Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

9. táblázat > Az egyes gazdasági ágak részesedése a bruttó hazai termékből és a foglalkoztatottak számából Lengyelországban (2003)

	Mezőgazdaság	Ipar	Tercier ágazatok
GDP (%)	3,0	31,0	66,0
Foglalkoztatottak (%)	29,8	24,4	45,8

A lengyel gazdaságban korábban kezdődött az a visszaesés, amely a keleti tömb többi országát csak a rendszerváltás éveiben érte utol. A nyolcvanas évek állandósult társadalmi, politikai válságai az országban a gazdasági teljesítmény folyamatos hanyatlását okozták. A szigorú megszorítások eredményeként helyreállt gazdasági egyensúly teremtette meg a kilencvenes évek tartós gazdasági növekedésének alapjait; az egy főre jutó bruttó hazai termék (2005-ben 6400 euró) tekintetében Lengyelország felzárkózott a közép-európai rendszerváltó országok élmezőnyéhez.

Lengyelország már az 1960-as évektől mélyítette kapcsolatait a nyugati országokkal. A hetvenes években nagy összegű hiteleket vett fel, amelyeket részben balul sikerült iparfejlesztési programokra, részben a társadalmi elégedetlenség csillapítására fordított. Az ország súlyos eladósodása a törlesztések átütemezését is elengedhetetlenné tette. Az 1981-ben bevezetett szükségállapotra adott válaszként a legfontosabb nyugati kereskedelmi partnerek és a hitelezők kereskedelmi bojkottot hirdettek az ország ellen, ami a válságot tovább mélyítette. A bojkott a rendszerváltásig fokozatosan enyhült ugyan, de véglegesen csak 1990-ben szűnt meg. A külkereskedelem már a szocialista időszak vége felé is egyenlő mértékben oszlott meg a KGST és az OECD országai között.

A külkereskedelmi orientációváltás a kilencvenes években felgyorsult. 1998-ban már a külkereskedelmi forgalom kétharmada az EU 15 tagállamával bonyolódott le. 2004-ben az exportban 30%, míg az importban 24% volt Németország részesedése; ezzel szemben az egykori KGST-országok és a FÁK-tagállamok aránya lecsökkent. Csupán az Oroszországgal lebonyolított külkereskedelmi forgalom – az orosz kőolaj és földgáz vásárlása és a lengyel beruházási javak szállítása – említésre méltó, a teljes forgalom 7%-a (2004).

A lengyel gazdaság és társadalom a kilencvenes évek folyamatainak eredményeként ismételten polarizálódott, jelentősen nőttek a regionális különbségek, és már rég elfeledett törésvonalak váltak újra láthatóvá (Gorzelak, G. 1996) (81. ábra).

81. ábra > A gazdaságszerkezet regionális alapvonásai

a) A piacgazdasági átmenet nyerteseivé azok a nagyvárosi agglomerációk – Varsó, Poznań, Wroclaw, Gdańsk, Krakkó – váltak, ahol a gazdaság diverzifikált volt, jó a megközelíthetőségük (légi közlekedés) és a távközlési hálózatuk, erős a jól képzett lakosság vállalkozói attitűdje, és jelentős a K+F tevékenység. Itt a recesszión hamar túljutottak, nőtt a gazdaság kibocsátása, az ipar szerkezete gyorsan átalakult a privatizáció és a külföldi működőtőke bevonása révén. A szolgáltató szektor robbanásszerű fejlődése kísérte az átalakulást.

b) Az újonnan jövő nyertesek közé tartoznak a nyugati Visszatért Területek, amelyek most előnyösen használhatják ki az EU vezető gazdasági hatalmához, Németországhoz való közelségüket. Ezeken a területeken a német bevásárlóturizmus a helyi gazdaság fejlődése szempontjából fontos tényező. A földrajzi közelséget kihasználva a német működőtőke-befektetések és ingatlanvásárlások zöme is ebbe a térségbe irányul.

c) A vesztesek közé tartoznak azok a hagyományos ipari térségek, amelyek a szén- és ércbányászatra települtek. A legjellemzőbb példa Felső-Szilézia, a lengyel nehézipar fellegvára. A gazdaságtalan, a piac által el nem ismert magas költségekkel alacsony hozzáadott értéket termelő nehézipar (szénbányászat, kohászat) leépítése, illetve reorganizációja a 2000-es évtized megoldandó feladata; ez várhatóan a nehéziparban dolgozók egynegyedét érinti. A helyzetet súlyosbítják a felhalmozódott környezeti károk elhárításának ma még fel sem becsült költségei; másfelől viszont a kedvező földrajzi helyzet és az ipari tradíciók jelentős új beruházásokat vonzottak a körzetbe. Hasonló problémákkal küzdött Lódź városa is, amit a textilipar visszaesése taszított válságba, de ahol hatékony helyi válságmenedzseléssel – úgy tűnik – úrrá lettek a bajokon.

d) Az elmaradott perifériába sorolhatók a befektetők számára elégtelen infrastruktúrával, nem megfelelő képzettségű emberi erőforrásokkal, a kisbirtokokon alapuló mezőgazdasági termelés gazdasági túlsúlyával jellemezhető keleti régiók. A szomszédos volt szovjet köztársaságok rendezetlen belső viszonyai miatt itt a határ menti együttműködésből sem származnak növekedési impulzusok.

