Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

73. ábra > A lapp rénszarvaspásztorkodás

A téli és nyári legelőket szabályszerűen váltogató rénszarvas-pásztorkodás ma már itt sem önellátásra, hanem kereskedelmi értékesítés céljából történik. A hús tárolásáról nagy hűtőházak gondoskodnak. A rénszarvastenyésztés a csernobili atomerőmű-katasztrófa egyik legnagyobb kárvallottja volt. A levegőből kiülepedő radioaktív céziumizotópok ugyanis a rénzuzmóban felhalmozódtak, és onnan az állatok testébe kerültek. Emiatt a levágott állatok húsát meg kellett semmisíteni. A rénszarvasok természetes táplálékát mindmáig „tiszta” takarmánnyal egészítik ki, hogy húsuk fogyasztásra alkalmassá váljon. A rénszarvastenyésztés súlyos válságán csak tetemes állami támogatással sikerült úrrá lenni.

5. Finnország

5.1. 1. Megkésett fejlődés

Finn nyelvrokonaink hazája etnikai szempontból különbözik ugyan szomszédaitól, ám történelmi múltja, kulturális öröksége, gazdasági és politikai kapcsolatai ma is szorosan összefűzik a skandináv államokkal. E kapcsolat fontos elemét képezi a svéd anyanyelvű kisebbség, amelyet – bár az 5,3 millió főnyi lakosságon belül részaránya nem éri el a 6%-ot – a finnel egyenrangú államalkotó népnek ismer el az alkotmány.

A hosszan tartó svéd uralom hatásaként a műveltebb társadalmi rétegek a XIX. században még jobbára svédül beszéltek, és a finn csak 1886-tól emelkedett a második hivatalos nyelv rangjára. A függetlenség elnyerése (1917) után a finn és a svéd egyaránt államnyelv maradt. A svéd közösségnek az óvodáktól az egyetemekig terjedő önálló oktatási rendszere van. A törvényeket és a rendeleteket mindkét hazai nyelven megjelentetik. A helyi közigazgatás szempontjából kétnyelvűnek számít minden olyan település, ahol a kisebbség aránya a 8%-ot vagy lélekszáma a 3000 főt meghaladja. A finnországi svédek viszonylag kis területen – az Åland-szigeteken, valamint a délnyugati tengerparti sávban – tömörülnek; itt jó néhány svéd többségű település is akad. A példamutató nemzetiségi politika ellenére a svéd anyanyelvűek száma 1940 óta – amikor a kb. 4 millió fős lakosság majd’ 9%-át tették ki – fogyatkozik; ennek okai az 1960-as évek kivándorlási hullámában és a gyakori vegyes házasságokban, a spontán beolvadási folyamatban keresendők.

A finn–szovjet háború (1939–1940), majd a II. világháború nyomán Finnország súlyos területi veszteségeket szenvedett: Kelet-Karéliát és Pecsenga jeges-tengeri kikötőt a Szovjetunió szerezte meg. Az ország külpolitikai mozgástere beszűkült, ám belső függetlenségét sikerült megőriznie. A Szovjetunió által az országra rótt jóvátételi szállítások végső soron hozzájárultak a finn ipar megerősödéséhez, és megalapozták a nagy keleti szomszédhoz fűződő későbbi előnyös gazdasági kapcsolatokat. Európa kettészakadásának évtizedeiben Finnország külkereskedelmi forgalmának kb. 1/6-át a Szovjetunióval bonyolította le, s ezzel az aránnyal egyedül állt kontinensünk tőkés rendszerű államai között. Érthető, hogy a finn gazdaság az 1990-es évek elején igen megsínylette a szovjet piac összeomlását.

Finnország gazdasági fejlettsége a közelmúltig elmaradt a skandináv államok szintjétől; a társadalmi-foglalkozási átrétegződés és a népesség területi átrendeződésének tendenciái is egy-két évtizedes késéssel jelentkeztek, s a felzárkózás utolsó szakasza csak az 1980-as években fejeződött be. A kereső népesség aránya alapján az ipar az 1960-as évtizedben előzte meg a mezőgazdaságot. Jelenleg a finneknek alig 4%-a agrárfoglalkozású, és a mezőgazdaság termelési értéke kevesebb, mint a fakitermelésé. Az alacsony termelékenység részben a mostoha természeti feltételekkel magyarázható (74. ábra).

