Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Probáld Ferenc

1. A térség lehatárolása és történelmi öröksége

Európának a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódó középső sávjában a XIX–XX. század folyamán kis és közepes méretű államok egész sora jött létre, amelyek a „Nyugat” és a „Kelet” határmezsgyéjén elfoglalt köztes helyzetük, sajátos történelmi fejlődésútjuk, főként pedig az utóbbi hat évtized társadalmi-gazdasági folyamataiban gyökerező szerkezeti vonásaik révén határozottan elkülönülnek kontinensünk többi részétől. A térség sajátos vonásai közé tartozik a politikai és etnikai széttagoltság, sokszínűség is. Ez a történeti-földrajzi régió – amely nem képez funkcionális egységet – földrészünk hagyományos tájbeosztása szerint Közép-Európa keleti felét, valamint Délkelet-Európát – a Balkán-félsziget túlnyomó részét – foglalja magában, és ennek megfelelően társadalomföldrajzi szempontból is kettős arculatú terület.

Az országcsoport elnevezése és lehatárolása a szakirodalomban mindmáig vitatott. A hidegháborús korszak társadalomföldrajza a „vasfüggöny” mindkét oldalán hajlott arra, hogy kontinensünket első renden a nyugat–kelet ellentét szemszögéből tagolja, ami Közép-Európa fogalmának kiüresedését, sőt mellőzését vonta maga után (Sattler, R. J. 1971). Hazánkban Berend T. Iván és Ránki György (1976) a XIX. századi tőkés fejlődéssel foglalkozó monográfiája nyomán terjedt el a „Közép-Kelet-Európa” elnevezés, amely eredeti értelme szerint Oroszországot is magában foglalta, vagyis igazából Közép- és Kelet-Európára vonatkozott. A hosszabb távlatban vizsgálódó későbbi történészi munkák rámutattak térségünk fejlődésének Oroszországétól gyökeresen eltérő mozzanataira, egyszersmind azonban – helytelenül – Közép-Európa keleti felére alkalmazták a már megszokott Közép-Kelet-Európa kifejezést (pl. Szűcs J. 1983). Ez a szóhasználat makacsul fennmaradt, noha nyilvánvaló: Közép-Kelet-Európa a magyar nyelv logikája szerint Kelet-Európa középső részét jelentené. Enyedi György (1978) alapvető gazdaságföldrajzi művében Kelet-Közép-Európa fogalmába a Szovjetunión kívül eső valamennyi európai szocialista országot – köztük a balkáni államokat is – bevonta. A vitatható nevezéktani megoldást kerülve a következőkben lényegileg ugyanerről az országcsoportról kívánunk vázlatos áttekintést nyújtani, csupán a Németországba beolvadt egykori NDK-t hagyjuk figyelmen kívül. Nem tárgyaljuk tehát a Szovjetunió utódállamait, csupán a Független Államok Közösségéből kivált balti országokat érintjük egy-egy utalás erejéig.

Európa keleti felében a feudális államok megkésett kialakulását (X–XI. század) a középkor alkonyán a kontinens nyugati feléhez való fokozatos felzárkózás követte. Már ekkor is létezett azonban a régiót kettészelő kulturális választóvonal a nyugati intézményrendszer mintáihoz igazodó katolikus keresztény államok és a keleti (bizánci) ortodoxia között. A XV–XVI. század nagy földrajzi felfedezései az egész térség számára kedvezőtlen fordulatot hoztak: a kelet–nyugati szárazföldi kereskedelem elsorvadt, a világkereskedelem súlypontja az Atlanti-óceánra helyeződött át. Kelet-Közép-Európa országai földrajzi helyzetüknél fogva nem részesültek a gyarmatok kincseiből, amelyek földrészünk szerencsésebb nyugati felén az eredeti tőkefelhalmozás és az ipari forradalom alapjává váltak; régiónk így a fokozatosan kialakuló világgazdaság perifériájára szorult. A nyugat-európai modelltől sok tekintetben eltérő, megkésett tőkés fejlődés csak a XIX. századtól bontakozott ki. Még nagyobb volt a lemaradás a Balkánon, ahol a társadalmi-gazdasági haladást az évszázadokon át tartó török uralom is gátolta.

