Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Hajdú-Moharos József, Probáld Ferenc

4.1. 1. A román nép és a román állam kialakulása

Románia, hazánk keleti szomszédja Közép-, Kelet- és Dél-Európa találkozásánál, a Kárpát-térség keleti szárnyán terül el. Míg a Kárpátokon belüli országrész (Erdély, Királyhágómellék) Közép-Európához kapcsolja, az Al-Duna vidéke (Havas-alföld, Moldva, Dobrudzsa) inkább kelet-európai jellegű. A 300 km-es tengerpart – benne a Duna-deltával és déli szárnykikötőjével, Konstancával – utat nyit Románia számára a nagyvilág felé. Románia területe 237 500 km², lakossága 21,7 millió fő, ami 92 fő/km² népsűrűségnek felel meg. A másfél milliós magyar kisebbség révén Románia az összmagyarság második hazája is.

Románia földjén ív alakban húzódik végig a Kárpátok hegylánca, markánsan elkülönülő két részre osztva az országot. A Kárpátokon belüli országrész (a történeti Erdély a hozzákapcsolt partiumi és bánáti részekkel) Közép-Európához, a külső országrészek (az Ó-Románia vagy Regát [„Királyság”] néven összefoglalt Moldva, Havasalföld és Dobrudzsa) viszont Kelet-, illetve Délkelet-Európához sorolhatók. Románia 41 megyéje közül 16 az erdélyi, 25 pedig – a fővárossal, Bukaresttel (Bucureşti) együtt – a regáti országrészhez tartozik.

A román nép az indoeurópai nyelvcsalád újlatin ágához tartozik. Hivatalos adatok szerint Romániában a lakosság közel 90%-át teszi ki, ezenkívül hozzátartozik a Moldvai Köztársaság lakosságának 2/3 része (mintegy 3 millió fő). Román, moldován,²⁰illetve aromun²¹kisebbségek élnek Ukrajnában (450 ezer), a balkáni országokban (1–1,5 millió), Magyarországon (20 ezren), valamint számos nyugat-európai és tengerentúli országban is.

A hivatalos román tudomány a románok etnogenezisét az Erdély és Olténia földjén a Kr. u. II–III. században fennállt Dácia római provinciára vezeti vissza, amelynek dák őslakossága és latin nyelvű telepesei összeolvadván a mai napig fennmaradtak volna Románia földjén (dákoromán kontinuitási elmélet).E viszonylag új keletű teória ellen szól a római uralom rövid időtartama, a latin nyelvű telepesréteg kis száma, valamint a latin írásbeliség teljes hiánya Románia földjének IV–XIII. század közötti régészeti anyagában. Sokkal valószínűbb a román nép Balkán-félszigeti kialakulása,ahonnan a X–XIII. század körül vándorolhattak a Dunától északra. Az eredetileg hegyi pásztor román lakosság a völgyek és síkságok felé terjeszkedve olvasztotta magába a mai román nyelvterület egykori szláv, török, magyar és egyéb lakosságát. A román állam kialakulása óta ez még fokozottabban érvényesül; ugyanakkor a balkáni és a szovjetunióbeli románság az államkereten kívülrekedve maga szenvedte el az asszimilációt.

Románia fiatal ország. A XIV. században a Magyar Királyság hűbéreseként kialakult Havasalföldi és Moldvai Fejedelemség a XV. századtól a XIX. századig török vazallus államok voltak; 1859-ben egyesültek, és 1862-ben vették föl a Románia nevet. Az 1878-as berlini kongresszus véget vetett a török fennhatóságnak, és a Dobrudzsával kibővített Romániát önálló államnak ismerte el.