74. ábra > Finnország: a területhasznosítás arányai

Bár Finnország területének (338 ezer km2) csak 7%-a szántó, hasonló földrajzi szélességen a művelt földek sehol másutt nem érnek el ilyen magas arányt. A legtöbb mérsékelt övi kultúrnövény termesztésének északi határa keresztülszeli az országot, és sokoldalú mezőgazdaság folytatására csak a délnyugati országrész éghajlati feltételei teremtenek alapot. A középső országrészen rövidebb a vegetációs időszak, és a nyár vége felé olykor beözönlő fagyos légtömegek veszélyeztetik a gabonatermést. Nem kedvezőek a talajviszonyok sem. A legjobb talaj a parti síkságon, a Yoldia-tengertől hátrahagyott agyagos üledéken alakult ki. A fenékmoréna-területen a sok szálban álló szikla és kőgörgeteg nehezíti a művelést. A végmoréna- és ózvonulatok erősen podzolosodott homokos talajából csak műtrágyázással lehet jobb termést kicsikarni. Az ország területének közel harmadát borító mocsarakat és lápokat lecsapolással, alagcsövezéssel igyekeztek a mező- vagy erdőgazdálkodásba bevonni. Az Európai Unióhoz való csatlakozás óta viszont jelentősen csökkent a szántóterület. Az agrárágazat válságából a parlagföldek erdősítése, valamint a rostnövények és a biogazdálkodás elterjedése jelenthet kiutat (Häkkilä, M. 1999).

Az utóbbi évtizedek belterjes irányú fejlődése ellenére a mezőgazdaság műszaki színvonala és termésátlagai nem érik el a dán vagy svéd szintet. A gazdaságok kevésbé specializáltak, s általában a szántó mellett réttel és erdőterülettel is rendelkeznek. Az 1920-as években, majd a II. világháború után – amikor a 400 000 karéliai menekült felét a mezőgazdaságban kellett elhelyezni – nagyszabású földreformot hajtottak végre, ami a kis- és középparaszti gazdaságokat juttatta túlsúlyba; napjainkra viszont a 20 ha feletti birtokok aránya már az 55%-ot is eléri.

Az ország szántóterületének harmadát szálastakarmány, negyedét árpa, ötödét zab foglalja el; a takarmánynövények délről északra haladva fokozatosan mind nagyobb teret kapnak. (Leginkább árpából készítik a különböző szeszes italokat, mint például a világhíres Finlandia vodkát.) A szerény búzatermelés délnyugaton összpontosul, ahol hellyel-közzel az őszi búza is megterem; északi határa a tetemes fagykárok és az import árcsökkentő hatása miatt az utóbbi időben visszahúzódik. A tóhátságon helyenként a rozs is feltűnik. A kenyérgabona vetésterülete kevesebb, mint a szántók tizedrésze, és a belföldi fogyasztást sem fedezi. Burgonyát országszerte termesztenek, viszont a cukorrépaföldek a délnyugati partvidéken tömörülnek.

A finn mezőgazdaság uralkodó ága a szarvasmarha-tenyésztés, mely a nagyarányú szántóföldi takarmánytermesztés mellett a természetes rétek szénájára és a legelőkre támaszkodik. Az állomány létszáma (950 ezer) csökken, és tejtermékekből – vajból, sajtból és tejporból – már alig jut exportra. Az élelmiszer- és takarmánybehozatal viszont növekvő irányzatot mutat.

5.2. 2. A faipar és a távközlés nagyhatalma

A finn gazdaság legfőbb természeti erőforrása az ország bő kétharmadát borító erdő. Ősidők óta ez adta a házak építéséhez, a szerszámok készítéséhez a nyersanyagot, a fűtéshez a tüzelőt; a kitermelt fa 30%-át ma is ilyen célokra fordítják. Már a XVII–XVIII. században megkezdődött a tengerparton a hajóépítés, és a fenyőfából nyert kátrányt Angliába, Hollandiába és Franciaországba szállították. A XVIII. századtól fűrészárut, bányafát, faszenet is exportáltak. A XIX. század vége felé fogtak hozzá a cellulóz- és papíripar kiépítéséhez, ami a függetlenné válás után fokozott ütemben folytatódott. A kitermelt fa túlnyomó részét ma már vegyi úton cellulózzá, illetve papírrá dolgozzák fel.