1.5. 5. Az agrárgazdaság rögös útja

Lengyelország Európa egyik jelentős agrártermelője, mennyiségi mutatói alapján néhány ágazatban a világranglista első helyezettjei között található. A mezőgazdaság mégis „mostohagyermek” volt az elmúlt évtizedekben: a meghaladni vágyott múlt rekvizitumát látták benne. Az egykor Európa fő élelmiszer-szállítói közé tartozó Lengyelország évtizedek óta jelentős agrárimportra szorul.

A művelt terület 51%-os arányával (ennek több mint 3/4-e szántó) kontinensünk egyik élenjáró országa: ez elsősorban a síksági jellegű domborzaton, valamint a konzerválódott kisparaszti tulajdonszerkezeten múlik. A közel kétmillió gazdaság alig kétharmadában képezi a tulajdonos fő jövedelemforrását az agrártermelés. A gazdaságok 58%-a 5 hektárnál kisebb, ezek a szántóterület 1/5-ét művelik. A végsőkig elaprózott, több tagban lévő kisbirtokok főleg a délkeleti országrészre jellemzők. A nadrágszíjparcellák a növénytermesztésre alig alkalmas helyeken is ott húzódnak.

Az ország 90%-a nem haladja meg a 300 méteres tengerszint feletti magasságot, és a reliefenergia is általában csekély. Az óceáni-kontinentális átmeneti éghajlat a magyarországinál kissé hűvösebb (7–8 °C évi középhőmérséklet), és – a hegységektől eltekintve – hasonló csapadékviszonyokat (500–700 mm) mutat. A talajadottságok változatosak, összességükben közepesnek minősíthetők (legjobbak a délkeleti országrész löszön kialakult talajai). A mezőgazdaság feltételeit helyenként a vízszegénység, illetve a vízbőség is befolyásolja; a vízrendezés a magyarországinál sokkal kezdetibb stádiumban van.

A lengyel mezőgazdaság termelési értékéből a növénytermesztés és az állattenyésztés kb. 50-50%-kal részesedik; a gazdálkodás igen alacsony színvonalú. A fontosabb termesztett növények: búza (8,7 M t), rozs (3,4 M t, a világon az elsők között van), triticale, burgonya (10,4 M t), cukorrépa (11,7 M t), továbbá takarmánynövények, repce, zöldség és gyümölcs (alma és bogyósok). Az állatállomány: szarvasmarha 5,5 (a hústermelés erősen csökkenő, a tejtermelés növekvő arányával); sertés 18,1; baromfi kb. 60 M db (2005). A mezőgazdaság mellett kiegészítő jelentősége van az erdőgazdaságnak, valamint a Balti-tengeren és az Atlanti-óceánon folytatott halászatnak (260 ezer t).

A mezőgazdaság – a Visszatért Területeken alakított állami gazdaságoktól és kevés szövetkezettől eltekintve – kisparaszti keretek között folyik. Ennek fontos szerepe volt abban, hogy a háború utáni demográfiai robbanás nagy létszámú korosztályai megélhetéshez jutottak; ugyanis ekkora munkaerőtömeget sem az ipar (amelyet főleg nyersanyag-, és kevésbé munkaerőbázison fejlesztettek), sem a tercier ágazatok (amelyek fejlesztését a közelmúltig teljesen elhanyagolták) nem tudtak volna fölszívni. A földbirtokok elaprózódása azonban a modernizálás gátja is; a jövőben a mezőgazdaság munkaerő-lekötő jellege minden bizonnyal csökkeni fog. Ennek első jelei már a piacgazdasági átmenet kezdeti szakaszában megmutatkoztak: a Visszatért Területeken az állami gazdaságok összeomlása és a termelőszövetkezetek felbomlása tömeges elbocsátásokkal járt; ugyanakkor itt a többi országrésznél egészségesebb birtokszerkezet, sok életképes, többnyire bérleti alapon nyugvó nagy farmergazdaság jött létre (82. ábra).

82. ábra > A 100 hektárra jutó agrárkeresők száma (A), az egy főre jutó GDP 2003-ban (B) és a tartós munkanélküliség 2005-ben (C)

A mezőgazdaság területi típusai a következők:

a) Az északkeleti határvidék elmaradott, jobbára csak önellátó rozs-, burgonyatermesztése.

b) Közép-Lengyelország magasabb színvonalú rozs–burgonya–búza–sertés irányú mezőgazdasága.

c) A déli országrészek rozs–burgonya vagy búza–burgonya irányú, részben szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó gazdaságai.

d) Szilézia és Nagy-Lengyelország sokoldalú, árutermelő gazdaságai.

e) Az északi és északnyugati országrész alacsony színvonalú, máig az újratelepítés nehézségeivel és a tóhátságok rossz természeti adottságaival küszködő mezőgazdasága.

f) A nagyvárosi körzeteknek a közeli piac ellátására specializálódott gazdaságai. Az agrárszektor fejlődését a háttéripar elhanyagolása is nehezíti. Az élelmiszeripar vezető ágai az országszerte elterjedt hagyományos malomipar és a Nagy-Lengyelországban összpontosuló cukorgyártás. A műtrágyagyárak nem fedezik a hazai szükségletet. A lengyel agrárgazdaság jövőjének kulcskérdése, hogy a modernizációt – amelyet immár a belpolitika is támogat – mennyiben segíti az európai integrációba való beilleszkedés és a piacvédelem eszközeinek kényszerű feladása.