A XX. század folyamán Románia határai gyakran változtak. 1913-ban megszerezte Bulgáriától Dél-Dobrudzsát. Az I. világháborúba 1916-ban lépett be az antant oldalán, és bár katonailag vereséget szenvedett, végül mégis a győztesek között szerepelt. 1918-ban megszerezte Oroszországtól a történeti Moldva 1812-ben elcsatolt Prut–Dnyeszter közti részét, Besszarábiát. A Párizs környéki békék Romániának ítélték az 1775-től osztrák tartományként szereplő Bukovinát (v. Bükkösország; Moldva ÉNy-i része), Magyarországtól pedig Erdélyt és nyugati peremvidékét. A II. világháború alatt újabb változásokra került sor: 1940-ben Románia kénytelen volt lemondani Besszarábiáról és Észak-Bukovináról a Szovjetunió, Észak-Erdélyről Magyarország, Dél-Dobrudzsáról Bulgária javára.²² 1941–1944 között a Szovjetunióhoz csatolt országrészek – kibővítve a Dnyeszteren túli Transznyisztriával – átmenetileg ismét Romániához tartoztak. Az 1947-es párizsi béke a Szovjetunió és Bulgária felé az 1940 végi határokat, Magyarország felé viszont az 1940 eleji (trianoni) határvonalat állította vissza. E határ nemcsak az etnikai elv figyelmen kívül hagyása miatt, hanem a természeti tájak szétdarabolása révén is súlyos következményekkel járt és jár hazánk számára; a Romániából Magyarország felé tartó folyók ismétlődő és fokozódó szennyeződése, valamint az erdőirtások folytán mind magasabbra emelkedő árvizei a környezetvédelmi együttműködés sürgető szükségességére utalnak.

4.2. 2. Bőkezű természet – útkereső ország

Románia földjét a természet bőkezűen megáldotta erőforrásokkal. Az ország területén 14 természetföldrajzi nagytáj jelölhető ki, közülük három a Kárpát-medencéhez (az Alföld keleti szegélye, az Erdélyi-középhegység és az Erdélyi-medence), öt a Kárpátokhoz (az Északkeleti-, a Keleti-, a Déli-Kárpátok, a Kárpátkanyar és a Bánsági-hegyvidék), a többi a Kárpátok külső előteréhez tartozik (Szubkárpátok, Moldvai- és Géta-dombság, Román-alföld, Duna-delta, Dobrudzsa). E nagytájak között az alföldektől a magashegységig, a hegylábi dombságoktól a táblás halomvidékig sokféle típus megtalálható; még nagyobb a változatosság, ha a közép- és kistájakra is figyelemmel vagyunk.

A változatos domborzat és az ahhoz alkalmazkodó klimatikus viszonyok egyaránt alkalmassá teszik Románia földjét a sokrétű mező- és erdőgazdaságra (a mérsékelt öv csaknem valamennyi haszonnövénye termeszthető), a síkvidéki és a havasi állattenyésztésre, a településhálózat és az infrastruktúra területileg differenciált fejlesztésére, valamint – a már sokfelé jelentkező környezetrombolás ellenére is – a tájképi szépségeket kiaknázó turisztikai hasznosításra. Az Európában gazdagnak mondható ásványi nyersanyagkészlet iparágak egész sorának kiépítését tette lehetővé, noha egyesek – köztük a szocialista korszakban túlfejlesztett kohászat és vegyipar – már messze túlléptek a hazai nyersanyagbázison. A Kárpátokból sugarasan szétfutó vízhálózat jelentős energiakészletet képvisel (ennek nagy részét az elmúlt évtizedek fejlesztése nyomán ki is aknázzák), kellő vízmennyiséggel látja el a településeket és az ipari létesítményeket, a völgyhálózat pedig a Kárpátok vonulatán át is jó néhány kaput nyit a forgalom számára. A dunai vízi út Európa belsejével köti össze az országot, a tengerpart pedig – kissé periferikus fekvése ellenére – kaput nyit Románia számára a világ felé, bekapcsolja a levantei kereskedelembe, és lehetőséget kínál a nemzetközi idegenforgalom fejlesztésére is.

