiv és a Dnyeper menti iparvidék, benne Krivij Rih. Ukrajna legurbanizáltabb, legiparosodottabb területén a hatalmas városok és városi agglomerációk laza szövedéke ritkás faluhálózatra települt.

A Donec-medence. A legkeletibb és egyben legnagyobb ipari körzet, a 60 ezer km2-en elterülő – Alföld méretű –, 7 millió ember számára otthont jelentő Donec-medence. A dimbes-dombos vidék neve, melyet gyakran Donbaszra rövidítenek, nem természetföldrajzi, hanem geológiai viszonyokra utal (szénmedence). Területe jóval meghaladja a Ruhr-vidék vagy Felső-Szilézia méreteit, és arculata is eltér azokétól. Az iparvidék nem egy nagy, hanem több, egymástól elkülönülő policentrikus agglomerációt foglal magában. Az agglomerációk laza szövedékének hézagaiban szinte lakatlan területeket találunk. Az egykori falvak mára várossá, vagy legalább városi jellegű településsé (szeliscsa) nőtték ki magukat, így az urbánus népesség aránya 95% fölötti.

A térség központja, Doneck (987) igen fiatal város, de a környéken „idősnek” számít. A legtöbb települést csak az 1930-as években nyilvánították várossá. A város a vele egybenőtt, nála idősebb Makijivkával együtt Kijev után Ukrajna második legnagyobb települése (1,5 millió lakos). Doneck a térség kulturális és politikai központja, melynek oroszbarát munkástársadalma politikailag igen aktív. A térség másik nagy városát, Luhanszkot (463) az oroszok már régebb óta jelentős számban lakják. Az 1795-ben alapított város nemcsak a legelső a térségben, de itt épült föl az első kohó is, amely a fekete-tengeri flotta építéséhez készített acélt (Rudl J. 1999).

Az egész iparvidéket a hatalmas szénvagyon hívta életre, melynek jelentősége mára lecsökkent. A térség válságát a gazdasági átalakulás csak elmélyítette. Az orosz kisebbség mellett az ukránok elvándorlása is jelentős. A medence nyugati városaiban (Doneck térsége) kisebb, míg keleten (Luhanszk térsége) nagyobb volt a népesség csökkenése a függetlenné válás óta. Keleten egyrészt az oroszok, másrészt a szénbányászati szektor aránya is magasabb, ez idézte elő a nagyobb népességcsökkenést.

A Donec-medence legjobb szeneinek zömét napjainkra kitermelték, így az 1800 méteres mélységbe is lenyúló aknákban a fejtés egyre drágább. A bányatechnika rendkívül elavult, gyakoriak a balesetek. A medence több szénféleséget rejt magában. A délen elterülő hatalmas antracitmező tetején a bányászvárosok külön agglomerációvá nőttek össze Jenakijeve és Szverdlovszk között. A gyengébb minőségű koksz- és gázszenekre épült a Szeverodoneck–Alcsevszk közötti bányászváros-sor. Az egykor gázszénre telepített liszicsanszki vegyi üzem helyén ma hatalmas kőolaj-finomító, míg Szeverodoneckben nitrogénműtrágya-gyár („Azot”) működik. Doneck mellett üzemelnek a medence leghatalmasabb, szénre települt hőerőművei, tőle nyugatra a Krasznoarmijszk térségében elterülő szénbányák kisebb jelentőségűek.

A vaskohászat és acélgyártás legnagyobb üzemei a Doneck–Makijivka–Jenakijeve–Horlivka városhalmazban és Alcsevszkben működnek. Horlivka fontos nitrogénműtrágya-gyártási központ, a higanybányát és -kohót viszont már bezárták. Az ország legnagyobb acélipari egyesülése, a Donbasz-csoport 1995-ben jött létre. Nagyjából negyven céget tömörít. Az alcsevszki, donecki fémművön és a makijivkai acélművön kívül számos más ukrajnai, sőt magyarországi kohászati üzem is a leányvállalata.

A nagyobb gépgyárak, melyek saját acélművel rendelkeznek, főként a Szlovjanszk–Kramatorszk (NKMZ),¹⁸Kosztyantinyivka agglomerációban tömörülnek. Artemivszk és Szlovjanszk kősóját az utóbbi város vegyi kombinátja dolgozza föl. A gépgyártás másik központja a luhanszki agglomeráció, amelynek dízelmozdonygyárában a hazánkban is jól ismert „Szergejek” készültek. A városban gumiüzem is működik.

