Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Probáld Ferenc

A 9251 km² területű sziget – Szicília és Szardínia után – a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigete. Ciprus Törökország déli partjaitól légvonalban mindössze 70, Szíriától 95, Krétától viszont már 550 km-re fekszik; a sziget természetföldrajzi szempontból Délnyugat-Ázsiához sorolódik, ám politikai, gazdasági és kulturális szempontból Európához tartozik, amit megerősített a Ciprusi Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozása (2004).

A sziget észak–déli irányban négy eltérő arculatú tájra osztható:

1. Az északi partvidékkel párhuzamosan helyezkedik el a triász-jura üledékből álló Kyrenia-hegylánc (legmagasabb pontja 1024 m), mely a törökországi Toros hasonló korú vonulataival mutat rokonságot.

2. Délebbre fekszik a Mezaorea-síkság lapos, egyhangú felszíne; a fiatal feltöltés alól ki-kibukkannak a harmadidőszaki meszes homokkő táblái. A hegységperemeken terjedelmes hordalékkúpok borulnak a sík fölé, az alföldet pedig a negyedidőszaki nedvesebb periódusok emlékét őrző széles talpas völgyek szelik át, amelyekben ma nyárra kiszáradó patakok csörgedeznek.

 3. A sziget főgerincét alkotó, mintegy 3000 km2 területű Troodosz-hegységet (Olimbosz, 1953 m) széles hegylábi sáv övezi. A hegységekben kréta időszaki óceáni litoszféra-darab maradványai (földköpeny eredetű kőzetek, gabbrók, párnalávák) bukkannak a felszínre. A szigetnek nevet adó réz-szulfidok (küprosz = réz [gör.]) a párnaláva-rétegekben halmozódtak fel.

4. A hegységtől délre lealacsonyodó hegysorokkal tagolt partvidék helyezkedik el. E megtelepedésre leginkább alkalmas területet ugyanakkor földrengések veszélyeztetik.

A száraz mediterrán éghajlatú szigeten a június közepétől szeptember közepéig tartó forró nyári időszakot 25–30 °C-os havi középhőmérsékleti értékek, a november és március közé eső csapadékos telet 10–15 °C-os értékek jellemzik. A csapadék a domborzathoz igazodva erős eltéréseket mutat: Nicosia 360, Kyrenia 575, Limasszol 450 mm/éves csapadékértékével szemben a Troodosz tetőszintje 1200–1300 mm-nyi csapadékban, 1500 m fölött részben április-májusig megmaradó hócsapadékban részesül. Az eredeti növényzetet – részben az ércolvasztás faigénye miatt – mára szinte teljesen kiirtották. Az előhegységekben és a tengerpart közelében macchiát találunk, a hegységi völgyekben és szurdokokban leander virul. A Troodosz viszonylag nehezen megközelíthető nyugati területein még megmaradtak a híres cédruserdők, melyekben őshonos muflonok tanyáznak. A hüllőket nagyszámú gyík és vipera képviseli. Gazdag a madárvilág: a Kyrenia-hegyláncban sasok fészkelnek, a sziget déli partvidéke a költöző madarak egyik kedvelt átvonulási szállása (Nemerkényi A. 1998).

Ciprus 1570 és 1878 között török uralom alatt állt, majd brit fennhatóság alá került. Az 1950-es években kibontakozó nemzeti felszabadító mozgalom a Görögországhoz való csatlakozást („enozisz”) írta zászlajára, Törökország viszont Ciprus megosztását szorgalmazta. Az 1960-ban kikiáltott függetlenség kompromisszumos megoldást jelentett; Nagy-Britannia mindmáig fenntartotta szuverenitását két hatalmas katonai támaszpont felett.

A sziget egymillió főnyi lakosságának kb. 4/5-e görög, 1/5-e pedig a mohamedán török közösséghez tartozik. A két népcsoport közötti alkotmányos hatalommegosztást a görög ciprióták felszámolták, és ez polgárháborúba sodorta az országot. 1974-ben török csapatok szálltak partra, és elfoglalták a sziget gazdaságilag legértékesebb részét.⁸Majd’ kétszázezer görög és több tízezer török kényszerült elhagyni lakóhelyét, és a korábban aránylag egyenletesen elszórt két etnikai közösség területileg is különvált. A sziget északi részén kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, melyet egyedül Törökország ismert el; ide Anatóliából több tízezer telepes érkezett, ám a gazdaság, az újból felvirágzó göröglakta országrésszel szemben, a tartós pangás jeleit mutatja. Az Európai Uniónak is csak Ciprus görög része vált tagjává (5896 km², 780 ezer l.), miután lakói népszavazáson utasították el az ENSZ rendezési tervét az ország egyesítésére.

Ciprus jellegzetes mediterrán mezőgazdasága nem fedezi a lakosság élelmiszerigényét, viszont értékes termékei – részben feldolgozva – a kivitel 40%-át adják. A legfontosabb gabonatermő terület a sziget középső részén húzódó száraz Mezaorea-síkság (Mezaorea = hegyköz) (62. ábra). Az öntözhető földekről sok vetőburgonya kerül külföldre; elterjedt a dohány és a gyapot is. Az ország déli felében magasodó Troodosz-hegység lejtőin nehéz, édes borokat adó szőlők, valamint olajfaligetek díszlenek. A kikötővárosok körül hatalmas öntözött déligyümölcs-ültetvények és primőráruk szállítására berendezkedett zöldségkertészetek sorakoznak. A forró partvidéket kedvelő szentjánoskenyérfa termése is fontos exportcikk.