Romániát sokan mindeddig Európa perifériájához sorolták, hiszen a 2005. évi 3700 euró fejenkénti bruttó társadalmi termék Európában csak Albánia, Bulgária, illetve egyik-másik jugoszláv és szovjet utódállam adatát múlja felül, jóllehet az utóbbi években gyors növekedést mutatott. Még néhány évvel ezelőtt is úgy tűnt, hogy az ország politikai és gazdasági tekintetben kívül rekedhet Közép-Európából, és az Európai Unióba is legfeljebb hosszas várakozás után kerülhet be. Az Európai Unió bővítési politikájában a 2000-es évek elején bekövetkezett fordulat eredményeképp azonban Románia 2007. január 1-jén az EU tagjává vált.

Az ország számára kedvező, de nyilvánvalóan politikai döntés nem fedheti el a román gazdaság mai állapotát, amelyet még mindig az elmúlt évtizedek téves döntései határoznak meg. Ennek megvilágítására a teljesség igénye nélkül a következőkre hívjuk fel a figyelmet:

a) Romániában az állam sokáig a napi valóságtól elszakadó célok szolgálatában állt: a „nemzeti függetlenség” védelme érdekében vállalta az autarkiát, a „román szupremácia” érdekében román munkaerővel töltötte fel Erdély városait. Ugyanakkor a lakosság – és nemcsak az etnikai kisebbségek – az államban elsősorban kizsákmányoló főhatalmat lát, ami még a feudális korszakból öröklődött. Ebből ered a rendelkezések komolyan nem vétele, az országot átható „árnyékgazdaság”, a minden tervszerűséget keresztező „balkáni” ügyintézés. Ez Európából nézve torzulás; Romániából nézve viszont a viszontagságok túlélésének módja, keserűen megszenvedett történelmi tapasztalat.

b) Románia a XX. század során jókor lépett be a háborúkba, jókor állt át a másik oldalra, jól választotta meg (már amennyiben megválaszthatta) nagyhatalmi patrónusait. A szocialista korszakban, amelynek utolsó negyedszázada a Ceaşescu-diktatúra jegyében telt el, viszonylag lazán kötődött a Szovjetunióhoz, egy ideig önállónak tetsző külpolitikát folytatott, a keleti blokkból elsőként épített ki jó kapcsolatot a Nyugattal; és az egyetlen kelet-közép-európai ország volt, amely – bár gazdaságának megrokkanása árán – 1988-ra minden külső adósságát visszafizette. E sikerek (akármekkora áruk volt) mindmáig erősítették a „román út” helyességébe vetett hitet.

c) A „nemzeti kérdés” kiemelt kezelése is meghozta – a román nacionalisták nézőpontjából – kezdeti eredményeit. A zsidó és a német kisebbség töredékére fogyatkozott, és az 1980-as években úgy tűnt, hogy a magyar nemzetiség gerince is megtörhető, asszimilációra vagy kivándorlásra kényszeríthető. Ennek túlértékeléséből származott a Ceaşescu-diktatúra végzete: a felszín alatt ugyanis az etnikai szempontokkal már el nem fedhető feszültségek érlelődtek, amelyek alkalmas pillanatban a többségi és a kisebbségi népcsoportok összefogását is lehetővé tették, s a rendszer összeomlásához vezettek.