Európa keleti részén az ipari forradalomhoz szükséges tőke főként a kedvező természeti feltételek között kialakult külterjes mezőgazdasági árutermelésből és a nyugat felé irányuló élelmiszer-kereskedelemből halmozódott fel. A mezőgazdaság igényei ösztönözték az ipari forradalom küszöbén végrehajtott nagy infrastrukturális beruházásokat is (folyamszabályozás, út- és vasútépítés stb.), amelyek jelentős állami támogatást élveztek. Az élelmiszeripar rohamos fejlődését követte a nehézipar kibontakozása, amihez a térségbe áramló külföldi tőke is hozzájárult. Az I. világháborút megelőző fél évszázad Kelet-Közép-Európában a sikeres felzárkózás időszaka volt. A változatlanul agrár jellegű balkáni államok viszont csak az I. világháború után jutottak az ipari forradalom küszöbére.

Az I. világháború legfontosabb következménye a térség államhatárainak gyökeres megváltozása volt. Visszanyerte függetlenségét Lengyelország, az Osztrák–Magyar Monarchia pedig széthullott, és területén kis „nemzetállamok”osztoztak meg. A győztes nagyhatalmak azonban a fennen hangoztatott etnikai elv érvényesítése helyett önös érdekeik szerint húzták meg a határokat, és szerkesztettek mesterséges új államalakulatokat (Csehszlovákia, Jugoszlávia), ami újabb kisebbségi problémák, belpolitikai viszályok és határrevíziós igények forrásává lett. Ráadásul a gazdasági integrációként működő Monarchia elaprózott nemzeti piacokra, külön vámterületekre való szétszabdalása visszavetette a régión belüli kereskedelmet, hátráltatta az iparosodás folyamatát, és ismét növelte a Nyugat-Európától való elmaradást. Az állandó válsággal küszködő gyönge kis államok a 30-as évektől Németország gazdasági és politikai vonzáskörébe kerültek, s elkerülhetetlenül belesodródtak a II. világháborúba.

A II. világháború mérhetetlen pusztulást hozott Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa népeire. A harcok borzalmait tetézte a tervszerű népirtás, amelynek a térségben élő zsidóság csaknem teljes egészében áldozatul esett.¹A legsúlyosabb emberveszteséget és a legnagyobb anyagi károkat Lengyelország, Jugoszlávia, valamint Magyarország szenvedte el; Csehszlovákia, Románia és Bulgária termelőerőit viszonylag kevesebb csapás érte. Az államhatárokat az 1938–1945 közötti rövid életű változások után megint a győztes hatalmak érdekeinek megfelelően szabták át. A Szovjetunió gátlástalanul terjeszkedett valamennyi európai szomszédjának rovására, egyebekben pedig nagyjából az 1920-ban elfogadott, eleve igazságtalan területi rendezést állították vissza. Az egész etnikai közösségekre (pl. a lengyel, cseh, délszláv földön élő németekre vagy a szlovákiai magyarokra) kimondott kollektív bűnösség elve lehetővé tette állampolgári jogaiktól, vagyonuktól és otthonuktól való megfosztásukat. A győztes szövetségesek e képtelen „jogelv” ürügyén rendelték el egész nemzeti kisebbségek elűzését, kezdeményezték az átrajzolt határokhoz igazodó, mindaddig példa nélkül álló etnikai tisztogatást. A II. világháborút követő erőszakos ki- és áttelepítések, „lakosságcserék” több mint 20 millió embert kényszerítettek szülőföldjük elhagyására (75. ábra). A homogén nemzetállam eszményképét azonban az etnikai szempontból oly sokszínű régión belül így is csupán Lengyelország, Magyarország és Albánia közelítette meg.