62. ábra > Ciprus mezőgazdaságának térképvázlata

A görög országrészen az elmúlt időszakban rohamosan bővülő feldolgozóipar kisüzemei főleg élelmiszereket, cigarettát, szövetet, ruházati cikkeket és bőrárukat készítenek, s termékeikből sokat szállítanak az arab országokba is. Az energiaellátás alapját a behozott kőolajtermékek képezik. A sziget megosztása után a déli részen elsősorban a turizmust, a szállodaipart, a hajózást és egyéb szolgáltató ágazatokat fejlesztették. A sok középkori műemléket őrző hangulatos városok és a kellemes mediterrán tengerpart számottevő idegenforgalmat vonzanak; ez ma a gazdaság fő tartóoszlopa. Az „olcsó zászló” előnyei folytán Ciprus a világ 7. legnagyobb kereskedelmi flottájával dicsekedhet. A kedvező adózási feltételek sok ezer külföldi tulajdonban lévő és csak külföldön tevékenykedő (offshore) céget csábítottak a szigetre; az EU-csatlakozással azonban az adóterhek növekedtek. A gazdasági élet legfontosabb központja a kettéosztott főváros, Nicosia (Lefkoszia, 200, illetve 40) és a déli part nagy kikötője, Limasszol (Lemeszosz, 160). Az idegenforgalom kapuja Larnaca nemzetközi repülőtere.

Chapter 5. Észak-Európa

Probáld Ferenc

1. Rokon népek – történelmi kapcsolatok

A három skandináv királyság – Svédország, Norvégia és Dánia –, valamint Finnország és Izland Európának, s egyszersmind Földünknek legészakibb fekvésű államai. A természeti adottságokon kívül elsősorban a közös történelmi örökséggel magyarázható, hogy az északi országok csoportját sokoldalú politikai és gazdasági együttműködés fűzi össze. Ennek keretében már 1954-ben létrehozták a közös észak-európai munkaerőpiacot, megteremtették az állampolgáraikat kölcsönösen megillető letelepedési szabadságot, majd egységes vízumpolitikát léptettek életbe.¹

Az Európa többi részétől elszigetelt, távol eső északi területekre a társadalmi-gazdasági fejlődés ókori hullámai csak nagy késéssel jutottak el. A mai lakosság ősei, az északi germán törzsek dél felől, a tengerszorosokon átkelve vándoroltak be a Skandináv-félszigetre, a finnek pedig jóval később, a Kr. u. I. évezred elején, részben a Finn-öblön, részben a Karéliai-földszoroson keresztül érkeztek a Baltikumból jelenlegi hazájukba. A skandináv népek életében korán nagy fontosságra tett szert a hajózás: a normannok VIII–XI. századi tengeri kalandozásaik során benépesítették Izlandot, felfedezték Grönlandot, Európában pedig az atlanti partoktól egészen Itáliáig portyáztak, sőt szárazföldi úton Bizáncig is eljutottak. Zsákmányszerző, rabló hadjárataik egyrészt a mostoha észak népfölöslegének levezetését, másrészt a fejlettebb, gazdagabb déli országok kelendő árucikkeinek megszerzését szolgálták.

A IX–XI. században kialakult feudális skandináv államokat, valamint Izlandot és a XII. századtól svéd uralom alatt álló finn területeket a dán királyok a Kalmari Unióban egyesítették (1397–1523). A reformáció idején egyöntetűen az evangélikus lett az államvallás. Az északi országok kapcsolata a későbbi századokban is élénk maradt: Norvégia 1814-ig Dániával, majd 1905-ig Svédországgal volt perszonálunióban, Izlandot pedig az uralkodó személye 1943-ig, a független köztársaság kikiáltásáig Dániával fűzte össze. A finn nagyhercegség 1809-ben Svédországtól az orosz cár fennhatósága alá került, és csak 1917-ben jutott teljes függetlenséghez.

Az északi országok lakosságát jórészt egymással közeli rokonságban álló népek alkotják. A dánok, a norvégok és a svédek különösebb nehézség nélkül megértik egymás beszédét. Izland és a Feröer szigetek lakóinak nyelve régies szerkezetét megőrizve sajátos hangtani fejlődésen ment keresztül, ám a többi skandináv nyelvhez még mindig közel áll. Elüt tőlük viszont a finnugor nyelvcsaládhoz sorolható finn nyelv. Finnországban a sok évszázados svéd uralom emlékét az összlakosság 6%-át jelentő, de a gazdasági életben nagy befolyással rendelkező svéd anyanyelvű közösség őrzi, amely egyúttal kapcsolatot teremt a többi északi állam felé. A Finnország déli és nyugati partvidékén élő svédeken kívül nincs számottevő nemzeti kisebbség Észak-Európa országaiban. A Skandináv-félsziget északi felét hajdan benépesítő, finnugor nyelvet beszélő lappok (számik) száma csekély (Norvégiában kb. 40 000, Svédországban 20 000, Finnországban 6000), és beolvadásuk – kivált Finnországban – igen előrehaladt.