A Donbasz tengeri kapujában, Mariupolban (492) a két hatalmas kohászati üzem – az Iljics és az AzovSztal – mellett az Azovmas¹⁹tartályvagongyár működik, melynek az orosz és a közép-ázsiai kőolajbányász térségek jelentenek komoly piacot. A cég profilja – több más gépgyárhoz hasonlóan – az utóbbi időkben leegyszerűsödött, dolgozóinak felét elbocsátották. A mariupoli kikötőben főként félkész acélárukat, a közelben bányászott tűzálló agyagot és ként raknak hajóra.

A Dnyeper menti iparvidék.A Dnyeper menti iparvidék jó közlekedésföldrajzi fekvése és aránylag kedvező szerkezetű – nem nyersanyagtermelő, hanem feldolgozó jellegű – ipara miatt ma Ukrajna egyik legdinamikusabban fejlődő térsége. Több nagy agglomerációja a Dnyeper egy-egy vízerőműve körül, olcsó energiabázison és kedvező közlekedési feltételek mellett jött létre.

A kedvező gazdasági helyzet miatt a környező falusi térségekhez képest az agglomerációk, különösen a városkörnyékek népessége alig csökkent. A Dnyipropetrovszkból (1065) kiágazó vasútvonalak mentén ingázó települések sora alakult ki. A település igazi fellendülését az 1884-ben felépült emeletes közúti-vasúti hídjának köszönheti. A város gépgyárait a közeli Dnyiprodzerzsinszk (255) vaskohászata látja el nyersanyaggal. Itt vannak Ukrajna legnagyobb fegyvergyártó üzemei, Dnyipropetrovszkban tank- és rakétagyár, Pavlohradban (118) – mely egykor zárt város volt – vegyifegyver-gyár működik. A ma is állami kézben lévő dnyipropetrovszki Juzsmas gyártotta a szovjet interkontinentális-ballisztikus rakéták zömét. Az ipari üzemeket félig elkészült metróvonal köti össze a szépen felújított főpályaudvarral.

A dnyipropetrovszki agglomeráció déli szomszédságában, Zaporizzsjában (815) 1932-re épült fel a szovjet villamosítási program (GOELRO) első nagy láncszemét képező Dnyiprohesz erőmű. Az 1970-es években ezt a gát bal oldalán kibővítették a Dnyiprohesz-2 csúcserőművel (1300 MW). A gát tetejéről jól látható a Horcsica-sziget – mely egykor a kozákok fő helye volt –, a Lenin sugárút – mely Ukrajnában a leghosszabb –, illetve a Zaporozssztal vasmű füstölgő kéményerdeje, ahol a Burán űrsikló váza is készült. A vízerőmű energiáját a timföldgyár és az alumíniumkohó, továbbá a titán-magnézium kombinát hasznosítja. Az egész FÁK vezető speciális elektroacél-gyártó üzeme a már privatizált Dnyeprospecsztal. A városban repülőgépgyár és Ukrajna legnagyobb személyautógyára (ZAZ) működik; az utóbbi átmenetileg a Daewoo tulajdonában volt, jelenleg pedig az állami Ukravto tröszt legnagyobb üzemeként saját típusok (pl. Tavria) gyártásán kívül külföldi márkájú kocsik előállításával, illetve összeszerelésével is foglalkozik.

Kremencsuk (234) mellett épült fel az ország legnagyobb kőolaj-finomítója, mely a 140 ezer főt foglalkoztató Naftohas, az ukrán szénhidrogén-ipari konszern része. A városban működik a KRAZ teherautógyár. A vízerőmű mögött terül el a kremencsuki „tenger” (víztároló).

A térségben a búza mellett egyre jelentősebb a napraforgó-termesztés, melyet a dnyipropetrovszki növényolajgyárban dolgoznak föl. A bőhozamú sztyeppei agrártájjal körülölelt Kirovohrad (254) mezőgépgyára érdemel említést. Kirovohrad környékén vannak Ukrajna uránbányái, és az állami tulajdonú Vosztgok cég urándúsító üzemei.