A faipar legkorábbi telephelyei vízesések, zuhatagok mellett alakultak ki, melyeknek energiáját a fűrésztelepek közvetlenül hasznosítani tudták. A cellulóz- és papíripart nagy vízigénye mellett a nyersanyag hajdani fő szállítási módja, a faúsztatás is a nagyobb folyókhoz kötötte. A legfontosabb üzemeket (Kotka, Pori, Oulu, Kemi) a folyók torkolatánál építették, ahonnan a termékeket tengerjáró hajók fuvarozhatták tovább. Sok fafeldolgozó üzem működik a finn tavak partján is, ahol a faúsztatás természetes útvonalai megszakadnak (Imatra, Lahti, Tampere stb.). Finnország a világ fűrészáru- és papírkiviteléből, cellulózexportjából 5–10%-kal részesedik.

A finn fafeldolgozás kezdettől fogva exportra orientált iparágként fejlődött, s még mindig az ország kivitelének 1/5-ét adja. Az ipar egyéb ágai – köztük a gépgyártás – sokáig csak a belső piac igényeit igyekeztek kielégíteni. Gyökeres változás következett be a II. világháború után, amikor Finnországnak jórészt iparcikkek szállításával kellett lerónia jóvátételi kötelezettségét. A Szovjetunió a jóvátétel megszűnte után is évtizedeken át biztos piacot nyújtott a gépgyártás termékeinek. Az ipar szerkezeti átalakulását jelzi, hogy az exportképessé vált fémfeldolgozás munkáslétszáma alapján az 1960-as évek óta megelőzi a fa- és papíripart, bár termelékenysége kissé elmarad az utóbbié mögött. A déli kikötővárosokban – főként Helsinkiben – összpontosul a nagyrészt orosz megrendelésre dolgozó hajóépítés (különösen a jégtörők építése), amit hajómotorok gyártása egészít ki. Fejlett az elektrotechnikai ipar is. Világszerte keresettek a finn fűrészipari és papíripari gépek, gyári berendezések. Az 1980-as évek óta a számítógép-terminálok, valamint más elektronikai és távközlési termékek a kivitel legfontosabb tételei közé tartoznak (export mintegy 1/4-e).

A finn ipar sikerágazatának számító távközlés világszerte ismert „zászlóshajója”, a Nokia jól példázza a transznacionálissá terebélyesedő vállalatok ésszerűen végrehajtott, eredményes szerkezetváltását. A kis papírgyártó céget 1865-ben alapították, majd a XX. század elején gumiárukat és elektromos kábelt előállító részlegekkel gyarapodott. Az 1970-es években tevékenységének középpontjába a tévékészülékek gyártása került, de már belefogott a távközlési ágazat fejlesztésébe is. Az első Nokia mobiltelefon-készülék 1987-ben került piacra. Az 1995–1996-ban végrehajtott karcsúsítás, profiltisztítás óta a telekommunikációs rendszerek gyártása, telepítése és üzemeltetése képezi a vállalatbirodalom egyetlen tevékenységi területét; a mobiltelefonok gyártásában a világelsőséget is megszerezte. A Nokiának 2005-ben 9 országban összesen 15 termelő egysége és 11 kutatási-fejlesztési központja működött, valamint 60 000 alkalmazottja volt. A mamutcég 2005. évi forgalma – 34,2 milliárd euró – a magyarországi teljes GDP majd’ 40%-ának felel meg.

A gépipar ugrásszerű fejlődése a XX. század közepétől megkövetelte a korábban néhány elszórt kicsiny üzemből álló, külföldi nyersanyaggal dolgozó vas- és színesfém-kohászati bázis szélesítését, ez pedig az ország ércvagyonának felkutatását és kiaknázását serkentette. A legfontosabb érclelőhelyek a Botteni-öböl északi zugától a tóhátság keleti részéig húzódó széles sávban találhatók. Outokumpu környékén rezet, valamint cinket, kobaltot és nemesfémeket tartalmazó piritet fejtenek, kissé délebbre pedig nagy nikkelérc-lelőhelyeket tártak fel. Kemi környékének krómércbányászata az első helyen áll Európában.