2. Öt természeti erőforrás

Az északi országok – Dánia kivételével – ritkán lakottak. A népesség területi eloszlása nagyjából a művelhető földek elhelyezkedéséhez igazodott, minthogy a nagyipar kifejlődéséig lényegében a mezőgazdaság eltartóképessége szabta meg a népsűrűség felső határát. A Skandináv-félszigeten és Finnországban a lakosság számának lassú gyarapodását évszázadokon át a telepesek északi előnyomulása, újabb és újabb irtványok feltörése kísérte. Amikor azonban átmenetileg meggyorsult a természetes szaporodás, a növekvő népességet sem a fokozott belső agrárkolonizáció, sem a még kibontakozóban levő gyáripar nem tudta felszívni: a XIX. század végén Észak-Európából évente 40–60 ezren vándoroltak ki a tengerentúlra. A II. világháború után a külső vándorlási egyensúly ismét helyreállt, sőt újabban – különösen Svédországban – a bevándorlás javára billent. A migráció irányváltásában az alacsony születési arányszám és a csekély természetes szaporodás (0–4‰, Izlandon 8‰) mellett döntően közrejátszott a magas életszínvonal, amit az immár fejlett tercier-ipari (posztindusztriális) társadalom biztosít. Bár a Föld lakosságának kevesebb mint 0,4%-a él az északi országokban, a világtermelésből kb. 2% esik rájuk, a világkereskedelemből való részesedésük pedig a 3,5%-ot is megközelíti.²

Észak-Európa országainak ipara magas technikai színvonalával, speciális nyersanyagbázisával és minőségi termékeivel fontos helyet foglal el a nemzetközi munkamegosztásban. A termelés legfontosabb ágai erősen koncentráltak és monopolizáltak. Az állami szektor az ipari termelésben 10–15%-os részesedést ér el, és csak egyes iparágakban játszik jelentős szerepet (Svédország: vasércbányászat, energiagazdálkodás; Norvégia: vízerőművek, vegyipar, vasércbányászat; Finnország: kohászat, erőművek, fafeldolgozás). A legfontosabb iparágak túlnyomóan kivitelre termelnek, viszont számos nyersanyagot és energiahordozót külföldről szereznek be.

A műszaki fejlődés nyomán megváltozott, átértékelődött a régóta hasznosított természeti erőforrások, a termőföld, az erdő meg a halban bővelkedő tengerek szerepe, és sor került az ércek, valamint a vízenergia-készletek nagyarányú kiaknázására (63. ábra). Az észak-európai országok gazdaságának mai szerkezetét azonban már elsősorban a humán erőforrások magas színvonala határozza meg.

63. ábra > A természeti erőforrások szerepe Észak-Európa országainak gazdaságában

3. Éghajlati és talajviszonyok: kevés termőföld

Észak-Európa felszínét a pleisztocén jégtakaró tarolta le. A Skandináv-hegység, valamint a Balti-őspajzs kemény kőzetei vásott sziklák formájában sokfelé előbukkannak a vékony morénaburok alól. Óriási területeken hiányzik, vagy csak elszórtan, kisebb-nagyobb foltokban fordul elő művelésre alkalmas talajtakaró. Összefüggő termőföldek csak a parti síkságokon és a svéd tóvidéken alakultak ki, ott, ahol a posztglaciális tengerelöntés talajképződésre alkalmas agyagos üledékeket hagyott hátra. A hajdani tenger partvonala – mely a szárazföld kiemelkedése folytán néhol közel 300 m tengerszint feletti magasságban húzódik – éles agrárföldrajzi határvonalat is jelent. A tengeri üledékeken kívül a Kelet-Jyllandot, a Dán-szigeteket és a Skåne-félszigetet vastag rétegben borító finom, vályogszerű fenékmoréna szintén kedvező feltételeket teremtett a talajképződéshez. A Skandináv-félsziget nagy részén és a finn tóhátságon viszont a sok durva sziklagörgeteg nehezíti a vékony fenékmoréna termővé tételét.

A sok terméketlen területen kívül az éghajlat is korlátozza a mezőgazdálkodás lehetőségeit (64. ábra). Dániában és Dél-Svédországban a vegetációs időszak kb. 250 napig tart, és csaknem minden mérsékelt övi kultúrnövény termeszthető. Izlandon és Lappföldön azonban a tenyészidőszak hossza a 150 napot sem éri el, és a rövid, hűvös nyár csak a szálastakarmányok és a burgonya beéréséhez elegendő. A csapadék mennyisége mindenütt jóval meghaladja az elpárolgásét, ezért az alföldeken sok a mocsaras, lápos terület, amelyet legfeljebb költséges meliorációs munkával lehet termővé tenni. A bőséges csapadék kilúgozza a talajt; a sovány podzolt csak Dél-Svédországban és Dánia keleti felében váltja fel termékenyebb barna erdei talaj.

64. ábra > A természetes növénytakaró, a növénytermesztés határai és a gazdasági élet övezetei Észak-Európában

A mezőgazdaság a legkedvezőbb természeti feltételeket Dániában találja meg, ahol világviszonylatban is igen magas a szántók aránya (54%), és a belterjes takarmányozó-istállózó állattenyésztésre fejlett élelmiszeripar épült. A többi északi országban a szántóterület aránya lényegesen kisebb (Finnország: 7%, Svédország: 6,5%, Norvégia: 3%), sőt Izlandon szinte elenyésző (1%). Dánia kivitelének kb. 20%-a mezőgazdasági termék, de Svédországban a behozatalt a csekély agrárexport már nem ellensúlyozza. Finnország, Norvégia és Izland élelmiszerellátása – a tejtermékek és a hús kivételével – túlnyomóan behozatalra támaszkodik. A világkereskedelembe való intenzívebb bekapcsolódással az északi országok egyre kevésbé törekszenek önellátásra, és a mezőgazdaság hatalmas arányú állami támogatását csökkentik. Finnország és Svédország EU-tagsága az 1990-es évek második felében az agrárszubvenciók különösen gyors leépítését vonta maga után. A gabonaimport növekedésével párhuzamosan az adott természeti feltételek között gazdaságosabb takarmánytermesztés és az állattenyésztés még inkább előtérbe kerül. Az utóbbi valamennyi észak-európai országban a mezőgazdaság értéktermelésének több mint négyötödét adja.