Krivbasz és Nyikopol körzete. Az előbbi iparvidékektől ágazati struktúrájában különül el a Krivbasz (vas) és Marhanec–Nyikopol–Ordzsonikidze (mangán, vas) körzete. Hatalmas ércvagyonra települt iparuk főként alapanyag-termelő jellegű. Az ország legnagyobb vasműve, a Krivij Rihben (668) működő, több mint 50 ezer munkást foglalkoztató Krivorozssztal 2005 óta a világ legnagyobb kohászati konszernjének, az indiai Mittal Steelnek a tulajdona. A vasművet és az Inhulec völgyében 30 km hosszan elnyúló – bányákkal szegélyezett – lakótelepeket földalatti gyorsvillamos köti össze. A városban kokszüzem és bányagépgyár is működik. A Krivij Rih mellé nagy szénhidrogén fűtésű erőmű települt. Nyikopolban (136) a csőgyártás és az elektrokohászat jellemző. A Dnyeper-parti Enerhodarban (56) hatalmas atom- és hőerőmű üzemel egymás szomszédságában.

Az ország „másik fővárosa”: Harkiv.Harkiv (1470) a térség egyik legrégibb városa, melyet 1656-ban kozákok alapítottak, egy ideig Ukrajna fővárosa volt. Mint tudományos központ, ma is felveszi Kijevvel a versenyt. Az ország második legnagyobb városa, de jórészt oroszul beszélő lakossága az elvándorlás miatt lassan csökken. Harkiv főtere Európában a legnagyobb, itt épült fel funkcionalista stílusban az egykori Szovjetunió első felhőkarcolója. A város 1930-as évektől kiépített sokoldalú gépipara a legjelentősebb az országban. A nagyobb üzemek – a Turboatom turbinagyár, az Antonov repülőgépgyár és a traktorgyár – a Moszkva sugárút mentén sorjáznak, mely alatt metró szállítja az utasokat a városközpontba és a lakótelepekre. A városi ipartengely mentén már megkezdődött a tercierizáció: az egykori üzemcsarnokok helyén hatalmas bevásárlóközpontok (plázák) épülnek. Harkivban működik Ukrajna második legnagyobb gyógyszergyára, mely a város legnagyobb környezetszennyezője is egyben.

A térségben jelentős földgáztartalékok vannak. Az 1949-ben Harkivtól délre, Sebelinka mellett felfedezett mező akkor a legnagyobb volt a Szovjetunióban, mára csak Ukrajnában van számottevő jelentősége.

6.9.4. Dél-Ukrajna

Dél-Ukrajna területe a XVIII. század során került a török érdekszférából orosz fennhatóság alá. Fejlődése a XX. század elejéig megegyezett a keleti országrészével, de itt – a tengerparti kikötővárosok kivételével – ásványkincsek híján nem volt erőteljes iparosítás. A területet rendkívül alacsony népsűrűség jellemzi. A városhálózat szakadozott, csupán a tengerparti kikötők (Odessza, Mikolajiv, Herszon) tudtak nagyvárossá fejlődni. A városhiányos térben a központi funkciókat javarészt a város jellegű településekké előlépett nagyfalvak (sztanyicák) látják el. Dél-Ukrajna három oblasztya – Odessza, Mikolajiv, Herszon – a Krímmel együtt egykor a Déli Gazdasági Körzetet alkotta. A jelentős orosz kisebbség mellett főként a nyugati határvidéken számos más népcsoport él. A városok felerészt orosz ajkúak, a falvakban viszont szinte csak az ukránt használják. A keleti országrészhez hasonlóan oroszbarát területet egykor Új-Oroszországnak, Novorosszijának is nevezték. Központja Odessza.

Dél-Besszarábia és Odessza.A XVIII. század végén egy török erőd helyén alapított Odessza (1029) nemcsak a térség kulturális és gazdasági centruma, de egyben Ukrajna fekete-tengeri kapuja. A XIX. század során a cári birodalom legnagyobb gabonakikötőjeként fejlődött igazán jelentős, nyüzsgő metropolisszá, az oroszországi zsidó kulturális élet központjává; akkoriban a birodalom harmadik legnagyobb városa volt. Odesza Bécset idéző klasszicista épületei – Szentpétervárhoz hasonlóan – számos nyugatról hívott mérnök munkáját dicsérik. Ma is igazi kapuváros („gate-way-city”), az ukrán feketegazdaság egyik fellegvára.