1.6. 6. Sikerek és kudarcok: a lengyel iparosítás buktatói

Lengyelország a II. világháború után – mintegy az újjáépítés lendületének folytatásaként – rendkívül ambiciózus iparfejlesztési programot valósított meg. A cél az országnak a fejlett ipari államok közé emelése, közelebbről pedig az NDK és Csehszlovákia utolérése volt. Az iparfejlesztésben nem kis súllyal esett latba a gazdag ásványvagyon értékesítése. A bányászat Lengyelországban központi jelentőségű iparág, a nemzetgazdaság és az export egyik – mostanra ingataggá vált – alappillére.

Az ásványkincsek zöme az ország középső-déli sávjára, a középhegységi vonulatra koncentrálódik. A legfontosabb a feketeszén, amelynek több mint 9/10-e a felsősziléziai medencéből származik. Az 1980-as évek elején 200 millió tonnát közelítő termelés 1997-ig 137, 2004-re 100 millió t-ra esett, ami a bányák közel felének fokozatos bezárásával és tömeges munkanélküliséggel járt. A szén azonban így is Lengyelország egyik legfontosabb exportcikke maradt. A lengyelek a feketeszéntermelésben 8. helyen állnak a világon (2003), Európában pedig (Oroszországot nem számítva) a vezető hely illeti őket. A szén egyben az energiagazdaság alapja is: a 146 Mrd kWh (2004) villamosenergia-termelés túlnyomó részét széntüzelésű hőerőművek szolgáltatják; köztük növekvő számban vannak a jobbára külfejtésekből nyert barnaszénre (évi 61 M t) telepített erőművek is (Turoszów – Alsó-Szilézia, Konin – Nagy-Lengyelország).

A széngazdagság kontrasztjaként az ország behozatalra szorul szénhidrogénekből: a földgáz (5,4 Mrd m³ – Nagy-Lengyelországban) a szükségletek kis részét fedezi, a kőolaj termelése pedig inkább az ipartörténet körébe tartozik (Galícia). Nem jelentős a vízenergia-készlet sem, az első atomerőmű építését pedig Gdynia közelében félbehagyták.

A bányászat további termékei az exportképes kohászatot és a vegyipart éltetik. A vasérc (Lengyel-középhegység) a szükségletek csekély töredékét fedezi, a rézérc (Legnica: 650 ezer t fémtart.) bányászása viszont Európában az első helyen áll. A más fémes elemeket is tartalmazó cinkércből (Felső-Szilézia), kénből (1,2 M t, Tarnobrzeg), kősóból (Kárpát-előtér, Nagy-Lengyelország) és kálisóból exportra is jut.

A kohászat hanyatlik, de így is meghatározó súlya van (10,5 M t acél 2004-ben); fő telephelyei: Felső-Szilézia, Krakkó (Nova Huta), Stalowa Wola, Varsó (minőségi acél) és Szczecin. A gépgyártás a lengyel ipar legfontosabb ágává lépett elő; a bányagépektől a közlekedési eszközökön át az elektromos háztartási berendezésekig sok mindent gyárt. Telephelyei az országban meglehetős egyenletesen oszlanak el, bár vannak még „szűz” vidékek. Néhány fontosabb központ: Felső-Szilézia (nehézgépek), Varsó (szerszámgépek, elektronika), Wroclaw (vasúti járműgyár), Lódź (textilgépek) és a kikötők (hajógyártás). Az autógyárak 2003-ban 334 000 személygépkocsit bocsátottak ki (Varsó, Bielsko-Biala, Gliwice, Tychy, Poznań, Lublin stb.).

A vegyipar különösen az 1970-es években fejlődött gyorsan; a legnagyobb kombinátok a szovjet kőolajvezetékek, illetve a Visztula (Plock, Pulawy, Oświęcim) és az Odera mellé épültek (Kȩdzierzyn).

A hagyományos könnyűipar legfőbb – ám súlyos válságban lévő – ága a Lódźban összpontosuló (de az ország majd’ minden részén jelen lévő) textilipar.

Az ország ipari körzeteit részletesebben regionális áttekintésük keretében ismertetjük. Előrebocsátjuk, hogy döntő súlyuk van a déli országrészeknek (Szilézia és Kis-Lengyelország), míg a többi régió ipara döntően a nagyvárosi körzetekben (Varsó, Lódź, Poznań kikötővárosok) összpontosul. A gazdasági fejlettség szintje északnyugaton és a keleti-északkeleti periferikus körzetekben a legalacsonyabb.

A II. világháború óta lezajlott iparosítás mérlege ellentmondásos: Lengyelország ipari állammá vált, nehézipara azonban korszerűtlen és túlméretezett. A fogyasztásicikk-gyártás, a könnyű- és élelmiszeripar háttérbe szorítása, egyes körzeteknek az iparosításból való kimaradása ágazati és területi feszültségeket okoz. A világpiaci verseny erősen megrostálta a lengyel ipart is, amely jelentős mennyiségi alapokkal, de gyenge minőségi mutatókkal volt kénytelen beszállni a megnyíló piac „mély vizébe”.