A birtokviszonyokra jellemző, hogy az 50 ha feletti birtokok Dániában (35%), míg a 10 ha alattiak Norvégiában (36%) vannak túlsúlyban; a hosszan elnyúló Svédországban viszont a két birtokméret egyaránt jelentős szerepű (23, illetve 33%). A gazdaságok túlnyomó részét értékesítési és feldolgozó szövetkezetek fogják össze.

Az északi országokban a XVIII–XIX. században végrehajtott földreformok szüntették meg a földek rendszeres újraelosztásával járó faluközösségi birtoklást, és a tagosítás a falvak felbomlásához, a szórványtelepülések egyeduralmához vezetett. Az északi tartományokban és a finn tóvidéken az elszórt irtásföldekhez kapcsolódva eleve a tanyás településforma vált általánossá. Csekély lélekszámú – pár száz lakosú – települések Észak-Európában már sokrétű és nagy vonzáskörzetre terjedő központi funkciót töltenek be, melynek magva sokszor a régi vallási szerepkör („templomos falvak”).

Svédországban és Finnországban a birtokok átlagterülete délről észak felé haladva növekszik. Mivel azonban északon a földek hozama csekély, a gazdaságok nagyobb méretük ellenére kevésbé jövedelmezőek, és a parasztság megélhetésében fokozott szerepet játszanak a mellékfoglalkozások (fakitermelés, halászat, rénszarvastartás). Svédországban már évtizedek óta megfigyelhető, Finnországban pedig az utóbbi időben gyorsult fel a több tagban lévő, elaprózott, sovány termőföldek kivonása a művelésből. A feladott szántók jelentős része a mostoha természeti adottságokkal küzdő és a piactól távol eső északi tartományokban – Norrlandban és Lappföldön – van, ahol javarészt önellátó, kevéssé specializált gazdaságok működtek. Az elhagyott falusi szórványtelepülések, a szép természeti környezetben, az erdők, rétek közt, patakok vagy tavak partján fából épült tanyák rendszerint mint hétvégi házak, nyaralók jutnak új funkcióhoz.

Míg a korábbi századokban az állandó települések határa egyre messzebb nyomult észak felé, az utóbbi néhány évtized során a vándorlások fő iránya megfordult: a zord észak amúgy is gyér lakossága fogyatkozik, és a népesség a délen kialakult urbanizált régiók felé áramlik (65. ábra). A változás okai sokfélék: a mostoha természeti környezet, a rangos felsőoktatási és kulturális központok hiánya, a szűkös skálán mozgó munkalehetőségek mind hátrányt jelentenek az északi régiók számára, jóllehet az egy főre jutó GDP tükrében a területi fejlettségi és jövedelmi különbségek – a fővárosi régiók kiemelkedését leszámítva – egyik országban sem nagyok. Az 1970-es évek óta követett regionális politika fő célja, hogy a beruházások ösztönzésével, valamint az infrastruktúra gyors fejlesztésével enyhítsen az északi tartományok hátrányos helyzetén. Miután Svédország és Finnország csatlakozott az Európai Unióhoz, sikerült elérniük, hogy a ritkán lakott régiók támogatása is a strukturális alapok célkitűzései közé kerüljön. Ez a kiváltság azonban a 2007–2013-as periódusban megszűnik, és egyedül Kelet-Finnország maradt még a konvergencia régiók csoportjában.

65. ábra > A népsűrűség (fő/km2) (A) és az éves népességváltozás (%, 1990–2000) (B) területi különbségei Észak-Európában

Svédországban és Finnországban az utóbbi néhány évtized folyamán a népesség déli irányú vándorlása és koncentrációja egyértelmű. Kérdés azonban: milyen a belső migráció fő eredő iránya Norvégiában, ahol az északi és déli országrész között sem az éghajlatban, sem a tenger felőli megközelíthetőségben nincs lényeges különbség. A népesség térbeli megoszlásának változását – ami itt elsősorban a vándorlási mérlegtől függ – nyomon követhetjük a népesség súlypontjának különböző időpontokra történő kiszámításával. Norvégia térképére egy derékszögű koordináta-rendszert rajzolva leolvashatók az egyes tartományok (19) székhelyeinek koordinátái, melyekhez a tartományok népességét hozzárendelve kiszámíthatjuk a koordináták népességgel súlyozott átlagát (a módszer részletesebb leírását lásd Nemes Nagy J. [szerk.] 2005):

ahol X, Y = a népességsúlypont koordinátái; székhely földrajzi koordinátái; fi = az i. tartomány népessége.

A Lillehammertől valamelyest északnyugatra fekvő súlypont (2005) délre (31 km) és nyugatra (11 km) mozdult el az 1961-es állapot óta, ami híven tükrözi az országon belüli migráció fő irányát. A teljes, 33 km-es elmozdulás iránya a vizsgált időszakon belül nem változott, ám üteme az elmúlt években valamelyest felgyorsult. A déli területek arányának növekedése – amely a súlypont elmozdulásának mértéke alapján csekélynek minősül – annak tulajdonítható, hogy a modern gazdaság mozgatórugói – pl. a kőolajbányászat irányítása és a kvaterner szektor – a déli, illetve a délnyugati partszakasz nagyobb városaiban összpontosulnak.