75. ábra > Népességmozgások Kelet-KözépEurópában és Délkelet-Európában a II. világháború után (1945–1948; Enyedi Gy. [1978] nyomán)

Amíg Európa nyugati felének gazdasági talpraállását nagyszabású amerikai gazdasági segélyprogram (az ún. Marshall-terv) segítette, Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa államai csak saját erejükre támaszkodhattak az újjáépítésben, sőt a háborús veszteseket – elsősorban a Szovjetunió javára – tetemes jóvátétel is sújtotta. A jaltai nagyhatalmi osztozkodás térségünket a Szovjetunió érdekövezetébe utalta. A Szovjetunió korlátlan katonai és politikai befolyása rákényszerítette a régió országait a sztálini „szocializmus” ideológiájának és társadalmi-gazdasági modelljének követésére; ehhez a szovjet érdekek szolgálatába szegődött kommunista pártok diktatúrája szolgáltatta a politikai hátteret (76. ábra). A „szocialista építés” négy évtizede mélyreható társadalmi-gazdasági változásokkal járt, és hosszú időre szinte teljesen kikapcsolta térségünket a világgazdaság vérkeringéséből.

76. ábra > A szocialista rendszer belső összefüggései Kornai J. (1993) szerint

2. „A szocialista fejlődés” évtizedei

A felsőbbrendűnek hirdetett, ám valójában történelmi zsákutcának bizonyult szovjet típusú „klasszikus” szocialista rendszer országról országra is mutatott bizonyos eltéréseket, sőt idővel is változott, néhány alapvonása azonban térségünk valamennyi államára tartósan jellemző maradt. E meghatározó vonások az alábbiakban foglalhatók össze:

a) A magántulajdon felszámolása a bankok és a nagyüzemek államosításával kezdődött, majd az 50-es évek elején a kisipar és a kiskereskedelem tönkretételével folytatódott. A mezőgazdaságban az erőszakos kollektivizálás második hulláma a 60-as évek kezdetén zárult le, termelőszövetkezetekbe tömörítve a parasztságot. (A kisbirtokrendszer csak Lengyelországban és Jugoszláviában maradt fenn.) A magántulajdon megszüntetésével párhuzamosan kiépült politikai önkényuralom eltiporta az alapvető emberi szabadságjogokat, és az állammal szemben kiszolgáltatott, alattvalói sorsra kárhoztatta a lakosságot. A tulajdonosi érdekeltség hiánya a vállalatok szakszerűtlen irányításában és a munkaerkölcs általános hanyatlásában is tükröződött.

b) A tulajdonviszonyok átalakítása megszüntette a piacgazdaság működési feltételeit, egyszersmind szükségessé és lehetővé tette az egész gazdaság állami irányítását. A Szovjetunióban a hadigazdálkodás feltételei között kidolgozott és évtizedeken át alkalmazott „klasszikus” tervgazdaságban az államilag kitűzött termelési feladatokat aprólékos részletességgel lebontották, és teljesítésüket utasításként írták elő a gazdálkodóegységeknek (vállalatoknak, szövetkezeteknek). A központosított tervutasításos rendszer merevsége a 60-as évektől valamelyest enyhült: a vállalatok nagyobb önállóságot kaptak, a szabályozás módszerei finomodtak. A lényeg azonban nem változott: a gazdasági tevékenység irányát a fogyasztók igényei helyett az állami politika mindenkori céljai határozták meg. A nemzeti jövedelem újraelosztásáról és felhasználásáról szintén az állami tervezés döntött; az önkényesen megszabott árak és bérek elvesztették közgazdasági tartalmukat és természetes szabályozó szerepüket. A bürokratikus tervgazdaság lényegéből fakadt innovációellenes volta és képtelensége arra, hogy a változó feltételekhez rugalmasan alkalmazkodjék.