Az 1989-es fordulat óta Romániában a politikai intézményrendszer felszínén radikális változások történtek (többpárti demokrácia, parlamenti rendszer a nemzetiségek méltányos képviseletével, liberalizált sajtó, a szabad piac felé mutató gazdaságszervezés); a háttérben mégis sokan a régi korszak újrafestését látják. Tovább hatnak a nacionalista tendenciák. A társadalom fél a létbizonytalanságtól, ami az ingatag kormányzatot mérsékletre inti a gazdasági szerkezetváltás terén. Románia eddig „kapun belüli munkanélküliséggel” kötötte le azt a munkaerő-fölösleget, amelyet pl. Jugoszlávia vagy Törökország vendégmunkásként külföldre bocsátott. A határok nyitottabbá válásával Romániából is megindult a munkavállalási célú emigráció, amelyben a nemzetiségeknek hely- és nyelvismeretük folytán helyzeti előnyük van; ez azonban egyszersmind erősebb számbeli fogyatkozásukat is jelenti. 1990 óta tömegesen jöttek létre kis magánvállalkozások, viszont a szocialista nagyipar „dinoszauruszai” iránt a külföldi tőke kevés érdeklődést mutat, és privatizációjuk a 90-es évek végéig igen vontatottan haladt. Számos vállalat csődje miatt 1998-ra 10% fölé nőtt a munkanélküliség, s ugyanez év végéig mindössze 4,2 Mrd dollár működőtőke érkezett az országba; azóta viszont erősen felgyorsult a gazdasági fejlődés. A mezőgazdaságban a régi tulajdonosok kártalanítása, a földbirtokok reprivatizációja csak részlegesen történt meg, átfogó és halogatva végrehajtott törvényt erről csupán 2000 elején hoztak.

Románia helyzetét a jövőben erősítheti, hogy úgy tűnik, Európa gazdagabbik fele felvállalja a keleti-délkeleti perifériák integrálását. Ez a szintén az európai centrumhoz felzárkózni igyekvő Magyarország és az összmagyarság számára is kedvező lehet, így tompítva a két szomszédos ország immár hagyományos, mindkét fél számára súlyos terhet jelentő szembeállítását.

4.3. 3. Homogén nemzetállam vagy etnikai pluralizmus?

Az I. világháború végén létrejött Nagy-Romániát megalkotói „az összes románok államának” szánták, ahol a nemzeti kisebbségek legfeljebb az „együttélő népcsoport” státusára tarthatnak igényt. A két világháború közötti Románia 1940-ben lényegében szétesett; ez a II. világháború óta még határozottabb homogenizációs törekvésekre sarkallta a románság nacionalista köreit.

A románságon belül máig követhetők a havasalföldiek – oltyánok és muntyánok –, a moldovánok, valamint az erdélyi, a bánsági és a partiumi románok egymástól eltérő jegyei. Az I. világháború óta eltelt évtizedek homogenizációja mindenekelőtt a románság összekovácsolását célozta (akár az államkereten kívül maradt nyelvtestvérekről való teljes vagy részleges lemondás árán is). A hivatalos román történetírás és földrajz gyakran áltudományos érvekkel szolgálta az egységes nemzettudat megalapozását. A történészek a dákoromán-elmélettel 2000 évnél régebbi gyökereket adtak népüknek a mai államterületen; a földrajzosok pedig a geopolitikai törekvések „természettudományos” alapját vetették meg („A Tiszától a Dnyeszterig román hegyek anyagát terítették szét a folyók”). A nemzeti kisebbségeknek e konstrukcióban csak a betelepült jövevény, illetve az etnográfiai színezőelem szerepe jutna.

Románia már az I. világháború előtt sem volt etnikailag homogén ország: a lakosság kb. 5/6-át kitevő románok mellett a fővárosban és Moldvában zsidók, Moldvában csángómagyarok, Dobrudzsában törökök, tatárok, bolgárok, görögök és lipovének, Havasalföldön bolgárok és görögök, valamint országszerte cigányok is éltek. A két világháború közti Nagy-Romániában a nemzetiségek együttvéve közel 1/3-os arányt értek el, és politikai jelentőségük is megnőtt (magyarok, németek, oroszok, ukránok, valamint az előbb felsoroltak). A Kárpátokon belüli országrész lakosságának 1910-ben csak 52%-a volt román, míg a magyarok 32, a németek 11%-ot tettek ki.