4. Az erdőgazdálkodás alapjai

Az északi országok közül Izland csaknem teljesen fátlan, Dánia lomberdőinek helyét pedig szántóföldek hódították el. Annál gazdagabb fában Fennoskandia: Svédország az állomány nagysága, Finnország pedig az erdő csaknem 70%-os területi részaránya alapján az első helyen áll Európa államai között. A boreális fenyvesöv ipari feldolgozásra kiválóan alkalmas puhafát szolgáltat. A vegyes és lombos erdők csak Dél-Svédországban foglalnak el nagyobb területet. A faállomány évenkénti gyarapodása az éghajlati és talajviszonyoktól függ: míg Dél-Svédországban hektáronként az 5 m³-t is meghaladja, Lappföldön a 2 m³-t sem éri el, ezért az északi erdőbirtokok nagyobb átlagos kiterjedésük ellenére kevésbé értékesek.

Svédországban az erdők fele, Finnországban kétharmada a parasztság birtokában van. A módosabb gazdák a fa értékesítéséből 5–10 évenként tetemes pénzbevételre tesznek szert, a szegényparasztok pedig a téli idényben favágóként jutnak mellékkeresethez. Az erdőknek csak kisebb része van az állam és a nagy faipari társaságok tulajdonában.

A fakitermelést a természeti feltételek is segítik: a kemény télen a fagyott talaj kedvez a szállításnak, és a sűrű vízhálózat lehetővé teszi a tavaszi faúsztatást. Az erdők kiaknázása már a XVII–XVIII. századtól fogva nemcsak a helyi igények kielégítését, hanem a közeli európai piacra irányuló kivitelt is szolgálta, és az eredeti tőkefelhalmozás fontos forrása volt. A XIX. század végén indult meg a fa nagyipari vegyészeti feldolgozása, a cellulóz- és papíripar kifejlődése. Az úthálózat bővülése napjainkig a legtávolabbi erdőket is hozzáférhetővé tette, és a közúti szállítás egyre nagyobb teret hódít a faúsztatás rovására. A fakitermelés fokozása céljából rátértek a kivágott erdők rendszeres újratelepítésére, és – különösen Finnországban – a mocsaras, lápos területeken sínylődő fenyvesek hozamát nagyszabású meliorációs munkálatokkal növelik. A mérsékelt övi fakitermelésben Svédország és Finnország az 5–6. helyet foglalja el.

Régebben az északi országok főleg gömbfát, majd fűrészárut szállítottak külföldre, azonban e hagyományos exportcikkek kivitele az 1930-as évek óta stagnál. A kitermelt fa nagyobb részéből ugyanis jóval értékesebb félgyártmányt (cellulózt) és késztermékeket (kartont, újság- és csomagolópapírt) állítanak elő. Észak-Európa a világ cellulóztermelésének mintegy 15%-át, papírtermelésének 7–8%-át adja, a kivitelből azonban ennél jóval nagyobb arányban részesedik.

5. A tenger szerepe: hajózás, halászat, ásványkincsek

A skandináv népek úgyszólván történelmük kezdete óta rá voltak utalva a tengerhajózásra. Norvégia partvonala például 26 000 km hosszúságú, és mivel a fjellek meredek falként zárják el a szárazföld belsejét, sok település még ma is csak a tenger felől közelíthető meg. Hasonló a helyzet a 7400 km partvonallal rendelkező dán szigetvilágban is, ahol az országon belüli közlekedés több tengerszoros áthidalása után sem képzelhető el komphajók nélkül. A Skandináv-félsziget népei és a külvilág között már a vikingek kora óta elsősorban a tenger biztosította az összeköttetést. Ám a természet nemcsak kikényszerítette, hanem segítette is a hajózás fejlődését: a Norvég-tenger jégvájta fjordjai elsőrendű mélyvizű kikötők, a partok előterében pedig sok tízezer sziklasziget – sér – töri meg a hullámok erejét. Svédország és Finnország partjai is erősen csipkézettek, csak a Botteni-öböl mentén ritkábbak a jó természetes kikötők. Dániában Jylland kiegyenlített futású lapos nyugati partjai kínálják a legkevesebb kikötési alkalmat.

Kedvező vonás, hogy a tenger az Észak-atlanti-áramlás hatására a norvég partoknál egyáltalán nem fagy be. Még Svédország nyugati partjainál és a dán tengerszorosokban is csak a legszigorúbb teleken jelenik meg vékony jégkéreg. A Botteni-öböl és a Finn-öböl vizén azonban vastag jégpáncél alakul ki, mely a hajózási idényt 1–4 hónapra megszakítja. A finn kikötők közül csupán Hankót lehet jégtörőkkel minden időben nyitva tartani.

A tengerhajózás hagyományai Norvégiában a legelevenebbek: kereskedelmi hajóflottája a világranglista 9. helyét foglalja el (20 M BRT). Tekintélyes hajótérrel rendelkezik Dánia is. A világ kereskedelmi flottájának csaknem egytizede az északi államok tulajdonában van, s jobbára ún. „olcsó zászlók” alatt járja a tengereket.

Az északi országok szomszédságában elterülő tengerek Földünk leggazdagabb halászterületei közé tartoznak, melyek a kietlen partvidék lakosságának ellátásában régtől fogva fontos szerepet töltöttek be. De a halászat csak a múlt században, a flotta korszerűsödése és a tartósítási, feldolgozási módszerek fejlődése révén lett iparszerű, exportképes gazdasági ág. Észak-Európa államai a világ tengeri halzsákmányából 8–9%-kal részesednek. Izland az egy főre jutó halfogásban és exportban első a világon. Mivel az északi államok elsősorban saját partjaik közelében halásznak, kizárólagos hasznosítási övezetük védelmében erősen érdekeltek; Izland és Norvégia főként ezért nem csatlakozott az EU-hoz.