Az ipari termelés 1991. évi mélypontja után bekövetkezett fellendülés kétségkívül a termékszerkezet javulásával járt. A bányászat visszaszorult, kiemelkedő volt viszont a járműgyártás, a híradástechnika és a szórakoztatóelektronika, valamint a műanyagipar fejlődése. A környezetszennyező ágazatok termelése is jelentősen csökkent, bár a bányászat és a kohászat mamutvállalatai állami kézben maradtak, és korszerűsítésük, további karcsúsításuk még várat magára. A húzóágazatok lendülete a külföldi működőtőke-beruházásoknak köszönhető; ezeket főleg az élelmiszeripar, a járműgyártás, a fafeldolgozás és a vegyipar vonzotta. A lengyel ipar innovációs képessége alacsony, és még mindig inkább a kutatóintézetekkel összeforrt hagyományos ágazatok állami vállalataihoz kötődik. A termelés aránytalan területi eloszlása alig módosult.

1.7. 7. Policentrikus ország: az infrastruktúra alapvonásai

Lengyelország történeti fejlődése a régióközpontok közötti funkciómegosztáshoz vezetett; a főváros mellett országos jelentőséggel bír Krakkó, Wroclaw, Poznań, Lódź, a kikötővárosok, illetve a felső-sziléziai agglomeráció is. Az infrastruktúra ennek megfelelően hálózatos rendszerű; máig kimutathatók a felosztások korából származó fejlettségi különbségek is. A településrendszert közel ezer város (együttvéve a lakosság 63%-ának otthona [2003]) és a köréjük szerveződő falvak alkotják; helyenként előfordulnak szórványtelepülések is. A városi agglomerációknak mindkét típusa előfordul: egyközpontú Varsó és Lódź Sziléziában és körül, többközpontú Felső- Sziléziában és a Gdański-öböl mellett.

A közlekedési rendszer legfontosabb eleme máig a vasút maradt (a 21 100 km-es hálózatból 12 200 km villamosítva van). A közúti közlekedés fejlődik ugyan, de az úthálózat kiépítettsége még messze elmarad az európai átlagtól. Szűk kapacitásúak a határátkelők, ami az ország természetes tranzitszerepének betöltését nehezíti. Autópályák Lengyelországban – a hitleri korszakból öröklött és mára leromlott néhány szakaszt leszámítva – csak csekély hosszúságban épültek (2005: összesen 550 km). A belvízi hajózás – a Visztula szabályozatlansága miatt – túlnyomórészt az Oderára koncentrálódik, a folyón lefelé szenet és kokszot, fölfelé vasércet fuvaroznak. A II. világháború után kiemelt szerepet kapott a tengeri jelenlét biztosítása: 2,4 millió BRT űrtartalmú flottát állítottak föl, az Odera és a Visztula torkolatában két nagy kikötőrendszert építettek ki (Szczecin–Świnoujście, illetve Gdańsk–Gdynia–Sopot).

Lengyelország közigazgatási beosztása 1999-ben gyökeresen átalakult; az 1975-ben létrehozott 49 vajdaság helyett – a korábban fennállott, történelmileg kialakult rendszerhez hasonló módon – 16 vajdaságot szerveztek; ezeket közvetlenül választott közgyűlés irányítja, és elvileg az Európai Unió NUTS 2 régióinak felelnek meg. A vajdaságok méretei azonban nagyon eltérőek; közülük több sem a társadalmi-gazdasági homogenitás, sem a meghatározott központhoz való kapcsolódás követelményének nem tesz eleget. Az említett szempontok figyelembevételével – alapos társadalomföldrajzi vizsgálatok szerint – indokolt lenne egyes vajdaságok összevonásával tízre csökkenteni a régiók számát (Czyz, T. 1999). Regionális áttekintésünkben ezt a didaktikailag is áttekinthetőbb, egyszerűsített beosztást fogjuk követni.

Lengyelország területének 1999. január 1-jétől érvényes új közigazgatási beosztása felveti a kérdést: vajon mind a 16 vajdaság képes-e egy adott központ köré szerveződő régió valamennyi társadalmi-gazdasági funkcióját teljesíteni? A választ T. Czyz (1999) a potenciálmodell többféle felhasználása révén kereste.

A különböző térbeli kapcsolatok klasszikus elemzési eszközét jelentik a gravitációs és potenciálmodellek. Ezek a fizikából kölcsönvett és a newtoni tömegvonzási törvény analógiájára épülő modellek, melyek szerint a társadalmi és gazdasági térben megtalálható különböző tömegek – népesség, gazdasági teljesítmény – közötti egymásra hatás a tömeggel egyenesen és a közöttük lévő távolsággal fordítottan arányos. Ezek a modellek jól hasznosíthatók a vonzáskörzet-vizsgálatokban: a földrajzi tér regionalizálható annak alapján, hogy két közeli tömegpont közül melyik hat rá nagyobb intenzitással. A modellek alkalmazásával jól megbecsülhetők a földrajzi térben zajló áramlások várható volumenei.