Odesszára a kikötői ipar – kőolaj-finomítás, hajó- és darugyártás, halfeldolgozás –, továbbá a környező agrártérségeket ellátó nitrogénműtrágya- és mezőgépgyártás jellemző. A város túlzsúfolt kikötőjének tehermentesítésére alapították az 1970-es években Illicsivszket, később pedig Juzsnét. Az előbbi mára Odessza forgalmát is túlnőtte. A város mellett számos tengerparti üdülőhely sorakozik; ezek a dácsákból álló települések az odeszai agglomeráció peremvárosai lettek.

Az Odesszától keletre eső terület, a Budzsák (az egykori török tartomány elnevezése másként Dél-Besszarábia) a kelet-európai sztyepp legnyugatibb darabkája. Jelentős a juh- és kecsketartás. A soknemzetiségű területet főként bolgárok, románok és oroszok lakják, de számottevő a gagauz kisebbség is. A Duna-parti Renyiben rakják uszályokba a hazánknak is szánt ukrán vasércet. A Duna-delta forgalmának nagy részét a Kiliai-ágon zajló hatalmas vasérc- és szénszállítás teszi ki. A hajóút lerövidítésére és a román tranzitvámok elkerülésére nemrégiben elkészült a Kiliai-ágat észak felől a tengerrel összekötő Bisztroje-csatorna.

A limán-városok és Tavrija. A Déli-Bug és a Dnyeszter limánának védett öblében alapították a XVIII. században Mikolajiv, Herszon és Ocsakiv városát; ez utóbbi – vasút híján – ma csendes üdülőváros. Mikolajiv (514) a legnagyobb ukrán haditengerészeti támaszpont, ahol Herszonhoz (328) hasonlóan az ország egyik hatalmas hajógyára üzemel. Mindkettő jelentős gabonaexport-kikötő. Mikolajivban mezőgép- és timföldgyár létesült. Herszonban halfeldolgozóüzem és kőolaj-finomító mellett a Dnyeperen úsztatott fát feldolgozó fa-, cellulóz-, papírkombinát és bútorgyár működik. A Déli-Bug középső folyásánál atomerőmű épült.

Tavrija – ókori nevén Tauria – a cári birodalom tartománya volt, mely magában foglalta a Krímet és az északi szomszédságában lévő Herszon térségét. A Dnyeperen Nova Kahovkánál duzzasztógát és vízerőmű épült, mely az áramtermelés mellett főként öntözési célokat szolgál. Az öntözőcsatornák mellett hatalmas zöldségkertészetek működnek. A vidék legismertebb látványossága az Aszkanyija-Nova természetvédelmi terület, ahol az eredeti állapotában fenntartott füves sztyeppen számos betelepített faj él, például zebracsordák is legelésznek.

6.9.5. A Krími Autonóm Köztársaság

A Krím Ukrajna államterületének egyik legrégebben lakott térsége, ahol már az ókorban is görög gyarmatvárosok – Kerszonézosz, Pantikapaion, Feodoszia – sorakoztak. Később genovai kereskedők építettek várat a mai Szudakban. A betelepülő tatárok kánjának székhelye, Bahcsiszaraj ma is érdekes turistalátványosság. Az oroszok is a Krímben alapították meg Szevasztopol városát, mely azóta hatalmas haditengerészeti támaszponttá nőtte ki magát, és egészen az 1990-es évek közepéig zárt város volt. A szevasztopoli hadikikötőn túl, itt, a Szudak melletti hegyekben működik az orosz hadsereg három európai nagy hatótávolságú radarállomásának egyike (a másik Munkácson, a harmadik Fehéroroszországban van). A Krímet tehát ukrán, orosz és tatár egyként magáénak vallhatja.

A függetlenné válás után Szevasztopol (342) és a fekete-tengeri szovjet flotta sorsát illetően vita alakult ki, de végül megegyezés született. A flottát – az ukrán államadósság elengedése fejében – nagyrészt az orosz haditengerészet örökölte. Ukrajna bérbe adta nekik a szevasztopoli kikötő egy részét, a Krím pedig Szimferopol (343) fővárossal 1992-ben autonóm köztársaság lett.