A finn vaskohászat termelése az állami kézben levő nagy raahei vas- és acélkombinát mellett több kis acélmű között oszlik meg (3 M t nyersvas, 4,5 M t acél). Finnország nyersvas- és acélexportja meghaladja a speciális ötvözetek és félgyártmányok behozatalának értékét. A kohászat szénigényét jórészt lengyel importból elégítik ki.

A színesfémkohászat telephelyei a Botteni-öböl keleti partvidékén sorakoznak (Tornio, Kokkola, Pori, Harjavalta). A pirit az alapja nemcsak a színesfémek, hanem a kénsav előállításának is; az utóbbi nélkülözhetetlen a cellulózgyártáshoz és a műtrágyaiparban. A vegyipar nyersanyagbázisa az orosz kőolajat feldolgozó finomítóüzemekkel szélesedett (Porvoo, Naantali). A kőolaj és a csővezetéken érkező orosz földgáz az energiagazdaságban is egyre nagyobb szerephez jutott, mert a kiaknázható vízerő kimerülőben van. Az ország két atomerőműve a Finn-öböl, illetve a Botteni-öböl partján épült fel, s a belföldi áramtermelés 1/3-át adja. Az elektromos áram 1/5-e külföldről – főként Oroszországból – érkezik. Az importfüggőség csökkentése céljából bővítik az atomerőműveket és növelik a biomassza energetikai hasznosítását.

Finnország flottája kicsiny, és a tenger szerepe a gazdasági életben a skandináv államokhoz képest csekélynek tűnik. A feldolgozóipar zöme azonban a déli-délnyugati tengerpart városaiban tömörül, amelyek a behozatal és a kivitel túlnyomó részét bonyolítják le. Délnyugat-Finnország volt az államterület benépesülésének történelmi góca, a svéd behatolás kapuja. Mezőgazdasági potenciáljánál fogva is ez a legsűrűbb lakosság eltartására alkalmas vidék. Az ipari fejlődéssel együtt járó városodás mindinkább ide koncentrálja a népességet. Az ipari dolgozók 1/5-e Helsinkiben és környékén él, s a három legnagyobb város (Helsinki, Tampere, Turku) együttesen a finn iparnak csaknem a felét tömöríti. A déli-délnyugati feldolgozóipari körzettel szemben áll az ország északi harmadát elfoglaló Lappföld gyér, s újabban még fogyatkozó lakosságával, elmaradott gazdaságával. A tóvidék és Kelet-Bottnia főleg kitermelő- és alapanyaggyártó iparával széles átmeneti sávot alkot a gazdaság regionális különbségeinek két pólusa között.

A finn területfejlesztési politika hosszú évtizedekig pénzügyi erőforrásokat csoportosított át a gazdaságilag legfejlettebb déli partvidékről az ország belső és északi régióiba. Ennek révén eleinte főleg az ipar, újabban pedig a kutató-fejlesztő és felsőoktatási tevékenység decentralizációját támogatta. Európán belül Finnországban a legmagasabb a „távmunkavállalók” aránya: az összes kereső 1/6-a a telekommunikáció révén tart kapcsolatot cégével vagy ügyfeleivel.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás idején a megyék hagyományos rendszere mellett elég önkényesen – lényegében az égtájakhoz igazodva – tagolták az országot NUTS 2 szintű régiókra. Ez a provizórikusnak tekinthető beosztás sem a funkcionális kapcsolatok, sem a homogenitás szempontjait nem elégíti ki, ezért az alábbi áttekintésben el kell térnünk tőle.

5.3. 3. A feldolgozóipar vonzáskörzete: a déli partvidék

A déli-délnyugati partvidék az országnak természeti adottságokkal leggazdagabban felruházott tája. A vegetációs időszak hosszú, a meleg nyár (Helsinki júliusi középhőmérséklete 18 °C) a búzát, cukorrépát is beérleli. A posztglaciális agyaglerakódások talaján összefüggő, nagyüzemi művelésre is alkalmas szántóföldek alakultak ki, melyek itt az összterület közel harmadrészét foglalják el. A tanyahálózat központjai, a „templomos falvak” népesebbek, mint az ország más részein, és eredetük gyakran a középkorig nyúlik vissza. A vörösbarna vagy – újabban – fehérre festett, fából épült parasztházak a gazdasági épületekkel és a jobbára vízparton emelt, elmaradhatatlan fürdőházzal, a szaunával együtt tágas udvart fognak körül.