A II. világháború után a lakosság etnikai képe egyszerűsödött: az oroszok, az ukránok és a bolgárok zöme elkerült Romániától. A közel 1 milliós zsidóság részben a II. világháborús népirtásnak esett áldozatául, részben a hatvanas években Izraelbe távozott. Az 1930-ban még 800 ezres németségnek a többszöri kitelepülési hullámok nyomán végsőkig elöregedett maradványa 40 ezer fő körül mozog; sok évszázados kultúrájuk eltűnése pótolhatatlan veszteség, nemcsak a dél-erdélyi városok számára. A magyarság számát – a kivándorlás²³és az asszimilációs veszteségek ellenére – ma másfél millió főre becsülhetjük. A romániai etnikumok számbeli viszonyait a népszámlálások erősen torzított formában tükrözik; a legalább 2 millió főre becsülhető cigány kisebbségből pl. a 2002-es népszámlálás alig 400 ezer főt mutatott ki, a magyarok lélekszámát pedig 1,43 millióban határozta meg.

A romániai magyarok 1952–1968 között a Marosvásárhely székhelyű Magyar Autonóm Tartomány keretében (ahol a magyar lakosság aránya meghaladta a 70%-ot) területi önigazgatással is rendelkeztek, bár ennek mértékét a nacionálkommunista diktatúra a lehető legszűkebbre igyekezett szabni. Az 1968-as megyésítés óta a magyarok csak Hargita és Kovászna megyében képeznek többséget (86, illetve 75%). Kisebb-nagyobb számban Erdély valamennyi megyéjében jelen vannak, és a moldvai csángók, illetve a nagyvárosok magyar szórványai révén a Kárpátok külső oldalán is élnek (88. ábra).

88. ábra > A magyar nemzetiség aránya Erdély megyéiben és városaiban (1910, 2002)

A romániai magyarságot történeti-földrajzi alapon a következő fő csoportokra oszthatjuk:

a) A Magyarországgal szomszédos partiumi határsáv tömbben élő magyarsága (elsősorban Bihar és Szatmár megyékben, Nagyvárad és Szatmárnémeti központokkal).

b) A központi és a székelyföldi magyar nyelvtömbök között, a Szilágyságban, Máramarosban, a régi erdélyi vármegyék (Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Küküllő, Fehér, Hunyad), valamint az egykori szász Királyföld helyén és a Maros–Temes vidékén élő, románokkal, illetve helyenként másokkal is kevert magyar lakosság; e szórványokban és nyelvszigetekben élő magyarság legfontosabb központja Kolozsvár.

c) A székelyföldi nyelvtömb: az egykori székely székek ma is többséget képező székely magyarjai, akiknek körében csak az utóbbi idők iparfejlesztő kampányai során jelent meg jelentősebb számú románság. Nem véletlenül lett éppen Marosvásárhely, a Székelyföld akkor még 52:48 arányban magyar–román lakosságú központja a magyar autonómia elleni 1990. márciusi pogrom színhelye: a túlnyomóan magyarlakta Hargita és Kovászna megye ugyanis Maros megye marosszéki részével kibővítve még ma is lehetővé tenné a területi autonómia helyreállítását. A jelenleg mintegy 700 000 székely a romániai magyarság legöntudatosabb része. Egykori katonai (határőr) szervezettségük nyomai máig kimutathatók. Területükön a megyék helyett székek (Udvarhelyszék, Csíkszék, Marosszék, Aranyosszék, Háromszék) szerveződtek, amelyek a helybeliek tudatában máig létező egységek.

Az „együttélő magyarság” (az a–b csoportok) és a székelység számára az élet sok tekintetben különböző feltételeket kínál. Míg az előbbieket nyelvhasználatának korlátozása és a románosítás vagy a spontán beolvadás (asszimiláció) erősen fenyegeti, a székelység egyelőre őrzi a magyar nyelvtömb kompaktságát és népmozgalmi adatai is kedvezőbbek.²⁴ Fontosabb városaik még magyar többségűek, bár 90% fölött magyarlakta város már csak egy-kettő akad. A szórványok számára az elzárkózás a munkahelyteremtő beruházásokból való kimaradást jelenti, az ipartelepítéssel viszont nő a nyelvvesztés veszélye. A székelyek számára az általuk eleddig hasztalan követelt területi autonómia a gazdasági fejlődés fő áramába való bekapcsolódást, az elvándorlás és az értelmiségvesztés megállítását szolgálná.