A kapcsolatok, ahogy a fizikában, itt sem korlátozódnak csupán két pontra, hanem egy-egy pont több más pontra hat, és minden pontra több más pont is hatást gyakorol. A tömegpontok maguk körül tereket generálnak. Ezek összeadásával erőterek jönnek létre, amelyek különböző pontjaiban eltérő a térerősség. A társadalmi térerősséget potenciálmodellekkel lehet közelíteni. A társadalmi tér egy pontjában a potenciál a következő összefüggés alapján mutatható ki:

ahol P a vizsgált tér j-edik pontjához rendelt aktív tömeg, d az i-edik és a j-edik pont távolsága (ij). A potenciálértékeket kiszámítva és térképezve az adott térrészen belüli hatásrendszer generalizált sémáját, lokális sűrűsödését modellezhetjük. Az összefüggés mögött az a feltételezés áll, hogy a társadalmi térben is a nagy tömegek közelében a legnagyobb a térerősség.

A potenciáltérképen megjeleníthető potenciálmezők tulajdonképpen egy térbeli tömegeloszlást mutatnak. A potenciál-analógiát felhasználva bármely társadalmi és gazdasági jellemző erőtere meghatározható. A vizsgálat alapegységei nem feltétlenül települések, hanem térségek is lehetnek. A potenciál kiszámítása ekkor két lépcsőből áll. Először kiszámítjuk az egy, kiválasztott térséghez rendelhető külső potenciált.

A körzetek közötti távolságot a körzetközpontok egymás közötti távolságával (d_ij) mérjük. A körzetek külső potenciálja (Ki) a következő összefüggés alapján mutatható ki:

Ezt az összefüggést azért nevezzük külső potenciálnak, mert magának a körzetnek a jövedelemtömegét nem veheti figyelembe, mivel a saját körzet esetében a nevezőben szereplő távolság nulla lenne, s így matematikailag értelmezhetetlenné válna a kifejezés. Ennek ellenére szükség van a saját tömeg figyelembevételére, amit belső potenciálnak fogunk nevezni.

A második lépcsőben kiszámítjuk a kiválasztott térség belső potenciálját. Ismerve a kiválasztott körzet területét (T), meghatározzuk annak a körnek a sugarát, amelynek területe egyenlő a körzet területével, és ezt a sugárértéket (r) tekintjük a saját tömeghez rendelt távolságértéknek. Ezt a távolságértéket felhasználva kiszámítjuk az adott körzetre jellemző saját vagy belső potenciált:

Az egyes körzetek potenciálját, P, a külső és belső potenciál összegeként értelmezzük és ábrázoljuk a két- vagy háromdimenziós potenciáltérképeken:

Lengyelország nagyvárosainak népességpotenciálja háromdimenziós térképen ábrázolható. A potenciálértékek kiszámításánál figyelembe vették mind a 408 olyan lengyel települést, amelyiknek lélekszáma meghaladja a 10 000 főt. A potenciálmodell alkalmazásával lehet kiválasztani azokat a településeket Lengyelország 1999. január 1-je óta meglévő 16 új vajdasági székhelye közül, amelyek ténylegesen képesek betölteni régióközponti funkciókat. A kiválasztás kritériumai között szerepelt, hogy a település teljes népességpotenciálja (P) meghaladja az 500 000 fő/km-t és a belső- vagy sajátpotenciálnak a teljes potenciálhoz viszonyított értéke meghaladja a 0,5-et. A két kritériumot együtt a 16 városból mindössze 9 – Varsó, Lódź, Krakkó, Wroclaw, Poznań, Katowice, Gdańsk, Bydgoszcz, Szczecin – teljesíti. Ezekhez a városokhoz, mint a régióközpont funkcióinak ellátására alkalmas további város, csupán Lublin csatlakozhatna. A nagy régióközpontok körül kirajzolódó izopotenciál-felületek révén vonzáskörzeteik jól elhatárolhatók: Varsó gyakorlatilag egész Kelet-Lengyelországot uralja, de a többi 8 központ közül is csupán 5-nek a körzete esik egybe a vajdaság területével, további 3 pedig több vajdaságot fog át. Az egyetemi hallgatók létszáma alapján kirajzolódó potenciálfelületek ugyancsak a vajdasági határokon messze túlnyúló felsőoktatási központi szerepről tanúskodnak; kiemelkedik e téren Krakkó, Wroclaw és Lublin hatósugara (83. ábra). A vizsgálat végkövetkeztetése szerint tehát egyes vajdaságok összevonására és nagyobb, teljes funkcionális egységet alkotó régiók kialakítására lenne szükség, amikor a jelenlegi közigazgatási beosztás kilátásba helyezett felülvizsgálatára sor kerül.

83. ábra > A felsőoktatás potenciál térképe Czyz, T. (1999) nyomán

1.8. 8. Eltérő örökség egy államon belül: Lengyelország tíz régiója

1. Mazóvia(Mazowsze) a Varsó köré szerveződő központi régió, amelynek kiemelkedően fejlett magjához kapcsolódik az elmaradott északkeleti határvidék (Podlasia), délen pedig az ólengyel ipari körzet peremén Radom városa. Természetföldrajzilag meglehetősen egyveretű táj: ősfolyamvölgyekkel tagolt, jobbára fenékmorénával borított síkság. A régiót derékban szeli át a Visztula, amely itt veszi fel a Bugot; délnyugati része a Warta vízgyűjtőjéhez tartozik.