Az energiahordozók drágulása az utóbbi négy évtizedben gazdaságossá tette a kontinentális talapzat ásványkincseinek felkutatását és kitermelését. Az északi-tengeri selfet a szomszédos országok 1965-ben gazdasági hasznosítási övezetekre osztották; ezek közül a legnagyobbak – és mint kiderült, a szénhidrogén-lelőhelyekben leggazdagabbak – Nagy-Britanniának és Norvégiának jutottak (23. ábra). Az Északi-tenger norvég szektorában 1971-ben kezdődött a kőolajtermelés, és néhány év múltán Norvégia – a fejlett országok közül legkorábban – nagy kőolajexportőrré vált, majd fokozatosan a világranglista 3. helyére nyomult. Az 1970-es évek második felében a kőolajhoz társuló földgáz hasznosítását is megkezdték (2004. évi termelés: 148 M t kőolaj, 75 Mrd m³ földgáz). A kőolajat a tenger alatti lelőhelyekről hatalmas tartályokban gyűjtik össze, és csővezetéken nagyrészt brit kikötőkbe (Teesside, St. Fergus) továbbítják. (A norvég partokat ti. 200 m-nél mélyebb tengeri árok szegélyezi, amelyen át csak az 1980-as évek közepére sikerült vezetéket lefektetni.) A földgázt a németországi Emden és a belga Zeebrugge kikötőjébe szivattyúzzák, onnan jut a nyugat-európai vezetékhálózatba. A norvég szénhidrogén-kutatás és -kitermelés fokozatosan északi irányban halad előre; a kormány célja az, hogy a mérsékelt ütemben folytatódó bányászat jövőjét hosszú évtizedekre biztosítsa. A norvég lelőhelyekhez képest szerény mennyiségű kőolajat és földgázt az Északi-tenger dán szektorában is sikerült feltárni (évi 13 M t kőolaj, 8 Mrd m³ földgáz), ami a belső igényeket fedezi, sőt földgázból növekvő kivitelt is lehetővé tesz.

A tengerhajózás és a halászat hagyományaihoz szorosan kapcsolódó sok évszázados műszaki kultúra a hajóépítés, ami a legszélesebb ipari háttérrel rendelkező Svédországban volt a legjelentősebb. Az 1970-es és 80-as évtized az óriás tartályhajók gyártásában erősödő konkurenciát és végzetes hanyatlást hozott. Fellendült viszont a tenger alatti kőolajkutatáshoz és -termeléshez szükséges úszó fúrótornyok, betonból és acélból készült mesterséges fúrószigetek, gyűjtőtartályok gyártása és szerelése, amelybe elsősorban Norvégia kapcsolódott be.

6. Vízenergia és ércek: a nehézipar alapjai

Észak-Európa országaiban a XIX. század végéig a fa és a faszén volt a legfőbb energiaforrás; ez azonban a modern nagyipar igényeit nem elégíthette ki. A szárazföldi terület geológiai szerkezetéből következik, hogy az ásványi energiahordozók szinte teljesen hiányoznak. Az északi országok az ipar energiaéhségét elsősorban a vízerő hasznosításával csillapították. Az első vízerőművek az 1880-as években épültek, és azóta – kivált Svédországban és Norvégiában – az olcsó energia az elektrokohászat és az elektrokémiai ipar kibontakozásához adott ösztönzést.

Oroszország után Norvégia és Svédország földrészünk vízenergiában leggazdagabb államai. A glaciális erózió által formált térszínen kiegyenlítetlen esésgörbéjű, sebes folyók sűrű hálózata alakult ki. A jégvájta tómedencék – melyek Norvégia 4,5%-át, Finnország és Svédország területének 8–8%-át foglalják el – kitűnő természetes tározók. Vízerőművek építésére Norvégiában a legkedvezőbbek az adottságok: a nagy reliefenergia, a bőséges – átlagosan évi 1500 mm – csapadék, valamint a fjell-régióban könnyen kiépíthető tárolási lehetőségek, melyek a lefolyásszegény téli félévben is biztosítják az egyenletes áramtermelést. Így válhatott Norvégia az egy főre jutó elektromosenergia-fogyasztásban évtizedeken át a Föld első országává, csak legújabban engedve át e helyet a vízerőben szintén bővelkedő Izlandnak. A norvégiaihoz hasonló előnyös adottságok mérsékeltebb formában Svédországban is megvannak. Finnországban a csekély reliefenergia és a szűkösebb csapadék folytán kisebb a rendelkezésre álló vízerő mennyisége, és a tározók kiépítése sok esetben termékeny szántó- vagy erdőterület elöntéséhez vezetne. Svédország és Finnország vízenergia-tartalékai jobbára az északi országrészekre összpontosulnak, az igények viszont délen jelentkeznek; ezért tetemes a hálózati veszteség. Norvégia elektromosáram-termelése szinte teljesen, Svédországé 40%-ban, Finnországé viszont már csak 10–12%-ban származik vízerőművekből.

A hőerőművek – köztük atomerőművek – a vízenergia-tartalékok kimerülésével fokozatosan nagyobb jelentőségre tettek szert. Az atomenergia hasznosításában Svédország jár az élen, amelynek ipara erőművi berendezések önálló kifejlesztésén és gyártásán kívül a reaktorokban használt fűtőelemek előállítására is képes. Svédország elektromosáram-termelésében az atomerőművek részaránya elérte az 50%-ot, ám 1980-ban a környezetvédelmi aggályok miatt népszavazás döntött új atomerőművek építésének tilalmáról és a régiek fokozatos megszüntetéséről. (Azóta két reaktort állítottak le a tizenkettőből.) A megújuló alternatív energiaforrások (kivált a biomassza) hasznosításában és az erre irányuló kutatásokban Svédország a világ élvonalába tartozik, s ennek révén 2020-ra a kőolaj felhasználásának teljes megszüntetését tervezi. Dánia elektromosáram-termelésének 1/5-ét szélerőtelepek szolgáltatják, ami nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő arány.