c) A szocialista gazdaság egész korszakát erőteljes növekedési politika jellemezte. A lakossági fogyasztás és az életszínvonal rovására végrehajtott feszített ütemű nagyberuházások deklarált célja a fejlett tőkés országok utolérése, végső soron a szocialista társadalom fölényének bizonyítása volt; valójában viszont jelentős részük a katonai potenciál növelését és a fegyverkezési versenyt szolgálta. A beruházásokat általában a költségérzékenység hiánya, nagyfokú pazarlás és elavult technológia jellemezte. A gazdaság eleinte látványos mennyiségi növekedése a 70-es évekre kifulladt, a 80-as években pedig szinte teljesen megállt.

d) A nemzeti jövedelem újraelosztása és a nagy beruházások révén az európai szocialista országok gazdasági szerkezete gyökeresen átalakult. A szelektív iparfejlesztés a bányászatot, a kohászatot, általában a nehézipart – ezen belül a hadiipart – részesítette előnyben, ami éles ellentétben állt az utóbbi évtizedek világgazdasági tendenciáival és a térség szűkös természeti erőforrásaival. A központilag támogatott iparágak fejlesztéséhez a mezőgazdaság, a szolgáltatások és az infrastruktúra rovására vonták el az erőforrásokat, és teljesen elhanyagolták a környezet védelmét. A gazdasági szerkezetváltás gyors társadalmi-foglalkozási átrétegződéssel járt. A mezőgazdaság kollektivizálása és az extenzív iparosítás munkaerőigénye nagyarányú belső vándorlást indított el. Hatalmas tömegek sodródtak az ily módon felduzzadt városokba, ahol a lakásépítés még a házgyári módszerek elterjedése után sem tudott lépést tartani az igényekkel. (A „szocialista városok” – már amennyiben e fogalom használata egyáltalán indokolt – éppen szolgáltatásaik alacsony színvonalával, a lakások kis méretével, a sablonos telepszerű beépítéssel és a családias kertvárosi övezetek hiányával tűnnek ki.) A falvak hátrányos helyzete a városokkal szemben tovább fokozódott, ami főleg a lakossági infrastruktúra elmaradottságában nyilvánult meg.

A tercier szektort tervszerűen elhanyagoló európai szocialista országok még a 80-as években sem léptek át a posztindusztriális fejlődési szakaszba; még kevésbé váltak részeseivé a fejlett társadalmakat átható információs-kommunikációs forradalomnak, valamint a tőke és a technológiák világméretű áramlásának. Ebben a minőségi lemaradásban kétségkívül közrejátszott a világgazdaságtól való erős elkülönülésük, amit a KGST-n belüli munkamegosztás korántsem ellensúlyozott. Jellemző, hogy a kelet-közép-európai és délkelet-európai országok részesedése a nemzetközi kereskedelemből 1965 óta folyamatosan csökkent, és 1989-ben már a 4%-ot sem érte el.

3. Elszakadás a világgazdaságtól: a KGST-együttműködés

A Szovjetunióban kialakult lenini–sztálini koncepció szerint a Marx által megálmodott szocialista társadalmat a tőkés világrendszerből kiszakadva, attól elkülönülve, lényegében önerőre támaszkodva, autark fejlődés útján, nemzeti keretek között kell felépíteni, ami akár egyetlen államban (a Szovjetunióban) is megoldható. A II. világháború után ugyanennek az elképzelésnek a jegyében törekedett a Szovjetunió egy sajátos szocialista világpiac létrehozására, amely ideológiai, politikai és katonai szempontból is zárt tömböt alkotott. A Szovjetunió köré szerveződött „szocialista tábor” belső gazdasági kapcsolatainak erősítésére alakították meg a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST, 1949–1991; az európai szocialista országok közül nem lépett be tagjai közé Jugoszlávia, és 1961-től gyakorlatilag kivált belőle Albánia). Az 1960-as évektől a KGST-nek a világpiactól való teljes elzárkózása lassanként oldódott. Az új világháborúra való készülődést felváltotta a „békés egymás mellett élés” politikája, amely fokozatosan táguló kaput nyitott a „két világrendszer”közötti „kölcsönösen előnyös” kapcsolatok előtt. Ennek ellenére a KGST-országok még a 80-as évek derekán is egymás között bonyolították le külkereskedelmi forgalmuk közel 60%-át. A kapcsolatok ilyen intenzitása egyértelműen politikai megfontolásokkal és kényszerekkel magyarázható. (Ugyanezen térségben az államok egymás közötti áruforgalmának részaránya 1938-ban csupán 15–16% volt.) A KGST tevékenysége az alábbiakban foglalható össze:

a) Egyeztette a tagállamok népgazdasági terveit, és ennek alapján hosszú lejáratú egyezményekkel szabályozta a kölcsönös árucsere-forgalmat. A megállapodásokban pontosan rögzítették a szállítandó áruk listáját és mennyiségét; az egyezmények teljesítése azonban a „létező szocializmus” válságának elmélyülése nyomán a 80-as években egyre inkább akadozott.

b) A két- vagy többoldalú szakosítási és kooperációs megállapodások alapján egy-egy iparágban a tagországok belső igényeit messze meghaladó termelőkapacitásokat hoztak létre. A szakosodás jegyében kiemelten fejlesztett üzemek azonban nem a világpiac magasabb követelményeihez, hanem a Szovjetunió szükségleteihez igazodtak, és a szovjet gazdaság „bedolgozóivá” váltak.

c) A kis európai KGST-országok felduzzasztott nehézipara aránytalanul sok nyersanyagot és energiát fogyasztott. Ezeket az igényeket a Szovjetunióból fedezték, ahol az új ásványkincs-lelőhelyek feltárására, valamint a kőolaj- és földgázvezetékek lefektetésére a KGST hatalmas közös beruházásokat szervezett. A létfontosságú energiahordozók behozatala a kisebb tagállamokat egyoldalú függőségbe sodorta. A Szovjetunió központi szerepét és a vele szemben kialakult viszonylati függést jól mutatja, hogy Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa KGST-országai a 80-as években külkereskedelmüknek közel felét vele bonyolították le, míg egymás közötti áruforgalmuk aránya a 20%-ot sem érte el. A szovjet partnerhez ekkor a legerősebb szálakkal Bulgária, a legkisebb mértékben Románia kötődött.

d) A KGST céljai között szerepelt a tagállamok múltból örökölt fejlettségi szintkülönbségeinek fokozatos kiegyenlítése. A délkelet-európai országok iparosítása, a 80-as évekig tartó nivellálódási folyamat azonban csak mérsékelte, de nem szüntette meg a gazdaság színvonalának eltéréseit, miközben az egész régiónak az európai magterülethez viszonyított lemaradása gyorsuló ütemben nőtt.

A szocialista államok gazdasági fejlettségének nemzetközi összehasonlítását torz és országonként is eltérő árrendszerük, valamint egyes időszakokban szándékosan meghamisított és hiányos statisztikai adatszolgáltatásuk nehezítette. Nemes Nagy József (1987) a bruttó nemzeti termék, illetve a bruttó ipari termelési érték becsült adatai alapján a Hoover-féle egyenlőtlenségi mutató felhasználásával igazolta, hogy 1950 és 1980 között nemcsak a térség országai között, hanem az egyes országokon belül is csökkentek a múltból örökölt – részben az eltérő történelmi háttérben gyökerező – regionális fejlettségi különbségek; e tekintetben csak a KGST-n kívül álló Jugoszlávia képezett kivételt. A gazdasági fejlettség és az életszínvonal összehasonlítására a különböző kutatásokban gyakran alkalmaztak olyan naturális mutatókat, amelyekről megbízható és homogén területi adatsorok álltak rendelkezésre; több mutató figyelembevételével a fejlettségi szintek jól becsülhetők. K. Zaniewski (1992) életszínvonal-indexe ugyan mindössze öt jelzőszámot (csecsemőhalandóság, kórháziágy-ellátottság, lakásviszonyok, televízió- és telefonsűrűség) vett alapul, a „szocialista fejlődés” végső szakaszára (1985–1987) kialakult regionális eltéréseket mégis jól szemléltette. Figyelemre méltó eleme az általa felvázolt képnek a kelet-közép-európai és a délkelet-európai országok közötti kontraszt. Az európai központtól való távolodással mindenütt együtt járt a gazdaság színvonalának esése; ezt a zonális rendet Lengyelországban a DNy–ÉK irányú hanyatlás, Csehszlovákiában a cseh és a szlovák országrész szintkülönbsége, Romániában Erdély viszonylagos fejlettsége, végül legmarkánsabban a Jugoszlávia ÉNy-i és DK-i köztársaságai közötti szakadék tükrözte. A tengerparti sávok és a nagyvárosi körzetek közvetlen hátterüknél magasabb fejlettségükkel tűntek ki. Általánosságban elmondható, hogy a tervgazdaság kiegyenlítő politikája számottevően mérsékelte a nagyobb léptékű fejlettségi eltéréseket, míg a kisebb térségek gazdasági teljesítménye között a különbségek az EU országaihoz hasonló mértékűek maradtak (Horváth Gy. 1998).