A városok rendszerint modern arculatúak, és kevés műemlékkel büszkélkedhetnek, mert régi faházaik időről időre tűzvészek martalékává lettek. Ez vonatkozik Finnország hajdani fővárosára, a XII. században alapított Turkura (170) is, amely külön svéd és finn nyelvű egyetemével mindmáig kimagasló kulturális központ. Turku az ország tengeri kapuja a skandináv országok felé, fontos importkikötő, mely szigorú teleken Helsinki forgalmát is magához vonzza. Stockholmhoz való közelsége miatt a legnagyobb személyforgalmat bonyolítja le. Malom- és cukoripara részben a termékeny vidékről, dohányipara teljes egészében importból kapja nyersanyagát. Jelentős hajóépítő és textilipara is.

A Finnország partjait övező 50 000 sziklasziget – sér – Turku közelében alkotja a legsűrűbb rajokat. A Botteni-öböl közepén hasonló jellegű a teljesen svéd lakosságú Åland-szigetcsoport, amely széles körű autonómiával rendelkezik, és a letelepedési, valamint adóügyi jogszabályok terén az EU részéről is kivételes elbánást élvez. A világtól elzárt kicsiny szigetek üdülőforgalma növekszik, állandó lakosságuk viszont – elsősorban Stockholm vonzására – egyre jobban fogyatkozik.

A Finn-öbölbe nyúló, sérektől védett félszigeten fekszik a finn szellemi élet és a feldolgozóipar fellegvára, Helsinki (550, ev. 880). A XVI. század közepén alapított kis települést az orosz cár 1819-ben tette fővárossá, mert a svéd befolyástól távolabb, Szentpétervárhoz pedig közelebb esett, mint Turku. Belvárosának sakktáblaszerű alaprajza és klasszicista épületei Engel cári főépítész nevéhez fűződnek. Az utóbbi néhány évtizedben Helsinki körül egymástól tengeröblökkel vagy fenyvesekkel elkülönített, tervszerűen a természetes környezetbe ágyazott alvó- és bolygóvárosok széles öve alakult ki, mely a központi városból is elszívja a lakosságot (Kiss É. 1999). Helsinki sokrétű iparából a gépek, elektromos berendezések, fogyasztási cikkek gyártása, valamint a hajóépítés (Wärtsilä Művek) és a porcelángyártás (Arabia Művek) emelkedik ki. Peremvárosai közül Espoo (230) a Nokia távközlési vállalatbirodalmának központja.

Helsinkitől keletre, a Finn-öböl partján fekszik Porvoo. A régi kereskedőváros hangulatos faházait megkímélték a tűzvészek, s a legutóbbi időkig szinte érintetlenül őrizte meg XIX. századi arculatát. Porvoo a kőolaj-finomítás és a hozzá kapcsolódó vegyipar egyik új központja. A nem messze fekvő Loviisa szovjet berendezésű atomerőműve az energiában szűkölködő déli iparvidék elektromosáram-ellátását hivatott szolgálni.

A Finnországra oly jellemző fafeldolgozás a déli tengerpart városai közül egyedül Kotkában (55) fejlődött naggyá, mert a Kymi folyó torkolatában épült város erdőkben gazdag háttérrel rendelkezik. Kotka és környéke a finn faköszörület-, cellulóz- és papírgyártás legfontosabb gócterülete, maga a város pedig az ország első exportkikötője. Műtrágyagyára hazai kénsavat és importált foszfátot használ fel. Ikervárosa, Karhula fafeldolgozó ipara mellett acélművéről és üveggyáráról nevezetes.