Varsó (Warszava) a Visztula bal partján, a Bug beömlésétől délre fekszik. Ma már a jobb parti Praga külváros beolvasztásával a folyó mindkét partjára kiterjed. A fontos útcsomópontban fekvő helység legalább hétszáz éves városi múltra tekint vissza, Lengyelország fővárosaként 1596 óta szerepel. A felosztás korában az orosz uralom alá került országrész központja volt. 1918-tól ismét főváros. 1944-ben a tragikus varsói fölkelés leverésekor a várost a német megszállók tervszerű kegyetlenséggel földig rombolták. 1945 után „az egész nép építi fővárosát” jelszó nemcsak Varsó, hanem a lengyel államiság újjászületését is kifejezte.

Varsót politikai szerepköre emelte a többi lengyel város fölé: a lengyel–litván unió után, az ország súlypontjának keletre tolódásával lett főváros; 1945 után pedig az újjáépítés politikai céljává tették a város eredeti nagyságának visszaadását és gazdasági (ipari) súlyának növelését. Lakossága 1939-ben már 1,3 millió, 1945-ben viszont alig 100 ezer fő volt. A jelenleg 1,6 millió lakosú Varsó az országon belül nem képvisel nyomasztó súlyt, a regionális centrumok kellően kiegyensúlyozzák. Mindazonáltal Lengyelország első számú gazdasági, oktatási és kulturális központja. Iparából a képzett munkaerőre és a nagyvárosi piacra támaszkodó ágak (finomgépipar, finomvegyipar, könnyű-, élelmiszer- és nyomdaipar) emelkednek ki. Itt található a legtöbb bank és a nagyvállalatok irányítóközpontjai, ide áramlott a külföldi működőtőke egyharmada. Kulturális szerepköréből az egyetemek, az akadémia, a színházak és a zenei fesztiválok említendők. Óvárosának középkori műemlékeit a világháború után szinte a semmiből kellett újjáépíteni.

Varsó körül – az agglomerációs gyűrűn kívül – széles iparosítatlan országrész terül el. Egyedül Płocknak (126) a Visztula partjára épített kőolaj-finomítója és vegyi kombinátja bír nagyobb jelentőséggel; a nyersolaj Oroszországból érkezik. Radom (227) a fővárostól délre fekvő rurális térség ipari központja, amelynek jelentősége a főváros telítődése nyomán felértékelődik a beruházások szempontjából.

Az északkeleti határvidék Lengyelország legfélreesőbb és egyik legkevésbé fejlett vidéke. A történetileg Lengyelország, Litvánia és Kelet-Poroszország között megoszló három vajdaságot Białystok (294) vonzása kapcsolja egymáshoz. A Varsó–Vilnius–Szentpétervár vonalon fekvő város – amelyet az orosz igazgatás nem Lengyelország, hanem Fehéroroszország részeként kezelt – a XIX. században fejlődött jelentős textilipari góccá. Ma Podlasia vajdasági székhelye és egyetlen jelentős városa. A vajdasághoz tartozik a Mazuri-tóhátság keleti része, valamint a lengyel–fehérorosz határon fekvő, európai hírű bialowieźai bölényrezervátum. A vidék etnográfiai érdekessége a lengyelországi tatárok (kb. 5000 fő) néhány faluja, ahol a lengyel királyok egykori katonáinak leszármazottai a mai napig megőrizték muzulmán hitüket.

2. Nagy-Lengyelországa középkori lengyel állam egyik magterülete; a hármas felosztás idején nagy része porosz–német uralom alá tartozott. 1919-től már Lengyelország részét képezte. 1939–1945 között Németországhoz csatolták. 1945 óta immár központi fekvésű országrészként viszonylag harmonikus gazdasági szerkezetű régióvá alakult.

A természeti adottságokat alapjában a széles ősfolyamvölgyek és a morénasorok váltakozása szabja meg. A régió fő folyói: a Visztula és a Warta. A kettő között a Bydgoszczi-csatorna és a Noteć biztosít összeköttetést. A mezőgazdaság adottságai a Visztula mentén a legjobbak, itt van az ország leggondosabban művelt agrárkörzete. Az ásványkincsek közül a barnaszén (Konin) és a földgáz említendő. Az országrészt fontos vasutak és műutak szelik át, biztosítva egyrészt a lengyel és a német főváros, másrészt a Felső-Szilézia és a kikötők közötti összeköttetést.

Az országos átlagnál fejlettebb régió legfontosabb városa Poznań (573), a Warta mellé települt ipari, közlekedési és kereskedelmi góc. A X–XI. században fejedelmi székhelyként szerepelt, később is Nagy-Lengyelország fő központja maradt. Ma nemzetközi hírű vásárváros, sokoldalú iparral (közlekedési és mezőgazdasági gépgyártás, vegy-, könnyű- és élelmiszeripar), egyetemmel, kulturális intézményekkel, értékes műemlékekkel. Kedvező közlekedésföldrajzi helyzete és a német határhoz való közelsége folytán a külföldi beruházók kedvelt, dinamikusan fejlődő célpontja lett (pl. Volkswagen-autógyár). Közelében Gniezno (70), Lengyelország X–XI. századi fővárosa, a X. században alapított érseki székesegyházról híres.