d) A magyarság legkeletibb csoportját a moldvai csángók képezik. E negyedmilliós etnikumból alig 60–80 ezren beszélnek magyarul, a római katolikus valláshoz való szívós ragaszkodásuk folytán azonban a román nyelvű csángók is élesen elkülönülnek ortodox környezetüktől. A moldvai magyarságot a népszámlálások nem mutatják ki, intézményeik, érdekképviseleti szerveik nincsenek.

Eredetüket homály fedi: jelenlétük oklevelekkel a XIII. század óta bizonyítható, egyes vélemények szerint alaprétegük az etelközi magyarság leszármazottja. A csángók magukat „Magyarország szegén”helyezik el, ami egykori határőr szerepükre utal. A „csángó”etnonima is valószínűleg járőröző határőrt (csángálót) jelent; ez egyébként a székelység peremén élő, és történetileg Erdélyhez tartozó barcasági (tízfalusi) és gyimesi csángókra is vonatkozik. A moldvai csángók a középkorban a mainál jóval nagyobb területen, a Dnyeszterig szétszóródva éltek; a legtöbb moldvai város alapítói voltak (sok helyen a szászokkal együtt). Mára két nagyobb csoportjuk maradt fönn: a székelységgel szorosabb kapcsolatot tartó, a magyar nyelvet inkább megőrző déli csángók Bákó környékén, a Szeret, a Tatros, a Tázló és az Ojtoz mellékén; a felső-tiszai és észak-erdélyi magyarsággal rokon, elzártságuk folytán archaikusabb és inkább asszimilálódott északi csángók Románvásár (Roman) és Jászvásár (Iaşi) körül élnek. Összesen több száz falujuk van. A XVI. század óta hiányoznak e vidékről a magyar ajkú papok, iskoláik pedig csak a II. világháború utáni néhány évben működtek magyarul; anyanyelvi értelmiség híján románosodásuk előrehaladt és sok helyen már visszafordíthatatlan tény. A „csángósodás”, mint az értelmiségét vesztett nép kiszolgáltatódása azállamnemzetbe olvadásnak, a határon túli magyarság más csoportjait is veszélyezteti. A csángók mégsem „kihaló” etnikum: magas népszaporulatuk biztosítja fennmaradásukat, Moldván belüli központi helyzetük folytán pedig jó esélyük van a gazdasági versenyben való helytállásra is. Bár a nyelvvesztés folytán a magyarsághoz kötő szálak lazulnak, a csángók századunkban is a híd szerepét tölthetik be a magyar és a román nép között.

A többi nemzetiség közül kiemelésre kívánkozik a számban a 90-es évek exodusa után drasztikusan megfogyatkozott németség: az erdélyi szászok (Nagyszeben központtal) a XII., a bánsági és szatmári svábok (Temesvár, illetve Nagykároly központtal) a XVIII. század óta élnek szűkebb hazájukban. A Bánságban, amely kontinensünk etnikailag legkevertebb régiója, élnek még szerbek, bolgárok, szlovákok, csehek és ukránok is. Utóbbiak nagyobb számban találhatók az északi határok mentén Máramaros és Suceava megyékben. Dobrudzsa jellegzetes népcsoportjai a törökök, a tatárok és az orosz ajkú lipovének.