5.4. 4. A tóhátság és a botteni partvidék

A Salpausselkä végmoréna-vonulatától északra elterülő tóhátság nagy területei a XVI–XVII. században kezdtek benépesülni, igazi gazdasági jelentőségük azonban csak a XIX. században, a fakitermelés térhódításával bontakozott ki. A tóvidék Finnország erdőkben leggazdagabb tája, ahol a dús vízhálózat a szállításnak és a fafeldolgozásnak egyaránt kedvez. Az államterület 8%-át képviselő 55 ezer tó nagy része itt található. A víz a tóhátság felszínének kb. negyedrészét foglalja el. A tavak labirintusában az ózvonulatok alkotnak kitűnő természetes útvonalakat. A szórványtelepülések is az ózok mentén, keleten pedig a magasabbra emelkedő erdős dombhátakon sűrűsödnek, míg a vizenyős laposokat, fagyzugokat általában kerülik. Szántók csak elszórtan, kisebb-nagyobb foltokban tűnnek fel. A parasztság fő jövedelemforrása a tejelő szarvasmarha-tenyésztés mellett az erdő. A tóhátság keleti részéről – Karéliából – tetemes elvándorlás irányul a déli városok – elsősorban Helsinki – felé.

A tóvidék legnagyobb ipari központjai a déli peremvidéken alakultak ki. A Saimaa-tó partján épült Lappeenranta (60) és Imatra (30), ahol a tó vízgyűjtő területéről kitermelt fát óriási cellulóz- és papírgyárak dolgozzák fel. A Vuoksi folyó híres sellőinek helyén működő imatrai vízerőmű (160 MW) az elektroacél-gyártást is ide vonzotta. A II. világháborút követő határmegvonás a Saimaa-tóból a Finn-öbölbe vezető Saimaa-csatornát kettészelte, s ezzel a viborgi tengeri kijárat felé a forgalom megbénult. Később azonban Finnország bérbe vette a csatorna alsó szakaszát, és az 1960-as évek végén a korszerűsített vízi úton újból megindulhatott a faipari termékek kivitele.

A Päijänne-tó vízrendszerének déli végében Imatrához hasonló fekvése van Lahtinak (100). A város fontos vasúti csomópont, és gépgyártásáról, fűrészmalmairól, valamint kiemelkedő bútoriparáról nevezetes. A tóvidék legnagyobb, és az ország harmadik legnépesebb városa Tampere (200). Két tó közti zuhatagos folyószakasz energiája vonzotta ide a textilipart, mely eleinte a környéken termő lenre, később azonban szinte teljesen behozott nyersanyagra támaszkodott. Tampere a lassan hanyatló könnyűipar fellegvára, a „finn Manchester”, mely az ország textiliparának, kötszövő-, bőr- és cipőiparának számottevő részét tömöríti. Fontos még gépipara (turbinák, mozdonyok gyártása), valamint környékének cellulóz- és papírgyártása is.

A botteni partvidék régen benépesült terület. Délen keskeny, észak felé szélesedő, rossz lefolyású síkság szegélyezi, ahol a mocsarak és lápok aránya az összterület 50–60%-át is eléri. A vizenyős alföld erdőállománya silány, termőföldet csak költséges meliorációs munkával lehet nyerni. A déli partvidék svéd anyanyelvű lakossága prémesállat- (nyérc-) tenyésztéssel egészíti ki jövedelmét. A nagyobb települések a tengerparton, különösen a folyók torkolatánál alakultak ki.

A Botteni-öböl északi zugában, a svéd határon fekszik Tornio (20), ahol a közelben bányászott krómércből ferrokrómot, valamint rozsdamentes acélt állítanak elő. Lappföld tengeri kijárata a hasonló nevű folyó torkolatában épült Kemi (25). Itt vannak Európa legnagyobb fűrésztelepei, de cellulóz- és papíripara is jelentős. Délebbre Oulu (130) az északi országrész kimagasló kutató-fejlesztő centruma, hatalmas fafeldolgozó központ és a nitrokémiai ipar legfontosabb telephelye. Az Oulu folyón épült nagy vízerőművek is ösztönözték iparának kibontakozását, bár az áram nagy részét távvezetéken a déli országrészbe továbbítják.

A tóhátság bányáiból az érceket dúsítás után a Botteni-öböl partvidékére szállítják feldolgozás céljából. A nyugat felé tartó folyók energiája és a rajtuk leúsztatott fa szintén a tengerpart iparosodását segítette. Raahéban működik az ország legnagyobb, ma már jórészt külföldi ércet feldolgozó vaskombinátja. Az outokumpui piritből Kokkolában a kobalt kivonása után kénsavat gyártanak, a rézkoncentrátumot pedig Poriban kohósítják. Pori (75), a tamperei iparvidék kikötője, jelentékeny fafeldolgozó központ. Gépgyártása a finn hajóépítő ipart látja el motorokkal. Közelében nagy nikkelkohó működik. A sokoldalú ipar energiaigényét Kokemäen folyó erőművei fedezik. Vaasa (60) elektrotechnikai iparával és hajóépítésével foglal el fontos helyet az ország gazdasági életében.