3. Kujávia-Pomerániakét, funkcionálisan egymást kiegészítő központ köré szerveződött régió. Bydgoszcz (368) és Toruń (209) már-már összeolvadó városok a Visztula völgyének középső szakaszán. Bydgoszcz a Visztula északi kanyarodásánál, a két nagy lengyel folyó vízrendszerét összekapcsoló csatorna mellett fekszik. Fontos közlekedési és ipari góc (gép-, vegy-, élelmiszer- és könnyűipar), Kujávia fő helye. A tőle 40 km-re keletre, a Visztula partján lévő Toruń Kopernikusz szülővárosaként vált világhírűvé (egyetem). Iparát a szakképzett munkaerő (elektrotechnika, elektronika) és a közeli kősó- és kálisótelepek (vegyipar) vonzották ide. A Visztula egyetlen jelentős vízerőműve Wloclawek (120) városánál épült; itt a vegyiparon kívül a fafeldolgozás, a vízigényes cellulóz- és papírgyártás is számottevő.

4. Łódźegyetlen domináns vajdasági központ köré szerveződő régió. Łódź (768) az ország kellős közepén, a Visztula és a Warta vízválasztó hátságán, az egykori Orosz-Lengyelország nyugati peremén a XIX. századi kapitalista iparosítás során növekedett nagyvárossá. Textiliparának alapjait a betelepült szász takácsok szaktudása és az orosz felvevőpiac igényei képezték. A „lengyel Manchesternek” nevezett város iparában máig vezet a textilipar és a textilgépgyártás. Közlekedési helyzete – különösen az úthálózat szempontjából – rendkívül kedvező. Egyeteme és kutatóintézetei révén kulturális-oktatási szerepköre is számottevő. Łódź, az „anarchikus” módon fejlődő iparváros fokozatosan szerzett magának mind teljesebb városi szerepkört, és újabban külföldi beruházások révén jelentősen bővítette kereskedelmi és pénzügyi funkcióit. A Łódź körül kialakult agglomeráció tagjai elsősorban textil- és gépipari centrumok. Energetikai bázisukat a közelben feltárt barnaszéntelepek bővítették.

5. Lublinmind természeti, mind társadalomföldrajzi szempontból sokszínű, ám hátrányos földrajzi helyzetű régió, amelynek fejlettségi szintje messze elmarad az országos átlagtól. Természeti képe változatos: északon a Lengyel-síkság is érinti, nagyobb része azonban a Lublini-hátság, a Sandomierzi-alföld és a Kárpátok mozgalmasabb, a mezőgazdaság, a települések és az utak számára differenciált föltételekkel szolgáló tájain terül el. Vizei a Visztulába gyűlnek; a kárpáti folyókon néhány tározó és vízerőmű is létesült. Ásványkincsei közül a kén, a kősó és a feketeszén említhető. A jórészt löszborította Lublini-hátság és a Sandomierzi-alföld, sőt a kárpáti homokkőövezet is rendkívül sűrű agrárnépességet tart el, bár csak szerény színvonalon. A Sandomierzi-alföldön fekvő Központi Ipari Körzet alapjait a két világháború között vetették meg, amikor e terület a szovjet és a német határtól egyformán távol esett. Nehéziparának ma is jól ismert központja Stalowa Wola (66); főként munkagépeket, buldózereket gyárt. A Visztula-parti Tarnobrzeg (50) közelében működik Európa legnagyobb terméskénbányája. Az infrastrukturális tengelyek közül kiemelkedik a Kárpátok északi lábánál húzódó Krakkó–Tarnów–Rzeszów–Przemýs l vonal, amely keleten Lvov felé folytatódik. A régióhoz tartozik a Lengyel-Kárpátok egy része, ahol néhány idegenforgalmi központ található; több festői kisváros az egykori lengyel–magyar kereskedelmi útvonalak mentén fejlődött ki.

Lublin (357) a régió legnagyobb városa; vonzáskörzete a Visztulától a Bugig, délen egészen a Kárpátokig nyúlik. Fontos történelmi események helyszíne volt: a lengyel–litván unióé (1569) és a második világháború utáni kormányalakulásé (1944). Jelentős egyetemi város, sokoldalú iparközpont; autógyára főként kisebb haszonjárműveket állít elő. Déli külvárosában működött a háború alatt a gyászos emlékű treblinkai megsemmisítő tábor.

A régió déli fele, az 1918-ig Galíciához¹⁰ tartozó rész a Kárpátok előterében önálló vajdaság, melynek nagyvárosi központja a hegylábvonalon épült, dinamikusan fejlődő Rzeszów (158) gépiparáról, motorkerékpár- és repülőgépgyártásáról nevezetes. Keleten Przemyśl (67) erődített határváros, mely mindkét világháborúban jelentős szerepet játszott.

6. Kis-Lengyelországrégiójához csatlakozik a tőle északra elhelyezkedő Szentkereszt-hegység, illetve az annak megfelelő vajdaság is.

A régió természeti képe változatos: délen a Magas-Tátra, a Pieninek és a KeletiBeszkidek idegenforgalmi körzete jellegzetes faházas falvaival és a téli-nyári turizmus elosztóhelyeként ismert Zakopanéval Lengyelország legvonzóbb tájai tartoznak hozzá. A Kárpátok előterében húzódó medencék hangulatos kisvárosok sorát fűzik fel. A Visztula völgyén túl a mészkőformáiról híres Krakkói Jura és északon a Lengyel-középhegység magterülete szintén ide sorolható. A felosztás korában itt szögellt össze az osztrák, az orosz és a német birodalom területe.