A KGST – az EU-val ellentétben – sohasem vált igazi integrációs szervezetté. Formailag nem voltak nemzetek fölötti hatáskörrel felruházott központi szervei, nem alkotott közös vámterületet, nem teremtette meg a munkaerő szabad mozgásának feltételeit; ehelyett – főleg kezdetben – még egymástól is inkább elszigetelte a tagállamokat, megnehezítette a közlekedési és utazási kapcsolatokat. (Ennek mikroregionális következményeként a határ menti területsávok általában visszamaradtak a fejlődésben.) A KGST-országok eltérő belső árrendszereket alkalmaztak, amelyek egyáltalán nem igazodtak a világpiaci árakhoz, vagy csak megkésve követték azokat. A KGST-ben nem alakult ki a korlátozás nélkül átváltható (konvertibilis) valuták rendszere; az ún. transzferábilis rubel nem tudta betölteni a neki szánt szerepet a nemzetközi elszámolásokban. Emiatt két-két tagállam kölcsönös áruforgalmának nagyjából egyensúlyban kellett lennie; ez a primitív cserekereskedelem mindvégig korlátozta a belső kapcsolatok bővítését.

A „szocialista fejlődés” évtizedei kiszakították Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa államait a világgazdasághoz és az európai magterülethez fűződő természetes kapcsolatrendszerükből; a régió a szovjet gazdasági-politikai erőtér perifériájává süllyedt. E periféria közép-európai tagjai – amint azt a kereskedelmi forgalom áruösszetétele jól tükrözte – paradox módon lényegesen fejlettebbek voltak a szovjet centrumnál, amely főként energiahordozók és nyersanyagok szállításával vett részt a KGST-munkamegosztásban. A Szovjetuniót szerény – 4% körüli – világkereskedelmi részesedése, a nemzetközi pénzügyekben játszott jelentéktelen szerepe és jószerével a hadiiparra korlátozódó innovációs képessége nem tette alkalmassá arra, hogy köré gazdasági alapon önálló erőtér szerveződjék. A „szocialista világrendszer” összetartója mindvégig gazdaságon kívüli kényszer, a Szovjetunió hatalmas fegyveres ereje volt. Különös paradoxon, hogy a szovjet gazdaság éppen a világhatalmi törekvésektől fűtött fegyverkezési verseny irdatlan terheibe roppant bele. Ám a rendszer bukásának végső oka abban keresendő, hogy ki akart küszöbölni három alapvető társadalmi intézményt: a pluralista demokráciát, a magántulajdont és a piacot (Kornai J. 1993). Amint a szovjet birodalom belső válsága elmélyült, úgy vált elkerülhetetlenné perifériájának leszakadása, amely teljes politikai és gazdasági rendszerváltozással járt együtt.