5.5. 5. Lappföld: a belső kolonizáció tartaléka

Finnország északi harmada – mely nagyjából Lappföld tartománnyal esik egybe – rendkívül ritkán lakott: átlagos népsűrűsége 2 fő/km². Az első finn telepesek a XVI–XVII. században érkeztek ide, és fokozatosan a legészakibb területsávra szorították vissza az akkor még nomád, rénszarvastenyésztő lappokat. A két világháború között, majd a II. világháború után sok nincstelen parasztcsaládot a távoli északon juttattak földhöz, s ezzel meggyorsult a belső kolonizáció. 1910 és 1980 között hatszorosára nőtt a szántóterület, ám az összterület 1%-át sohasem érte el. A rozs és az árpa termesztésének határa újabban Lappföld délnyugati részére húzódott vissza, s előtérbe került a hűvös éghajlatot jobban tűrő takarmánytermesztés, rétgazdálkodás, amely a tejelő szarvasmarhatartás szolgálatában áll. A lappföldi paraszt megélhetési forrásait az állami erdőkben – sokszor vándor favágóként – végzett fakitermelés, valamint a rénszarvastartás egészíti ki. Az ízletes húsú, értékes bőrt és szőrmét adó állatok nyáron szabadon legelnek az erdőben, télen pedig a réntenyésztő szövetkezetek pásztorai ügyelnek rájuk.

Az út- és vasúthálózat bővülésével az utóbbi évtizedekben kezdték bekapcsolni a fakitermelésbe Lappföld roppant területű, de csekély hozamú erdőségeit. A Kemi folyón sorra épültek a vízerőművek, az áramot azonban távvezetéken a déli országrészbe továbbítják. Mindez kevés és egyoldalú munkaalkalmat biztosít, ezért a kolonizációs hullám végetértével az északi tartomány vándorlási mérlege veszteségessé vált.

A lappföldi népesség érdekes színfoltját jelentik a tartomány névadói, a három legészakibb község területén élő lappok. Lélekszámuk 5–6000-re (a szigorúbb anyanyelvi adatok szerint ennek harmadára) tehető. Fő foglalkozásuk az Inari-tó környékén a halászat, a nyugati hegyvidéken pedig a rénszarvastenyésztés, melyet korszerű segédeszközök (autó, motorszán) felhasználásával folytatnak. Állandó településeik – elszórt tanyák – az erdőövben alakultak ki, ahol az állatok téli legelői vannak. A rénszarvas a vékony hóréteg alól kaparja ki táplálékát, a talajt borító zuzmókat. A téli legeltetéskor a csordákat csak a pásztorok kísérik, akik olykor 2–3 hétig sem térhetnek haza. Tavasszal, amikor az erdőt ellepik a szúnyogok milliárdjai, a rénszarvasok északabbra, az erdőhatáron túl elterülő tundrákra vonulnak. A lapp családok is követik az állatokat, s ilyenkor fából épült nyári hajlékokba vagy kúp alakú sátrakba költöznek. Az állandó téli és az ideiglenes nyári hajlékok váltogatásával járó transhumance az egykori nomád életforma maradványa (73. ábra).

Lappföld kulturális, kereskedelmi és idegenforgalmi központja Rovaniemi (60). A várost 1944-ben a visszavonuló német csapatok Lappföld többi településéhez hasonlóan felperzselték, s azután a legkorszerűbb tervek alapján épült újjá. A lappföldi tájak háborítatlan szépsége, a kora nyári síidény, az északi határon 73 napig megfigyelhető éjféli nap szokatlan látványa és végül a lapp népviselet egzotikus színei növekvő idegenforgalmat vonzanak, ami ösztönzőleg hat az iparosodás fehér foltjának számító terület gazdasági fejlődésére.
Chapter 6. Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa (A volt szocialista országok)