A régió központjának Krakkót (Kraków, 760) tekintjük, amely lélekszámra csak a harmadik városa Lengyelországnak, történeti és kulturális jelentősége folytán azonban közvetlenül Varsó után következik, sőt bizonyos vonatkozásokban fölül is múlja azt. A Visztula felső folyásánál, az Oświęcimi- és a Sandomierzi-medencét összekapcsoló Krakkói-kapuban települt. Kis-Lengyelország fő helye, a XIII– XVI. században főváros, később is a lengyel királyok koronázó- és temetkezőhelye.

1364 óta egyetemi város (Jagelló Egyetem). A lengyel függetlenség városa: 1815–1846 között a három felosztó hatalom határainak találkozásánál semleges köztársaságnak hagyták meg, s csak a galíciai fölkelés után csatolták a Habsburg Birodalomhoz. A lengyel államiság szünetében Krakkó kulturális fővárosként integrálta a szétszakított ország szellemi elitjét. A II. világháború alatt a németek innen igazgatták a Harmadik Birodalomnak alávetett főkormányzóságot.

A csak kisebb háborús károkat szenvedett városban 1945 után a „munkás jelleg” erősítésének céljával nagyszabású iparosítás bontakozott ki. Krakkó mellé telepítették az ötvenes években Nowa Hutát, a lengyel kohászat új fellegvárát. Krakkóban – bár ipara is sokoldalú – mégis inkább az oktatási-kulturális-kereskedelmi szerepkör a jellegzetes. Műemlékei, köztük a királyi vár (Wawel) és a középkori főtér a Mária-templommal sok turistát vonzanak. A városkép sokban emlékeztet ma is az Osztrák–Magyar Monarchia hangulatára. A nyugatabbra fekvő, közeli Oświęcim (Auschwitz) a II. világháborús holokauszt megrendítő emlékhelye.

A régió fejlett déli részével – Kis-Lengyelországgal – ellentétben a Szentkereszt-hegység az ország legszegényebb vidéke. Középkori alapokon a XVIII–XIX. század folyamán itt jött létre a Lengyel Ipari Körzet, amelynek kohóit az akkor még működő ércbányák és az erdőkben égetett faszén táplálták. Mára a még megmaradt ipari üzemek is létükért küzdenek. Az egyetlen nagyobb város a vajdasági székhely, Kielce (210).

7. Felső-Sziléziaa kőszén- és színesércvagyont rejtő Sziléziai-fennsíktól délen a kárpáti homokkővonulatokig terjed. Ez a régió minden válságjel ellenére az ország kiemelkedő iparvidéke, amelyet az egy főre jutó termelés értéke alapján csak a Varsót magában foglaló Mazóvia vajdaság előz meg.

A régió városainak északi előőrse, Czȩstochowa (247) pálos kolostorát a XIV. században Márianosztráról érkezett magyar szerzetesek alapították, s idővel a lengyelek nemzeti zarándokhelyévé lett. A Warta felső folyásánál fekvő várost a szocialista korszakban – egyházi jellegének csökkentése végett – jelentős iparközponttá építették ki (kohászat, könnyűipar).

A felső-sziléziai¹¹agglomeráció Közép-Európa egyik legnagyobb, 2,5 millió lakosú policentrikus városegyüttese. Az Odera és a Visztula közötti hátságon, feketeszén- és színesérclelőhelyek (Zn, Pb, Ag, Cd) bázisán a XVIII. század vége óta bontakozott ki a ma már húsznál több várost magában foglaló nehézipari körzet. A 6500 km² kiterjedésű szénmedence (ebből 1000 km² Cseh-Sziléziára esik) karbon korú kokszolható szenére erőművek, kohók, nehézgépgyárak, vegy- és építőanyag-ipari, valamint könnyű- és élelmiszeripari üzemek települtek. Az agglomeráció fejlődését a politikai határok többszöri változása sem törte meg. 1945 óta – Cseh-Szilézia kivételével – az egész felső-sziléziai ipari bázis Lengyelország gazdaságát erősíti.

Az iparvidék legnagyobb városa, igazgatási és oktatási központja Katowice (318); vaskohászatát sokoldalú gépgyártás egészíti ki. A vele egybeépült fontosabb városok: Sosnowiec (227), Bytom (187), Zabrze (190), Głiwice (200) stb. A konurbáció tagjai közül Bytom évszázadok óta művelt ércbányáival, Głiwice – régi kereskedelmi központ – műemléki városmagjával tűnik ki. A 90-es években a General Motors (Opel) itt építette fel korszerű gépkocsi-összeszerelő üzemét, amelybe a motorokat Szentgotthárdról szállítják.

Az agglomeráció területén halmozott környezeti károk jelentkeznek: mind a levegőszennyezés, mind az alábányászás súlyos gondokat okoz. Problematikus a vízellátás is: e célra létesült a Visztulán a Goczałkowicei-víztároló. A városhalmaz tagjait villamosvonalak kapcsolják egybe. Az iparvidék a Głiwicei-csatorna révén kapcsolódik az Odera vízi útjához. Vasúton és közúton mind a tengeri kikötők, mind a régióközpontok felé jó kapcsolata van. A felső-sziléziai agglomeráció további fejlődését az ipari szerkezetváltásnak, a gazdasági profil színesítésének és a környezeti károk mérséklésének szüksége szabja meg. Az utóbbi évtizedben határozottan csökkent a szenynyező anyagok kibocsátása, és sokat javult a levegő minősége (84. ábra).