Vallási tekintetben Románia az ortodoxia és a nyugati kereszténység érintkezési területe. A lakosság közel 90%-a a román ortodox egyház híve. Az észak-erdélyi románok II. világháború után megszüntetett görögkatolikus egyháza néhány éve ismét szabadon működik ugyan, de híveinek aránya 8-ról 1%-ra olvadt. A római katolikusok (magyarok, csángók, svábok) és a reformátusok (szinte kizárólag magyarok) 5, illetve 3,5%-ot tesznek ki. A lutheránusokat az erdélyi szászok és a szászföldi magyarok képviselik. Erdélyi eredetű protestáns egyház az unitáriusoké (mind magyarok). Terjedőben vannak különböző protestáns szekták is. A kisebb felekezetek közül megemlítendők az örménykatolikusok (többek között az erdélyi Szamosújváron és Erzsébetvárosban), a mohamedánok (Dobrudzsában) és a zsidó közösség (10 ezer fő, főleg Bukarestben).

4.4. 4. A népesség- és településföldrajz alapvonásai

Románia lakossága a mai országterületen 1930-tól 1992-ig 14,1-ről 22,8 millió főre növekedett. Az utóbbi évtizedben viszont a természetes szaporodást fogyás váltotta fel (2001-ben a születési arányszám 10,0‰, a halálozási ráta 12,0‰ volt), és a vándorlási mérleg is tetemes veszteséget mutat, így a népesség több mint 1 millióval fogyatkozott.

Az utóbbi hatvan esztendő során Románia népességében világosan kirajzolódik a demográfiai átmenet. A születési ráta az 1930. évi 34,1‰-ről 1966-ra már 14,3‰-re esett, az akkor bevezetett drasztikus születésszabályozási tilalmak hatására azonban a következő években csaknem megkétszereződött, és lassú csökkenéssel mérséklődött a mai szintre. Az 1970 körül született „Ceauşescu-gyermekek” ma fiatal felnőttként a rendszerváltással küszködő román gazdaság munkaerő-elhelyezési gondjait növelik. A halálozási arányszám az 1930-as szintről 1960 körül már 10‰ alá esett, majd 1980-tól kezdve valamelyest emelkedett; ebben a születéskor várható élettartam (70 év) változatlan szintje mellett a korösszetétel lassú öregedése játszik közre. A születési arányszámban jelentős területi különbségek vannak: a legmagasabb értékek Moldvában mutathatók ki, és ez az egyetlen országrész, ahol a népesség természetes szaporodása még tart.

A romániai magyarság demográfiai helyzetéről csak nagyvonalú képet alkothatunk: a Székelyföldön és a csángók között a természetes szaporodást stagnálás vagy lassú fogyás váltotta fel. Bihar és Temes megyében az utóbbi évtized folyamán, a kalotaszegi magyarság körében pedig már régóta erős fogyatkozás mutatható ki.

A migráció a szocialista korszakban milliós tömegeket mozgatott: a lakosság harmada, a városi lakosságnak pedig fele születési helyétől különböző helységben él. A fő migrációs központok a nyugati országrész és a nagyvárosok voltak, míg az elvándorlás forrásai a főként északkeleti, túlnépesedett agrárvidékek.

Románia földjén 2003-ban 269 város (közülük 98 ún. municípium, azaz megyei jogú város) és mintegy 2700 község található; az utóbbiak keretébe több mint 13 ezer falu tartozik.