A nagyrészt prekambriumi kőzetekből felépített Balti-pajzs és a Skandináv-hegyvidék sokféle ércet rejt; Izland és Dánia viszont nem rendelkezik ércekkel. Svédország a vasércbányászatban és -kivitelben a fejlett Európa első országa. Finnországban és Norvégiában is vannak vasérctelepek, amellett ezek az államok Földünk legnagyobb pirittermelői közé tartoznak, s így kénsavgyártásuk bőven rendelkezik nyersanyaggal. Az északi országok színesércbányászata európai viszonylatban számottevő, bár nem minden vonatkozásában elégíti ki a belső igényeket. A bányászat Svédországban tekinthet vissza a legnagyobb múltra, és ott a minőségi termékeiről híres vaskohászat a fejlett, sokoldalú gépipar alapjává vált.

Mint az eddigiekből kitűnik, Észak-Európa országai meglevő adottságaik ésszerű felhasználásával hajtották végre az eredeti tőkefelhalmozást, és a természeti feltételekhez igazodva alakították ki nagyfokú termelési specializációjukat, ami a nemzetközi munkamegosztásban való részvételük módját meghatározza. Az utóbbi két-három évtizedben példátlanul gyors léptekkel haladtak a „tudásipar”s az informatika társadalmának építése felé, és pl. a mobiltelefonok vagy az internetcsatlakozások fajlagos száma alapján a kontinens többi fejlett államát is jóval megelőzték.

Az északi országok közül a legnagyobb területű (450 000 km2) és legnépesebb (9,1 millió l.) Svédország rendelkezik egyszersmind a legsokrétűbb természeti erőforrásokkal is. Nemcsak természeti és gazdasági, hanem – mint semleges állam – politikai földrajzi szempontból is központi helyet foglal el Észak-Európában. (Dánia, Norvégia, valamint Izland ugyanis a NATO tagjai, Finnország viszont évtizedeken át kénytelen volt „különleges viszonyt” ápolni a Szovjetunióval.) Nem véletlen tehát, hogy a jóléti állam és a szociális piacgazdaság modelljének létrehozásával Svédország sokáig példaképül szolgált szomszédai és a fejlett európai államok számára.

1. Izland

Az Atlanti-óceán északi részén elterülő 103 000 km²-es szigetország Grönlandtól mindössze 290 km-re van, Skócia partjaitól viszont 800 km, Norvégiától 1000 km választja el. A viking hajósok izlandi honfoglalása Kr. u. 870 körül vette kezdetét, és 1100-ra a sziget lakóinak száma elérte a 75 ezret. (Ugyanakkor Norvégiának 250 ezer lakosa volt.) A középkor végén a zordabbra forduló éghajlat megállította az oikumené határán élő, ínséggel és járványokkal küzdő izlandi nép gyarapodását. 1783-ban a Laki vulkán kitörését követő éhínségnek a lakosság ötödrésze esett áldozatul, s 1800-ban a szigeten mindössze 47 ezren éltek. Azóta a népesség számának gyorsuló növekedése előtt nem elsősorban a klimatikus feltételek javulása, hanem a gazdasági élet gyökeres átalakulása nyitotta meg az utat. A születési arányszám (14‰) és a természetes szaporodás (8‰) magas értékeivel Izland egyedül áll az északi államok között, lakossága azonban mindössze 290 ezer fő.

A múlt század elején Izland lakóinak túlnyomó része a mostoha természeti adottságokkal küzdő mezőgazdaságból élt. A sarkkör déli szomszédságában fekvő sziget éghajlata óceáni, időjárása változékony, szeszélyes. A partvidék januári középhőmérséklete (kb. 0 °C) hazánkéval egyezik, viszont a július sem melegebb 10–11 °C-nál. A délnyugati országrészre 800–1400 mm, az északi tájakra 500–800 mm csapadék hull. A szélvédett völgyekben tengődő nyíreseket már a honfoglalás utáni századokban kiirtották, és azóta az izlandi táj szinte teljesen kopár. A zord éghajlat mellett az elharapózott talajerózió és a krioturbációs jelenségek (kősáncok, hepehupás thufur-képződmények) is nehezítik a földművelést. A művelt terület – és a települések – határa csak ritkán nyomul előre 200 m-nél nagyobb tengerszint feletti magasságba; ezért a sziget 80%-a lakatlan.

Izland első telepesei még sokfelé vetettek árpát és zabot, a XV–XVI. században azonban a gabonatermesztés elsorvadt. Helyette a XVIII. századtól tért hódított a burgonya, de az erősen ingadozó termés csak 60–80%-ban fedezi a belföldi szükségletet. Az újabban egyre sokasodó, hévízfűtésű üvegházakban zöldségféléket (paradicsom, uborka) és virágokat, sőt csekély mennyiségben szőlőt, banánt is termesztenek.