A Krím soknemzetiségű terület, többségében – főként a partvidéken – oroszok lakják (1,1 millió fő, 58,5%). A száműzetésből visszatérő tatárok negyedmilliós népessége (12%) a félsziget északi felének sztyeppjén telepedett le. Főként a városokban számottevő ukrán kisebbség él (24%), amelynek aránya igen lassan növekszik. A félsziget északi területe lapos, sivár sztyepp, ahol csak az öntözőcsatornák mentén van lehetőség szántóföldek kialakítására. A lapos tájból látványos kuesztasorral kiemelkedő Jajla-hegység a télen betörő hideg szélviharok útját elzárja, ezért a déli partvidéken viszonylag kellemes szubmediterrán klíma alakult ki.

A Krímet természeti szépségei és változatos tengerpartjai tették Ukrajna legfőbb turisztikai célpontjává. Nyaranta turisták százezrei érkeznek a Kijevből, Harkivból, Rigából, Minszkből, Moszkvából, Szentpétervárról, sőt Murmanszkból és az Urál vidékéről Szimferopolba igyekvő vonatokon. Az utóbbi időkben egyre több – főként hátizsákos és autós – közép-európai turista is felkeresi a kontinens legolcsóbb nyaralást kínáló tengerpartját.

A cseppkőbarlangokban is gazdag hegyek bizarr sziklafalaitól övezett déli parton hatalmas üdülővárosi agglomeráció húzódik Alupkától Jaltán át egészen Alustáig. Jalta (5) a Krím leghíresebb üdülőhelye, melyet a világ leghosszabb – 80 km-es – trolibuszvonala köt össze Szimferopollal. Az 1945-ös jaltai konferencia nem a városban, hanem a mellette lévő Livádiában zajlott. A tengerbe boruló Medve-hegy (Alu-Dag) lábánál terül el Artek hatalmas gyermeküdülő-városa, melyet egykor „a szovjet úttörők földi paradicsomaként” emlegettek. A nyugodtabb környékre vágyók főként az Alusta és Feodoszija közötti, talán természeti szépségekben még gazdagabb partszakasz egykori halászfalvait keresik föl. A félsziget nyugati részén elterülő Jevpatorija (105) lapos tengerpartjáról és „arany homokjáról” ismert. A város mellett működik Ukrajna legnagyobb szélerőtelepe. A Krím keleti oldalán elterülő – a párolgás hatására erősen besósodott – Szivas-öblöt az Azovi-tenger felé a világ leghosszabb turzása, az Arabatszkaja-sztrilka zárja el. A félsziget keleti nyúlványát képező Kercsi-félsziget iszapvulkánjairól (Vulkanyivka) ismert. Kercsben (157) a helyi ércre települt vasmű már nem üzemel. A város jelentős kikötő, melyet sűrű kompjárat köt össze a túloldali Oroszországgal. A Kercsi-szoroson át Taganrogba és Rosztovba igyekvő orosz hajóknak tetemes vámot kell fizetni, ami folytonos feszültségforrás a két ország között. A félsziget ipara Kercsen kívül az északi földhíd városában, Krasznoperekopszkban tömörül, ahol az ország legnagyobb szódakombinátja üzemel.

A Krím hegyoldalain nyújtózó apró kertgazdaságok főként csemege- és borszőlőt, levendulát, rózsaolajat termelnek. Az északi kopár sztyepp öntözött területein – az Észak-krími-csatorna mentén – főként gabonát, dohányt és dinnyét vetnek.

7. Fehéroroszország

7.1. 1. Ma is zajló etnogenezis – dinamikus urbanizálódás

A 208 ezer km² területű országnak csupán 9,8 millió lakosa van (2004); népsűrűsége mindössze 47 fő/km². Az ország déli részén terül el a lapos Poleszje (fehéroroszul Paleszje) hatalmas mocsárvilága, melynek süllyedékét egykor periglaciális olvadékvizek töltötték föl. Az ország középső részén a Fehérorosz-hátság morénasáncai húzódnak, amelyek az ország legmagasabb pontját, a 345 méter magas Dzjarzsinszkaját hordozzák. Ettől északra található a fiatal eljegesedés formálta Fehérorosz-tóvidék (103. ábra). A Nyeman (Njoman) völgye a litván határnál 80 méterrel van a Balti-tenger szintje fölött, ez az ország legalacsonyabb pontja. A legnagyobb szintkülönbség csupán 265 méter, Hollandia és Dánia után a legkisebb Európában. Az ország nagy részét – Magyarországnyi területen – vegyes, északon pedig tűlevelű erdő borítja, mely óriási, a függetlenné válás óta gyarapodó fatartalékokat rejt (1,3 Mrd m3).