A legrégibb tengerparti görög gyarmatvárosok – Histria, Tomis – a Kr. e. VII. századig, Erdély és Olténia néhány helysége a dák–római korig vezeti vissza városi múltját: Sarmizegetusa – Dácia fővárosa a mai Hunyad megyében, Kolozsvár (Napoca), Torda (Potaissa), Gyulafehérvár (Apulium), Turnu Severin (Drobeta) stb. A népvándorlás kori településhálózatról csak szórványos adatok vannak; a római kor városainak folyamatos fennállása nem bizonyítható. A magyar államalapítás korában már jelentős szerepet játszott Gyulafehérvár, és a XIII. századra – sok helyen szász közreműködéssel – létrejöttek Erdély városhálózatának alapjai (Kolozsvár, Beszterce, Szeben, Brassó). Moldva és Havasalföld első városai a XIV. századra alakultak ki a hegylábakhoz húzódó fejedelmi udvarok körül. A feudális városok létalapját az igazgatási, a kereskedelmi, a kézműves és helyenként – pl. az Erdélyi-érchegység Aranynégyszögében – a bányászati funkció jelentette. A középkori városállományt a kapitalista korszak szelektálta: a vasút föllendített egyes városokat (pl. Temesvár, Brassó, Craiova), míg mások vasút hiányában lehanyatlottak (Szék, Vizakna). A hunyad– bánsági iparvidéken létrejöttek az első kapitalista iparvárosok (Petrozsény, Brád, Resica). A XX. században folytatódott a közlekedési-kereskedelmi gócok növekedése, főleg a vásárvonalak mentén (Temesvár–Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti; Craiova–Bukarest–Iaşi), a kikötőknél (Constanţa, Galaţi, Brăila) és a hágóalji csomópontokban (Brassó, Bacău). Az olajipari fellendülés egész várossorozatot hozott létre a Prahova völgyében. „Zöldmezős” szocialista városok alapítására is akad példa (a Brassó megyei Győzelemváros [Victoria], a Bákó megyei Oneşti stb.). Jellegzetes kisvárosi típusok még a vasutasvárosok – Piski (Simeria, Hunyad megye), Paskán (Paşcani, Iaşi megye) –, valamint az iparosítástól megkímélt hegyvidéki és tengerparti üdülőhelyek.

A napjainkra kialakult, megyénként 4–14 tagból álló városállomány az ország lakosságának 56%-át tömöríti. A városok néhány kisebb körzet kivételével az ország egészét elegendő sűrűséggel hálózzák be. A romániai városhálózat nagyság szerint is viszonylag kiegyenlített: a kétmilliós Bukarestnek kellő ellenpólust képeznek a 300–400 ezer lakosú regionális központok (Brassó, Kolozsvár, Temesvár, Craiova, Iaşi, Galaţi és Constanţa). A megyeszékhelyek zöme a 100–300 ezres, a többi m nicípium a 40–100 ezres kategóriába esik. A legkisebb városoknak alig 2–3 ezer lakosuk van.

A faluhálózat úgy alak, mint funkció szempontjából a legváltozatosabb típusokat foglalja magában. A román gyakorlat 4000 lakos fölött „nagyon nagy”, 1500–4000 lakos között nagy, 500–1500 lakos között közepes és 500 lakos alatt kis falvakról beszél. A kis falvak közé számítják az egyes vidékeken – így az Erdélyi-középhegységben, a mócok földjén – elterjedt tanyás településeket is. A Ceauşescu-korszaknak a falvak tömeges felszámolására törekvő rossz emlékű település-szisztematizálási tervei (amelyek egyébként csak radikális előirányzataikban különböztek más szocialista országok hasonló „koncepcióitól”) 1989 óta lekerültek a napirendről.

4.5. 5. Gazdaságföldrajzi áttekintés

Románia a szocialista korszakot ipari-agrár országként zárta, túlságosan magas ipari részaránnyal, nagy jelentőségű mezőgazdasággal és viszonylag fejletlen tercier ágazatokkal. Az ipar részesedése 1990-től mind a foglalkoztatásban (2004-ben 30%), mind a GDP-hez való hozzájárulását tekintve (36%) hanyatlott, s ezzel a mezőgazdaság amúgy is túlsúlyos szerepe felértékelődött: a keresők 36%-ával így is csupán a GDP 14%-át állította elő. Az agrárkeresők kiugróan magas száma a mezőgazdaság munkaerő-tartalék szerepével és elmaradott műszaki színvonalával magyarázható (89. ábra). (Az ipari üzemek sorozatos csődje, bezárása után több százezren tértek vissza a kisparaszti gazdálkodáshoz; szinte példa nélküli módon a 90-es évek első felében másfélszeresére duzzadt az agrárkeresők aránya!)