4. A piacgazdasági átmenet nehézségei

Kelet-Közép-Európa országai 1989–1990-ben békés úton megdöntötték a bomlófélben lévő pártállami diktatúrát, helyreállították az emberi szabadságjogokat és a parlamentáris demokráciát. A politikai rendszerváltozás Délkelet-Európában jóval nehezebben, meg-megtorpanva, és kevésbé radikális, felemás módon ment végbe. Mindenütt kezdetét vehette azonban a történelemben példa nélkül álló folyamat: a jóformán egyeduralkodó állami szektor fokozatos lebontása, az átmenet a magántulajdonra épülő piacgazdaságba. A rendszerváltozás felszínre hozta a korábban lappangó társadalmi-gazdasági bajok egész sorát, amelyek kisebb-nagyobb mértékben a térség valamennyi országára jellemzők:

a) Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa kis államai erősen rá vannak utalva a nemzetközi munkamegosztásra, ám a Szovjetunió fizetésképtelenné válása, majd felbomlása (1991) megfosztotta őket legfőbb felvevőpiacuktól. Az elkerülhetetlen külkereskedelmi irányváltást nehezítette a tartós világgazdasági recesszió és az EU-országok részéről megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció), amelyen csak a társulási egyezmények kereskedelempolitikai intézkedései enyhítettek. (Ezekkel az EU-ról szóló fejezetben foglalkoztunk.)

b) Az autarkiára irányuló gazdaságpolitika következményeként a szocialista államok ipari termelőkapacitásai szétaprózottak voltak,egy-egy ország túl sokféle terméket állított elő. Az üzemek műszaki felszerelése elavult, termelékenységük messze elmaradt a világszínvonaltól. (A legkorszerűbb technológiák beszerzését a katonai szembenállás évtizedeiben a fejlett országok adminisztratív úton, a szocialista országokra vonatkozó tilalmi listákkal is akadályozták.) A korszerűtlen iparszerkezet és az alacsony műszaki színvonal pazarló anyag- és energiafelhasználáshoz vezetett. (A térség országai 1990-ben azonos értékű nemzeti termék előállításához a fejlett államoknál 4–6-szor több energiát használtak fel.) A volt szocialista országok termékeinek jelentős része előállítási költségeinél vagy minőségénél fogva versenyképtelennek, a világpiacon eladhatatlannak bizonyult.

c) A szocialista fejlődés évtizedeiben az állam életben tartotta a versenyképtelen ágazatokat is, és a munkaerő pazarló, fölösleges foglalkoztatásával is elejét vette a munkanélküliségnek. A rendszerváltozás után 1989 és 1992 között a térség gazdasági teljesítménye kb. 30%-kal esett vissza, és még ezután is csak lassan, akadozva állt át fenntartható növekedési pályára. A 90-es évek végéig csupán Lengyelországnak sikerült meghaladnia, Magyarországnak, Szlovéniának és Szlovákiának pedig elérnie a tíz évvel korábbi szintet (77. ábra). Az egész iparágakat sújtó válság, a veszteséges vállalatok felszámolása és a jobb munkaszervezésből adódó létszámcsökkentés tömeges (összesen kb. 10–15 millió főnyi) munkanélküliséget idézett elő. A gazdaság visszaesésének és az életszínvonal romlásának mértéke országonként igen különböző volt. Általában minél erősebb volt a szovjet gazdasághoz való kötődés, annál nehezebb volt a piacváltás, és ez a GDP csökkenésében, a külkereskedelmi forgalom zsugorodásában nyilvánult meg, amint azt pl. Bulgária vagy a balti államok esete mutatja. Románia hanyatlásának hátterében a piacgazdasági átmenet lassúsága, a szerkezetátalakító reformok halogatása tapintható ki, míg a legtöbb jugoszláv utódállam gazdaságát az elhúzódó háborús konfliktusok taszították mélypontra. Viszonylag enyhébb megrázkódtatással járt az átmenet Lengyelországban – ahol a GDP csökkenése már a 80-as évtizedben jelentős volt –, valamint a többi kelet-közép-európai országban, ideszámítva Szlovéniát is.