A mélyszántással és csatornázással vagy alagcsövezéssel előkészített, gondosan trágyázott és művelt földek túlnyomó részén takarmányfűfélék zöldellnek, melyek a mezőgazdaság uralkodó ágát, az állattenyésztést szolgálják. A tejelő szarvasmarhatartás (a 65 ezres állomány 40%-a) a termékenyebb délnyugati tájakon összpontosul. A juhtenyésztés (450 ezer db) területi eloszlása jóval egyenletesebb, és nyáron a szabadon kószáló birkanyájak a sziget belsejében elterülő silány legelőkön is megélnek. Számottevő az ország lóállománya (75 ezer db); a kis méretű izlandi pónikat általában félnomád körülmények között, sportolás és húshasznosítás céljából tartják. A farmerek egy része nyérc- és rókatenyésztéssel is foglalkozik.

Bár a XX. század eleje óta háromszorosára bővült a művelés alatt álló terület, egyelőre a takarmánytermesztésre alkalmas földeknek alig tizedrészét hasznosítják. A piacoktól távol eső, kedvezőtlenebb természeti adottságokkal küszködő belső területeken a gazdálkodás határa visszahúzódóban van, viszont tovább növekszik a partközeli sáv szerepe.

Izland élő állatot, gyapjút, birkahúst és bőröket is exportál, a nemzetközi munkamegosztásba azonban főként halászatának termékeivel kapcsolódik be: ezek alkotják kivitelének felét. A halászat mindig is fontos szerepet játszott az izlandi nép életében, de csak a XX. század eleje óta, a motoros, fedett halászhajók és a korszerű tartósítási módszerek elterjedése nyomán válhatott a sziget gazdaságának alapjává. A tőkehalat főleg a téli-tavaszi idényben, a sziget délnyugati partjainak közelében fogják. A heringhalászat évadja a nyár, s a leggazdagabb zsákmányt az északi-északkeleti vizeken ejtik. Az évente kifogott hal súlya meghaladja a másfél millió tonnát, és az egy főre jutó mennyiség alapján Izland első a világon. A hideg és meleg tengeráramlások találkozásánál elterülő, s így a leggazdagabb zsákmányt kínáló planktondús parti vizek sok ország halászhajóit vonzották, ezért Izland 1958 és 1975 között csak kemény politikai konfliktusok árán tudta 200 mérföldre kiterjeszteni a kizárólag általa hasznosított tengeri övezet határát.

Izland új keletű iparosodásának alapja a halzsákmány egyre több munkafolyamatra kiterjedő feldolgozása. Régen az északi szigetország jobbára friss vagy sózott, füstölt és szárított halat exportált, viszont a II. világháború óta a kivitelben az értékesebb mélyhűtött tőkehalfilé, a halliszt, a halolaj, sőt legújabban a konzerváru részaránya növekszik. Az ország fő iparágához kapcsolódnak a hajójavító és különböző halászfelszereléseket gyártó üzemek. Az ipar az utóbbi két-három évtizedben cement- és műtrágyagyár, valamint exportra termelő nagy alumíniumkohók üzembe helyezésével sokoldalúbbá vált (a kivitel második legnagyobb tétele az alumínium: kb. 20–25%). Távlati fejlődésének sokat ígérő tartaléka a sziget roppant vízenergia-készlete és a bőségesen rendelkezésre álló geotermikus energia, amelyet az 1970-es évek végén kezdtek áramfejlesztésre is hasznosítani.

Az izlandi gazdaság átalakulását híven tükrözik a településföldrajzi kép változásai. Az agrárnépesség ma is szórványtelepüléseken él. A régi parasztházak tőzegből és fából épültek, újabban viszont uralkodó a modern terméskő- és betonépítkezés. A világtól elzárt tanyák, tanyabokrok nyomasztó elszigeteltsége feloldódott, amióta a gépkocsi és a telefon használata általánossá vált, a szórványtelepülések lakossága mégis egyre csökken. Fejlődnek viszont azok a 300 főnél népesebb kisvárosok, amelyeket a halászat és az egyre bővülő halfeldolgozás hívott életre.

Legfeltűnőbb a főváros, Reykjavík (115) vonzereje; 1850-ben még csak 1200 lakost számlált, jelenleg viszont az ország lakosságának 40%-át és iparának nagyobbik felét tömörítő, sokoldalúan fejlett közigazgatási, művelődési és ipari központ. Házait hévforrások vizével fűtik. Reykjavík Izland kapuja a külvilág felé; a sziget komor szépségű tájai, vulkánjai, gejzírjei, vízesései ugyanis évről évre nagyobb idegenforgalmat vonzanak. A főváros környékén összpontosuló gyáripar több kisebb város fejlődését is elindította. Az így kibontakozó agglomeráció területén él Izland lakosságának több mint a fele. Reykjavík után a második legnagyobb vonzásközpont, a sziget északi partján épült Akureyri már csupán 17 000 lakost számlál.

2. Dánia

2.1. 1. Közlekedésföldrajzi gyújtópontban

A mindössze 43 000 km² területű, de sűrűn lakott (5,4 millió l.) Dánia az Északi- és a Balti-tenger közé nyúló Jüt-félszigettel (Jylland) Közép-Európa törzséhez kapcsolódik, az állam keleti részét alkotó szigetvilág pedig a Skandináv-félsziget felé teremt átmenetet. Az ország területe szinte hidat képez a két nagy földrajzi egység között, amelyeknek gazdasági arculata mindig is élesen különbözött. Az északi államok és Európa többi része közt lebonyolódó közúti és vasúti tranzitforgalom túlnyomóan a dán szigetvilág kompjain és hídjain áramlik keresztül. Dánia a kelet–nyugati tengeri közlekedés szempontjából ugyancsak kulcshelyzetben van, hiszen ellenőrzi a Balti-tengerről kivezető szorosokat, elsősorban az élénk forgalmú Öresundot (66. ábra).